Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tomiban ősz van. Barbárok a népek
És idegenek némely csillagok.
A borostyánom zöldje dérbe téved
És örömektől oly özvegy vagyok.
Júlia, szeretnélek látni téged
És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
És ki a költő és miről dalol?
Ki hordja most Ovidius babérját,
Kacér Fortuna most kihez hajol?
Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
Ó boldog az, ki él titokba jól.
Rómában minden fürdik szent tavaszban,
Tomiban ősz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek,
Az élet most is oly édes, vidám?
Melyik poétát tanít verselésre
S szeretkezésre az én Júliám?
Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
Szeretni s veszni szerelem hiján!
Tomiban ősz van és nincs szerelem.
Több tavaszom már nem is lesz nekem!
A homokot, sarat a számba rágva
enni tanítasz? Földet falni szoktatsz?
Kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba,
ha már szemmel se szoptatsz?
Szines forgókat csináltam, eladtam,
kerestem, volt eszem;
mindig dacoltam, mindig szót fogadtam,
de soha többé ezt már nem teszem.
De örülnék, ha megvernél mégegyszer!
Boldoggá tenne most, de visszavágnék,
haszontalan vagy, nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék.
*
Ha föltámadnál, magad is szepegve
belátnád, mily sületlen tréfa volt ez
Miért nem felelsz? Szólj, miért haragszol?
Ölbe kapnálak s ugy vinnélek innen
hol mindig dolgoztál, e rongy világból
Magamat ünneplem és énekelem
S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,
Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.
Henyélek és lelkemet vendégelem,
Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek.
Nyelvem, vérem minden atomját e talajból, e légből gyúrták,
Szülőktől származtam, akik szintén itteni szülőktől származtak és ezek szülei szintúgy.
Most harminchétéves fővel jó egészségben nekikezdek,
Remélve, hogy nem hagyom abba holtig.
Hitvallások és iskolák elmaradoznak,
Félreállnak egyidőre, érték szerint becsülve, de sohasem feledve,
Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki kénye-kedve szerint beszélhet,
Akadály nélküli őserejű természet.
2
A házak és szobák illatokkal teltek, a polcok zsúfoltan állnak illatokkal,
Magam is belehelem a párát és ismerem és szeretem,
A párlat engem is megrészegítene, de nem engedem.
A légkör nem illat, nincs párlatíze, szagtalan,
Mégis számnak való, szerelmes vagyok belé,
Felkeresem az erdei lankást, ruhátlan és csupasz akarok lenni,
Epedek utána, hogy megérintsen.
Önnön leheletem párája,
Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige,
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése tüdőmben,
A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú szirteké és a pajtába gyűjtött szénáé,
Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél forgatagának eresztem,
Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,
Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,
A magány, vagy az uccalárma, vagy a rétek és domboldalak közti bolyongás kéje,
Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és nappal találkozó magam nótája.
Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?
Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?
Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz,
Tiéd a föld és a nap minden java (sok millió nap van még),
Nem másod- és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat,
nem is a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem rágódol,
Még az én szememmel sem nézel, még tőlem sem fogadsz el dolgokat,
Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.
3
Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De én nem beszélek se kezdetről, se végről.
Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.
Ösztön, ösztön, ösztön,
Mindig csak a világ teremtő ösztöne,
A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök anyag és fejlődés, örök nem,
Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.
Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.
Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda módján, jól megtermetten, kemény vázzal,
Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan
Állunk itt én és e titok.
Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem lelkem.
Egyik hiánya a másiké is és a látható igazolja a láthatatlant,
Mígnem ez lesz láthatatlanná és viszontigazolást nyer.
Kor kor után vesződik, hogy megmutassa a legjobbat és elkülönítse a legrosszabbtól,
Én, a dolgok teljes alkalmassága és egykedvűsége tudatában
hallgatok a vitánál, fürdőzni megyek, és magamat csodálom.
Üdvöz legyen minden szervem és tulajdonom és minden jókedvű, tiszta emberé,
Egy arasznyi, egy századarasznyi sem silány és egyik se legyen a másiknál ismeretlenebb.
Elégedett vagyok - látok, táncolok, nevetek, dalolok;
Amint ölelő és szerelmes ágyastársam éjhosszat mellettem alszik és pitymallatkor lábujjhegyen elsomfordál,
fehér kendőkbe bugyolált kosarakat hagyva nekem, melyek bőségükkel duzzasztják a házat,
Én késsem az elfogadással és elköltéssel és korholjam szemeimet,
Hogy nem bámulnak utána végig az ucca során,
Hanem tüstént számolni kezdenek és kimutatják fillérre
Az egyik értékét és a kettő értékét és hogy melyik előbbrevaló?
