Keresés

Babits Mihály

NYÁR

         Esik a nap!

Szakad a súlyos, sűrü zápor

zuhogva istenigazából.

Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!

         Óh gyönyörűség!

         Részeg darázs

ráng körülöttem tág körökben,

ide röppen és oda röppen:

visszatérő csapongás, lenge hűség...

         Óh gyönyörűség!

         Hangos virág

kiált, bíbor szinekkel esdve,

hogy jöjjön már a bíbor estve,

hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:

         Óh gyönyörűség!

         Tornác fölött

szédülve és legyet riasztva

fúl a cseléd, liheg a gazda;

álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...

         Óh gyönyörűség!

         Boldog a nap:

de boldogság a vágy gyürűsse!

Boldog a nap, s vágyik a hűsre...

Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!

         Óh gyönyörűség!

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1921-1924) [287.]

Babits Mihály

ABLAKNÉGYSZÖG

Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik át;

alatta léckapú és keskeny kerti ut,

amely egy idegen telek szivébe fut

a felső sarkig, és elveszti ott magát

szemünkből: ennyi csak szobánkból a világ.

Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput

az út szegélyein, s nem tudjuk, hova jut

az út, ha megpihen, könnyű szolgálatát

megtéve? és kié e kert, hol sohse jár

senki, csupán a szél kaput ha néha tár –

nézd, most a nyílt kapun belép egy kis madár!

Csak lép, és nem repül! nem rezzen szárnya sem!

Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem:

megúnta itt magát és átmegy csöndesen.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1921-1924) [281.]

Babits Mihály

ESTI MEGÉRKEZÉS

Az esti sötét

halk mezei lelkét

a mohó kilométerek

bús messzibe nyelték.

Kocsim ablakait most

veri a fény,

két sorban a lámpák

jönnek elém.

Tépett takaró lett

már a sötétből;

csak az ég, a nagy ég

fut velem a rétről;

kiejtik az utcán

a csönd mezei

csokrát a kiránduló

fáradt kezei.

De harsan a lángok

lármája, a lámpák

csilláma szemembe

csengeti lángját.

Máshol az éjszaka

csendje halálos:

itt villan a villany

és villog a város.

Idelenn a város

villanya villog,

de fenn a nagy ég

száz csillaga csillog:

a villany a földi,

a csillag az égi,

a villany az új,

a csillag a régi.

Babits Mihály össze-

gyűjtött versei,

(1921-1924) [272.]

Babits Mihály

A HARMADIK EMELETEN

Óh micsoda reggel! Szemem semmit se lát

a négyszögü ablak szürke tábláin át.

        Ólomlemezekkel

vannak beszögezve; s azt hiszem, talán itt

csak vidám kedélyed világa világít –

        óh micsoda reggel!

Jó így lakni, édes, magoson, magoson

mikor ragyog a kék, tavaszon, tavaszon

        s mint sziget az égben,

horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk

és kívülről csupán egy-egy fecskét látunk

        suhanni a kékben.

De még jobb, de még jobb – mikor nincs más világ,

csupán az emberé, s szemünk fecskét se lát –

        ilyen szürke télen,

mikor nincs más világ, csupán az emberé,

akkor még jobb, édes, ki se látni belé

        s lenn tudni azt mélyen.

Ez a mi nagy próbánk: kínjait érezni

s köztük ős, szent, vidám magvakat őrizni

        – simítsd hozzám orcád! –

Látod, hősen, tisztán, s boldogan maradtunk,

előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk

        egy elsüllyedt ország.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1921-1924) [270.]

Babits Mihály

KÖNNYŰ DALT SZERETNÉK ÍRNI A KEDVESHEZ

Hol vannak a régi könnyü dalok?

Szalagok, volant, csokor, fodor

lengése hajad lengéseihez

és ékszerednek fénye szemed

villogásához: durva dísz.

Táncod méltó, hogy utána dalok

szalagja lobogjon, tíz meg tíz.

Hol vannak a régi könnyü dalok

fürtödbe fonni, ruhád köré

csokrozni, fényleni homlokodon

és rímek forró csókjaival

körüllehelni, hogy ne fázz,

hogy melegítsen csók a hideg

évszázakon át is, száz meg száz?

Hol vannak a régi könnyü dalok?

