Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A táj felett jár-kel az este,
Madárka moccan a csöndben,
Altatón ringnak az ágak,
Álmatlan, őszi ködökben.
Esteli zúzmara hízik,
Halált csíp őszi virágra,
Méhecske húzza be szárnyát,
Mézízű lesz puha ágya.
Kurrogva szállnak a darvak,
Portyázni megy ma a róka,
Kertek alján neszezve
Les a baromfiólra.
Világűri, mély, sötét csend:
tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
Isten megtartó angyalává lettél;
sűrű, mint az akarás,
sűrű, mint az akarás.
Világűri, mély, sötét csend:
hömpölyög, úszik, létezőben van;
karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
ki nem ereszt magából.
Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
és tartasz erősen,
és tartasz erősen.
A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.
Amikor rád találok,
felöltöztet az emlékezetem:
vakítóan fehér nadrágban,
kék pólóban uralkodsz
a múlt idő fölött.
Mert nincs többé
elvesztegethető esztendő,
sem hónap, sem óra,
a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
te adsz át engem a jövőnek,
az örök hallgatásnak.
De addig nincs szenvedés,
sem értelmetlen tipródás,
csak az áramló vér hallgatása,
amint vágytól űzötten
kiszakítja az ereinket.
Mindketten egyet akarunk:
ha belehalunk egymásba,
legyen időnk a feltámadásra.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül őserdő, ősbozót –
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előrement, a csúcson vár be –
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életnek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kíváncsiság.
Műhely körül a bánatos férj
Sóhajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sírj no, igazán sírj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton
Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson
Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály
Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll
Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban
Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban
Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog
Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók
Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul
Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából
Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol
Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly
Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján
Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán
Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll
Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár
Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt
Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének
Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol
Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol
Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek
Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg
Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren
Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem
Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng
Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött
Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok
Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott
Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen
Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le
Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli
Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Mélyre ástalak magamban,
mélyre nyúlt belém az élet,
nem maradhattál meg épen.
Hetyke lázam egyre-másra
szőtte rád a hímet, éket,
már kicsit sajnáltalak, hogy
test szerint milyen fakó vagy.
És kezem, mely tartva-tartott,
meglazult: mehetsz, a hús-vér
változó és gyatra-gyarló,
és a kép tökéletes csak. –
Mélyre nyúlt belém az élet,
vert, becézett és a hús-vér
változó és gyatra-gyarló:
ó, a kép, a kép hová lett? –
– Mint a jég a kályha mellett,
– mint a hold a pirkadatban,
– mint a nyelv hegyén az ostya,
olvadott, s ma nincs sehol már,
ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –
Asztal és szék és a többi
tárgy, mihez csak egyszer értél,
most megannyi bűvölőszer,
mert a legjobb őr a holt: hű
és komoly. Ha akkor én is
meghalok, való szinekkel,
nem nagyítva máig élnél
bennem és nem kéne tompa
füllel és hiába néző
szemmel ezt a sok mogorva,
más halottat keltegetnem. –
Ó, tudom, ha újraéledsz,
és a holt az élet fája
lesz, olyan vigyázva mégsem
bírlak eltakarni, hogy ne
kelljen ismét nemsokára
őreidhez visszajönnöm,
s téged újra visszakérnem.
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
- Bemehetek? -
Kérdeztem, mert nem tudtam már visszafordulni.
- Csak ha nem vagy szégyellős, szívem -
mondta Nina a könyvtárszobában.
Egy szál keskeny, fekete bugyiban volt;
kemény altatót döfött a combjába,
s hozzá egy fél tucat nyugtatót
öblített le éjjelre a torkán.
Rossz passzban volt. Sötét mellbimbói
akár a városi galambok, nem rebbentek szét tekintetemtől.
- Csak ha nem vagy szégyellős, szívem -
mondta csendesen.
- Ne félj,
nem ártok senkinek,
csak magamnak - tette hozzá egy szál
keskeny, fekete bugyiban,
annyira élettelenül,
hogy bámészkodni is elfeledtem.
Ekkor még helyrejött.
- Nem volt senki az uszodában -
mondta másnap mosolyogva,
- csak úszkáltam, mint egy milliárdos.
Nina időnként bezsongott,
s olyankor síri hangon,
narkós tekintettel kérte anyámat,
hadd fogadjuk őt be pár napig.
