Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Angyal-könnyedén, tündér-könnyedén
Ül meg a dróton a fecskék raja.
Apró szemükben déli tengerek
Aranya vibrál, azúrja remeg,
S a téltelen táj távol mámora.
Ők haza készülnek, - mindég haza.
Köztük a borzasztó áram feszül,
Az ezer-voltos vak halál halad,
Ők ülnek rajta angyal-könnyedén:
Fél-bohémek és fél-zarándokok
Vidám búcsúzók csudás csapata.
Szárnyuk az élet ütemét veri,
Halállal, földdel nincs kapcsolata.
Szép szombatot mindenkinek!:-)
-
Bertolt Brecht: EMLÉKEZÉS
Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
s úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
s ha azt kérdeznéd: hát a szerelem?
Azt mondanám, emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
arcát nem tudnám semmiképp idézni,
csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
S a csókot is feledtem volna régen,
ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
s a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
fölnéztem, és a szél elkapta már.
-
fordította: Csorba Győző
Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.
Néha ingerkedik velem a sátán,
S szól:
Minek szórod így, balgán szerteszét,
Mutatva úton-útfélen
Az álmaid, s mindent, mi benned szép?
És tornyosul bennem egy őrült vágy:
Mindent, amit elszórtam, visszakérni.
S az ércemmel a mélybe visszatérni.
Ne hordozzák körül, mint véres kardot,
És kicsorbultan, ne dobják majd félre;
Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség,
És az áldozat omló, meleg vére,
És egy jó van: a béke.
Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín,
Ahová minden jött-ment betekinthet,
Látva, hogy terem az öröm, s a kín,
És nevetve, mi nekem szent: a kincset.
Ne jöjjenek az irigység-darázsok,
Kiknek raja a gyümölcs körül dong,
S ne jöjjenek az apró tű-szúrások,
Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong!
Inkább semmi se jöjjön,
És az el nem sírt könnyek tengere
Bennem iszonyú áradattá nőjjön!
S az el nem dalolt dalok óceánja
Zúgjon és hömpölyögjön bennem,
Mint egy elzárt, külön világba'!
Ne tudjon rólam senki semmit,
Tán egy-egy drága lélek még...
S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza
A hangom,
Mint a legördülő kő dörejét!
Hmmm...szomorú vagyok.Épp előbb mondtam valakinek,hogy ma olyan sok verset hoztam,hogy még feddést kapok érte...és tessék....:-(
Holnap megkoplalom,jó? De....ma.. ma egy ilyen nap van...
Tudod Cat: "a hold ma oly kerek"...engedd,hogy észrevegyem..:-(
Nem akarom megzavarni a beszélgetést, csak Karaktól szeretném megkérdezni, hogy várhatok-é valami választ az SMS-re, mondjuk e-mailben és mondjuk holnap reggelig (addig leszek Pesten). Nem rábeszélni akarom, csak érdeklődöm...
Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem "istenarcú lény" volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az "őrült sár" kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak - holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.
Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, -
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.
Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pírkadat,
Alázatos és szent örömben égve, -
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.
1.
Ámbár szerettem,
Néked szentöltem,
Te tudod, az én éltemet:
De már megbántam,
Hogy igy megcsaltam
Hiv és állandó szivemet;
Bogár után hogy igy indúltam,
Reád azért én nem szorúltam,
Erdő egy fáért,
Tavasz egy föcskéért
Nem sénlődik, azt tanúltam.
2.
Mért érdemlettem,
Hogy igy szenvedtem,
Türtem, mint eb az árnyékért;
Érted ontott vérem!
Álnokság az bérem,
Mért szenvedtem én ezekért?
Ha te próbáltál, próbáltalak én is,
Ha `confundáltál,` azt miveltem én is,
Igy ne gondolkodjál,
Társra nem találtál,
Ha te tréfáltál, úgy én is.
3.
Arra emlékezzél,
El se felejtkezzél,
Melly képtelen bántál vélem;
Engem megnevettek,
Reád figyelmeztek,
Meg is itéltek, itélem:
Akkor engemet megvetettél,
De másoknak azzal tetszettél;
Az nem mesterség,
Az ki hamissan ég,
Az bánja, kinek kárt tettél.
4.
Drága a szabadság,
Ez legelső jóság,
Ezt két szív jól meggondolja:
Egybül kettőt tenni,
Kettőbül egy lenni,
Kiki ezt jól megfontolja,
Mert ez nem egy vagy két napi rabság,
Hanem hóltig való állandó fogság;
Ez nem bolondság,
S nem is mulatság,
Ez az igaz állandóság!
5.
Ezt tudtodra adnom,
Magam declarálnom
Hiv s igaz szivbül kivántam,
Engem ne késérgess,
Más is mesterséges,
Illyet én nem most próbáltam,
Azért is várom választodat,
Mutassad hív s igaz vóltodat;
Tudjam, kiért égjek,
És miért szenvedjek,
Ird avagy mondd meg voxodat.
Ha ki pirúl, légyen kiért,
És ha szenved, légyen miért,
Az ki megérdemli,
S meg tudja kémélni.`
1.
Aztat tudd meg, én már többet
Soha nem szeretlek;
Ennyi sok kint és ennyi szint
Bizony nem szenvedek:
Mert látom, hogy mind ravaszság,
Tapasztalom, csak álnokság,
Érted héjában gyötrődöm,
Nincs másod ez földön.
2.
Minden testre, olly torkos vagy,
Mint holló reá szállnál,
Minden szivet, olly gyilkos vagy,
Darabra szaggatnál,
Most kemény vagy, mint az márvány,
Most szines vagy, mint szivárvány,
Már elég vólt, ezt megúntam,
Magamrúl tanúltam.
3.
Azért égjek és szenvedjek,
Ki nem tud szeretni?
Hanem a ki minden szélre
Zászlóját ereszti?
Egygyel nem contentálódik,
Hanem mindenért kinlódik,
Átkozott annak szerelme,
Szivek veszedelme.
4.
Disputálni nem akarom
Gusztussát senkinek,
Ki huszonnégy órára is
Tart valakit hivnek:
Úgy sincs ize, teljék kedve
Czukrot makkal egyeledve,
Inkább böjtöl az én szivem
Nemessebb én izem.
5.
Elégedjél már meg ezzel
Hogy mennyit gyötrödtél!
Hivségemért és hitemért
Hogy majd majd megöltél;
Teljék azért másban kedved,
Nem nékem való szerelmed,
Bánom, hogy igy történt dolgom,
De boldogabb sorsom.
Ki fénnyel jöttél,sötéttel surrantál,
ki medvevérrel, mézborral itattál,
s ha szekerem elébe kígyót fogtam,
intésedre megálltam szándékomban,
nézzed, bitangolt híved vénül, restül,
nap-nap árokba fordul szekerestül,
s ha rávicsorít a sárvert világra,
a szava fekete, a foga sárga.
Szervusz Karak, dehogynem járok erre, csak elkerüljük egymást - meg nem is látni a fát az erdőtől, úgyértem annyi szép és különleges verset hozol, hogy az enyémek elvesznek közöttük! :)
Hiába csitítasz, vígasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog,
beteg vagyok s áltatni azzal
te sem mersz, hogy meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs rá mód, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
ki ebben van, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképét, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás; veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így nézz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is olyan nagyon rettegek.
Tudjam ne elgyávulva nézni,
mit elkerülni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet tereád emelnem"
és -te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon hanyatló kezem."
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és
tisztátalanná aljasít,
s mert régtől fogva teelőtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