Tán a szél vitte el őket, a szél,

mint virágpelyhet, a gaz közé,

vagy a villám lobbantotta föl,

mely oly sűrűn gyúlt s oly közel!

Vagy súllyá itta szárnyaikat

a könny, a könny, ezer meg ezer!

Hol vannak a régi könnyü dalok?

Óh, könnyesek ők már és nehezek

s mind mélyen a lélek sejtjeibe

szívódva, némán él s vele hal:

nem lobogó, nem villanó –

lásd, lelkem könnyes sejtje dalol

téged, millió meg millió!

Babits Mihály összegyűjtött ver-

sei, (1921-1924) [266-267.]

Babits Mihály

ÖRÖKKÉK ÉG A FELHŐK MÖGÖTT

Vallomás helyett hitvallás

    Az első könyvem első oldalára a „soha-meg-nem-elégedés”

himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma

is elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dob-

tam; egy vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türel-

metlenek; soha le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagsá-

gomban szegénynek éreztem magamat és fáradtságomban

nyughatatlannak; nemcsak a könyvembe, homlokomra is fel

van írva a „soha-meg-nem-elégedés”. Futottam hősen, szünte-

len, lélekzetlen; olykor szinte elbukni látszottam; s hasonlítot-

tam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél...

Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely

elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel? „A hit

az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz...

Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne...”

Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak az eszemben, s vizsgá-

lom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők mögött; ki-

irthatatlan optimizmus!

    Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és

értelme, mert „cél és értelem” emberi fogalmak: a világnak

nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi;

hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

    S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája

annak a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s

ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi

(csak ott álljon az építész mögött a gazda is!) – akként

legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen iszonyokon ment át

Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most már az

Ész!

    Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen,

melyek: a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és

indulatai... Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz

a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg

kell nyugodnom: de a harc is hozzátartozik, s az is, hogy eszem

a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen... Magunk is

része vagyunk tán a vak erőknek: de ezt bízzuk csak a vak

erőkre...

    Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl

a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök,

s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rom-

bolni akarok, inkább építeni: az ész halkan hasson a tényekre,

mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő a többi

közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az ész a jövő:

egymásba kapaszkodó fogaskerék.

    Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet

nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazda-

gítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök

magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget

gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!

De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset

el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

    Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet,

a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen

harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye:

az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét

kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba: más-

nak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval,

hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk

is megtörténhessék.

    Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,

egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval:

hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és

pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!

Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az,

ami szükséges: ami itt és most szükséges.

    Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon;

abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni me-

szelt falak közt is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár

is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák

elém a világot...

    Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely

kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a koz-

mosz polgárává avat; l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour

l’art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért har-

col, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek

a művészetben, mely nem tagad meg semmit, se a l’art

pour l’art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő mindeniken,

mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...

    Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti,

hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele.

Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni,

érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban,

mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké;

mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában...

    Caleta ta cala. Ami szép, az nehéz; az anyag ellenáll, s az

én lelkem csüggedései és indulatai…  Hiszem, hogy ez a ne-

hézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés

a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

    S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy

a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben,

melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehe-

tetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné.

Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehet-

ségessé.

    Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben.

Az ember vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait.

Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem

állatot kívánok, nem is embert! Többet!

    S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez

nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem

minden... Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem

fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

Babits Mihály összegyűjtött versei, (1921-1924) [263-265.]

Babits Mihály

SZALADVA FÁJÓ TALPAKON

Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?

Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,

annyi véres kínon, kékes dekadencián

égő lábbal állunk itt az Óperencián.

Partos Óperenciának semmisége int:

rá sem érünk félni tőle; megtorpanva mind

csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő, tompa kínt,

kapkodva csallános táncban égő talpaink.

Ó, milyen bál bírt bennünket eddig hajtani?

Olyan e homály előttünk, mint a hajnali

köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai

kínos csókoktól sebessek, tánctól sarkai.

Krisztus urunk, jőjj, jelenj meg méltóságosan,

fájó lábunk hűs kezedbe fogd jóságosan,

könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan,

ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [255.]

Babits Mihály

A RÉGI KERT

I

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,

ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap –

mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,

amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,

petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,

és rózsa, rózsa! – A reggelnek még a zöld gyep örül,

a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,

csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden

ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác

sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,

vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,

a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé

s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.

Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.

Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!

Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,

sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.

Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:

,,Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?”

III

Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.

Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt

zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles

(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron

négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.

A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:

nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok

hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.

Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.

S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Babits Mihály összegyűjtött versei, (1917-1920) [246-247.]

Babits Mihály

ZSOLTÁR FÉRFIHANGRA

Consolatio mystica

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.

Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,

hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!

És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,

hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott

annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,

eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,

sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,

mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a

lelked: legyen

császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,

amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt

a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod

tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd

ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt

az adamant rudakat.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [239-240.]

Babits Mihály

ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA

Az Úristen őriz engem

mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke

nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:

az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,

csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,

csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma

háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk

békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,

mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,

harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom

de Ő így szól: ,,Nem haragszom!”

Néha rángatom, cibálom: –

tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,

mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem

mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,

mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:

hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:

kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje

aki azt énekli: Béke.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [237-238.]

Babits Mihály

DAL, PRÓZÁBAN

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?

Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy

Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy

A rög szinte él, a nap szinte nedves –

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;

Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!

Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó

jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!

Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.

Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?

Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép

a hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és kutya vig.

Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.

Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét –

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt

ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett

s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,

s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt –

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!

Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves

nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,

e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [244.]

Babits Mihály

ÉNEKEK ÉNEKE

Salamon király könyvéből

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;

tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyü.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;

a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;

hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;

karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;

nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;

fogaid mint most fürösztött tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;

szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,

mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra.

No szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák

már a szőllő is virágzik s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Babits Mihály összegyűjtött versei, (1917-1920) [243-244.]

Babits Mihály

SZERELMES VERS

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát

homlokod havasa alatt, homlokod havát

elfeledtető fényes nyári szemed szédületét

szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,

szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?

Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei

fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,

csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem:

az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [242.]

Babits Mihály

DETEKTIVHISTÓRIA

Látod az autót – az autót az éjben?

Hat detektiv ül benne... jönnek értem...

Mikor ott guggoltam a kassza előtt, s jaj, hangtalan

gyémánthegyü fúró fúrt – s a lámpa sárga sáva mint arany

kard, a sötétben, a résben, kotort, kapart, keskenyen, élesen –

Látod az autót? most kanyarul, suhanva, kéjesen

az úthajlásnál – ránk vakít két tűzszeme az éjben –

Látod az autót? Itt van amitől féltem:

két fénycsápját löveli fehéren előre – nagyszerű ez!

Fenét félek már! Tudod, barátom, lassankint minden csak mozi lesz.

Mikor ott guggoltam a kassza előtt s fúrt a masinám,

akkor is így volt már... modern csudák, peregve, simán,

tudod, a páncélszekrény, a rekeszes lámpa, a gép...

és aztán a ház maga, ablakok az éjben, ujj, de szép!

hat emelet, lifttel, beton fal, acélplafon –

benn rémlő bőrfotelek, leakasztott telefon:

mind, mind mozi csak – látod, itt van már – mit remegsz, fiam?

Mondom neked, elmegy mellettünk, elsuhan,

fénye fátylába vakulva – most! – úgy-e mondtam? – Láttad, amint

feszülten ült benn a hat, s a revolverét tapogatta mind:

ők félnek! – kacagj hát! – Mit remegsz! Jobb volna talán

a fronton? – Piszt! Most ott kanyarodnak a part falán –

Most – Zsupsz! – Ezt jól csináltuk, ugy-e? No fiam, kacagj!

Hm, urak, jól esik a fürdő? Minden mozi csak!

Veszély? Mi az?! Elmegy, elsuhan. – Jobb volna talán a fronton?

Ölik egymást, millió bolond! Mi gondod, és mi gondom?

Babits Mihály összegyűjtött versei, (1917-1920) [228-229.]