Úgy pattogzottak le róla gyér kapcsolatai,
akár a konyhatündér lábkörmeiről
a boldog napok piros pikkelyei;
erőtlen csigaként adta meg magát
a vegyszerekből jövő boldogságnak.
Éppen esküvő volt, hőség,
benzinjegy, sárga rendszám...,
amikor felment a háztetőre...
Arcát törülközőbe bugyolálta,
belőtte magát, s a tizedikről
kihempergett a valóságba.
nem tudok részleteket,
de úgy képzelem,
ekkor is ruhátlan volt:
egybetűs mondat,
egyetlen felkiáltójel.
Lakomától másnaposan értesültünk róla...
Bivalyokról á l m o d t u n k ,
Nináról nem,
s ekkor belém sajdult,
hogy azon nők közül,
akiknek valaha is láthattam a mellét,
ő volt a legelső, aki eltávozott.
Mázsás teher nekem, mint az emlőit
zárolja előlem a papos Úristen;
takarja holtomig
tébolya tabuit.
*
Az arca ép maradt.
Tán a törülköző...
Vékony, sötétsárga templomi gyertyámat
közös ismerősünk lángjánál gyújtom meg,
aki elmeorvos olcsó, sötét ingben;
először láthatom őt, mint magánembert;
különös számomra még egy csonka percig,
hogy ő most nem orvos,
s nem vagyok páciens...
Aztán hazafelé,
(a Farkas utcán át)
mellénk szegődik egy szakmabelije.
A pokolról beszél...
(hogy’ jutott eszébe;...?),
s hogy az voltaképpen
szeretethiány,
nem egyéb,,,
Ilang, erről a Bruce-ról eszembejut egy aranyos rajzfilm, amit nemrég láttam (Nemo nyomában). A cápát hívták így...:) Ez most így nagyon faramuci, mert nekem fülig ér a szám, nektek meg nagy valószínűséggel gőzötök sincs, miről beszélek, de azért ha valaha valamelyikőtöknek alkalma lesz megnézni ezt a rajzfilmet, jószívvel ajánlom, irtó jó! Szétvihogtam magam a poénokon! :)
A posztókereskedőék rózsadombi villájának szokásos pünkösdhétfői kerti ünnepélyére Ilust és az urát is meghívták.
Ezeken a kerti ünnepélyeken huszonöt esztendő óta megjelent mindenki, aki irodalomban, művészetben, politikában vagy pénzügyi téren valamire vitte.
A ház becsvágyó úrnője mopszli orrával kiszimatolt és felszippantott minden «új embert». Ezeken a pünkösdhétfőkön valóságos tehetségavató szertartások folytak s a régiek, akiknek egyszer szintén kijutott ebből az ünneplésből, – már csak a maguk igazolására is – kétség nélkül fogadták be az újonjötteket.
Évről-évre többen jártak ide. Hólabda módszer szerint nőtt a vendégek száma. A háziasszony érkezésük sorrendjében karonfogta az esztendő előretört hírességeit, néha egyszerre kettőt is, körülvezette, bemutatta, fölmagasztalta őket. De azért a régiekről sem feledkezett meg. Számon tartott minden dicsőséget, még a rég letünt dicsőségeket is. Ezért volt itt mindenki oly elégedett, oly felszabadult, ezért nem maradt el senki. Évente, legalább egyszer, jogosan emlékezhetett kiválasztottságára.
A háziasszony Mr. Bruce-t vezette föl áhitatos ünnepélyeséggel, amikor Ilusék megérkeztek.
Mr. Bruce angol volt és holmi pénzügyi lebonyolításokat végzett itt nálunk. Ezek a pénzügyi lebonyolítások neki és övéinek nem voltak kárára, mindamellett abban az időben afféle vallásos fénykör övezte s az élet jobbra fordulását várták működésétől. Annyi bizonyos, hogy feladatát tárgyilagos jóindulattal hajtotta végre.
– Mr. Bruce, – mondanom sem kell, – szőke volt, magas, vállas és erős. Vastag szövésű, világos angol ruhát viselt, mozdulatlan arcot, szájában kis pipát és – de ezt már mondanom kell – a kerti ünnepélyre, talán ösztönös védelemül, talán nemzeti tekintélyének nagyobb nyomatékául – magával hozta hatalmas drótszőrű kutyáját is.
