Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer.
Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon,
cim és rang - ez sem vagyok én.
E nevet régebben ismerem, mint
viselőjét, gyermeki hódolatom
ragyog kedves betüiben - egy suta
raggal megtoldva: ez volnék én?
Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer,
de nem engem jelent, nem engem
a könnyüt, kicsit és magányost…
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! - viccelnek felém tréfás
ismerőseim. - Emlékül Zsófikának!
vihogja szemembe egy falusi vásárból
ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, -
csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü,
töübbfélét mond s többfélét takar.
Írónév, részlet-énem, néma betülény,
arcomba kiáltva csak tféra lehet
s indiszkréció. Olykor talán szép
vizitruhám, amilyet fekete taftból
kaptak rég anyáink stafirungban,
de én volnék? óh, belül semmi viszhang
szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát
ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom,
könnyes félelmes álom - hogy Ilonka
elveszett! Így ismertem magam első
eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német
anyám, mig születésemre várt, magyar szót
tanulva a költő verséből ábrándozott elő
nekem. Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelid név, könnyü csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott
sors, szomoru vég - hisz minden vég
szomoru! igy illik reám…
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
ut, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelid feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, borits be engem…
Felhő árnyéka vonul
végig a napsütötte domboldalon,
minden más árnyékot közömbösít:
az aratók föltekintnek,
a búza ringásba kezd,
a forrás elámul,
a nyúl fölriad,
az ág moccan,
a sas megáll.
Mindenki s minden viszonyul
valamiképpen a változáshoz.
Elindultam tőled
S mennél messzebb megyek
annál közelebb jutok hozzád.
Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed.
Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok
olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül
olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában
az édes tej izével jajong anyja után.
Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad?
Kilenc tövis került azóta talpamba
szivenre kilenc abroncsot vert az emlékezés
s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer
szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.
Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok
segitő jobbot hiába nyujtunk egymás felé.
Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül
miközben sután és reménytelenül dadogjuk
irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.
... az éjszaka sötéten lopakszik.
Csendben matat a tájon...
az éberség izma rezzent pilládon,
lassan fehérülő álom-virágodból
kiröppen fekete szembogarad
és szobádban köröz újra...
Miféle erő nem hagy nyugodni?
Érezlek, pedig messze vagy...
és függőleges elválasztóvonalaim,
a falak
felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,
hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,
létem és léted vibrálásából...
Izsáknak hátán rőzseköteg
s én hozom a lángot az éjben.
Szent bérced, Uram, rideg-meredek.
Szikláin az űrbe fölértem.
Kifullad a mell, elcsuklik a térd,
megroskad, aki a csúcsra fölért,
metsző nyilallás a szívében.
Elhoztam a kést és egy-fiamat,
hogy törlődjék az adósság.
Máglyámon a lángoszlop kifakad,
mint ágon a nyíló rózsák.
Ott fönn mindent beborít a halál,
ébren csak a hűség csillaga áll,
hűs csillagod, állandóság.
Parancs-szavadat dördülte az ég:
Izsákom, kicsi cselédem
áldozzam néked. Nem hiszi még,
hogy atyja a gyilkosa légyen.
tiéd a legbölcsebb akarat,
jótetteiden szeplő nem akad,
érzem, vallom, de nem értem.
Kérdezte Izsákom: "Édes apám,
itt vagy te a tűzzel, a késsel,
de hol van az áldozat? édes apám,
kit vágsz, mit vágsz le a késsel?"
Feleltem néki: "Gondos az Úr,
kis bárányt küld ide áldozatul,
azt vágom majd le a késsel."
Gyermekgyilkos mindannyi szülő:
nem-lévőt létbe rántott
és meghal, aki e világra kijő -
Te rended ez így: legyen áldott.
Parancsod, Uram: kit egy éj gyönyörén
megöltem már: másodszor is én
öljem meg e gyermek Izsákot.
