Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.
Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába férgek, petéznének isten-üstökébe. Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ők: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe - púderpamacsnak. Kérlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig vonszolt vala vizes-lajtot, és vala szomorú próbamén, ami jelenti, hogy csupán a csiklandozásra jogosult. Ám az ő lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a kiváltságos ellenfelet megtépázva, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadaték neki a legfőbb rang, viselhette a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim.
Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből. Mondják, villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudjuk, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe-tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, szakad a virág azóta is. Dobálják barbárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolók, idő múltával mindig mások, megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csíger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménsége: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.
Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.
Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva - s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a
lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz - mondja egy szózat -, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. - Emlék a pokolból, emlék - kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, - de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, - akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik
arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol - mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképű kezek.
Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt-fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.
Már elrejtőzött a nyitnikék-madár, mikor kitántorogtak a tölgyasztaltól a részeg kapások, akik a tőkék tövét nyitogatták a tavasznak. Már szekéren ültek emeletesen, szemük ablaka pedig vörösen zengett az alkonyatban. Alkohol tombolt ablakukban, és őrjöngött vitézi fény: meghalni nem akaró nappaluké. Hátranéz a ló és látja a szemek lángoló városát maga fölött. És nemet int, nem indul el, bár az ostor sudara káromolva csapkod szeme közé, ahol üstöke táncol. Gótikabeli centuriók lettek a részeg kapások. Óriásan tépik a zsuppot a pincetetőről. Gyújtanak máglyát a kicsi hölgy hasa alá. Tűzzel vallatják, tűzzel húznák ki belőle az utat hazáig, a fehér szalagot, ami végig lenne írva nótával, hogy: megkapáltuk a szőlőnket három ízben is, meg hogy: keresem a télirevalót, babámnak a selyembugyira valót.
Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben. S megrázkódott, mert látott lángoló csillagot, ahogy fut le a hegyről s lerogyik az erdő éjszakájába. Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.
Játékaim akkor estek hanyatt az asztalon. Merevítették lábukat égre kedves kukoricaszár-barmaim. És akkor tettem le végleg a szívemnek feszített apró cirok-hegedűt. Mert jött elém anyám a viharlámpával, mintha hasából venné elő a világító, füst-hajú öcsköst. Eredj, te bátor, mondta. S mentem kétkézre fogva mellem előtt a bádoggal pántolt, üveg-pólyás meleg babát. Köldöke búbján a láng is göcögött, mintha Betlehembe mennénk. De én sejtettem a tragédia végtelenségét. Csaholó ebtorkok, temetők halálos fogai előtt ügettem el. Képen vágtak veresen a rókák zászlai a kavicsbányák várfokain. Két oldalt gyilkos ijjászok állták a sáncot a hidegben.
Oldalamban a nyilalás nyilaival értem el az erdőt. A részeg kapások már előbb oda buktak, már nyúzták a lovat a csillagfényben. Már gyújtogató szilajságuk ellobbant örökre, zsugorodott pernyévé mellkosarukban. Orcájuk is csupa korom. Korom-álarcban, mint fekete doktorok, végezik a műtétet görnyedezve. Kétoldalt húzzák az irhát, mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről. Hallatszik a hártyák ropogása. Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől. Térdelve szánalmasan kicsinyek, de árnyuk az ibolyasáncra vetődve mutatja: itt hatalmas kanördögök osztják a lapot, kártyázzák el életemet. Most kéne megölnöm édesapámat! Fohászkodtam, aki alig voltam nagyobb a lámpánál. Most illene leszúrnom, ahogy ő a disznót. Most. Előbb a sarkam a torkára, aztán a kés! Képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt. Nem adott vígaszt se föld, se ég. Az égen is a fölfordult szekeret láttam lángban. Fönt is azt a tejpatakot, ami alul az ibolyalevelet emelgeti, dőlve a boldogtalan anya tőgyéből. S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.
