Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Deresek a csipkebokrok, őszül a mező, öregszik a bánat, tavaszra begyógyulnak a föld sebei. Az arcra piros pipacsokat rajzol a hideg. Az illatok ércesen sisteregnek a tájban, azt susogják a fák, hogy élni jó, belesétálni a nap álmos arcába, majd hosszan nézni a telehold ezüstjét. Ma este csukott szemem alá hívlak, fogd be lovaid az álom hintaja elé, és mássz fel a legmagasabb pontig, ott foglak várni, én leszek a szárnyas ég kékje, és te egy fa leszel, hosszú karú, hogy biztosan elérj engem.
Szeretnék adni, valami jót, vagy szépet. Nem üveggolyót, nem múltidéző képet. Nem bokrétát, se szalagos kis dobozt. Helyettük sóhajtást, amelyben lelkem vánszorog.
Jó volna éjszakát küldeni, csillaggal. Álmokat, szelídet, reménylő holnappal. Jó lenne fényt adni, tisztát és szivárványt. A hangom most megremeg, feltör a kiáltás.
Kiáltok: Mit adjak? Magamból valamit? Nincs bennem semmi sem, kút vagyok magam is. Üresen markolom a földnek kérgeit. Keresek, de a mély rám küldi férgeit.
Üresen, férgesen, gyűröm a napokat. Néha egy kis levél ölemben megtapad. Sáros lesz, elhervad, mégis engem kért meg, őrizzem álmait, egyszer tán felébred.
Tudod, mindenem ő ebben a vad létben. Ahol forgószél dúl az ember szívében. Ahol a béke nem más mint megposhadt szilva. S az élet csak villanás, a sötétben szikra.
Szeretnék adni, kedveset és szépet. Utolsó kincsemet, melyre féltőn nézek. Nincs nékem csillagom, szivárványom fakó. Csak az a levélkém, az ölembe bukó.
Ő sem a sajátom, valakitől kaptam. A magasból küldték, hogy segítsen rajtam. De ha fázol, s azt érzed, jó nincsen. Átadom levélkém, az egyetlen kincsem.
ritka gyöngysort keresek, páratlan szépségű ajándékot képzeltem el, amit bármikor viselhetsz, mosogatáshoz is illik, ünnepekhez és hétköznapokhoz, nappalhoz és éjszakához egyaránt való. felfűzöm a gondolatokat erre a kora tavaszi délutánra, amikor először sétálok idén sapka nélkül, és nem vacog végre a fogam, te biztos aggódnál, hogy megfázom, nem örülnél a sapkátlanságomnak, sem a lenge dérnek, ami ki-be szaladgál a sportfelsőm alatt, meglebbenti a nadrág szárát. Narancssárga az alkonyat karéja az égen. Sütkérezem egyre növekvő délutánok fényében. A születésre gondolok, hogy életet adni a legnagyobb alázat, és hogy az öröm mögött ott bujkál a félelem állandója. Fűzöm a gyöngysort: jázminillatú örömből, levendulalila türelemből, gránátalma derűből, kakastaréjpiros ölelésből, bíborvörös önzetlenségből, türkizszínű rajongásból, almazöld reményből, nyársárga szeretetből, hegyikék erőből neked, születésnapodra.
Nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy egyszer majd belépsz a kertkapun és mégsem látlak téged, mert árnyék leszel csak, pedig ott állsz mellettem, talán meg is érintesz ujjaiddal, végigsimítva foszlásnak indult ingemet, amelyet szükségből vettem fel magamra, mert már minden ruhám a szennyesben rohad hetek óta, amióta nem vagy. És csak megyek, megyek tovább magamban hümmögve beszélve, semmit sem érezve a szőlőlugas apró résein áthulló napfény melegéből, a hónom alá szorítva az aznapi fél kiló kenyeret és tíz deka szalonnát a korareggeli csendben, mert hiányod föl-fölsajog elárvult szívemben. S érzem, amint borostás arcomra lapul majd az éjszaka, még akkor is, ha már a szomszéd ház udvarában hangos kakaskukorékolás és motorberregés veri fel a múló percek tünékeny csendjét. S akkor is, ha menetrend szerint, időtlenül dübörög agyamban a félig kikövezett úton a szántóföldekre igyekvő lovas kocsik patakopogása, miközben egy-egy tátott szájú idegen ideges harákolása harsan föl az utcán, mert a magam némasága örökre el- s befeketít. S bánni fogom, hogy ostobán kinevettelek, amikor zavartan azt mesélted nekem, hogy egy-egy elmélyült ima után mindig magad mellett érzed szüleink jelenlétét a temetőben. Hogy nem hittem a neked vigaszt adó földöntúli létben. Hogy hitetlen maradtam, és csak az atomok felbomlásának folyamatát láttam minden élő s holt anyagban. A fájdalmas elmúlást. A soha-vissza-nem-térést. A hiábavalónak mondott hit szavát. Mert hittem; ha magamra hagysz, többé már nem találkozhatsz velem. Ha elhagysz, a testemet többé meg nem érintheted. S ha előbb én hagylak magadra, én sem foghatom meg többé elárvult kezed, mivel a holtak, bárhogy is szeretnénk, nem kísértenek.
furcsa dolgok maradnak meg az emberben arról akit elveszített a haja illata ahogy vállat vont ahogy kacagott hátravetve a fejét vagy ahogy mocorgott álmában s hogy nélküle fekete-fehér volt a világ hogyan vitt bele színeket s jelentést a csöndbe szavakon túli értelmet a félig gondolt mondatokba lelket kitáró gyorsan elillanó békét emlékeket hozó mély értelmű álmokat szikraként kipattanó fényeket s hitet hogy az örökkévaló hullámverésében ami lényeges az előbb-utóbb megtörténik velünk
Ajándék ez az ősz, ezek a birsalma-sárga éjszakák, ajándék szemed rebbenése is, ha megfodrozza a világ mind északibbra forduló szele, mert úgy vagyunk már, mint akik nem sokat várnak, tenyerünk teli mégis mindújra simogatással, dióval.
Álmodó vérednek volt igaza, mikor tavaszunk betetőzvén azt súgta: kezdjünk bátran a nyárba, s miattad, éretted, most, lám, az őszt is megszerettem.
Mellettem ülsz, figyeled a folyót, ömlik felénk a szemhatárról, hullámaiba a szél napot forgat.
Nem sodor ágat, nem sodor levelet, egykedvűen húzza magával az eget. Nem sodor örök életet, minden percben vége van, s mégis végtelen. Némán lesik a mauzóleumok, elhagyott bástyák, templomok, ahogy vize hangtalan vizet sodor.
Még tavasz tombol, de már küszöbön toporog a nyár, lila virágok borítják majd a víz fedelét. Folyó, folyó, vajon merre mész? Mi az a csónak, ami hol látszik, hol a semmibe vész?
A folyót nézed, aztán engem, létezik a folyó és én is létezem. Nézlek és nézem a folyót, Vajon létezel-e, s a folyó létezik-e?
Félek, egyszer még megáll a folyó, kiszárad a föld, s kővé válnak a víznek szomorú cseppjei, félek, mikor a lelkem egy messzi világból visszatéved, nem lát már folyót, s nem lát újra téged.
Évek telnek, s én még kereslek, kereslek a Napját vesztett hajnalokban, kereslek az elhagyott paloták mélyén, ahol denevérszárnyak ütlegelik a levegőt, kutatok utánad a véghetetlen álmokban. És kérdem akkor a folyót, mi a boldogság, s a folyó azt mondja, bennem csak a víz sodródik. És kérdem akkor a hegytől, mi a boldogság, s a hegy azt mondja: én csak az a hely vagyok, ahol vagyok. És kérdem akkor az emberektől, mi a boldogság, s ők nem felelnek, a szem öbléből az arcuk dombjain sodró- dik át a víz.
Ne sírj kedvesem, egyszer minden elmúlik, hisz oly rövid a lét, egy nap már se öröm, se bánat nem ér, fű lesz a takarónk, nem dobban bennünk szív, nem lüktet bennünk vér, s kezünkkel nem keressük egymás kezét.
