Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az esti égről sincs semmi
költői megállapításom.
Egyre közelebb kerülünk a földhöz.
Untatják már a metaforák a lelket;
s a hasonlatnál pontosabb
szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;
pincékben, padlásokon hányódik a
fennköltség,
az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;
tavakká gyűltek a szavak,
fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.
Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:
éljük.
S mégis:
a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.
Úgy úszott az este is,
amikor egy űrszonda ráereszkedett.
Hogyan ereszkedett rá?
Mint a sirályok a hajóra.
Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...
Na,nehogy azt mondjátok,hogy Karak csak szomorút,meg minden....
.......
Villon
A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA,
MIKOR MÁR VÉNSÉGRE JUTOTT
Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki igy mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
"Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?
Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát -
boldogan görnyedett alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
s kinálta minden vagyonát,
bár később sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus sem kiván ma.
Kosarat adtam nem is egynek
- s nagyon okosan ezt se tettem -
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és ő lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az ő rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.
Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.
Meghalt, több mint húsz éve már.
Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam!
Látom magamat meztelen,
véznán, szegényen és aszottan,
s dühöngök, sírok esztelen.
A síma homlok, szőke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?
Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva - ó jaj! -
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.
Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinő a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testről a húsok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.
Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rőzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!...
S ez másokkal is így megeshet."
Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit õrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhõ,
mely holnapom sötét egére feljõ.
De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jõ még tûzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengõ mesebokra,
könny is bugyog még gyûrött verslapokra,
s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsumosolyát rám.
A te kezed: két lenvirág.
A te lábad: két lótusz.
A te arcod: két Kiang-nan-i narancs.
A te illatod: a tavasz illata.
A te hangod csábosabb a szellõnél,
mely a zsendülõ fûzfák közt muzsikál.
A te leheleted részegítõbb
a pagodák illatánál,
hol drága olajok füstölögnek.
Szebb vagy a barackfánál,
mely holdfényben virágzik.
Te vagy minden virág,
minden illat,
te vagy a hold ragyogása.
Hiányolod? Akkor talán nem baj, ha beírom az én egyik kedvencem. :)
Tersánszky Józsi Jenő:
Gyere öleld meg a nyakam
A két karom nézd milyen kemény
Mindjárt reád uszítom őket
S a menekülést meg se kisérted
Meg se tudod,
Ha kinyujtottam két karom érted.
Hiába sírsz, hiába futsz
Megveszlek úgyis.
Vad riadót ver a szivem
A szádra, válladra, kebeledre, csipődre
A szemem farkaséhes.
Semmit nem igérek:
Máma szeretni foglak,
Holnap talán már rád se nézek
És soha többé.
A két karom nézd milyen kemény
Ma nincs még egy mint én olyan legény
Olyan gonosz s olyan kegyetlen.
Gyere öleld meg a nyakam
Mert kinyujtottam két karom érted.
Szervusz ÁcsNóra! Nagyon régen jártál itt nálunk..:-(
..és nagyon ritkán jár hozzánk Juhász Gyula is.Mintha elfeledkeznénk régi klasszikusainkról.
Köszönjük.
Hmmm... Ma még "szerelemről szó sem volt":-)Nadányi? Zanzibár? Választhattok!:-)
-
Ágh István: A SZERETŐ NEVÉRE
Nagyon szeretlek
nagyon szeretlek
nagyon szeretlek
egyedül vagyok ezen a szombat estén
talán azért szeretlek
talán ezért vagyok egyedül ezen a szombat estén
eső esik
villamosok vonulnak jönnek elvonulnak
nincsen itt senki mindenki kívül van
és mindenki kívül lesz
és mindenki idegen lesz ezen a szombat estén
iránytű összes sejtem
fájdalmas iránytűszúrás minden sejtem
és boldogan szeretlek
te nem is tudod mennyire szeretlek
és én sem tudom mennyire szeretlek
csak a neved maradt
mássalhangzóiba kapaszkodom
függök és mondom mennyire szeretlek
már ugatom már a holdra panaszkodom
és ujjongom és dúdolom
újra ezt a szerelmet
láttál-e égő vizet
folyóba terelt levegőt
szagolhatalan gyöngyvirágot
beszélő asztalt
iskolába járó kutyát
kopasz délibábot
láttad-e már ezt a szerelmet
amint egy szombat délután
amint egy szombat este
szombati éjfél után
papír fölött mint ebédlő asztal fölött
eszi emészti testemet
s én szeretem ezt a szerelmet
mert szeretlek ezen a szombat estén
talán ezért nagyon szeretlek
talán ezért vagyok egyedül ezen a szombat estén
mert én sem tudom mennyire szeretlek
de szeretem ezt a szerelmes förtelmet
szeretem ezt a szerelmet
én úgy szeretem ezt a szép szerelmet
hogy nem is tudom mennyire szeretlek
-
Igen,szerintem is szép.Megkockáztatom,hogy -bár nagyon szeretem a "Kései sirató"-t-,talán "eredetibb",mint az eredeti..
