Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Õsszel úgy megyek majd, mint a koldus.
A fejemen csörgõ koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe,
és száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded,
és esõbe zörgök ablakodnál,
és futok, ha a kezed kinyújtod,
zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. --
Messze nézlek, messze sárga erdõm,
hogy ballagsz a bús avaron által,
s ott találkozol a verseimmel,
ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
földre görnyeszt kincsem tiszta titka,
és nyakamba búsan ringatózik
bánatom, e nagy fakó tarisznya.
Súrolok és térdelek a padlón,
hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
koplalok és verdesem a mellem
a tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
valahol a külváros zugába,
hol szerényen ténfereg az élet,
egy homályos tükrü, vak szalonba,
ahol minden rokkant, régi, foltos,
s koldusi filléreim kaparva
leülök a sánta asztalokhoz.
Óh mért nem elég
Óh mért nem elég megsimogatnom
Könnyektől nedves arcodat?
Óh mért is kell hozzá még szavak után kapkodnom?
Vonagló válladat csitítni
Verdeső tenyérrel óh mért nem elég?
S végigcsúsztatni a karodon
Kezedfejéig s átkulcsolni némán
Hideg ujjaidat óh mért nem elég?
Óh mért is kell hozzá még szavak után kapkodnom?
Szavak után, száraz szó-kórók után,
Jobbra meg balra,
Jobbra meg balra,
Üresen zörgő szó-kórók után
Kapkodnom
Kapkodnom szegény, szamár szájammal.
Igy csak a szó marad meg bennünk emlékül
S a szó keményebb mint az ököl.
Szemébe néztem egy bóbitás galambnak:
Tudod-e testvér, hogy te is meghalsz egyszer?
Azt turbékolta:
Mi az, meghalni?
Megráztam egy tölgyfát a derekánál:
Tudod-e testvér, hogy te is meghalsz egyszer?
Azt suttogta vissza:
Mi az, meghalni?
Kutyám nyakát markomba szorítottam:
Tudod-e testvér, hogy te is meghalsz egyszer?
Azt vonitotta:
Mi az, meghalni?
Megkáromoltam Istent: Teremtett lényeid közt
Miért csak éppen nékem, embernek, mostohádnak,
Adtad a tudat átkát, hogy meg kell halnom egyszer?
S álmomban aznap éjjel a tölgy kilépett a földből
S reámzuhant.
Kutyám mellemnek ugrott s torkomat átharapta.
Galambom véres csőrrel szemembe belevájt.
S én álltam mereven
Csontvázzá istenülve
S állkapcsomon keresztül a szél azt dudorászta:
Mi az, meghalni?
Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.
Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,
Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.
Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
Keze alatt, amely virágukat kibontja
És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.
Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
Magasztos moraját és elkísérném végig
Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
S kinyújtóznék az égig.
Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
Az ágak végein remegni minden ujjba.
S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,
Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
Mik egyszerü növénylelkem mélyén sajognak,
A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.
S ha az éj közepén megindulna az orkán
S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
Győzelmi énekem!
S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek
S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.
S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.
Ha nem lenne kopaszság,
nem láthatnánk, hogy
mindenkinek két feje van.
Az egyik előrebiccen,
a másik hátradől, úgy
nyugosznak egymásban, mint
a fehérben a színek.
A vékony sáv a koponya
tetején, a legfontosabb
határ, amit valaha is
átléphetsz, akkor dől
el, hogy gyilkos leszel,
áldozat vagy, mint a többség,
egyik sem. A verseny,
hogy melyik arcod kerül
fölülre, ötéves korban
végetér. A vesztes fog
beszélni, de a győztes látszik.
A vesztest sajnálják,
de a győztes az apjuk.
A győztes fog dönteni,
a vesztes határoz.
Az egyik evéssel oldja
meg a problémáit, a másik
alvással. Két fejed van.
Mind a kettő befelé
néz, de a szemed
kifordul, a szád kinyílik,
az orrodon betör
a levegő. Ha nem lenne
halál, talán túlvilág
se lehetne.
Ütközés a lehetetlennel
Egyszer-egyszer úgy tűnik,
csak szórakozottságunkon,
felelőtlenségünkön múlik, hogy
nem állítjuk meg az időt.
Csak egy szó kéne. Egy
beleegyező pillantás,
és a világ rendje lebomlana
akár egy rádioaktív elem.