De addig maradj, kedvesem! Maradj, míg fénybe foszlik a holdas éj, hallgasd az éji világ ezer neszét, elhal az egyik épp, míg a másik születik, látod a porból mászik elő, ki tudja meddig, de él.
Nézem a szemed, tükör, ott vagyok benne. Lecsukod a szemed, ott maradtam benned. Csak téged látlak, én beléd vesztem. Mi marad ebből a nyárból, a kert sarka, virágok, egy esőn felejtett szék, nagymama hófehér haja, az ablak mögül ő néz, s a szemet vakító napsütés.
Mi egyben állt mind szétomol megül az útpadkán a por szél fújja kerék fölveri ám egy nap hűvös tengeri párákból vidám fellegek toronylanak a táj felett majd egy-két óvatlan marék hullt magból zsenge sarjadék fakad ki zölden és üdén a lüktető út rézsűjén s mi széthullt ismét összeáll és nincs halál és nincs halál
Hogy életem végéig fájni fogsz, s megkönnyezlek majd, hogyha elmereng az ősz, és a szeptember megidéz téged, fölröppenő kísértetet – már nem félem többé. A lombokat hagyom, rólad hadd álmodozzanak, és megtűröm a szúró szenvedést, mikor lefest a bíbor alkonyat. Titkos kamrámba elrejtettelek, ahol nem érinthet meg senki sem, s ahol rózsák között, halálomig virulsz örök-zsengén, húszévesen.
Apám ma bevallja, hogy hajléktalan. A sarkon lévő tűzcsaphoz jár fürdeni. Dolgozik, de napról napra él, néha konténerben alszik, néha a betonkeverő alatt.
(2)
Apám ma eljön nagyanyám temetésére. Előtte a kínaiba megyünk inget venni. A koporsó két oldalán rokonok, leül, lehajtott fejjel hallgat, az Evangélium szövegére sem akar felállni.
(3)
Eladja a régi nippeket. Egy fekete szárnyú gémpárt, egy térdelő, meztelen nőt.
Elválunk a sarkon, visszafordulok, látom, kezet fog a zálogossal. A szekrényen foltok maradnak, a porban szobrok nyomai.
(4)
Apám ma még megmenthető, pedig mindenki azt hiszi, hogy nemsokára követi nagyanyámat. Az állomáson vízzel kínálom, azt mondja csak bort iszik. Elővesz egy műanyag flakont tele sárga folyadékkal. Poggyásza régi, szürke tornazsák, semmi más.
(5)
Ma nem kopasz. Koponyája papírgalacsin, tele horpadással, bőrén pihés, szétálló szőrszálak.
A borosüveg mellől elővesz egy mobil nagyságú hajvágót. Félek, hogy megvágja magát, holnapra elfogynak a naptár üres rubrikái. Hogy az orvos újra beírja: exitus.
Ha az ember ezt választja, ezt a magányt, ezt a hajléktalanéletet, akkor elkérgesedik a lelke, önzővé válik és összeférhetetlenné, és félti a testét is hozzáérni a másikhoz,
nem undorról beszélek, mert nekem is vannak szexuális álmaim, a biológiai funkcióim normálisan működnek.
És egy kapcsolat, az felelősséggel jár. Hát én saját magamat sem tudom eltartani, akkor hogyan tartsam el a családomat?
Meséltem magának egy álomról, azt álmodtam, hogy egy csoport galamb vergődik, felrepül és elrepül. Biztos, nem emlékszik rá.
Nagyon rossz passzban voltam, akkor kerültem a szállóra, és elmeséltem magának, hogy azt álmodtam, de a szó szoros értelmében, hogy egy galamb vergődik a lábaim előtt, és már alig él, és csapzott a tolla, és az álmom vége felé felrepül és elrepül.
Ugyanez a motívum a Városmajor utcában is bejött, láttam a galambot, és nem tudott elrepülni, és betettem a zöldbe, hogy legalább árnyékban legyen, és kerestem vizet, de nem találtam kutat. Olyan érdekes dolgok ezek!