Nagyon szép kutya volt ez. Szabályos kalapácsfejű, nyírott szálkás szakállú, barna foltokkal tarkázott, rózsásbőrű, izmos állat.
Ilus pávakék selyemruhában jelent meg. A nyakába vetett két egymásba harapó keresztróka színpadiassá tette.
Ilusék úgy kerültek ide, hogy az ura, aki egyébként egy megszűnés előtt álló gumigyár cégvezetője volt, tíz évvel ezelőtt írt egy épkézláb vígjátékot. Ez a darab akkor sikert aratott. Azóta két darabja már megbukott és semmi reménye se lehetett arra, hogy a negyediket valaha is előadják. Csöndes, lassú észjárású, fakó arcú, vizes szemű ember volt ez, akinek viszonylagos sikere is általános csodálkozást keltett a hozzáértők között.
Ilus szép asszony volt. Magas volt, karcsú, ruganyos. Vakmerő szemű, sötéthajú, villogó szépség.
Mr. Bruce s a rajongó háziasszony éppen előttük állott, amikor az utóbbi észrevette, hogy a világhíres tudós lépett a kertbe, aki csak az elmult héten érkezett meg Ausztrália kellős közepéből, ahol három és fél esztendeig tanulmányozta a vadak vallásos szertartásait.
Mr. Bruce egyedül maradt Ilussal. Férje, aki egy szót sem tudott angolul és különben is úgy rémlett. teljesen közönyös, semmi sem érdekli a világon, észrevétlenül elódalgott.
Ilus tudott egy keveset angolul. Amikor az ura darabját játszották, szorgalmasan tanult, mert titokban azt remélte, hogy ezen a réven kijuthat Amerikába, talán Hollywoodba is. Amerika, Anglia az álmok birodalmát jelentette akkor.
Ilus kihúzta magát, hogy még nagyobbnak lássék. Érezte, hogy jól fest az angol mellett. Vállát alig észrevehető, apró, táncos mozdulattal ide-oda járatta. Egymás mellett álltak egy pad előtt. Ilus nem ült le, hogy jobban érvényesüljön termete.
– Szép kutya – kezdte a beszélgetést, bizalmas hangon.
– Szép – mormolta pipája mellől, összeszorított szájjal az angol. Majd rövid szünet után, félszemét kissé mosolyosan lehúnyva így szólt:
– Szép asszony.
Rövid itt tartózkodása alatt megtanulta, hogy ebben a furcsa keleti országban legfőképpen és mindenki arra legbüszkébb, hogy szépek az asszonyok és azt is megtanulta, hogy ezt minden nőnek szemtől-szembe teketória nélkül meg is lehet mondani, ez nem sértés, nem bizalmaskodás, el is várják tőle, az idegentől, hogy hangosan tudomásul vegye.
Ilus diadalmasan villantotta meg fogsorát és kurtán, boldogan felkacagott.
– Ez belémszeretett – gondolta. – El fog venni. Összeillünk. Így hármasban, a kutyával. Mágnásokkal, diplomatákkal, uralkodócsaládokkal barátkozunk. Mindenüvé elmegyünk. Kínába is. – Ott egy barátnője élt, aki valamikor lenézően bánt vele. – Most majd én nézem le őt – szőtte tovább az álmot. Egy pillanat alatt az egész találkozást kimódolta agyában, mintha ez lett volna az egészben a legfontosabb. Az ura eszébe sem jutott.
– Gyönyörű kutya – ismételte kacéran, de meg aztán félt is, esetleges hosszabb angol mondatoktól, melyekbe belegabalyodhatna, ha egyébről esne szó.
Ilus nem szerette a kutyákat. Egyáltalán nem érdekelte semmiféle állat, nem is értett hozzájuk. Azt se tudta, hogy például mit és mennyit eszik egy kutya, mik a szokásai, hogyan kell vele bánni. Semmit sem tudott róla. Soha semmi dolga nem volt kutyával. Budapesten nőtt fel, bérházban. Közelébe se került kutyának. Ha látott egyet, messziről elkerülte. Félt a kutyától. Nem ismerte. Kiszámíthatatlannak érezte. Sejtelme sem volt a kutya-természet határairól. Piszkosnak, nyálasnak, veszélyesnek látta. Májbetegség és veszettség jutott az eszébe, mihelyt egyet megpillantott s ruháját is féltette tőlük. Utálta a kutyát. Most azonban volt valami bonyolult őszinteség abban, ahogy áradozva így szólt:
– Mennyire szeretnék én egy ilyen kutyát.