Egyébként örülök,hogy rábukkantam erre a forrásra,mert találtam néhány ehhez hasonló "vázlatot" József Attilától.Na,meg ott található a "Szabad ötletek jegyzéke",mint érdekesség,de az-sajnos- egyáltalán nem publikus...
Tomiban ősz van. Barbárok a népek
És idegenek némely csillagok.
A borostyánom zöldje dérbe téved
És örömektől oly özvegy vagyok.
Júlia, szeretnélek látni téged
És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
És ki a költő és miről dalol?
Ki hordja most Ovidius babérját,
Kacér Fortuna most kihez hajol?
Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
Ó boldog az, ki él titokba jól.
Rómában minden fürdik szent tavaszban,
Tomiban ősz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek,
Az élet most is oly édes, vidám?
Melyik poétát tanít verselésre
S szeretkezésre az én Júliám?
Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
Szeretni s veszni szerelem hiján!
Tomiban ősz van és nincs szerelem.
Több tavaszom már nem is lesz nekem!
A homokot, sarat a számba rágva
enni tanítasz? Földet falni szoktatsz?
Kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba,
ha már szemmel se szoptatsz?
Szines forgókat csináltam, eladtam,
kerestem, volt eszem;
mindig dacoltam, mindig szót fogadtam,
de soha többé ezt már nem teszem.
De örülnék, ha megvernél mégegyszer!
Boldoggá tenne most, de visszavágnék,
haszontalan vagy, nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék.
*
Ha föltámadnál, magad is szepegve
belátnád, mily sületlen tréfa volt ez
Miért nem felelsz? Szólj, miért haragszol?
Ölbe kapnálak s ugy vinnélek innen
hol mindig dolgoztál, e rongy világból
Magamat ünneplem és énekelem
S amit én elfogadok, te is elfogadod majd,
Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.
Henyélek és lelkemet vendégelem,
Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek.
Nyelvem, vérem minden atomját e talajból, e légből gyúrták,
Szülőktől származtam, akik szintén itteni szülőktől származtak és ezek szülei szintúgy.
Most harminchétéves fővel jó egészségben nekikezdek,
Remélve, hogy nem hagyom abba holtig.
Hitvallások és iskolák elmaradoznak,
Félreállnak egyidőre, érték szerint becsülve, de sohasem feledve,
Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenki kénye-kedve szerint beszélhet,
Akadály nélküli őserejű természet.
2
A házak és szobák illatokkal teltek, a polcok zsúfoltan állnak illatokkal,
Magam is belehelem a párát és ismerem és szeretem,
A párlat engem is megrészegítene, de nem engedem.
A légkör nem illat, nincs párlatíze, szagtalan,
Mégis számnak való, szerelmes vagyok belé,
Felkeresem az erdei lankást, ruhátlan és csupasz akarok lenni,
Epedek utána, hogy megérintsen.
Önnön leheletem párája,
Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige,
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése tüdőmben,
A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú szirteké és a pajtába gyűjtött szénáé,
Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél forgatagának eresztem,
Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,
Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,
A magány, vagy az uccalárma, vagy a rétek és domboldalak közti bolyongás kéje,
Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és nappal találkozó magam nótája.
Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?
Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?
Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz,
Tiéd a föld és a nap minden java (sok millió nap van még),
Nem másod- és harmadkézből kapod ezentúl a dolgokat,
nem is a holtak szemével nézel, sem könyvbeli kísérteteken nem rágódol,
Még az én szememmel sem nézel, még tőlem sem fogadsz el dolgokat,
Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.