Van a téren egy lány, Lindának hívják, egy kutyával mászkál, és annyira természetes módon megfürdik a szökőkútban. Mi ez, ha nem szabadság?
Már nem tudom, szeretlek-e, hangzik, ahogy hangzik, és ha belepusztulok is, vállalom. Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje, vagy a legszebb napom a múlt héten, a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy, a mindennapi munka, a hazaérkezés, a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat, a kiteregetett, tiszta ruhák, egy Lara Fabian-dal, a ma esti szomorúságom, és örömöm is egyben, az utcalámpák remegő fényhálói az este testén, a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek, a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc, – átlépkedni fölöttük körültekintően, hogy nehogy eltévedjek nélküled a háromszorhármas szoba-konyha szegtől szegig számítható szegletei között –, a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése, a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme, az ölelés melege, a szeretés, a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása, a lefekvés ideje, az imára kulcsolt kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van, és folytathatnám abbahagyhatatlanul vagy kezdhetném akár elölről, életfogytiglan és tovább, nem lenne vége. Ilyen vagy már, s így valahogy magamat sem tudom szeretni nélküled, hangzik, ahogy hangzik, és ha belepusztulok is, viselem. Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem, hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt, mert helyére már sehogy se tudom, sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere, gyorsan változtak a fény- és szemviszonyok, mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet, hogy lassan eltelik ez a nap is, ahogy az élet vele, nélküled. Mert lehetsz már a körmöm feketéje, a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás, a könyv, a versjegyzet, az örömöm, a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem, a szeretés utáni drótháló-némaság, a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, ima, benne lehetsz már mindenben, ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú, ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk, mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik, és ha belepusztulsz is, kimondom. Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél, én ilyenné szerettelek, ilyen hétköznapivá, így-feledtelek, mint a villanyt szokás égve hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra, mintha tudnánk élni napfény nélkül, mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe, hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e, mint ahogy most is, mindörökké. Ámen.
Az ápolónő mondta, hogy majd viberen. Azt mondta az ápolónő, hogy hívja majd viberen, legyen bekapcsolva a kamera, és akkor láthatja az anyját. Mert ő odaviszi a mobilját az anyjához, mármint az ápolónő, a saját mobilját, és majd odatartja az anyja arca elé a mobilt, és akkor így láthatják egymást. És akkor ez majdnem olyan, mintha látogatás lenne. Mintha meglátogatná az anyját a kórházban. Koronavírus ide, koronavírus oda, mégis láthatja az anyját. Ezt még a koronavírus sem tudja megakadályozni. Hála Zsuzsinak, az ápolónőnek. Igazán rendes tőle, hogy ezt felajánlotta. Persze, minderről az orvossal is beszélt. Telefonon. Szigorúan csak telefonon. „Csak minél kevesebb személyes kontaktus”, ezt mondta az orvos. Vele sincs értelme találkozni, ha működik a telefon. Többet face to face sem tudna mondani. Így mondta: face to face. A kórházba nem tud bejönni, mondta, a portán úgyis megállítják. Karantén van, vigyázni kell, ez a betegek érdeke. De telefonon nagyon