4
Gáncsolók és kérdezősködők környeznek,
Emberek, akikkel találkozom, korábbi életem, a lakhelyemül szolgáló kerület vagy város, vagy nemzet hatása,
A legújabb dátumok, felfedezések, találmányok, társaságok, régi és új szerzők,
Ebédem, ruhám, társaim, tekintetek, bókok, kötelességek,
Egy szeretett férfi vagy nő valóságos vagy képzelt közönye,
Valamely családtagom, vagy jómagam betegsége, balsiker, vagy pénz elvesztése avagy hiánya, levertség vagy ujjongás,
Harcok, a testvérháború borzalmai, kétes hírek láza, váltakozó események;
Mindezek éjjel-nappal hozzám jönnek és újra elmennek tőlem,
De nem igazi Énem ők.
Dulakodástól, hajszától távol áll, ami én vagyok,
Áll szórakozva, önelégülten, szánakozva, tunyán, egységesen,
Letekint, felegyenesedik, vagy karját egy tapinthatatlan, biztos támpontra támasztja:
Félrehajtott fővel kíváncsian nézi az elkövetkezendőket,
Benne a játékban és kívül rajta, szemlélőn és ámulón.
Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva birkóztam nyelvészekkel és disputátorokkal,
Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.
5
Hiszek benned, lelkem, másik lényegem ne alázkodjék meg előtted,
Te se alázkodjál meg a másik előtt.
Henyélj velem a gyepen, vedd ki torkodból a pecket,
Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy akár a legjobb felolvasás is,
Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.
Még emlékszem, hogyan hevertünk egy ilyen átlátszó nyári reggelen,
Hogyan nyugtattad fejedet csípőimen keresztbe és gyöngéden fölémhajoltál,
És széthúztad az inget mellcsontomról és nyelvedet lemeztelenített szívembe merítetted,
És felnyúltál szakállamig és lenyúltál lábamig.
Hirtelen fölébredt és körémterült a béke és a tudás, mely a föld minden érvénél többet ér,
És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete,
És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér,
És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem és a nők nővéreim és szeretőim,
És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet,
És határtalanok a duzzadó vagy lepergő levelek,
És a barna hangyák lenn a kis üregekben
És a sövény mohos kérgei, kőrakások, bodza, ökörfarkkóró és berzsenvérfürt.
hány tányér húsleves
mennyi gondosan
vasalt ing
és álmatlan éjszaka
a szerelmed?
mennyi nézésed
emelt át
hangtalanul
saját falaimon?
mennyi kimondott
nem volt
csak nekem - igen?
őrzi-e álmod
versem eléggé?
és óv-e a szó
hogy holnap is
rám mosolyogj?
pajtában csűrben mikor estefelé lila selymét
bontja a csönd cica-nesszel négy-öten összeverődtünk
rosszcsontok mi fiúk és Mári a kis csenevész lány
és ott - emlékszem még - nap mint nap csoda történt
égbe repült az a pajta velünk föl az épp fakadó nagy
csillagokig hol Mári vörös szeplői se voltak
immár oly vörösek haja szalmavirága kibomlott
szép mese volt a valóság hangok hívtak a holdba
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
Mi ez a hulló fény, jajba fúló
nagy csobogás?
Honnan e tűztó, e szomorú, szép
vad lobogás?
Szememre szórta egy ég-nagy ország
csillagporát,
Mégis veretten térek ma hozzád.
Ne küldj tovább.
Mint tébolyult rab, ha komor őrre
kezet emel,
s vérben, hörögve rohan előre,
úgy mentem el;
mint vad hajszában, halálra váltan
ki elterül...
Virágok zúgtak golyó-szaggatta
fejem körül.
S nyeltem, haraptam a zuhogó fényt
mámorosan,
Újjászülettem, nyílt, szabad lettem
százszorosan,
foggal-körömmel, mohó örömmel
dolgoztam én...
De bús ha voltam, neved zokogtam
az út kövén.
Idáig húztak a ködös utak.
Itt vagy-e még?
Kezdett sok álmom, tört ifjúságom
őrzöd-e még?
Sorsába botlott, dal-verte vándor
zörget ma rád,
ki veled vágyik járni halálig.
Ne küldj tovább.
A mocsarak közt megbúvó falut már elfeledted,
a világvégi kormányzóságban, ahol a kertek-
ben nincsenek madárijesztők - nincs mit óvniuk,
s hol út helyett a szurdok, rőzsegát az út.
Meghalt már Násztya néni, s nem él már Pesztyerev,
s ha mégis, részegen a földön hentereg,
vagy ágytámlánkból fabrikál épp valami furát,
talán egy kertkaput vagy viskója ajtaját.
Ott télen fát aprítanak, s csücsülnek a melegben,
s a csillag füsttől pislog a megdermedt egekben.
És nem menyasszonyi ruha, az ablakban por ünnepe
kavarog, és üres szerelmünk hűlt helye.
Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?
Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.
