Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
hány tányér húsleves
mennyi gondosan
vasalt ing
és álmatlan éjszaka
a szerelmed?
mennyi nézésed
emelt át
hangtalanul
saját falaimon?
mennyi kimondott
nem volt
csak nekem - igen?
őrzi-e álmod
versem eléggé?
és óv-e a szó
hogy holnap is
rám mosolyogj?
pajtában csűrben mikor estefelé lila selymét
bontja a csönd cica-nesszel négy-öten összeverődtünk
rosszcsontok mi fiúk és Mári a kis csenevész lány
és ott - emlékszem még - nap mint nap csoda történt
égbe repült az a pajta velünk föl az épp fakadó nagy
csillagokig hol Mári vörös szeplői se voltak
immár oly vörösek haja szalmavirága kibomlott
szép mese volt a valóság hangok hívtak a holdba
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
Mi ez a hulló fény, jajba fúló
nagy csobogás?
Honnan e tűztó, e szomorú, szép
vad lobogás?
Szememre szórta egy ég-nagy ország
csillagporát,
Mégis veretten térek ma hozzád.
Ne küldj tovább.
Mint tébolyult rab, ha komor őrre
kezet emel,
s vérben, hörögve rohan előre,
úgy mentem el;
mint vad hajszában, halálra váltan
ki elterül...
Virágok zúgtak golyó-szaggatta
fejem körül.
S nyeltem, haraptam a zuhogó fényt
mámorosan,
Újjászülettem, nyílt, szabad lettem
százszorosan,
foggal-körömmel, mohó örömmel
dolgoztam én...
De bús ha voltam, neved zokogtam
az út kövén.
Idáig húztak a ködös utak.
Itt vagy-e még?
Kezdett sok álmom, tört ifjúságom
őrzöd-e még?
Sorsába botlott, dal-verte vándor
zörget ma rád,
ki veled vágyik járni halálig.
Ne küldj tovább.
A mocsarak közt megbúvó falut már elfeledted,
a világvégi kormányzóságban, ahol a kertek-
ben nincsenek madárijesztők - nincs mit óvniuk,
s hol út helyett a szurdok, rőzsegát az út.
Meghalt már Násztya néni, s nem él már Pesztyerev,
s ha mégis, részegen a földön hentereg,
vagy ágytámlánkból fabrikál épp valami furát,
talán egy kertkaput vagy viskója ajtaját.
Ott télen fát aprítanak, s csücsülnek a melegben,
s a csillag füsttől pislog a megdermedt egekben.
És nem menyasszonyi ruha, az ablakban por ünnepe
kavarog, és üres szerelmünk hűlt helye.
Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?
Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.
Hát természetesen az olvasóteremfőnökünk majd elintézi, remélhetőleg a repikeretből megoldható. Nem vagyunk olyan sokan! :)
(Én viszont a kávét cukor nélkül soha, a teát meg tejjel iszom! :))
Szia, hát végre nem üres az olvasóterem, iszol egy kávét? teát? :)
Konsztantinosz Kavafisz
A BARBÁROKRA VÁRVA
"Mire várunk, tolongva mind a fórumon?"
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
"A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
"Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
S a császár méltóképp készül fogadni fő
emberüket. Külön pergament íratott,
hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
"Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
"Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
s a barbárokat untatják a szép szavak.
"De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."
Értem ne sírjatok! Majd megleszek!
Szelíd fegyencnő, boldog koldusasszony,
délszaki lány, kit jeges szél csap arcon,
szentpétervári hektikás kisasszony
a sárgalázas Délen - megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Magas párkány szélén botolgó sánta,
korhely, ki roggyan kocsma asztalára,
Szűzanya arcát festegető, árva
istenpingáló mester - megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Tudós diáklány, fején vörös boglya -
az én viharzó fürtjeimet hordja,
s betéve tudja mind, a kis bolondja,
a verseimet - benne megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Irgalmasnővér-irgalmas magányban,
Halálos-harci egy-nap-a-világban,
a magam porzó csillagsugarában,
vagy így, vagy úgy - valahogy megleszek!
-
fordította: Rab Zsuzsa
Hát arcom, az van, hála Isten:
tudok mosolyogni, nézni zordan;
bár a mosollyal nem sokra megyek,
(oly ártatlan, mindentudó,
és mindent megbocsát, amit
az emberek zavartan észlelnek magukban,
nem értik hát, mit követhettek el,
s gondosan elkerülnek),
- na de a morc pofa - az már valami!
(Hát még mikor szivart bökök a közepébe!)
Ha úgy gondolták, jól tennék, ha nagy
puffanással ráejtenének, hát most
föladják ezt a tervet. Így se, úgy se
hiszi el senki, hogy a szívem anyatej
tócsájában ázik, sem azt,
hogy lefegyverez az emberi létezés
csodája. Azt hiszem, láttam elég gonoszt már,
anélkül is, hogy mint a sósavat
öntsék a szemembe - pedig
így szokta kapni szinte minden ember.
-
fordította: Rakovszky Zsuzsa
Szép napot mindenkinek!:-)
-
Benjámin László: Töredék /részlet/
Csapzott lélekkel élünk, emberek.
De lelkünket megőriztük, míg érzék-
szerveinket ravaszul kicserélték
hazug istenek, hamis perek.
Vakoskodik, rejtezve, legbelül,
ami megillet természet szerint:
igazság szomja, jóság, szeretet.
S viseltetik külön érdemjelül
emelt fő, egyenes gerinc,
jó lelkiismeret.
...
-
Sok-sok kedves versem van, de az utóbbi időben, ( már elég rég óta )ez a legkedvesebb.
Megosztom veletek.
Johan-Ludvig Runeberger ( svéd )
Paavo gazda
Fent a saarijarvi ősvadonban
élt fagyos tanyáján Paavo gazda.
Küszködött, égett kezén a munka,
ám az Úrtól várt földjére áldást.
Gyermekével s asszonyával élt ott,
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren,
árkot ásott,szántott és vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s hólé elsodorta fél vetését;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, min megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
"Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
koldusbot vár: elhagyott az Isten:
rossz koldulni,- éhenhalni szörnyűbb".
Paavo kézenfogva asszonyát, szólt:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Felerész fakérgett tégy a lisztbe,
én ezentúl még több árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást".
Felerész kéreg sült a kenyérbe,
kétszer annyi árkot vájt a gazda,
juha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt,
s megmaradt: vetés és porhanyó föld;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
őszz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
haját tépve jajgatott az asszony:
" Paavo, Paavo, átokvert öreg, te,
halljunk meg, hisz elhagyott az Isten!
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb".
Paavo kézenfogva asszonyát, szólt:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe,
én meg duplaszéles árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást".
Kétszeres kéreg sült a kenyébe,
duplaszéles árkot vájt a gazda,
marha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, csordult a hólé,
s ár nem vitt el sem vetést, se földet;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetést le nem tiporták,
ősz jött, ám a fagy távol maradt és
sarlót várt a hullámzó aranydísz.
Paavo gazda térdre rogyva mondta:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten".
Agg társához szólt szelíd mosollyal:
" Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan,
felvirradunk boldogabb napokra,
sutba dobjuk most már a fakérget
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz".
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt:
" Asszony , asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért ha cserbenhagynánk.
Felerész kérget süss a kenyérbe:
elfagyott a szomszédunk vetése".
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!
Mennyi időd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan őszinte a szájad,
üdvözlő csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.