– Ez még nagyon fiatal – mondta most az angol. – Mindössze négyhónapos. De ha itt lesz az ideje és majd lesz neki kölyke, szívesen adok egyet, ha annyira szereti. – If you like it so much. – Fölírom a címét. – S már fogta is arany ceruzáját, apró, bőrbe kötött jegyzőkönyvét.
– Négy hónapos? – hüledezett Ilus.
Magában ezt gondolta:
– Szavamra azt hittem, negyven éves. Négy hónapos? Őrület. – A címem? – kérdezte hangosan. – Fördős Aurélné, Bajza-utca 21, II. emelet 9.
– Bojzó udza – betűzte és írta az angol.
Ilus túlboldog volt. A híres angol pénzügyi nagyság fölírta a címét. – Biztos, hogy meglátogat. Azért írta föl. A kutya csak ürügy, – gondolta.
A háziasszony riasztotta föl, aki miután a szokásos szertartással körülvette az etnológust, Mr. Bruce-ért jött.
Mr. Bruce fogai közt mormolt God-by-jel köszönt el s a tömpe posztókereskedőnővel és drótszőrű kutyájával eltünt az orgonabokrok mögött.
Ilus egy ismerős csoporthoz lépett. Vidám volt és didalmas. Mindenkit fölvillanyozott. Hangos kacagások röppentek föl körükből.
Ősszel, amikor a dunamenti nyaralófaluból hazatértek, Ilus az újságban olvasta, hogy az angol visszautazott Londonba. Egyetlen bigyedt szájmozdulattal fogadta ezt a hírt.
Karácsonykor az ura már nem volt a gyárban. A gyár ugyan nem szünt meg, de a tisztviselők felét elbocsátották. Az urát is.
Pünkösdre a posztókereskedőék rózsadombi villájában már más lakott, óriási bukás volt ez. Mindent el kellett adniok, hogy a hitelezőket valahogy kielégíthessék. El is költöztek Budapestről. Aradra mentek az asszony öccséhez. Ott próbáltak valami újat kezdeni.
A következő őszön Iluséknak is el kellett költözniök Bajza-utcai lakásukból. Nagy volt a házbér. Nem tudták fizetni. Bútoraikat csaknem mind eladogatták. Albérleti szobába készültek menni. November elseje volt. Aznap kellett költözniök a régi lakásból. Ilus halálos fáradt volt a csomagolástól s a hosszantartó, megalázó szegénységtől.
Reggel félkilenc tájban, kábult álmából csöngetés ébresztette föl. Papucsba bujt, fürdőköpenyt kapott magára.
Az ajtóban az angol követség egy embere állott. Valami szolga. Mögötte vadonatúj szájkosárral, csinos nyakörvvel, remegő inú, hatalmas hím drótszőrű kutya. A szolga egyik kezében a kutya pórázát fogta, másikban cédulát szorongatott. Magyarul beszélt.
– Fördős Aurélné nagyságos asszonyt keresem – mondta.
– Én vagyok. Tessék.
– Méltóztassék átvenni a kutyát. Egy elismervényt is fogok kérni, hogy átadtam. A nagyságos asszony számára érkezett Londonból, repülőgépen ez az állat, a követséghez. Már tegnap itt volt, de olyan késő este nem akartam elhozni. Méltóztassék átvenni.
Ilus álmos volt, fáradt volt, fázott. A szolga ceruzát adott a kezébe, papírt tett eléje. Ilus félálomban odakanyarintotta a nevét.
Az ajtó becsapódott. A szolga eltünt. Hallani lehetett, amint nagy cipőjével lefelé lépeget a lépcsőn.
A kutya az idegen előszobában most még jobban remegett, mint az előbb. Nézte az idegen asszonyt.
Ilus didergett. Lábai remegtek, a foga vacogott. Nézte az idegen kutyát.
-