szívesen. Bármikor. Szóval, beszélt az orvossal. Aki azt mondta, hogy a véleménye szerint nincs remény a javulásra. Teljesen valószínűtlen, hogy kilencvenegy éves korában valaki kijöjjön ebből az állapotból. Így mondta. Hogy kijöjjön. Ők ellátják, a legjobb tudásuk szerint. Szinte bármeddig. „Az anyukája már tud nyelni, nem kell mesterségesen táplálni, ez nagy dolog”, mondta az orvos. Vagyishogy etetni, persze, kell, meg itatni is, de ami ételt adnak neki, azt le tudja nyelni. És le is nyeli. Az anyukája. A kilencvenegy éves anyja. Az anyja éppen aznap esett össze a lakása előtti folyosón, a társasházban, ahol egyedül élt, amikor ők a feleségével meg a felnőtt lányával hazaértek Horvátországból, a tengerpartról. Éppen, amikor a bőröndjeiket pakolták ki, akkor csöngött a telefon. Az anyukája szomszédja hívta őket. Hogy baj van. Hogy a Teri néni összeesett. Hogy mentő vitte a kórházba a Teri nénit. Ezek a szomszéd szavai. Az idegsebészetre még bemehettek. Nyár vége volt, akkor még nem volt karantén. Az ottani orvos mondta, hogy agyi infarktus. Hogy az agy nagyobbik fele sérült. És hogy csoda, hogy él. Akkoriban még egyáltalán nem tudott mozogni, a szeme is csukva volt, mintha halott lenne. Az anyukájának. Ő meg csak nézte az anyukája arcát, ott, az idegsebészeten, az intenzíven, egy üvegfal mögül, és úgy érezte, fel sem ismeri. MR-vizsgálat, agykatéter, infúzió, gyógyszerek. Aztán az idegsebész azt mondja, ennél többet nem tudnak tenni. És azt javasolja, hogy valami olyan helyet keressenek, ahol hosszú távon biztosítva lesz az ellátása. Kerestek, és találtak egy helyet. Jó hely. Fizetni kell, de ez természetes. Gondoskodnak Anyáról, ez a legfontosabb. Aztán jött a karantén, a látogatási tilalom. A kezelőorvos azt mondja, vele sem személyesen, csak telefonon. És az ápolónő is ezt mondja. Aki egyébként nagyon rendes. Most akkor láthatja az anyját. Az ápolónő, a Zsuzsi odatartja a mobilját az anyja arca elé. Viberen beszélhetnek. Az anyja is láthatja az ő arcát. „Tessék beszélni”, mondja az ápolónő. „A Teri néni hallja, meg látja is Magát.” És akkor azt mondja, „szia, Anya”. Az anyja csak néz rá, nagy szemekkel, aztán meg oldalt néz, talán az ápolónőre, a Zsuzsira. Ő meg folytatja, azt mondja, hogy „szia, Anya, hogy vagy?”, mondja, de közben érzi, hogy valami mást kellene mondania. Anya csak néz, aztán megint oldalra pillant, talán megint az ápolónőre, a Zsuzsikára. És akkor megint megszólal, hogy „Anya, én jól vagyok, velem minden rendben, nagyon szeretlek, szeretünk, és kérlek, vigyázz magadra”, mondja az anyjának, közben pedig arra gondol, hogy ez a „vigyázz magadra”, ez megint furán hangzott, hogyan is vigyázzon magára, amikor beszélni se tud, mozdulni se tud, csak néz azokkal a nagy szemeivel, hogyan is vigyázhatna magára? „Valamit mondani kell”, gondolja magában, „beszélnem kell hozzá, azt mondta az orvos is, ha sokáig beszélek hozzá, akkor talán felismer, bár ezt biztosan nem lehet tudni”. És folytatja, hogy „jól vagyunk, Anya, az unokád megkezdte az újabb egyetemi évét, mi is dolgozunk, ahogy lehet, leginkább online, tudod, mindenki online dolgozik”, mondja, és közben az anyja arcát nézi. És ahogy nézi, arra gondol, hogy olyan szomorú és fáradt ez az arc. Az anyukája arca. És a tekintete is. Inkább csak rémület van ebben a tekintetben, ahogy többnyire oldalt pillant, az ápolónőre, és nem rá, aki a képernyőről beszél hozzá. Mintha csak azt kérdezné az anyja, hogy miért. Miért is kell neki itt, így, ennyire kiszolgáltatottan? „Szia, Anya”, mondja aztán, újból, amikor már nem tud semmit sem mondani. És még azt is hozzáteszi, megint, hogy „Anya, kérlek, vigyázz magadra”. Igen, még ezt is hozzáteszi, így köszön el.