Parancsod, Uram, szentség nekem.
nem kérdhetem én, mivégre,
pengémet a gyönge torokra teszem,
pernyén sercegjen a vére!
Majd hajnalod újra fejemre hull
s mint elszáradt fa, magtalanul
tárulok a sugaras égre.
Jó vagy - tudom én, de nem érthetem:
ím nyílik a mennyek boltja
és éledez, örvend, zeng a szívem!
gödölyét küldtél a bokorra:
minket fölemelsz és áldozatul
értünk ártatlan gödölye hull
vergődve a vérbe, pokolba.
Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.
Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.
Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.
Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.
Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, babár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.
Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.
Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!
Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.
Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!
Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!
S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:
ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.
Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.
Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.
Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam...
Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.
Állsz a konyhában, szomorú cseléd,
kezed reszelős, foltos a kötényed
s míg zubog a víz, sípol a fazék:
hallod hangjait messzi tánczenéknek
s lassan egy bánat rajzolja le szép
árnyait arcodra mint messzeséget,
pillantásod e messzeségbe téved
és bánatodnak nem tudod nevét.
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett...
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk...
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk...
Lépések... láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Mit bánom én: süvölt, fecseg –
mégsem ölhet meg engemet.
Ha rángok is a félelemtől,
életem akkor sem ezen dől –
ha meghalok sem függök tőletek.
*
Dehát a kín, a testi kín,
a csontszilánk –
Ki természettől távozott,
az is nyüszített, zokogott,
s vérátömlesztés-tarkitotta
foltos karját felém nyitotta –
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,
mit az elme magára vállal:
a fent-kóválygó kínhalált
elhessegetni a halállal.
*
Hogy tud reszketni, tehetetlen,
mint egy járó, húsos növény,
az ember! Hordva elfedetten,
szirmai titkos belsején,
a hajló borda-rejtekekben
a verdesőt, a reszketőt,
amellyel méri az időt,
s míg színe-fodra meg se lebben,
láthatatlanul egyre rázza,
vibráltatva a levegőt:
elfojtott szíve-dobbanása!
*
Lélekzeni, lélekzeni.
Tágas, tavaszi alkonyat.
Husvéti-tiszta ablakon
nem torzítottan, csak a cseppnyi
üveg-fénnyel megfűszerezve,
odafestve villog az este.
Bérházak bolygó villanya.
Neon-plakát néz mozdulatlan.
Közöttük kicsiny ős-anya:
kovácsműhely szikrája pattan.
Tűzfal tövén guggol a viskó,
plé-ajtaja tárva a térre,
előtte szőke ló tűnődik,
fel-felparázslik nagy sörénye.
A parkmezőben odatűzve
még lombtalan csemete-fák.
Emeli a szemet az ág,
s akkor látja: még nincsen éjjel,
még zöld az ég, rózsás szegéllyel,
a targally vonalai ében,
ismeretlen betűket írnak,
s köztük, az ég zöld szeletében,
fent szikrázik az esti-csillag.
*
És bent a tulipán-csokor.
Mint kit a vihar szembe-kap,
oly csapzottak, oly borzasak,
széltépte, lázas hirnökök,
dadogják testbe-öltözött
híradásuk zilált szavát,
és szépségük a késen át,
a késen át, mely nyeste őket,
a kézen át, a bolton át,
átütve milliónyi réteg
bogozhatatlan kordonát,
a szív riadt felhorkanását,
a kéz védő mozdulatát:
belecsapódik, sisteregve,
vízbe a villám – két szemembe.
Ne játssz velem, hiszen te szűlted
őket, féreg szülője, föld!
A te műved – nincs semmi mentség –
e színjátszó erkölcstelenség,
mely testet old és testet ölt!
S te másik fent, te hallgatag,
ezüst-küllős pillád se rebben,
úgy nézed millió fiad
hamvát szóródni a szelekben…
Jól van ilang,jól van..Tudom.De egyszer má' ezt is,no...
Különben is: Nagy László az....Nagy László..
***********
Nagy László
A VÁROS CÍMERE
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
