Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ja.Mondjuk én arra gondoltam,amire azt mondtad,én írtam be és én pedig már írtam be rókásat "A kis herceg"-ből..
De már nem érdekes.Ez sem..
Szia Cat...
Ha mész, társul úgy vidd a jószerencsét,
Akár gyémántos gyűrűd ujjadon.
Ne állj, ne félj, ne bánd a bút, ha nyom,
Lépj ki, s tekints a vészben győztesen szét.
Ha jössz, a szád a dalt ragyogva mondja,
S küszöbre rakd szíved búját-baját.
Ki itt lakoz, mind kedves jó barát,
És szent a ház, hová belépsz naponta.
Ráncok,
homlokom gondolatjelei -
redők,
táncotok a tűnődés tengertánca,
vigasztaljátok a maga elé meredőt,
ráncok,
rovátkák,
redők,
nagy szemem égalját övezők,
szarkalábaktól kékellő mezők,
végül is:
megkövezők!
mert árulók vagytok ti mind,
az elmúlás besúgói,
mosolyomon mosolygók,
kémei istennek,
pokoli pribékek - -
ráncok,
mindentudók,
miket nem ért az ifjú
partján a tűnődésnek,
csak nézi a tengert,
nézi,
szemei tűzben égnek,
sejti csak hatalmát
a legöregebb vénnek - - -
ráncok,
űrbeliek:
görbe terei
az örök mindenségnek!
Az árnyékok, mint csatakos ebek,
az ajtók előtt újra összegyűlnek,
bekéredzkednek és nyüszítenek,
acsarogva és konokul szükölnek.
Víz cseppen, vagy az éj zörög-kopog?
Az éj, vagy hínár, hínár, vagy egy lélek?
Vagy egy gazdátlan kis perc kódorog,
vagy sebek nyílnak föl, és újra égnek?
Ki pótolhatja nekünk és mivel
a támaszvesztett eget és a földet?
A hűlő vért a tűz nem fűti fel,
esküvé langy ígéret nem hevülhet.
Csuklódon sorsod béklyója csörög,
a kilőtt golyót vissza sose rántod,
a gondok benned: jól bezárt körök,
csak a tiéd minden gyötrelmes álmod.
A földön minden megleli helyét,
a kísértet ma és a holnap üszke.
De lelkünk ellenségét, a reményt
nincs hatalom, mely mellőlünk elűzze.
A természet kis sejtje, életünk,
gurul tovább a megszabott iramban,
lelkünk, mint éhező egér, kering,
morzsáért futkos az embervadonban.
Isten áldjon, tenger, te szép, szabad,
isten veled, bár hozzád visszatértem.
Egész elnémult testemmel megértem
a te bátor és egyszerű szavad.
-
fordította: Rab Zsuzsa
Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna :
nő-férfi, egy-test, együtemü két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók -
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihülve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy-fekhelyünkről már kétféle űrbe :
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemetlen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng : amért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.
Nézz föl a csillagos égre!
Mennyei törpe a Hold.
Választ vársz a miértre?
Törd csak, törd kobakod!
Isten elôtt soha térdre!
Gömbölyü a horizont.
Lüktet az éj, vele érd be!
Fáj a szived? Neki mondd.
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
õ az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhõkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tõlünk az égen -
messzirõl, messzirõl visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörû,
kinek árnyéka vagy?
Mennyit kinlódik, hazudik
szegény!
Megbujnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.
Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy
hazudnia kell!
Más nők, s én persze csak hazudom:
nem érdekel.
Oly magasan jár, hogy a bűneit, –
azokat sem érem el.
Itthagyni? Az se segítene,
hisz őt akarom, magát;
ő se hagy el, mert nélkülem
még kisebb a világ;
akármi övé, ő mindig örök
egyforma árvaság.
Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, mig én
tisztán is vétkezem ellene,
mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kiváncsi életét
sohse hagyom
röpűlni, ahogy neki jó,
oly szabadon,
s mosolyát éppúgy elveszem,
mint az enyémet ő,
– mert, jaj, ellensége vagyok
és ellenségem ő:
neki minden kell, minden szerelem,
s nekem csak én meg ő.
Véresre zúzhatod az öklöd rajta.
Ha rugdosod, a lábad lesz sebes.
Repülnél? bénán hull le a szárnyad,
könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha.
Nincs menekvés, nincsen kiút belőle.
Legyen bár éles, mint a sasé, szemed,
át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte.
Eléd mered, fejed fölé magaslik,
merev, mint a fal s áthatolhatatlan
a bűvös kör, mit végzeted vont köréd
világrajöttöd első pillanatában,
s amit úgy hivnak: "Asszonynak születtél."
A távolság acél-karja
csillogó tenyerére vett,
s messze kinyújtott. Tipegő,
kereső mécsláng-lelkeket
formált belőlünk. Megriadt
szemmel hiába keresek
a néma hófüggönyön át.
