Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!
Mennyi időd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan őszinte a szájad,
üdvözlő csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.
Sétálok
a pataktól a fölszíni fejtésig
rotációstól
meleg vacsora illatáig
autón is robogok
fúrótoronytól hangversenyteremig
repülőn is zuhanok
Henry Moore-tól Vlagyivosztokig
tekinteted követ
így lesz utam
a dolgok összefüggésének útja
tekinteted követ
-- mintha Ariadné-fonal --
hogy el ne tévedjek a világ dolgai között
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingunk,
egy gyenge szél is megbirhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én – csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület – te – meg én…
*
Semmihez se ragaszkodtam
semmi veszendőhöz. Élet
talán téged is könnyen lebontlak.
Ha tolvaj kívánság nyult felém
előre önként adtam prédául birtokomat.
Nem harcolok veled se – ezért a testért?
vitathatatlan birtokom isten előtt, de még
egy kölcsön-könyv is maradandóbb valóság,
mint multakat őrző szívemé…
Zsibárus becsülete külömb, mint tiéd
fátyolos sors! a selyemrongy, mit bérbead,
biztos birtok, legalább egy éjszakára!
De életemről mit tudhatok? mit kezdjek el?
befejezni mit lesz időm? küldetést, tervet,
egyetlen kézmozdulatot? enyém az, mit
minden percben elvehetnek tőlem?
Rab vagyok, még a lánc sem enyém,
még a holnap reggel reménye sem.
Születéstől halálraítélt, közönnyel ülök
idegen várószobában, két vonat közt
lökdösnek, nem tudom honnan?
s hogy hová? – már nem is érdekel.
*
Mi pusztít el? bánat? betegség? vagy
lopódzó gáz, melyben eleven tested
fertőzött patkányként hull alá –
nem mindegy? A rémület arca egy.
Érdekelhet, száz karma közül
melyik kapar a föld alá?
*
Verset írni annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált…
Ma oly szelíd a nap
Hogy elképzeljelek
Haragos a szemed
Nyilván, mert hívtalak
S így hát azért se jössz
S míg ajkad harapod
Tűnődve hallgatok
Mert itt van már az ősz
Elém állt csendesen
Szólít, hogy csend legyen
Hozzád szól, mert biz én
Éppen csak megvagyok
Mint hervadt mosolyod
Fénye az ég vizén.
Zelotes Simon mondja,
kevéssel a keresztre feszítés után
Hát elveszejté legjobb cimboránkat
Papok s gazok szégyenkeresztje?
Izmos legény volt, hajh, a cimboránk:
A hajókat s a nyílt tengert szerette.
Midőn bekerítették emberünket,
Mosolygott ajka, az áldott.
,,Ezek hadd menjenek -- szólt ránk mutatva --,
Vagy átkom hull reátok!''
Így szabadultunk a dárdagyűrűből --
Ő nézte a hordát, s felnevetettt:
,,Miért nem fogtatok el, midőn magamban
Róttam az utcákat s tereket?''
Aromás bort ittunk, rubinpirosat,
Hogy legutószor együtt ült velünk --
Nem kappan pap, de férfi volt a talpán,
S jó cimbora volt: a mi emberünk.
Nem fogják könyvbe zárni őt, tudom,
Bár gonddal írják lapjait s nagy ésszel:
Tenger fia volt, nem kopasz tudós,
Ki molyrágott iratcsomókba vész el.
Bolondok! Azt hitték, hogy tőrbe kapták,
S már örvendeztek is halálán.
,,Menyegzőre megyek -- így mondta ő --,
Pedig tudom: keresztfa vár rám.
Láttátok: vakot, bénát gyógyítottam;
S a halott szíve újra melegen vert --
Most láttok újabb, szomorú csodát:
Hogy mint gyaláznak meg egy igaz embert.''
Isten fia volt a hű cimbora,
S munkált a testvérek javán.
Láttam, mint rémített meg százakat,
S én láttam őt a fán.
Szöget vertek belé, s ő nem sikongott,
Pedig dőlt már a vére, mint patak;
Az ég kármin kutyái ordítottak,
De ő jajszóra sem fakadt.
Láttam, hogy rémített meg százakat
Az Olajfák hegyén:
Nyüszítettek, midőn nyugodt szeméből
Rájuk villant a szürke fény.
Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót,
S mit nem gyűrhet le a vihar --
Mint az ár, melyet megfélemlített
Feddő, szelíd szavaival.
Nagy mester volt a mi cimboránk,
Nem kezdte ki gúny és nevetség;
Bolond a csőcselék, ha azt hiszi,
Hogy végre most megölte testét.
Én láttam őt még lépes mézet enni,
Mióta fölszegezték.
A szürke lomb alatt ment fölfelé
az olajtájjal egyszürkére válva,
s csupapor homlokát befekteté
mélyen a forró két tenyér porába.
Minden, s ez is. És ezzel véget ért.
Most menjek, míg vakság terjed szememben,
s miért akarod mondatnom, miért,
hogy vagy, mikor nem talállak magam sem.
Nem talállak. Magamban, itt vagy ott,
másban, sehol már. E kô is halott.
Nem talállak már. Egyedül vagyok.
De a minden szomorúságot érzem,
melyet általad enyhíteni véltem,
pedig nem vagy. Ó, név nélküli szégyen...
Késôbb úgy mondták: angyal jött az éjben --.
Miért angyal? Jött csak az éjszaka
a fák között egykedvűen lapozván.
Álmában rezzent némelyik tanítvány.
Miért angyal? Jaj, jött az éjszaka.
Az éjszaka megjött s nem volt szokatlan,
ilyen éj száz is eltelik.
Alvó kutyák és kövek szerteszórtan --
csak úgy volt, amilyen éjszaka sok van
s mind csüggedten vár másnap reggelig.
Ki így imádkozik, nem látogatja
angyal, az éj nem ôt segíti föl;
a magavesztôt minden hullni hagyja,
ilyen fiút vet prédául az apja
és nem fogad be semmi anyaöl.
Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb es gömb es gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
szines árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajitok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz-
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két szines szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.
-
Virágos álmokat mindenkinek, jó éjt!:-)
Hogy evilági életünk után
majd kürtök és trombiták
iszonyú harsogása ébreszt?
Uram, bocsáss meg, én azzal vígasztalom magam
hogy ha feltámadunk majd, mi, halandók,
csak egy kakas kukorékol fel halottainkból.
Még fekszünk egy pillanatig,
aztán először
a mama kel fel. Hallani
a motozást, ahogy tüzet rak,
odateszi a vizet melegedni,
s az almáriumból előveszi a kávédarálót,