Elôször az óramutatók tűnnének el.
És velük együtt a templom-
tornyok. Eltűnnének a
pályaudvarok, a pénzautomaták.
Még vissza lehet csinálni,
súgná oda a pincér
a törzsvendégnek borravalóra
várva, de aztán eltűnnének
ők is. Eltűnnének a kenyér-
boltok, a drogériák. A házak
földszintje. Ami maradna
fölöttük, ide-oda sodorná
a szél. Még vissza lehet
csinálni, mondaná a liftben
a boj. De nem lenne utas,
nem nyílna az ajtó. A metró
egyszerűen megállna. Egy
síelő, aki már majdnem fának
rohant, fönnakadna a levegőben,
tíz centire lenne koponyája
a fatörzstől, de még mindig egy másik
lesíklót bámulna gyanútlanul,
és már azt képzelné el, hogyan
tesz majd elé a menedékházban
forraltbort, hogyan veszi le
izzadt tagjairól a piros síruhát
és képzelegve megsürgetné az időt.
Csak minél előbb odaérjek, adná meg
a jelzést. A fa gyökeréig megrengene,
és néhány elkésett makk
csapódna a hóba, egyszerre
a holttesttel.
Játszani csak, biciklin
körözve Forli terén.
Ez lesz az élet, tán
ez a körben keringés,
mindig, mind öregebben,
egyre egyformábban? Ez
a nyugodt szellő,
mondjuk magunknak, e nyár
végi levegő,
melyet orrunkkal hasítunk,
lágy simogatás lesz
az utca kövén.
*
Elvesztem ma benned,
mint friss kút
az est állóvizében,
és most fecseg az egész világ. Nem
a test és az elme űrje volt,
még lábhegyem is tudja ezt,
amint keresztezi lábfejed, és megérzi
még az erre járó kutyák, sirályok
leheletéből összeadódó sóhaj is,
a csenddel színültig telt tárgyak fénye,
majd hirtelen feltámad a szél,
a víg-örömízû szél.
*
Így érkezel, váratlanul
néhány egyszerű mozdulatban, mint
az élet nagy változásai,
akár egy fonállal játszó macska,
az ujjak néma tánca,
így érkezel, végtelenül,
súlytalan csak elsuhansz,
könnyedén, mint gombolyag,
mint decemberi ködpamacs,
amely fehérre festi a tengert.
*
Két kezedet úgy tartod, mintha ágat,
mely táncol a levegőben,
s árnyékában oltalmaz. Csípőd
bizonytalan vasúti töltés,
leomlik lassan a rárakódó
emlékek ritmusa alatt.
Ha tudnád, hogy hideged
már ott volt az engem
átszelő éjszakákban,
hogy sóhajod éppen most
ér oda, hova érkeznie kell.
Váratlan találkozásunk
belsejébe leszállt a tél
rézsútos fénye s vele
együtt a csend is. A
hajerdő sűrűje előtt megállok,
te újra kibontod magadat, szélben
hajladozó, átlátszó sás vagy
az estben, mint mikor
engem kerestél.
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nõ és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedõsegédek, régi és hû
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik veszõdnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmirõl szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is idõnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom õket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égõ drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyû vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
Fáradt folyók az ősz alatt
igérnek tán késői boldogságot.
Taposták nők a partjukat,
szeszélyek, tébolygások.
A csillagok már mind kihűlve délen,
süketnéma a fűz, mert lombtalan,
de érzéseim újraélem,
de lábam nyoma nem fakul,
húsz évem nem lett nyomtalan.
Sárgán a víz előre lendül,
tán vonzza ismeretlen gyűlölet?
Te gúnyt űzöl a szerelemből,
későn, akár egy tréfát, neveted.
Jártam én mű-nap alatt fény-uton
és esküvésem eregettem szélnek,
de az erőtlen szivek, én tudom,
fabatkát érnek,
akár a hamis pénzek.
Boldogság?
Megbocsátok már neked,
nemesen megitéllek.
Az emberek, ha bánatot nem érnek,
szegények, mint a meddő özvegyek.
-
fordította: Nagy László
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, siró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk igy te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell -
két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!
hasitó villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
együtt - vagy halál és pusztulás
szerelem - szerelem, fényvarázs.