Babits Mihály

SZÁLLÓ NAP UTÁN

(...Szelídre szűri a nyár sugárát

      ez a délután

s langy fényfüggönnyel a házak vállát

      bevonja puhán...)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre

      csókot nyom a nap,

és menni (gondolom) oly jó lenne,

      amerre a nap

csak menni (gondolom), egyre menni,

      napot nap után,

vonatra ugrani, nem pihenni,

      szálló nap után

suhanni, zöldszinü tenger lombok

      közt fulladozó

faluig szállani, minden gondot

      elhullatozó

lélekkel, túl a Dunára, messze,

      szálló nap után,

lombos faluig, hol lombba veszve

      nyíl egy kapu tán

elénk s azon át bejutunk egy házba

      hűs pitvaron át,

s ott lelne a lelkünk elkáprázva

      új túl-a-Dunát,

új túl-a-világot, új világot,

      fehér falu sok

mély, régi pamlagu hűs szobákat,

      hol védve susog

a függöny; így susog: ,,Én az ablak

      ,,hű őre vagyok

,,és kitekinteni sohase hagylak,

      ,,pillét se hagyok

,,ideszállni a külső zajból hozzád,

      ,,mert vám vagyok én,

,,s e csöpp szoba messze csöndes ország

      ,,a vágy fenekén:

,,majd okosan itten megbú lelked

      ,,(szökött katona)

,,és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,

      ,,párnák vadona.

,,Künn zúghat azóta az őrült bóra,

      ,,hányódhat a tó:

,,itt nézd, a hűs falon őr az óra,

      ,,áll a mutató,

,,a percek ostoba guillotinja,

      ,,s a perc fenekén,

,,hova nem hat a század szörnyű kínja,

      ,,elrejtelek én,

,,én, függönnyös angyal, szárnyaimmal:

      ,,ó, jer, te szegény,

,,jere fájó fejjel, fáradt ínnal,

      ,,védőd leszek én,

,,s szelídre szűrve az ég sugárát

      ,,(jere, szenvedő!)

,,oly hűn megőrzöm a lelked álmát,

      ,,mint egy szemfedő!”

Babits Mihály összegyűjtött ver-

sei, (1917-1920) [219-220.]

Babits Mihály

SZEKSZÁRD, 1915 NYARÁN

A város, mint egy álmos eb,

hever domb alatt, sík felett

kis város: nagy falu.

Korán fekvő, korán kelő:

fehér fal és piros tető

zöld fák és zöld zsalu.

Kockásan osztott a határ.

Álmosan nyúl a rónatáj.

Elült a jó madár:

csapdos a buksi bőregér,

az utcán nem zörög szekér,

sem szekér, sem batár.

Tegezben már a nap nyila.

Ébred a szél, az ég lila,

hajlik a búzaszál:

a légben óriási hold,

tüzes, de némán, mint a holt,

mint egy holt labda, száll.

*

Jaj, minden úgy mint hajdanán

s három kereszt a Bartinán

a régi sziluett.

Alkonyba boldogult vidék:

s kínt, sorsokat a szelid ég

nyugton magába vett.

Aggódva, sápadt kérdező,

állok az elborult mező

fölött, az ég alatt:

Kit elhagytam: szülőhelyem!

s ki jöttél mindenütt velem:

ég! küldj egy madarat!

A lila kékbe feketéll,

áll az Idő és máll a Tér,

kilencszáztizenöt –

(Igy csüggtem én a mély egen,

mint régi jósok dombhegyen,

a vén présház fölött.)

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1917-1920) [218-219.]

Babits Mihály

MIATYÁNK

Egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült

Miatyánk ki vagy a mennyekben,

harcokban, bűnökben, szennyekben,

rád tekint árva világod:

a te neved megszenteltessék,

a te legszebb neved: Békesség!

Jöjjön el a te országod.

Véres a földünk, háboru van,

kezed sujtását sejtjük, uram,

s mondjuk, de nyögve, szomoruan,

– add, hogy mondhassuk könnyebben –:

Legyen meg a te akaratod!

– mint angyalok mondják mennyekben.

Előtted uram, a hon java,

s hulljon a lomb, csak éljen a fa:

de vajjon a legkisebb lombot

nem őrzi-e atyai gondod?

nem leng-e az utolsó fürtön is

áldva miképpen mennyekben,

azonképpen itt a földön is?

Megráztál, nem lehet szörnyebben,

már most ami fánkon megmaradt

őrizd meg őszig a bús galyat:

mindennapi kenyerünket add

meg nekünk ma, és gyermekeinket

növeld békére: ha bűn, hogy lábunk

ma vérbe csuszik meg: értük az!

