Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
és agyonülésezzük a problémát!! aki tud (és tanult vagy nem, de tud), az zongorázik, aki tud, az főz valami finomat, aki tud sütni, az hoz sütit, Karak pedig felolvas:))
Én nem tanultam,de nem is tudok zongorázni,nem tanultam,de nem is tudok főzni,nem tanultam,de nem is tudok sütni....mégis tanultam az élettől egy életen át..és most -azt hiszem- tudatlanságom tudatában állok itt- nem tudok semmit..:-(
Mi légyen hát velem,mondjátok?
Én nem tanultam és nem is tudok zongorázni, nem tanultam, de tudok főzni, nem olyan rosszul. sütni viszont nem tudok....
Devecsery László: HÓvirág
Szótalan fehér harang
Zöld csipkéje is
hallgatag Öleli
hótakaró Alatta
lapuló csend
Karjai közt
kristályos remény
Ablakra dől a fagyon
szikrázó déli szél
Reped az égbolt
hasad a lég és
hull a hó virága
Arcunkra nyugszik
és könnycseppé
oldja reményeit
Aranyszín harang hajad
Arcod két tükre tó
Takarja bársony hó-
takaró Fölötte rét
Csendül a szó Jó
öröm mesél Ringat
libbenő kályhafény
Behavazott szavak
jégbefagyottan Mi
oldjuk jövővé hangjaik
és ujjaink árnyékában
kinyílnak tavasz-reményű
virágaink s az erdő alatt
megzendül lágyan a
harangszavú szél
Sűrűsödik a sötétség,
sűrűsbödnek a fények,
odafönn, idelenn.
Elülnek szememen.
(Jámbor csibék alkonyatkor
a kotlós ég alatt.)
Elülnek, elpihennek, -
hogy ébren tartsanak.
Vagyok fények szállása, nyugtalan.
Valami ősi borzalom
száll meg éjjelente:
minden éj: teljes napfogyatkozás.
Csak a csillagok,
a pihenők, a nyugtalanítók
szentjánosbogárlanak,
odafönn, idelenn.
Elülnek szememen.
Sötétben jobban lát a képzelet.
Sötétben könnyebben képzelek
világosságot - mert muszáj.
A nappal: a képzelet kábítószere.
Nappal alszik a teremtő elme,
csak a dolgozó elme éber.
A nagy Idő játszik velem,
hol nyitott, hol hunyt szemével.
Kacsingat, mint egy utcasarki.
Kacsingat, mint a múlt s jelen.
Ez is, az is hív: jöszte, jöszte.
A nagy Idő játszik velem -
nappalaimat lekötözte,
nem szűnik a harc köztem s közte -
mintha volnék csak rosszabbik felem,
hogy kell magam képen törülnöm,
se múltba, se jövőbe züllnöm,
csak ádáz áhítattal ülnöm
lakkcipőd előtt, utcasarki jelen,
első intésedre készülnöm.
- Menjek veled?
- Jöszte velem.
Hová? előre? hátra? körbe?
Elvegyelek? hisz úgyis elhagysz.
Hogy a Jövő mit örökölne?
Tőlem? Ugyan mit. Oly hamar
lejár az örökösödési jog.
Csupán az számít, amit most adok.
Nem is hagyakozom hát.
- Piszkos strici!
- No, "haragszomrád"?
Hát haragudj. De hagyj békén.
Hagyj magamra a fényeimmel.
Kacsingass csak előre-hátra.
Gyávázz le mindenkit, megéri:
csak így lehetsz a bátrak bátra.
De ne bántsd a fényeimet!
Ez itt álmos, amaz imett,
amaz meg se-ilyen-se-olyan.
(Szabálytalan.
A szabályok csak azért vannak,
hogy legyen mit áthágnunk.
Mert hágni kell.
Vagy föl, vagy csak egyre tovább.
Kihagy a szív, remeg a láb,
de nyugalom sehol.
Még akkor is, ha felköltözött -
fölfele van a pokol.)
Ó, fényeim az ében éjben.
Áldottak-átkozottak.
Pihenök, ébren
tartók. Hajnalban elcsitulunk.
Nappal kihagy a képzelet.
Nappal a képzelet kihagy.
Nappal hiába képzeled,
ki voltál, ki leszel, ki vagy.
Piszkos strici vagy bátrak bátra.
Undorodol előre-hátra.
Konokul int, int a jelen.
- Jöszte velem. Jöszte velem. -
Míg hív a sok-sok éji fény:
- Te vagy enyém. Te vagy enyém.
Elzártam magam elöl az utolsó utat,
a csillagokon túlit, hol hiába kutat
fürkész szem, okos eszköz, fáradatlan elme,
hova nem követhet földiek égi szerelme,
hová el nem hatol más, csak vágy, csak fájdalom,
és nem enyhíthetem, hiába fájlalom,
jaj, nem enyhíthetem; - elzártam, s mint senki se,
lettem az elmúlásnak reménytelen szerelmese:
ha kérlelem is, életre lehelő csókot ad -
elzártam magam előtt az utolsó utat.
hű, ez most állati nagyképű lesz, de azért leírom: én 16 évig zongoráztam - szerintem elég jól -, és jól is főzök:) Egyébként logikailag teljesen igazad van.
A mennyországnak kulcslyuka
Egy-egy ragyogó gyerekszem.
Be-benézek a kulcslyukon,
S magam a mennybe képzelem,
Bár kívül vagyok rajt, tudom.
Be-benézek a mennybe én
Egy-egy ragyogó kucslyukon.
Aztán — lehorgasztom fejem,
Továbbmegyek reménytelen,
S a látott kép fölibe írom:
,,Az elveszett paradicsom."
Én ugyanannál a tanárnál tanultam zongorázni, akinél ő, időnként váltottuk egymást az órán. Pedig nem volt fiatal, de nagyon lelkes volt:) Őszintén szólva azt gondoltam, olyan verseket ír, ahogy zongorázik:-))
Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
mégis, ha tartósan nem keresel, már
sajog a lelkem, valakit igen vár,
s epedve magamtól megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
röpke vonásod se bukkan elébem,
máskor meg napokig, nem kell akarnom,
érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
s tanácstalan ismét megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
magam sem értem, céltalan bolyongva,
hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
s küszöböd átlépve megkérdezem:
mi hozott el? Barátság - szerelem?
Életedért magamat nem kimélném,
nyugalmadért poklok tüzét se félném;
bár szívemet a hév el nem ragadja,
életed volnék, békéd - egy szavadra.
S tünődve ismét csak megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?
Ha mellemen parányi kezed töpreng,
valami nyugalom fátyla körülleng,
súlytalan álomnak tetszik halálom,
de fölébredek, magam itt találom,
s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
mi ez: barátság? Vagy már szerelem?
A mikor neked vallottam e verssel,
látnokok tiszta lelke nem lepett el;
észre sem vettem a nagy ámulatban,
honnan a szó, rímére mint akadtam,
s miért hogy a végén megkérdezem:
mi ihletett? Barátság - szerelem?
-
fordította: Kalász Márton
A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcseség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