-
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Szabad-e nékem énekelni?
kiönteni a szivemet,
a pokol-fõzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bûn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Iszonyuan nagy bûn a rontás.
Mert, olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgõnek a gügyögõ
parányi gyermek...
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?
...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.
Mint félreeső állomás lakója az egyetlen vonat után,
- Ó lehetőségek, álmok, életek! -
Úgy mozdul némán a férfi után
Asszonyok, lányok, meleg szemetek.
S mint hajszolt utas vonat ablakábul
Melegfényű csöpp messze házra bámul,
- Ó csend, melegség, tiszta fészek? -
Asszonyok,
A férfiszem úgy melegszik felétek.
Ti vagytok a párna, ti vagytok a pólya,
Kisfiúnak, nagyfiúnak,
Gügyögője, ringatója.
Álommézes ajkatok,
Orvosság a csókotok,
Ti a puha mély kebel,
Ti a csorgó tiszta tej!
És ti a forró délsarki delej.
Úgy ömlötök el a képzeleten,
Mint zsarnoki számum tikkadt Keleten.
Úgy harsogjátok az ereken át
Az el nem alvó tűz dalát,
Az olthatatlan idegekét,
Akár a Szfinx károgta a mesében
Vérszomjas énekét.
És mennek, mennek az ének után:
Fiatalok a vének után,
Csetelve, botolva, tolongva, sután,
Bénának sánta nyújt kezet,
Világtalan vakot vezet,
Úgy hullnak előre szegény bolondok,
Amerre ti cikáztok és csapongtok,
És csillogtok, akár a vér,
S elpállik az élet és pattan az ér,
De nincs megállás!
És ti vagytok a Háziáldás
Fehérre meszelt kis falon.
Szegett kenyér az abroszon.
Ti a kútvíz a harmatos pohárba,
Duruzsoló, jóságos kályha,
Szekrényben illatos, puha,
Tündöklő, hófehér ruha,
Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog
S imádkozik, míg mások alszanak.
A hervadtan is illatos csokor
A feszület alatt.
Én meg, húgaim, az vagyok,
Aki nem akar semmit tőletek.
Aki úgy néz rátok,
Ahogy nézni szokás a virágot,
Meg a kisgyereket, meg a napsugarat,
Ahogy rámosolyog a fürjecskefiókra
A barázdában az, aki arat.
Nem férfi szeme néz rátok itt:
Emberszem.
Komoly és mélyről mosolyog ez,
Akár a tengerszem.
Komoly és mély és rengéstelen,
Mert örvénye van, de a mélybe lenn,
És ez az örvény a végtelen.
Így néz ez a szem csendességgel rátok,
Átjárja lengő, nevető ruhátok,
De meg nem áll a testnél:
Mélyebbre mélyed ez:
Ahol a lélek piheg és epedez,
A lélek, amely egymaga van
A nagy Közös Kín karmaiban
(Mely az asszonyt kétszerte vérzi)
Nem húgaim, ez nem a Férfi:
Ez az Ember, a Testvér.
Mint óramutató a számlapon
Számtól számig, éjtől a délig,
Mi férfiak
Úgy járunk közöttetek, asszonyok,
Anyaméhtől az Anyamélyig.
Férfi testvérem, ó hogy szánlak én,
Ki úgy lebegsz el a titkok színén,
Mint fecske vízen, nyomtalan!
Vagy a kertben, amely illattal áldott,
Ugrándozol, mint butuska gyerek
És verdesed és rázod a virágot,
És balga örömed abban találod,
Hogy a fehér szirom pereg.
És üresen maradsz és egyedül,
És leszel egy a sok közül,
Aki a napon didereg.
És hát még téged, boldogtalan testvér,
Ki magad és mást marcangolni lettél,
Ki pőre szemmel, mardosó körömmel,
Nesszus-vértől vonaglani születtél.
Kiben a szép a jónak gyilkosa.
Ki tenmagadig el nem jutsz soha,
S találkozásod nem lesz az örömmel,
Mert jaj ízenkint taglózod a testért
Mostoha lelked, és a csend ölén
Neked fakadt Isten-tükör virágot,
Mely téged tükröz kelyhe tükörén
És Isten-arccá emberíti arcod:
Vak sirokkó, letarlod.