Bocsásd meg a mi bűneinket,

miképpen mi is megbocsátunk

ellenünk vétetteknek: a gaz

tied, büntetni: mienk csak az,

hogy védelmezzük a mieinket!

És ne vigy a kísértetbe minket,

hogy ártatlanságunk tudatát,

mint drága páncélos inget

őrizzük meg bár véresen,

hogy át ne hasadjon sohasem.

Jaj, aki ellenünk mozdul:

megvívunk, készen, bármi csatát,

de szabadíts meg a gonosztul,

mert tiéd az ország,

kezedbe tette le sorsát,

s te vagy a legnagyobb erősség:

ki neveden buzdul,

bármennyit küzd és vérez,

előbb vagy utóbb övé lesz

a hatalom és a dicsőség!

Babits M. összegy. v.,

1914 [207-208.]

Babits Mihály

KABALA

Egy

mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

Kettő

az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

Három

rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

Négy

négylevelű nyil útadon – vakon mellette mégy.

Öt

a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

Hat

bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

Hét

de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

Nyolc

a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

Kilenc

kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

Tíz

az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

Tizenhárom

Hiszen várom:

majd jön valami semmin út, valami vizen álom.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [180.]

Babits Mihály

ILLUSZTRÁCIÓK MINDENFÉLE KÖNYVEKHEZ (részlet)

5.

NYUGALMAS TÉLI KÉP

Életem margójáról

Olyan csöndes előkelő utcák,

annyi kedves, nemes villaház:

itt a hintót még paripák húzzák

itt a pénzes nyugalom tanyáz

itt az úri elvonult családok

bubusgatják gyermekeiket

ha a várost tengernek mondjátok

ez egy békés árnyas kis sziget.

Tél van most. A hófehér falombok

ciframintás stukkatur plafon

udvarokban hófehér galambok

ugrálnak a hófehér havon.

Vaskapukon zuzmarával mintáz

a finom fagy – efemér relíf

fenn az égen pelyhes dunnán hintáz

egy fehérbundájú friss, naiv

tizenkétesztendős gyermekangyal

dunna közül néha lekacsint

(szeme huncut, félig húnyt és kancsal)

s a csöppke kis leánynak leint

kit az utcán, kapu előtt, gondos

melegen felöltöztetve lát

zsinoron vezetni egy bozontos

hosszúszőrű nagy fehér kutyát.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [177.]

Babits Mihály

REGGELI ÉNEK

A reggelt éneklem, az enyhe szépet

Ó reggeleim!

jó reggeleim!

Testem mint egy eleven béke ébred

Tejjel és mézzel folynak ereim.

Lelkem kilép az álom fürdejéből

Megint üde már

oszlik köde már.

Kilép az álmok sötét erdejéből

s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

És így néz széllyel hajnala hegyérül

mély multja fölé,

mult mélye fölé

s a tegnap és a tavaly köde gyérül

lába alatt, amint néz lefelé.

Nézi, mint új ruhán foszolni fércet

a táj köd-egét

homályüvegét

s a kukoricaszál, a lenge, délceg

hogy hajlogatja tollas süvegét!

S a völgy fölött lassan mélyülve kékell

a szerte határ,

mit a menny kitár

s egy messze vers ébredő ütemével

kóvályg benne, mint hajnali madár.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [170.]

Babits Mihály

HAZA A TELEPRE

Rég elmaradt a fény, a körut;

a villanyos a sötétbe fut.

Ó, Istenem, megint egyedül:

az ég, a föld megint megürül.

A villanyos az éjbe szalad:

kék villanások a sín alatt.

Ó, távoli villany, száz régi est! –

rideg hátad mögött, Budapest!

Örömvölgy-utca, örömtelen:

szeszgyár, kis korcsma, köz-szerelem.

Kültelki házak udvarai,

hol nappal a korcs kintorna rí,

s hol az éjben, kéjben, szenvedőn

nyögi párzó macska a háztetőn,

jaj, gyermekhangon, az Állati Lét

kitettje, iszonyu kényszerét.

Sivítva surran az éji sinpár

fölött a kocsink s fordulva himbál

a Ganz-gyár únott falainál

hirtelenebbül a nappalinál.