Hát természetesen az olvasóteremfőnökünk majd elintézi, remélhetőleg a repikeretből megoldható. Nem vagyunk olyan sokan! :)
(Én viszont a kávét cukor nélkül soha, a teát meg tejjel iszom! :))
Szia, hát végre nem üres az olvasóterem, iszol egy kávét? teát? :)
Konsztantinosz Kavafisz
A BARBÁROKRA VÁRVA
"Mire várunk, tolongva mind a fórumon?"
Hogy végre ma a barbárok betörjenek.
"A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
"Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
S a császár méltóképp készül fogadni fő
emberüket. Külön pergament íratott,
hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
"Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
"Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
s a barbárokat untatják a szép szavak.
"De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."
Értem ne sírjatok! Majd megleszek!
Szelíd fegyencnő, boldog koldusasszony,
délszaki lány, kit jeges szél csap arcon,
szentpétervári hektikás kisasszony
a sárgalázas Délen - megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Magas párkány szélén botolgó sánta,
korhely, ki roggyan kocsma asztalára,
Szűzanya arcát festegető, árva
istenpingáló mester - megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Tudós diáklány, fején vörös boglya -
az én viharzó fürtjeimet hordja,
s betéve tudja mind, a kis bolondja,
a verseimet - benne megleszek.
Értem ne sírjatok! Én megleszek!
Irgalmasnővér-irgalmas magányban,
Halálos-harci egy-nap-a-világban,
a magam porzó csillagsugarában,
vagy így, vagy úgy - valahogy megleszek!
-
fordította: Rab Zsuzsa
Hát arcom, az van, hála Isten:
tudok mosolyogni, nézni zordan;
bár a mosollyal nem sokra megyek,
(oly ártatlan, mindentudó,
és mindent megbocsát, amit
az emberek zavartan észlelnek magukban,
nem értik hát, mit követhettek el,
s gondosan elkerülnek),
- na de a morc pofa - az már valami!
(Hát még mikor szivart bökök a közepébe!)
Ha úgy gondolták, jól tennék, ha nagy
puffanással ráejtenének, hát most
föladják ezt a tervet. Így se, úgy se
hiszi el senki, hogy a szívem anyatej
tócsájában ázik, sem azt,
hogy lefegyverez az emberi létezés
csodája. Azt hiszem, láttam elég gonoszt már,
anélkül is, hogy mint a sósavat
öntsék a szemembe - pedig
így szokta kapni szinte minden ember.
-
fordította: Rakovszky Zsuzsa
Szép napot mindenkinek!:-)
-
Benjámin László: Töredék /részlet/
Csapzott lélekkel élünk, emberek.
De lelkünket megőriztük, míg érzék-
szerveinket ravaszul kicserélték
hazug istenek, hamis perek.
Vakoskodik, rejtezve, legbelül,
ami megillet természet szerint:
igazság szomja, jóság, szeretet.
S viseltetik külön érdemjelül
emelt fő, egyenes gerinc,
jó lelkiismeret.
...
-
Sok-sok kedves versem van, de az utóbbi időben, ( már elég rég óta )ez a legkedvesebb.
Megosztom veletek.
Johan-Ludvig Runeberger ( svéd )
Paavo gazda
Fent a saarijarvi ősvadonban
élt fagyos tanyáján Paavo gazda.
Küszködött, égett kezén a munka,
ám az Úrtól várt földjére áldást.
Gyermekével s asszonyával élt ott,
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren,
árkot ásott,szántott és vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s hólé elsodorta fél vetését;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, min megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
"Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
koldusbot vár: elhagyott az Isten:
rossz koldulni,- éhenhalni szörnyűbb".
Paavo kézenfogva asszonyát, szólt:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Felerész fakérgett tégy a lisztbe,
én ezentúl még több árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást".
Felerész kéreg sült a kenyérbe,
kétszer annyi árkot vájt a gazda,
juha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, a hó elolvadt,
s megmaradt: vetés és porhanyó föld;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
őszz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
haját tépve jajgatott az asszony:
" Paavo, Paavo, átokvert öreg, te,
halljunk meg, hisz elhagyott az Isten!
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb".
Paavo kézenfogva asszonyát, szólt:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe,
én meg duplaszéles árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást".
Kétszeres kéreg sült a kenyébe,
duplaszéles árkot vájt a gazda,
marha árán vett rozsot, vetett s várt.
Megjött a tavasz, csordult a hólé,
s ár nem vitt el sem vetést, se földet;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetést le nem tiporták,
ősz jött, ám a fagy távol maradt és
sarlót várt a hullámzó aranydísz.
Paavo gazda térdre rogyva mondta:
" Megpróbál, de el nem hágy az Isten".
Agg társához szólt szelíd mosollyal:
" Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan,
felvirradunk boldogabb napokra,
sutba dobjuk most már a fakérget
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz".
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt:
" Asszony , asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért ha cserbenhagynánk.
Felerész kérget süss a kenyérbe:
elfagyott a szomszédunk vetése".