Ó boldog férfi, aki feltalálja
Isten mintázta mását idelenn!
Lepattan Éden vétekverte zára,
Ha rámosolyog Méltó Szerelem.
Örökmécsnek lesz kápolnája sátra,
Hol véges lángban ég a végtelen.
Hol (csak a szeme vaksággá ne váljon)
Szebb az ébrenlét, mint a hajnalálom.
De énnekem, (mert esnek ily csodák:
Méltatlanabbnak nem juthat nagyobb)
Az Isten mást adott.
Az én mutatóm szüntelen forog,
És minden számot végigmosolyog,
De soha meg nem áll,
És minden számnál muzsikál.
Ó, lányok, asszonyok,
Virágok, fák, kik mellett életem
Apró patakja elcsobog,
Fölkavaratlan, melegen:
Egy sincsen köztetek számomra idegen.
Asszonykezek párnázták életem,
Mióta bölcsőm pelyhe átölelt.
Anyák, testvérek, drága jó barátok,
Ó mily hálával nézek vissza rátok!
Ti adtátok nekem,
Hogy megtartottam hitemet a Nőben.
Énnekem minden asszonykéz adott,
És tudtam mindnek én is adni bőven
Amit az Isten meghagyott belőlem,
Aki régtől magának követelt,
S aki valami ős Kellés szerint
Rám ily törvényt szabott:
Elvette mind és nekem adta mind.
A költő és a nő között
Túl a szerelmen, vagy innen azon,
Valami titkos ős-rokonság lappang.
Testvérek ők.
A végtelenben egy vérből eredtek.
Egy szív jutott nekik:
Törékeny, gyöngéd, könnyen hevülő,
Titok-tudó, értelem-ellenes.
Ahogy néha egymásra mosolyognak,
Egymásnak intve, mint az augurok,
Olyan egyformák, olyan egy-testvérek,
Hogy szinte bűn köztük a szerelem.
Szinte szentségtörés.
Sziasztok, szép vasárnapot!:-)
-
Ellen Niit: TEHERMENTESÍTÉS
Orvosom meghallgatta a szívem,
és azt mondta,
hogy kímélnem kell magam,
és hogy ne emeljek egyszerre
többet három kilónál.
Örömmel és elégedetten nyugtáztam
jelentős tehermentesítésemet,
végtére is a nők éve volt.
Hazamentem,
kezemben hálószatyor,
benne kétkilónyi zacskós tej.
Ráléptem a mi lift nélküli házunk
nem túl gusztusos lépcsőjének
első fokára,
hogy felmásszam
a harmadik emeletre,
és sebtében mérlegelni kezdtem
kisebb-nagyobb dolgaimat
az orvosi tanács fényében.
Félbemaradt és szanaszét hányt
szerződéses munka -
fél tonna.
Legnagyobb fiamék lakáskérelme
a városi tanácsnál
sorszáma: 57
és kiutalnak évente négy lakást -
ez, mondjuk, tizennégy kiló.
(ők még pokolian fiatalok, s még
csak egyszem gyerekük van,
s a menyem derűs és türelmes természetű.)
Középső fiam
télikabátja csupa festék,
iskolaköpenye mellén
zöld gyurmafolt,
és az elveszett sál -
három kiló hatvan deka.
Lányom
számtan egyese év vége előtt -
hat kiló,
mínusz az ő örvendetes őszintesége
a tanítóval.
Marad négy kiló
és hozzá a vita.
Zsémbes anyósom
és a bosszúság reggelenként
a forralatlan víz
és fél bögre forralt tej miatt
és bármi másért -
tizenhat kiló, közel egy pud.
Epekő
és nehéz súly
a jobb lapockám alatt.
Mennyit nyomhat e semmiség?
Pár grammot, szóra sem érdemes!
Férjem cikkgyűjteménye,
melyet a kiadó
másfél éve pácol.
(ó, még nincs is annyi!)
Ez mennyit tehet ki? -
Vagy fél pudot.
Legkisebb fiam
macijának mállik a mancsa -
ötszázötven gramm.
Pont ez!
Pont ezt az egyet veszem
és cipelem fel a lépcsőn
a két zacskós tejjel együtt.
S akkor még vehetek gyorsan a boltban
fél kiló vajat.
-
fordította: Kérész Gyula