A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!

s a pesti lapos Kálvária!

A gyár tetején nagy éjjeli nap rak

tüzet vörös-izzón, nagy kerek ablak.

Leszállni, haza, az éjszakán –

ó, régi éjek! régi magány!

Ó, hol van a könyv, lekötni a lelkem?

Vagy hol van az álom, oldani engem?

Hol van a Múzsa, holt szeretőm?

Félek egyedül már, mint temetőn,

vagy mint aki egy halottal aludna –

Ó, kocsira! vissza! fénybe! körutra!

Babits Mihály összegy. ver-

sei, (1911-1913) [165-166.]

Babits Mihály

A CSENGETYŰSFIÚ

Minden reggeli látomásból

szemem mögött dal erjed, érik

mint nyílt hordóban aromás bor.

Ázik az utca friss aranyban

reggeli csengő csengi végig:

ezüst hal az arany folyamban.

Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség!

kertek falán át egy karaj lomb

tán a csengő szavára hajlong

ó, szent reggeli csengetyűsség!

a kapu árnya aranyat vág.

Gyenge a nap, szelíd az árnyék

s a lombok zöldje halovány még

kacag a csengő tiszta zajjal

s nyíló kapukból friss leányok

csengetnek vissza víg kacajjal.

Nyíló kapukba mind kiállnak

sorfalat állva mint királynak

hónuk alatt egy kicsi teknő:

hódolni drága adományok

(drága nap aranyozza reggel)

s a csengő egyre közelebb jő

a nagy csengő a kis gyerekkel

s mögötte súlyosan döbög

a méltóságos nagy szekér

rejtelmes szürke födelekkel

a verőfényes távol utcán

s megáll, ha egy kapúig ér.

S az egyik leány közeleg,

feszíti mellét, nyújtja karját;

s nyílnak az ajtós födelek,

melyek a tág kocsit takarják.

Úgy tartja, nyújtja válla karja

az adományt, a drága ládát

mint antik urnát régi szobrok;

s amint a vak szekérbe önti

ezüstből látsz fellengni fodrot

a por gyémántját, füst ezüstjét,

szent áldozatnak ritka füstjét

nap felé szállni a szekérből.

Ó, mit nekem hogy a szemétből!

Isten szemében nincs szemét:

fürtödnek, melyből borod erjed,

ne hányjad el rohadt szemét:

attól édesebb lesz a bor.

Inkább gyönyörködve figyeljed,

hogy napban gyémánt lesz a por

s hallgasd a szemetes-zenét

amint utcádon csengve terjed.

Babits M. összegy. v.,

(1911-1913) [163-164.]

Babits Mihály

PALOTAI EST

Végre falun ér az estem

nincsen este Budapesten

s én az estét kedvelem

este az én reggelem

lelkem mint a rossz madár

nappal alszik, este száll

amikor te becsukod,

kinyitom az ablakot.

Álmosan borúl a nap

vörös arccal az égaljra

mint a részeg az asztalra

és az árnyak hullanak

nyúlanak

és a fények szelidülnek

és a sarkok feketülnek

és a lángok gyullanak

gyullanak.

Minden ablakot kitárok

minden gondom elszivárog

és egy palotára várok

melyet a csönd ujja rak.

És a csönd hangjára várok,

messziről képzelt bojtárok

néma nótát fujjanak.

Messziről csodára várok:

tünjön föl egy új alak!

Messziről egy rémre várok:

takarózzon be az árok,

szerelemben ijedt párok

paplan alá bujjanak.

Messziről egy kéjre várok

messziről egy fényre várok

melytől meggyógyúl a vak

és a látóra hull hályog.

Messziről egy holdra várok

melytől elvakúl a nap.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [160-161.]

Babits Mihály

A KÖLTŐ ÉLETÉNEK PUSZTÁJÁRÓL

és arról, hogy e pusztában kedvesének teste oázis, szemei

enyhe kutak, és a Reája való gondolat a Vágyak karavánjának

vezetője:

Ha győzve reggel álmon, lelki csöndön

gondolatod, mint megtérő barát,

fölfénylik bennem: boldogan köszöntöm

mély elmém édes Dominátorát.