3
Hallottam a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De én nem beszélek se kezdetről, se végről.
Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.
Ösztön, ösztön, ösztön,
Mindig csak a világ teremtő ösztöne,
A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök anyag és fejlődés, örök nem,
Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.
Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.
Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda módján, jól megtermetten, kemény vázzal,
Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan
Állunk itt én és e titok.
Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem lelkem.
Egyik hiánya a másiké is és a látható igazolja a láthatatlant,
Mígnem ez lesz láthatatlanná és viszontigazolást nyer.
Kor kor után vesződik, hogy megmutassa a legjobbat és elkülönítse a legrosszabbtól,
Én, a dolgok teljes alkalmassága és egykedvűsége tudatában
hallgatok a vitánál, fürdőzni megyek, és magamat csodálom.
Üdvöz legyen minden szervem és tulajdonom és minden jókedvű, tiszta emberé,
Egy arasznyi, egy századarasznyi sem silány és egyik se legyen a másiknál ismeretlenebb.
Elégedett vagyok - látok, táncolok, nevetek, dalolok;
Amint ölelő és szerelmes ágyastársam éjhosszat mellettem alszik és pitymallatkor lábujjhegyen elsomfordál,
fehér kendőkbe bugyolált kosarakat hagyva nekem, melyek bőségükkel duzzasztják a házat,
Én késsem az elfogadással és elköltéssel és korholjam szemeimet,
Hogy nem bámulnak utána végig az ucca során,
Hanem tüstént számolni kezdenek és kimutatják fillérre
Az egyik értékét és a kettő értékét és hogy melyik előbbrevaló?
4
Gáncsolók és kérdezősködők környeznek,
Emberek, akikkel találkozom, korábbi életem, a lakhelyemül szolgáló kerület vagy város, vagy nemzet hatása,
A legújabb dátumok, felfedezések, találmányok, társaságok, régi és új szerzők,
Ebédem, ruhám, társaim, tekintetek, bókok, kötelességek,
Egy szeretett férfi vagy nő valóságos vagy képzelt közönye,
Valamely családtagom, vagy jómagam betegsége, balsiker, vagy pénz elvesztése avagy hiánya, levertség vagy ujjongás,
Harcok, a testvérháború borzalmai, kétes hírek láza, váltakozó események;
Mindezek éjjel-nappal hozzám jönnek és újra elmennek tőlem,
De nem igazi Énem ők.
Dulakodástól, hajszától távol áll, ami én vagyok,
Áll szórakozva, önelégülten, szánakozva, tunyán, egységesen,
Letekint, felegyenesedik, vagy karját egy tapinthatatlan, biztos támpontra támasztja:
Félrehajtott fővel kíváncsian nézi az elkövetkezendőket,
Benne a játékban és kívül rajta, szemlélőn és ámulón.
Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva birkóztam nyelvészekkel és disputátorokkal,
Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.
5
Hiszek benned, lelkem, másik lényegem ne alázkodjék meg előtted,
Te se alázkodjál meg a másik előtt.
Henyélj velem a gyepen, vedd ki torkodból a pecket,
Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy akár a legjobb felolvasás is,
Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.
Még emlékszem, hogyan hevertünk egy ilyen átlátszó nyári reggelen,
Hogyan nyugtattad fejedet csípőimen keresztbe és gyöngéden fölémhajoltál,
És széthúztad az inget mellcsontomról és nyelvedet lemeztelenített szívembe merítetted,
És felnyúltál szakállamig és lenyúltál lábamig.
Hirtelen fölébredt és körémterült a béke és a tudás, mely a föld minden érvénél többet ér,
És tudom, hogy Isten keze a magaménak ígérete,
És tudom, hogy Isten szelleme a magaméval testvér,
És hogy minden anyától lett ember szintúgy testvérem és a nők nővéreim és szeretőim,
És hogy a teremtés egyik tengelye szeretet,
És határtalanok a duzzadó vagy lepergő levelek,
És a barna hangyák lenn a kis üregekben
És a sövény mohos kérgei, kőrakások, bodza, ökörfarkkóró és berzsenvérfürt.