Születésnapodra azt mondják az angyalok nem öregednek vagy tán mégis – ilyen anyám térdén három unokával – térdébe az orvosok hialuronsavat nyomtak ne fájjon ha megy a padlásra teregetni a világ szennyesét
anyám megöregedik nézem telefonom képernyőjén mint egyre fehérebb mint szárnyai egyre nőnek
anyám éjjelente hajából kirázza a csillagokat hogy ezer kilométernyi távból is figyeljen
anyám minden éjjel imádkozik hallgatom szívemben ahogy imádkozik érted értünk értem
anyám tenyeréből az isten csipegeti a könnyeket anyám tenyerébe az isten csőrével karcolja az életvonalat
és nézem mint leguggol egy rég kivágott diófa árnyékába és az unokák hajába szórják a homokot
− Nem is vagy az anyukám! – súgom alig hallhatóan. Tízévesforma lehetek. Hetek óta más sincs napirenden az iskolában, mint az anyák napja és az ünnepség. Mindenki csinál majd valamit, én hegedülni fogok. A legtöbben szavalnak, vagy énekelnek a kórusban. Mondtam a tanáromnak, hogy nekem nincs anyukám, akinek játsszak. Sűrű szemöldöke felszaladt a homlokáig, majd sokkal lassabban vissza, úgy mondta, már hogyne lenne, most is otthon vár téged. Anya a konyhában mosogat. Mikor meghallja a neszt, vidáman hátrafordul, úgy nevet rám, hogy nocsak, végre, már épp aggódni kezdett, meg hogy milyen volt a suliban? Magas homloka, hatalmas szeme, éneklő beszéde és rakoncátlan tincsei még makacsabbá tesznek. -Nem is vagy az anyukám, suttogom, és még látom, ahogyan a tekergőző hajtincsek egy pillanatra megállnak a levegőben, a kék szemek kitágulnak. Táskámat a sarokba dobom, és irány az emelet. Ő utánam, kérlelve, szomorúan, ahogy ilyenkor mindig. A szobámba érve magamra zárom az ajtót, és óvatosan nekitámaszkodva a földre csúszom. Könny csípi a szememet, eszembe jut a mai próba. Ahogyan a padtársam rám mutatott, és vele mi lesz? Nem csak azok szerepelnek, akiknek van anyukájuk? Később, a szünetben, aztán bunyó lett a dologból. − Van anyukám! Csak nem ő szült! − hagytam ott fájó kézzel. Az ajtó kemény, az asztalon játékok és füzetek. Úgy nézem, mintha idegen lennék. Hallom, ahogy ő is lecsusszan az ajtó túloldalán. − Szívem, tudom, hogy nehéz. De szeretlek. És más nem számít. Nehezen lélegzik, úgy hiszem, mosolyog, és néha, mikor eltűnik az ajtó, érzem, ahogyan háta a hátamnak simul.
Mellettem ül, aki majdnem én vagyok, majdnem én, de mégse egy velem, a feje, mint az enyém is, kerek, és a két szeme csillog, akár az én szemem. Együtt fürdünk, együtt bukfencezünk, egymásnak gagyogunk — nyelvünk közös titok. Ha ő sírni kezd, vele bőgök én is, és hogyha ő nevet, az arcom felderül. Egymáshoz bújva úgy alszunk az ágyban, mint becsukott könyv lapjai és hűs hajnal felé úgy ébredünk, mint két forró tojás. Ikrek vagyunk és nem kell senki más.
Nincs miért védekezni, mitől tartani se már, ülni a semmiben, várni a véletlen kitárulkozást. Ennyi kell a boldogsághoz, ennyi a várt, a váratlan csodálkozás. Látni, amit mások évezredeken át romlásig láttak: az aggódás kíntornászait, kik feledik a feledés varázsszavát.
Változzunk át a csodák évadában. Öltsük fel a bohócruhát!
Mit számít, ki kinek az ellensége, kit kell feldarabolni, szétszaggatni, forró olajban fürdetni, keresnek újabb ellenfelet, akik rettegnek a mától, és a sors rezgésére felriadnak a hatalom mámorából.
Valóságba átírt múlt és jelen lehet a szó, s talán a félelem.
Félsz tőlem, én tőled félek, nem ismersz, én nem ismerlek. Csönd hullámzik éj-tengeren, fény mozdul az égi tejben. Virág-arcod vonal-illat, hangod érzem kezeimben. Nem ismersz, én nem ismerlek, félsz tőlem, én tőled félek.