Ki vágyaim vezére – így köszöntöm –

vezette tikkadt Vágyaim sorát

kútfőig, melynek vízével leöntöm

éltemet, ezt az égő Szaharát!

Mert éltem csak egy égő puszta láza,

és lelkes tested benne dús oáza,

hol kettős kútra lelt a karaván.

S Gondolatod, hajtani hűs vizére,

lelkemnek nyáját, vágyaim vezére,

mely halkan kél. Mint nap a Szaharán.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [157.]

Babits Mihály

MIKÉNT SZÉLCSENDBEN A HAJÓ

Miként szélcsendben a hajó

lelkem ma veszteg úgy lebeg

vitorla nélkül! – Ah be jó,

hogy most melletted ülhetek!

Talán megállt a vén idő

s mi ketten élünk már csupán –

ó milyen édes lanyha hő,

mily édes lanyha délután.

Most messze földön senki sincs,

fénylik az ajtón a kilincs:

ajtó előtt a macska ül,

hátát gubbasztva gömbölyül.

Kertben tüzel a tulipán

fejét megadva csüggeteg:

most minden édesen beteg.

A tornácon az oszlopárny

a napsütött fal oldalán

ledől, mint tejben a kalán.

Nincs a világon semmi vér,

tejjel és mézzel foly az ér,

a vékony ér a hús alatt:

azért vagy, édes, oly fehér,

s nézed a fehér bús falat.

Elalszik minden – mily varázs!

Már alig zümmög a darázs.

Vállad vonala betegen

omlik el kebled vánkosán

s úgy csüggök fényes szemeden,

mint hipnotizált, orvosán.

Altass el, édes, engemet,

s álom hajóján messze vigy

ah ez az álom – eltemet –

és ah! maradna mindig így!

maradna mindig így...

így...

mindig így...

Babits Mihály ösz-

szegyűjtött versei,

(1911-1913) [155.]

Babits Mihály

JÁTSZOTTAM A KEZÉVEL

Még most is látom a kezét

hogy ágazott az ujja szét,

oly szeliden, mint ágtól ág

vagy halkan elvál öt barát,

kik váltan is segítgetik

egymást egy messze életig.

    Még egyre látom csöpp kezét:

    úgy dolgozott mint csöppke gép

    a hímzőtűvel vánkosán:

    tündérfogócska – igazán –

    s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,

    arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét

kerek a halma, völgye szép:

a völgye selyem, halma bársony:

ó gyönyörű táj! ó csodás hon!

Ott jártak szomjas ajkaim:

arany homokon beduin!

    Nem vágy, nem álom, nem emlék:

    jaj milyen rég volt az a nemrég!

    Tiz gyenge ága nyult felém

    és én izenkint tördelém:

    ó arany ágnak arany íze,

    arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm!

Mennyi szépség, mily öröm:

üveges kép selyemkeretbe,

melyre a hajnal van lefestve

vagy piros ablak méla esten

vagy rózsaarc egy gyenge testen.

    Mert tündértest a pici kéz

    mely rózsás-meztelen igéz

    s a hely hol összeömlik ága

    mint csöpp csipő hajlása, drága

    vagy ujja láb és íze térd

    s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz

mely arca nélkül is egész.

Még egyre álmodom vele:

ó hogy oly messze közele

s hogy minden e világon itt

furcsa szirtekbe ütközik!

    Csak egyszer lenne még enyém

    s kedvemre csókkal önteném

    szivesen halnék azután

    nagyobb örömmel ontanám

    kis ujjáért a csobogó vért,

    mint száz királyért, lobogóért!

Babits Mihály összegyűjtött ver-

sei, (1911-1913) [151-152.]

Babits Mihály

ÉDES AZ OTTHON

Mikor a szőllő leve buggyán,

barnul a fanyar berkenye,

kalászt szentel a dűlő utján

az Egyház, az Isten menye,

nap arany sávot vet a falra

s a vidám iskolásfiuk

táskafület lóbálló rajja

a tanteremből rétre fut:

                              édes az otthon.

Mikor a zsaluk leeresztve,

mert félhomály kell, nem üveg,

Lord hűs kövön, nyelvet eresztve

hemperg – és áll a légysüveg;

keresztútnál, hol tócsa poccsant

máskor, most por füstölg eléd:

izzadtan áll meg s levest loccsant

az ebédet vivő cseléd:

                              édes az otthon.