Magunk vagyunk, és kevesek
vagyunk magunknak. Két karunk
üresen hal el, furcsa, torz
mozdulatokkal. Huzalok
szél-pengette hangján dalolsz,
és nézlek ezer arc mögött,
de árnyad mindenünnen elszáll --
mégis itt vagy bennem, hisz minden
jóba-rosszba csak te viszel már.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! – mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá – szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő – élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom – várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?
Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen-cikázó tétovaságommal,
ha nem lennétek ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagott az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok, mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mível
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak, egészen újnak látszol
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cselekedsz és ravaszkodsz
és más szemekkel jössz felém,
bőrödnek a nyakadba lengő
boád ad nemvárt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő …
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
Mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindíg új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni …
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd, hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat
csalódva látom azt, mi bódít,
homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat …
Hiába keresem parázs
kis röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.
A csillagtalan ősz vezetne Hozzád,
A vágy, mely életünkben egyszer ér,
De hol vagy és miért takartad Orcád?…
Hiába leng felénk a messzi ország,
Bizony csak úttalan talál a tél.
Vén éccakák, a vágyunk mint a vér,
S szívünk fehér, s homlokunk fehér
Mi nyári álmunk hol maradt valóság?…
Mi szép utunk a szürke ködbe ér
S miért a két karod, s miért a jóság,
Ha élni csak fakult imánkban él?
–
Vigyázd a kerteket, vigyázd, a rózsák
Halála oly kevés, hogy illatos volt,
Ma egy sem él s a sárga sátoros hold
Virágtalan szegény világra int.
Hiába súgod: jönnek újra mind,
De most szívünk az őszbe úgy tekint,
Hogy új időt, hogy új napot se látunk
S a temetők fuvalma ránk legyint:
Rózsák haláta rózsálló halálunk.
–
Mi víg erők, mi holnap és remény
Tavaszra serkenő kövér magok
S ha unva már a kerted elhagyod
Reánk vigyázz az este hűs ölén.
Takarj eső, ha zúg, ha szél dadog,
Ha őszt lehelnek mind a csillagok,
Fehér üvegtetőt emelj, az én
Társam virág és én is az vagyok.
–
Akaratod, ha egy napon kikelt
Majd friss csodákra lát a régi kert.
Szentelt magok mi, különös virágok
Majd mi hozunk a kertésznek sikert.
Velünk üzensz a vén világnak álmot,
Idegen tartományból illatot …
Siess!… a Kedvest holnap úgyse látod
S ha meghal Ő, hát én is meghalok.
–
Neved csak néha hozza már a szél
S az utakon, ha támolyogva járunk,
Hozzánk bizony, bizony hiába ér.
Voltál nehéz Urunk, igátlan Álmunk
S úgy-e tudtad miért dalolt a vér?…
De homlokod múló reményt sem intett,
Igent se ígért …hagyj magunkra minket,
Mi egymásnak vagyunk bor és kenyér.
–
Láttál liliomot a völgyek alján:
Hó-köntösében illatozva áll
És halk havat, ha nagy tetőkre száll:
Mint a liliomok: ezüstje halvány
S ha katlanok tüzével ég a nyár
Tudod: betegre bágyad a szirom
És lázt lehel a hűvös liliom
De végzetére mindhiába vár.
S a hó, a tiszta hó is egy napon
Majd meghal és előbb szürkére málik …
Miért nem hagyod fehérnek halálig?
–
Sokan vagyunk az utakon hasonló
Homlokkal és kezekkel és fehér,
Alázatos szívünk a vén gomolygó
Ködök alján s a rongy alatt is oly jó:
Anyai csók és illatos kenyér.
–
De ég az éj
Uram, Atyám, nem oltja el se víz, se szél.
Parázs a párna,
Láng a vér,
Dalol a máglya
S a holnapon az égbe ér.
Felriadok a köszörülésre.
Köszörülik a kést, amellyel holnap felboncolnak.
A szívem nem bírja a takarót, percekre le kell
hunyni a szemem, didergek. Hol készítették a
vésőt, amellyel a Doktor koponyám kivési?
ki vágta a fűrész fogát, mely csontom vágja.
Doktorok, nevessetek rajta, hogy mikor még
nem gondoltatok rá, hogy késetek alá érik:
a búzaszál megremegi az éjben a kaszát.
Kérem csak adomázzanak, szeretem a vidám
kézmívest: a boncoló orvosok fütyörésszenek
és sokat nevessenek, mint az asztalos legények.
Doktorkisasszony, vegye kezébe szívemet
s megérti életem tragédiáját: kisebb mint a másé.
De szeretni jobban akart, persze legjobban
önmagát és még valakit... nem érdemes
beszélni róla, sérti őt... Óh Doktor úr, ha tudná,
hogy utálom magát, hogy tudott ilyen sintér lenni.