Összecsavarva a kisded csikóbőrt, apám a nyakamba adta fekete prémnek. Ő maga kataton csendben felöltözött a lószerszámba. Vette hátára a hámot, fejébe a kantárt. Maskarájában a bűntudat izzott oltári csillagszemekkel. Mögéje álltak a többiek a vértanú irhájával. Megindulva, ó-betűs szánkból csak a lehellet omlott. Némán is megindultunk Isten és a ló nevében. Csilingeltek a fémkarikák, csattok, lépésenként összeütődve. És csillámlottak tiszta ezüstfényt. De mi valamennyien kormosak voltunk, vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.
Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák.
Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken.
Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti.
Szüleimben már a halál érik. Mért születtek, mért halnak, nem kérdik. Ők a vetést féltik fagytól, tűztől, golyótól a sok fiatal mellet - Némán is az életről perelnek s nem hallják meg, ha a halál kürtöl.
Ó, halál, te örök telhetetlen, gyűlöletes, mégis győzhetetlen, engem mindíg zaklató fehérség! Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, ellenséged vagyok rendületlen, embereknek kell ez a merészség.
vedlik a toll a mellről, a láb- és szárnytövekről, néha a vér kiserken. picinyke piros gyöngyszem, de éppen elégséges az emlékébresztéshez.
Nem kél az emlék másról, nem szól a szó se másról, csak minden virradatkor megcibált szöghajakról, a fájdalomról, vérről, elrepült kendőcskéről, százludas asszonyságról, pásztorlány búbajáról.
Megáll az ujj rezegve, mintha csak emlékezne, a szorító kar ernyed, a szárnynak helyet enged, kicsap a szárny fehéren, pihetoll száll a szélben, fuvóka szélben elvész, akár a régi emlék.
Kezük igazul újra, megindulnak az ujjak, gyűlik a toll a zsákba, piheg a puhasága, hallgatnak, úgy ügyelnek, lehelni alig mernek, pehely se vesszen kárba, legyen belőle párna,
párna a menyasszonynak, pólya a pólyásoknak, vánkosa mindazoknak, kik mindig fáradoznak, nyugtató okos fejnek, ha elcsigázva szenved, hogy túl az édes álmon, okosat kitaláljon, csodát a világrendben, hogy meghalni ne kelljen.
Egy csillag halálba fut világok a farka alatt égbeli pávakakas tördeli a holdsugarat zuhanását csak ez a szív hallotta jaj csillagok élek gyönyörűn a halál ragyogó fia vagyok
Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal? Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, s napod sötét felére fordul, akár egy érem. Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla! Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba. Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár a csípő és belerándul - farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul… Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. Megtöretett a földön, uralkodik az égben, hozza a jég verését bizánci erősségben. Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. Ime, megállnak, fújva fejet leszegnek, bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. S nézd a gyönyörő cédát, ugrik, csördül a szoknya, most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, vaknapot, holdat zordan csattogat össze, szájából zúgnak-zengnek minden húrok és kürtök, tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. Ne mondhasd rá, hogy fösvény - mázsaszám rázza, szórja fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, zöld gabonára, az élet legközepébe! A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadnak. zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. Ellene ember mit tud? Nincs tudománya lángot fújni e pergő jégbelü zsákra.
Él az atom korában, s mintha őskori dárda döfködné mellbe, - öklét tehetetlenül rágja. Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.
Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába vasgolyók esnek - a kínok nagy sokasága. Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, feszítő nehéz kíntól recseg, ropog a borda. Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt - méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! Ott az élet, hol zsongás hallik és fürge lárma - szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. Január jégkarjába dermedt a szelíd környék, áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége - kész a körkép az ember dühére, keservére. Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot, gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet, barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak… itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak… Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza, - édes új kenyér, kalács, zsömle, szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja - s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, mellébe levegőt vesz, tartja - egeket zendít.
Gondoltál-e a tömör virág-szobrokra, az akarat műveire, márgavörös hegyoldalak izzó alakjaira, almavirág-mózeseire kökényfák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső léda-ölére ahogy renget ady-hajú árnyat! Gondoltál-e a verőeres tavaszi nászra mikor beborított engem a világ hava s torlódó paplanon árvult el erős kezem! Gondoltál-e a tömör virágszobrokra mikor hóemberhez féltékenyen adtalak férjhez, s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzos csókákat koszorúslánynak lakodalmadba, hol fuvóka szélben hóesés a te fátylad s bánat-süteménnyel, ólomnehéz bánat-borral torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben!
Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz vízszintesen kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át, tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön, szétdurrant szívű tölgyeken, szilánkon, kormon, át csipkebokron hol jégbohóc a lángoló isten, kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt, halottak házain át, pléh-tepsik tél-sikolyában egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt - Ki látta az éjben e vérizzadó tusakodást? Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek, ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek! Jégcsillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt, uszálya havába mint hulla az édeni kékség, s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet, végzet-lassan a szörnyet dögkertig fejem elnyomta.
Virág, nem is voltál, nem nyíltál, vérem a tanú, én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz, legyen vígasz, ha érte jövendő napjaim is előre megtizedelve, hát megtalált kedves, gyere, a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet kinyitja egyetlen csókom, virul a teljes világ, ahol csak erek beszélnek s boldogul minden vércsepp, ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma, álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé, hallgatag tükre fölé a tömör virágszobroknak, ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör, zajtalan fejreáll előtted, mókáz a boldog tavasz, te is fordítva látszol, szoknyácska, benne combok, itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul s tükréből tűzzel igéz domború gyönyörüség!
Botom a gyenge földbe leszúrtam Állomásom most ez a domb Szederfákra horgos szelek úsznak S göndör felleg-csorda tolong Engemet e dombra szelek húztak Most ébred a télből a táj Itt még hó fodrozza a sáncot Ide bujt a fehér király Kis kökényfa mímeli a táncot Érzi a tavasz megérkezett Mint a kisgyerekeknek a bálban Válla csak a válla rezeg Rozoga kocsik harmonikálnak A tégla nehéz rakomány Megépülnek az öblös magtárak Pirulva ha itt lesz a nyár Szemeim a születő csodának Nyílnak enyém e vidék Nem hiába hasogatták ősszel A földet az éles ekék A vetés izgul haragot zöldel Tüzérezredekkel felér A vetés megnő érik arannyá Lesz a halál ellen kenyér.
Már itt kuksolok Már itt kuksolok, borzasodik lelkem, fogam vacog, bundára gondolok, a négy hideg fal engem ne szeressen, a tavasznak elszántan hódolok, már itt kuksolok, a fény itt keressen, ha addig szét nem rágnak a molyok.
Rohad a kertben lepkevirág, torma, égi könnyektől kis krumpli-halom, pirosan lázas a kis meggyfa lombja, napraforgó: fejetlen hatalom, a zsoltárokat ecetfa mormolja, ecetfa az én szimbólumom.
Pápa, Pápa, te pokol tornáca, ajtóidon lakkos lakatok, utálattal nézek sok pofára, ha itt maradok, kínhalált halok, hallgatok a szív sugallatára, batyut kötök, hazabaktatok.
Pápa, 1944.
Fogóddz a holdba kéz, dobolj erem, az áradat a bordát betöri, a váll bércére fellöki jegét - Álomnak is rossz, jó ha feledem, már majdnem elfogadtam ördögi morgásait a sors zenéjeként. Hát itt a tavasz, látom, elhiszem, koronás fejjel itt ragyog e páva, zöldje kitárul, hímes aranylángja átsüt a vizen.
Tornyaim gyászát, mezeim hideg tajték-ingeit ő pezsgeti szét, kidülledt ereimnek doktora, katatontébolyokkal incseleg, tolla a kuka szájról a penészt lecsiklandozza, édes borona.
Eléd az ég ereszti ablakát, magadat bálra kis nő, piperézd, nagy tél a bánat, bútora a hó, de nap süt, a dombhát aranyplakát, piros vesszőkön remény a beszéd, hirdeti, hogy a világ lakható, hogy jó évszak jött, zöld sátrat emel szobátlan szeretőknek - őt imádom, havakon átvezérlő páva-lángom, nem veszítem el.
Tudor Arghezi
/1880- 1967/
A dölyfös
Mindig császárok álma volt a bábeli zavar
Nehogy megértsd a másikat, ne tudd, hogy mit akar,
Békéjük is csak álnokság, az ármány fedezője,
Fénylett a hazug szó s hamar kelepce lett belőle
Vezéri pálca intett s rémes szalmabábujuk
Népet riasztott, vérhabot fújtak a háborúk.