Mikor a nappal megin’ enyhe,

mikor az ember újra vig,

mikor csupán a beteg renyhe,

amikor a diót verik,

mikor szellőztetik a pincét

s a gazda a tanyán időz:

őrizni a hegyeknek kincsét

fényes fokossal jár a csősz:

                              édes az otthon.

S mikor a kályha tüze pattog,

mikor a szoba jó meleg,

halkan a régi óra kattog

s jégcsapot olvaszt a gyerek:

benn nyájas körtől víg az asztal

s a meghitt lámpa gyúl korán,

bár új hó ablaknál marasztal

merengni lepkezáporán:

                              édes az otthon.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [148-149.]

Babits Mihály

ARANYFÜRDŐ, ARANYESŐ, DANAÉ

Napsugárt csipkéz a lomb és mondja: ,,Napsugár!

Minden aranyod a földre lehullatni kár:

lásd, mi mily örömmel isszuk égi italod!

Kár a holt földre hullatni minden aranyod.”

És a vastag fény a lombon végighömpölyög

és a levelek szélén a földre lepörög;

vagy levélről más levélre – csordultas pohár –

mint a sok-medencés kútban, kézről kézre száll.

Minden levél tartja néki pici tenyerét;

mindenik kap, mindenik ad, hiszen van elég;

meg se nyomja gyenge markát ez a drága súly

zöld széléről halkan piros napernyődre hull.

Ó te kedves, mért nem vagy most tiszta meztelen,

hogy napernyőd napos árnyát élném testeden

s szomjas hússal innád ezt az égi aranyat,

mint Danaé teste hajdan görög ég alatt!

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [145.]

Babits Mihály

BABONA, VARÁZS

Nem szánom én az ostobát,

kinek üres a mennyek boltja:

ki méltó látni a csodát

az a csodát magában hordja.

Az este a kertek alatt

jártam és elborult az élet:

az Este varázspoharat

boritott a földre, hogy éj lett.

Hirtelen, árva éjszaka

(szomoru, mégis szép varázs volt);

és a fák alatt egymaga

lassan feljött az óriás hold.

Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!

Égő gyümölcs az ében ágon!

Ó melyik napkeleti bölcs

varázsol ilyet Indiákon?

Ó nagy varázsló, titkos Est

ki elborítod e világot.

Kinek nedves ecsetje fest

zajtalan éjjel száz virágot:

varázsköpönyeget terít

kezed és elnyomja a későt. –

Szüzeknek alvó testeit

érni mintázza néma vésőd:

Te mintáztad őt is, te bölcs

sok régi lányos éjszakáján,

hogy érve majd arany gyümölcs

legyen életem ében fáján;

mert te vagy a nagy Érlelő. –

Ekkor a hold feljött a fáról

furcsán mozogva jött fel ő

regélve még Amerikáról.

Felhők kapkodtak szerteszét

hideg sejtelmek szele támadt,

s hallottam ideges neszét

a rángatózó ijedt fának.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [144-145.]

Babits Mihály

SZERENÁD

melyben a költő kedvese szépségét dícséri

és a saját szomorú bujdosásait és egyéb

bánatait igen keserüli

Zeng a nád a tó fölött

zeng a szél a nádon –

édes, álmaid között

halld a szerenádom:

ima rád e szerenád,

tested titkos templomát

dallal így imádom.

Elefántcsont palota

boltozatos melled

kettős márványoszlopa

nyugszik egymás mellett

fejed fenn a vánkoson

tornya, melyen átoson

lágy tömjénlehellet.

Érted, édes, messzirül

jöttem a vasúton

hó közűl és bérc mögül

sáron, havas úton,

nyáron át és télen át

nádon át és éren át,

szálltam a vasúton.

Cirpel most az őszike

szeles őszidőben

felijed az őzike

távol az erdőben

béka zenél, zug a sás,

hosszú volt a bujdosás

teljes esztendőben.

Béka zenél, zug a sás

szél kel az erdőn át

szomorú a bujdosás

ezer esztendőn át,

ezer évig élek én

s mindig, mindig sírok én

az egész időn át.

Babits Mihály összegyűjtött

versei, (1911-1913) [143-144.]