Jó, jó, hogy ez a leghumánusabb: én nem bírnám magát
darabokra vágni s megnézni, belőlről milyen:
De ha már tányérra teszi agyvelőm, mérje meg,
tartok rá s valahol lyuknak kell benne lenni,
itt a homlok mögött... kérem a szolgának
aki bőröm visszavarrja, adjanak egy pohár
snapszot s néhány szivart, hadd öntse le
s füstölje el szegény testvérem a drágaság gondjait:
a gond csak alkalom s ürügy a szenvedésre.
Ah, semmim, sincs azt hittem egy időben,
ez az enyém, ez a test s nézd ép oly kevéssé,
rendelkezhetem véle, mint a Saturnussal,
a bokámon a cédula zörög: nem én tettem rá: a tulajdonos.
Ki nem adott írásaimat égesd el szívem,
hazugok és hamisak... a kiadottakat
majd elégeti az idő... a föld szétomlása után
Homéros sem dalol... hol éri hát az emberi lélek
a Végtelent... hogy vágyom a tűzbe, a tűzbe,
oh égessetek el... s ez sem lehet: átadtok a lassú férgeknek...
Én egy rossz gép voltam, mikor elromolt, a kerítés
tövére vetnek az ócska vasakhoz.
Álomból újra felránt, jaj, a görcs: elviselhetetlen a
hullaszag, a testem hullaszaga. De mit törődöm
akkor majd e kadeverrel, annyit se mint
egy elveszett gombbal: láttam levarrva az apám,
bököltésekkel édesapámat!... Mi köze van
a megvarrt kis tetemnek az ő gyönyörű kis testihez
tetteihez, szavaihoz, emlékéhez, lényéhez,
a hét fiában továbbörökített tartalmához,
jelentéséhez, óh szegény tetem: óh, szomorú volt az arca!
csüggedt szomorú, jelentett! A halálban is jelent az arca?
Milyen isten volt Ady s milyen kis csunya, jelentéktelen
összetöpörödött, jelentéktelen halott leszek én:
óh már életemben milyen szomorú vagyok,
kimondhatatlan fáradt, szomorú, csüggedt, nyomorult,
megáll kezemben a plajbász, nem bír írni a kezem
a szívem elálló szomorú verése miatt: így állt meg az apám
kezében a fejsze örökre: e szomorúság miatt:nem érdemes.
És mégis a szívem remeg, úgy remeg, mint megfeszült, rezgő
húr, az ágy beleremeg, a falak és rettenettel vágom ki az
életet!...: ah, csak egy vidám kocsi rohan odalenn
megrázza a házat, csattogó patkókkal mérges lovak,
hogy éjjel is dolgozniok kell, óh szegény lovak, testvéreim,
van-e abrakotok s mit gondoltok az emberi fajról…
Már jön megint a reggel és újra látni kell az
embereket, senkit se akarok, se magyart, se németet,
se angolt, se alacsonyt, se szőkét, se púpost, se
okosat, se butát, se férfit én, se nőt …
Csak őt, csak őt, csak őt… már holnap tán megérkezik,
kiment a kertbe és én egyedül maradtam …
Nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet valaki,
aki engem meg nem ért.
Oly egyszerű és világos és előttem nem titok
S haki rámnéz, tág szemmel néz s mint egy őrültet csodál,
hol veszett el kettőnk között a kapcsolat, emberek...
Gondold végig: a gondolat arra való, hogy megértsd!
gondold végig: elejétől, egyszerűn, amint igaz!
gondold el a gondolatot: és engedd, hadd járjon át!
És akkor egy új ember lész: egy új ember: új, igaz!
Lélek, aki lelket keres és oly boldog, ha talál,
mint a néma idegenben egymásra lelt földiek.
Én nem tudlak megérteni, hogy nem értesz engemet...
Hát hogy lehet valaki: aki engem meg nem ért?...
Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdõ,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.
Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.
Haragvó rózsákkal verekszem,
és vérrel áztat száz hazugság,
cirógatnak virágos ágak,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.
Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegõ ruhámat,
karmolnak égõ rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.
Csupa piros seb már az arcom,
s megyek elõre zúzva, marva,
belém hasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyü karma,
megyek elõre zúzva, marva.
Mezítlen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gõgös ár reám viharzik,
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.
Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínü rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.
Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak, édes, --
fehér ágyban fehérlõ rózsa! --
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.
Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak,
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon...
Mintha itt állnék magam előtt
s nem tudom miért? mégis
magam elé állok: nézd itt
senki sem tudja ki vagyok én. – –
Ó elsiketitő egyedülség!
jó volna tán megöregedni már…
Enni, inni s aludni, furcsa, hogy
e csúnya játékot mindennap
előlről kezdjed s beleöregedjél. –
Mit várod, ki segit rajtad?
Ugy van jól, ne szeressen senki…
Csak emberek között rohansz, lélek
a lelkek között és senki sem veszi
észre – elromlott jóság –,
hogy te is élsz, sirsz, nevetsz és
meghalsz oly egyszerűen, mint sok
egyszerű állat, kit Isten veled együtt
visszaszólit magához az égi mezőkre…
