Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A homlokod már egész meztelen
s szemed két rémülettel tág gödör.
Hová rejtőzhetnél még? Mi tudna
eltakarni? Csontig meztelen vagy
s a világ szeme szégyeneddel összeér.
Már rég nem gondolsz könnyre –
a könny csak old s csak jobban kitakar.
Hig levegőbe kapkodsz védelemért
s egy hegy sem volna már elég
hogy eltakarja félelmeidet.
Ha eltünhetnél, mint bőszen megpördült
kerék szégyenkező küllőit
keni láthatatlan semmivé a forgás
szédülete. Ha így futhatnál!
vonító házak között,
lehullt csillagnál
sebesebben.
-
A táj felett jár-kel az este,
Madárka moccan a csöndben,
Altatón ringnak az ágak,
Álmatlan, őszi ködökben.
Esteli zúzmara hízik,
Halált csíp őszi virágra,
Méhecske húzza be szárnyát,
Mézízű lesz puha ágya.
Kurrogva szállnak a darvak,
Portyázni megy ma a róka,
Kertek alján neszezve
Les a baromfiólra.
Világűri, mély, sötét csend:
tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
Isten megtartó angyalává lettél;
sűrű, mint az akarás,
sűrű, mint az akarás.
Világűri, mély, sötét csend:
hömpölyög, úszik, létezőben van;
karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
ki nem ereszt magából.
Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
és tartasz erősen,
és tartasz erősen.
A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.
Amikor rád találok,
felöltöztet az emlékezetem:
vakítóan fehér nadrágban,
kék pólóban uralkodsz
a múlt idő fölött.
Mert nincs többé
elvesztegethető esztendő,
sem hónap, sem óra,
a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
te adsz át engem a jövőnek,
az örök hallgatásnak.
De addig nincs szenvedés,
sem értelmetlen tipródás,
csak az áramló vér hallgatása,
amint vágytól űzötten
kiszakítja az ereinket.
Mindketten egyet akarunk:
ha belehalunk egymásba,
legyen időnk a feltámadásra.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül őserdő, ősbozót –
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előrement, a csúcson vár be –
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életnek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kíváncsiság.
Műhely körül a bánatos férj
Sóhajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sírj no, igazán sírj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton
Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson
Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály
Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll
Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban
Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban
Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog
Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók
Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul
Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából
Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol
Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly
Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján
Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán
Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll
Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár
Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt
Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének
Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol
Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol
Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek
Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg
Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren
Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem
Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng
Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött
Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok
Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott
Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen
Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le
Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli
Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Mélyre ástalak magamban,
mélyre nyúlt belém az élet,
nem maradhattál meg épen.
Hetyke lázam egyre-másra
szőtte rád a hímet, éket,
már kicsit sajnáltalak, hogy
test szerint milyen fakó vagy.
És kezem, mely tartva-tartott,
meglazult: mehetsz, a hús-vér
változó és gyatra-gyarló,
és a kép tökéletes csak. –
Mélyre nyúlt belém az élet,
vert, becézett és a hús-vér
változó és gyatra-gyarló:
ó, a kép, a kép hová lett? –
– Mint a jég a kályha mellett,
– mint a hold a pirkadatban,
– mint a nyelv hegyén az ostya,
olvadott, s ma nincs sehol már,
ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –
Asztal és szék és a többi
tárgy, mihez csak egyszer értél,
most megannyi bűvölőszer,
mert a legjobb őr a holt: hű
és komoly. Ha akkor én is
meghalok, való szinekkel,
nem nagyítva máig élnél
bennem és nem kéne tompa
füllel és hiába néző
szemmel ezt a sok mogorva,
más halottat keltegetnem. –
Ó, tudom, ha újraéledsz,
és a holt az élet fája
lesz, olyan vigyázva mégsem
bírlak eltakarni, hogy ne
kelljen ismét nemsokára
őreidhez visszajönnöm,
s téged újra visszakérnem.
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
- Bemehetek? -
Kérdeztem, mert nem tudtam már visszafordulni.
- Csak ha nem vagy szégyellős, szívem -
mondta Nina a könyvtárszobában.
Egy szál keskeny, fekete bugyiban volt;
kemény altatót döfött a combjába,
s hozzá egy fél tucat nyugtatót
öblített le éjjelre a torkán.
Rossz passzban volt. Sötét mellbimbói
akár a városi galambok, nem rebbentek szét tekintetemtől.
- Csak ha nem vagy szégyellős, szívem -
mondta csendesen.
- Ne félj,
nem ártok senkinek,
csak magamnak - tette hozzá egy szál
keskeny, fekete bugyiban,
annyira élettelenül,
hogy bámészkodni is elfeledtem.
Ekkor még helyrejött.
- Nem volt senki az uszodában -
mondta másnap mosolyogva,
- csak úszkáltam, mint egy milliárdos.
Nina időnként bezsongott,
s olyankor síri hangon,
narkós tekintettel kérte anyámat,
hadd fogadjuk őt be pár napig.
Úgy pattogzottak le róla gyér kapcsolatai,
akár a konyhatündér lábkörmeiről
a boldog napok piros pikkelyei;
erőtlen csigaként adta meg magát
a vegyszerekből jövő boldogságnak.
Éppen esküvő volt, hőség,
benzinjegy, sárga rendszám...,
amikor felment a háztetőre...
Arcát törülközőbe bugyolálta,
belőtte magát, s a tizedikről
kihempergett a valóságba.
nem tudok részleteket,
de úgy képzelem,
ekkor is ruhátlan volt:
egybetűs mondat,
egyetlen felkiáltójel.
Lakomától másnaposan értesültünk róla...
Bivalyokról á l m o d t u n k ,
Nináról nem,
s ekkor belém sajdult,
hogy azon nők közül,
akiknek valaha is láthattam a mellét,
ő volt a legelső, aki eltávozott.
Mázsás teher nekem, mint az emlőit
zárolja előlem a papos Úristen;
takarja holtomig
tébolya tabuit.
*
Az arca ép maradt.
Tán a törülköző...
Vékony, sötétsárga templomi gyertyámat
közös ismerősünk lángjánál gyújtom meg,
aki elmeorvos olcsó, sötét ingben;
először láthatom őt, mint magánembert;
különös számomra még egy csonka percig,
hogy ő most nem orvos,
s nem vagyok páciens...
Aztán hazafelé,
(a Farkas utcán át)
mellénk szegődik egy szakmabelije.
A pokolról beszél...
(hogy’ jutott eszébe;...?),
s hogy az voltaképpen
szeretethiány,
nem egyéb,,,
Ilang, erről a Bruce-ról eszembejut egy aranyos rajzfilm, amit nemrég láttam (Nemo nyomában). A cápát hívták így...:) Ez most így nagyon faramuci, mert nekem fülig ér a szám, nektek meg nagy valószínűséggel gőzötök sincs, miről beszélek, de azért ha valaha valamelyikőtöknek alkalma lesz megnézni ezt a rajzfilmet, jószívvel ajánlom, irtó jó! Szétvihogtam magam a poénokon! :)