Ki kabzsibb volt, hatalma is a végtelenbe ért,
Röptette gyászhuszárait s hollói ezredét.
Országos árnyékot vetett a zord bitorló szárnya
A nép fölé, ki árva volt és rab, akár sajátja.
Hoztak határontúlról is viszályt fogamzó mérget,
Kotláshoz egész országból körítették a fészket.
Megért a méreg, kikelt csakhamar,
Szomszédjának az oktalan szomszéd lett zivatar.
A sziporkát uszítás köpte szét,
Taréjossá nevelte föl a vak népek dühét.
Öröklött gyűlölet, határtörések, ó,
Ádáz mészárosmunka, vérfolyó.
fordította: Nagy László
-
Tudor Argheziról…
…” Arghezi mester magyarul is tudott. Hogy hol tanulhatott meg magyarul egy bukaresti román kisfiú a múlt század végén? Természetesen a Székelyföldön és….”
…”a negyvenes évek végén azt találta mondani: 44-ben csak annyi változás történt, hogy Hitler kiszállt a volán mellől s a helyébe Sztálin ült be.”…
Az írást és néhány versét ezen az oldalon olvashatjátok
Tudor Arghezi
/1880- 1967/
Bizalom
Álmaiból a fehér napvilágra
A kert alig serkent fel, csakhamar
Veri a fény villáma, méhek szárnya,
A mohó züm-züm zivatar.
Mint gyenge szemhéjjak, a rózsaszirmok
Figyelnek rám – a reszketeg
Tövek virága gyanakodva pillog
Kutat félénken mint a gyerek.
Töpreng a kert álmát bevallja-e,
Vagy eltitkolja. Ujjaim ügyelnek,
A szárak közt lebegnek fölfele,
Kertésze vagyok én a kis füveknek.
Te csepp árvácska, szabadítsd ki már
A suttogást zugából arany szádnak.
Halljam, hogy lélekzeted ki-be jár.
S hogy bársony lelked sóhajai szállnak
Elűzöm én a mohó méheket
S a vallomások éjszakáin
A csillagok tüzétől védelek,
Virágaim ti édes leánykáim.
Tudor Arghezi
/1880- 1967/
Felirat
Nem lévén a mezőn dolgom,
Se a völgyben, se a dombon,
Mert a Szodoma dőzsölt,
Fákat is a tűz megőrölt.
Sorsuk a sok vad évszakot
Büntetésül ránk szabott.
Mezeinket mind benőtte
A beléndek a lúg esőzte.
Hát végül is botot fogtam,
Beírtam a földet hosszan.
Legyen aki földbe vés,
Legyen szép a magvetés.
Bár megkéstem, s lettem vén is,
Megtanultam írni mégis.
Írtam, írtam, ahogy egykor,
Fénylett újra a gyerekkor.
Krétám nyomán ákom-bákom
Virított ki a fejfákon,
S vonal körben és keresztben
Kerítésen, házereszben.
Kalyibákon, miegymáson
Ott van az én dűlt írásom,
Haragommal, ha nem bírtam,
Kérdőjelet akkor írtam.
Sokszor hármasával vetve
Hol kőre, hol égitestre.
Karcoltam én jelet sorra
Kőkorsóra, kiscsuporra,
Kapura, ház elejére,
A fa halott levelére.
Hagytam helyet üresen
Borsószemen, kölesen.
Legjobb betűk soraimban
Mind feketék, szénnel írtam.
Tornyuk festve rikolt fönnen
Én a viaszt gyönggyel tömtem.
Egy-két betűm örök-áldott,
Hajtott virágot, virágot.
Eldönteni ma sem tudnám:
Művészet vagy bolondság volt.
Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik hat napukat s magukat is, te szabad hetedik. Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani. Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit, hova a korom, mint lepke petézte csillagait. Hozunk neked kalimpáló szívet és lehűlt vesét, magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgű epét. Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát, mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát. Jövünk, hogy ideglázunkat nyugalmad eloltaná, szép hideg párnákat nyujtasz félőrült fejek alá. Te vagy a legjobb szerelmi-kerítő, fényeseszű, te vagy a táncoltató és csókoltató hegedű. Cél is vagy, legközelebb vagy: sziget, hol mesebeli zajjal csengnek a drága gyönyörök üzemei… Surlódik hozzád az éj, a szuszogó azúrhajó, s micsoda fény támad, milyen rubintos ribillió! A hajnal piros pallói lehajlanak - de mi baj? Partra csak hallgatag vének lépnek, a dal, a zsivaj alszik az izmosak szívén, kábultan akárcsak ők: nyújtják az álmot a vassal, egekkel verekedők. Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká, gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá, búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott, fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot, kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan, gőzölgő rántottlevesbe esnek majd illatosan. Szivárvány sajog a lenge párán s a szívre borul, fölkelni, mosdani késztet, dúdolok gyanútlanul. Arcomat hab kerekíti, sétál a borotvakés, példázza, hogy vékonyít meg néha a kínszenvedés. Ó, azt a furcsa borotvát beléd ne nyissa a sors: keskenyre sápadsz, bozóttá retten a borosta-tors. Öreg cipőim a hajnalcsillagot elorozták, - fonálon nylonharisnyák, csillámló két kicsi zsák, lengenek, szép napot lopnak szép talpak alá megint, vasaltan, gyöngyházszemekkel kacsingat feléd az ing. Tiszta ing: tiszta világod, kívánni kell e gyönyört, rimánkodj érte, ha drága mosolyod ága letört. Tükrök, a kedves hiúknak picikét hazudjatok, mondhassák magukra halkan: szép vagyok, boldog vagyok. Arca ha elfanyarodna, ó mi is lenne vele! Vigadjon a nő, a karvaly-barna, rigó-fekete, a szőke, ki a hidrogén varázsát hordja haján, a vörös, kit megálmodott régen a vén Tizián. Bámulom üvegen át, ha áhitat, vasakarat nyűgözi őket a búgó villanybúra alatt, kereng a trópusi hőség hajuknak hullámain, köröttük jégfehér tükrök, sugaras alpesi szín. Kábulok én a leányért, aki a hó idején déli szünetben a falhoz kiáll, hogy verje a fény; húnyt szemmel, hogy lebarnuljon jegeces égbolt alatt sugarakat bűvöl csókra, ibolyántúliakat… Vasárnap, színarany kéz, a nyirthajú kis kölyköket mint cukorborsót a héjból, ágyukból kipörgeted, szabadon gurulnak, buknak, fejüket összeütik, még ákombákomok ők is, mint füzetben betüik. Méhrajok zsongnak, harangok dalosan bongnak nekem, hangos szél árama húzza bolyongni képzeletem. Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők, titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők. Nevetek zenél a számon: Víd, Nagyalásony, Doba, Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba. Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai, félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani. Bennetek kölesmag voltam, vagytok most oly picikék, könnycseppet csikar az emlék, ázik az egész vidék. Éveket ébresztő szóval emlékek harangja zeng, itt a fiú aki voltam, ümmögő tavon mereng. Nem akar gyerek maradni, nem akar meghalni sem, fönn ragyog álma a nyárfán, színezüst leveleken. Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt vasárnap, a bombák vérbe verik a sugaradat, hajában megőrült lepkék remegnek, arcát csalán marja, mint eszét az élet, úgy fekszik féloldalán. Ej, lópokrócot terítek hallgatag egek alatt, virágok veszedelmének tárom ki bajaimat. Ti bimbós pünkösdirózsák, bukjatok rám kegyesen, tömör kis bombák, virággá robbanjatok szivemen. Járják be teljes valómat új színek, új sugarak, borzalmak és bonyodalmak freskói vakuljanak, rettegés-alkotta ábrák, hemzsegők lelkem falán, tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán, Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek melyek a kíntól életre-halálra biccentenek. S vérrögös föld, koromégbolt, hol a halálfej delel, tenger és levegőégés képei tűnjenek el. Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok? Várhatok, - nem tépik széjjel tündéri pillanatok. Rázkódtat sok gyönyörűség, mégse ad szabadulást, csak erőt, hogy daccal hordjak irdatlan aláztatást. Lezuhansz e lópokrócra, birkózol velem Remény, gyopárszemű angyal, látod, nem vagyok olcsó legény, markollak és megforgatlak leveles zöldág gyanánt, Jákob se verte így földhöz hajdan az Úr angyalát. Mégis, ne sírjál, ne hagyj el, gázolnom kell ami rút, súgjad, hogy ahol én járok, nem értelmetlen az út. Bolondul küzdök a szépért, látnom kell, nap tündököl, zöldarany moraj az erdő, fényes szél lombbal pöröl, kis fülén harmatfüggővel inog a nyurga virág, reszketnek szirmok, erek, mint szerelmes lányporcikák. Harsog a létezés: nem nem! Nem akar lenni halott. Brummog a darázs és elbúg, nyújtja a pillanatot. Mélység, magasság elrejtett csecseit smaragd fejek szívják: a cseresnye, meggy, hogy pirosan pihegjenek. Rikolt az aranymáringó hangzatos vasárnapot, és lekeféli apánk a pelyvaporos kalapot, elballag világot látni: kékezüst rozs-óceánt, rézvörös répát, sereggé zendülő kukoricát. Igázva vak szerelemtől jár-kel a vetésleső, százszor is csalódott, mégis máig is hű szerető, bükkönyvirág a kalapnál, még ez is tetszik neki, tűzpiros fűzfavesszővel bakancsát pöccintgeti. Ó, mennyi bendő feszül ma dobbá, az igásbarom makogva habzsol a fűben hat nap után szabadon, éhen mereng a homokdomb gyomra: a dögtemető, már csak sugárral, akácfavirággal töltekező. Szép a mező, mert igyekszik jókedvet éleszteni, most elalélnak a kínok, csapások emlékei. Sürgönydrót álmodva cirpel, nem süvít rajta a hír se a parancs, ma a postáskisasszony levelet ír: Gyere, mert meghalok érted - s szivéig üt a csoda: vállára hátulról csókkal borul a várt katona. Nézd, a biciklik új iramszarvasok, sárgák, lilák, lánnyal suhog a völgybe a szapora tűzü diák, motorok zúgnak el, egymást előző meteorok, zsí, zsú, a hasított űrben asszonyi üstök lobog. Erdőbe: zöld éjszakába eltűnni tündéri jó, ikergömbjével a vadmeggy elpirult fülre való. Nemcsak a lélek, a vér is viharra szomjuhozó, szél támad szilaj és forró, szárakat hajtogató, mintha a rózsa, sikoltó liliom egymásba csap, áldott vagy szerelem útja, szerelem ágya, te nap. Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött, görbedők egyenesednek fölséges színed előtt. Gyermek az anyakötényen: szérüdön úgy enyeleg aki hordott zsákot, akit rázott a traktornyereg. Égre néz a bányász, ráncok sütnek a szeme körül, ámul a fekete gépész, fejénél rigó fütyül. Aki a síró talicskát tolta egy országon át, itthon a kubikos, nézi, becézi aranyosát. Felizzik a kovács kedve, a postás száz emelet fáradtságát, haj, ledönti, jóízzel föl-fölnevet. Varrólány szíve begyógyul gyönyörök fényeitől, szívforma rongyvánkosokban villog a sok pici tőr. Árvák a műhelyek, próba-babán a fércelt kabát félkarral őrzi a jajt, a teremtés pillanatát. Vad erejétől elzárva dermed a kék dinamó, hajtószíj lankad, erőtlen hallgat a transzmisszió. Nem sürget senki és semmi, alszik az esztergapad, fogán a hámozott fémből szivárványfényű szalag. Vas-satuk makacs pofája tátva van, tenger a csend, reszelők halként alusznak, pikkelyük föl-földereng. Sörgyárban lázálmot zsongva érik a habzó ital, szegen a paripák hámja csillámlik holdjaival, jászolhoz dülve a komlóillatú csodalovak zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak. Káprázat képei lengnek, látom, a vérzáporos vágóhidakon fehérben angyalok sétálnak most, hintenek jázminvirágot, - játszik a szívem, fiaz fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz: búskomor bikát a tagló nem szédít, nem szégyenít, lovacska rezgő fején a csillagot nem zúzza szét. Véres a hat nap, de lásd, a késélen szállt sikolyok s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod. Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újraszüless, azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess. Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért, s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért! Áldozat mindig te voltál, te haltál, emberiség, s műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég. Égzengés? Vad büfögés az, így él a fejed fölött, kire a szüntelen ünnep törvénye öröködött. Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájuakét - éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét. Ó, igen, apró szűk nekem, szívemnek nem otthona, vasárnap: vetélt sziporka, elképzelt csillag pora. Elképzelt gyönyörű csillag, szívesen ott mulatnék, vígságnak nincs ott határa, - ó miért nem a miénk! Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd, ne zúgjak jeremiádot, se psalmus hungaricust. Te vagy a cél, ott az élet oszthatlan egysége áll, daraboló bárdok mellől szám csak azért kiabál. Érette sistereg bennem ábránd és szentséges dűh, sóhajos szomorúságom temploma érte ledűl. Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató, örömed bár a pokolból vájd ki, mert útravaló, szíverősítő, a véres stafétát így bírni csak, nélküle úgy becsukódsz, mint pattant gerincü bicsak. Rajta, csak rajta, te is tarts lakomát, vigadozz hát, húnyt szemmel hátratekerd a pihegő galamb nyakát, hasítsd a halat, a pénzét fütyülő szelekbe vesd, nevetve főzd a rezedaillatú lóhúslevest, párold a fejhúst, reszeld a tormát, s ha nem találsz mást, szedd le az égből, süsd meg a karmazsin vércsetojást. Csíkos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda: választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya. Tudjad, hogy csak magad ölhetsz fájdalmat, örökölt bút, bűntelen csak te torolhatsz, tépd a kalácsot, a húst, eheted, nincs rajta átok, nincs italodban, igyál, villanyozd lelked az élet leborult árnyainál! Vasárnap van ma, vasárnap, örjöngő szultán a nap, kardja a földet repeszti, palánkot széthasogat. Dühétől bújni kell, kínos verejték-sarccal gyötör, jó volna fetrengeni hóban, úgy hajt a hőség-csömör. Vízpartra mezítlenednek szépséggel hízott csipők, öltenek hideg-zöld szoknyát, hullámos táncbavivőt. Hűs lombok alja, mint barlang tátogat, úgy csalogat, éled a zöld kocsma árnya, nyitják a rézcsapokat, sör habzik, koccannak korsók súlyosan és hidegen, fejeken kalapok, sapkák ferdülnek édesdeden. Jeges a fagylalt, a sátra mint külön égbolt lebeg, tölcsérek egymásba-rakva, magasra építve meg, mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg, - végül is nem épül újra, fújnak a hideg szelek. Hóharmat-verte arénán szügyönszúrt bika a nyár; levelek ivódnak vérrel, száll a fehér bikanyál. Vérpiros gyöngyeit rázva reszket a galagonya, s ne hidd, hogy eljött a lángok parazsas alkonyata. Fejüket most ütik össze ingerült hímszarvasok, bőgnek, a gőz terebélye viharzó lombként lobog. Bukó nap tűzvésze festi városok ablakait, vasárnap, iramod lázít, valami szépért vadít. Százezrek az uccák hosszán tolongnak, nagy a zsivaj, vonulnak a vágynak, erőnek elrejtett zászlaival. S hangos a vurstli, ott olcsón kapható bolond öröm, álmodva repülünk végig ezen a földi körön, s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait, kezünkben a vörhenyes tollú sípkakas jót kukorít, papiros-trombita harsog, - cinóber-orru lovak hintázva viszik a kéjjel ügető asszonyokat… Forog a föld az idővel, éggel, mint csillagkerék, már ez nem játék, zúgással tölti az ember fejét. Jönnek a megbolondító illatok, sziszeg a bor, szíveket sebesre horzsol sok lebukott meteor. Kivirágzik az ösztön, az elmúlás rettenete kénytelen dáridót rendez, ülj le a közepibe! Sóhajts és súgjad: ti cingár hegedűk, sirassatok, örömem kidübögjétek, ti igen mafla dobok! S hegedűk sírnak, dübögnek dobok, mert kell a muri, késztetnek fölágaskodni muzsikád sarkantyui. Látsz te a mámoron át is mindenik égtáj iránt. kívánod lábad alá az elnököt, császárt, királyt, rafinált sorsod, mely karmát, szárnyait ereszti rád s fölemel, hogy lezúdítson, mint griff az áldozatát. Poharat ürítesz, csengetsz, kell ez a szesz, ez a láz, így ered meg a te nyelved s hogy zokog, hogy magyaráz! Ujjaid egekbe nyílnak: igazad őrtornyai, bárcsak a holnap se látná horgadni, leomlani! Éneklem újra és újra sokaknak szép örömét, most az övék e csillag-ekékkel szántott sötét. Susog az ábránd vetése, ércesre ért a kalász, vágják, az aratódal most különös gyöngykacagás. Különös kábelen ím, a temető telefonál, üzennek akiket immár bölcsebbé tett a halál: szálat se hagyj a gyönyörből vágatlan, bánhatod ám, úgy mulass elárvult lányom, kisfiam, kisunokám! Nagyobb lesz a szomj, az éhség, bolondabb lesz a zene, zeng vele versenyt a drága halottak üzenete. Fény-erő, pezsgető áram hajtja a táncolni-vitt izmok rugóit, a csontok eleven csapágyait. Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is. Jégmezőt szikraeső ver, kárhozat, üdvözülés között a mezsgye is éghet, mérni most nem tud az ész. Éjszaka: űrbeli élet, törvénye rejtve buzog, testek: a kéj gyűrüjében forgódó szaturnuszok… Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát! Árvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt! Hűlt kövek, hólepte tarló, idegen szélmuzsika, hófüggöny táncol - és alszik mélyen az emberfia. Akár az elme, az ég is világosodni akar, kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar. Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér. Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél.
Látod-e, a vérbükkök dőzsölő régi urak, vastagok, vas-nyakuak, vér-arany-ruhájuak, bársony-gubancok, guta-lila arcok, részegen rengenek, bongnak a serlegek, jaj, nagy a lárma: lány kell a lakomába, urak udvarába! Bánatos kiskatonák lovagolnak lóhalálban érte, nádon, éren, ezüst-szekéren hozzák a tüzes arcot uraknak ölébe:
a piros telihold válik fehérre, dér-koszorúsan furakodik égbe. Kékeres halántéka havas rét, haláltiszta, tüze sose lobban, jaj, a szerelem gyújthatatlan
Susogásodat hallom, Heródiás és lányodat látom, őt, a buta szűzet, irgalmatlant, aki tálcára óhajtja fejem, aki szoknyául veszi farára selyemvérű alkonyatom, őt látom, őt, aki cápabőrrel orcáira dörzsöl rózsát s nem érzi át micsoda gyász pár nélkül töltenem az éjt.
Ne siess képzelet, még csak dél van, törpék az árnyak, történhet más is, még mozdulatlan delel a kard, s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla, port se borzol árnya, és fönt a fekély lüktet csupán, mert érctükre nincs, mert alagsorba csukatta a tükröt, idilli - de újra sásözön rajtam, susogásod újra eloltja a fényt,
és lányodat látom, Heródiás.
Sarkamból is arkangyal lángol, tejetlen csecseibe rúg, haragom virul a vasakon, haragom és nem a remény, mert megmértem én s megitéltem: megváltáshoz igen kevés, mert rácsot ugyan belevelez, de rácsot soha nem harap el, s mert minden nyugtalanoknak szégyene a szelíd halál, megadás, meggondolatlan, bájjal noha bearanyoz - fejet ajándékba nem adunk, levágatod? égi orbita várja, oltottmész-köpenyét leveti a törzs, rendíti e döglött földet a váll, halálunk vásárfia soha nem lesz, soha ablakba-tehető halál.
