Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy villanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elröstellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.
Legyen szép a szombatotok!:-)
-
Jiry Kolar: BABONASÁGOK
Ha rózsát tépsz le mennydörgéskor
Ha hulló csillagot látsz folyón átgázolva
Ha csonka kezű katona kéri hogy gyújtsd meg a cigarettáját
Ha vakra lelsz ki éppen kitömött baglyot cipel
Ha kékköves gyűrűt találsz melyet apáca veszített el
Ha azzal találkozol akit holtnak hittél s aki holtnak hitt téged
Ha leejted a tükröd a kőre és az nem törik szét
Ha megfagyott pacsirtán gyászfátyolon vagy patkón lépsz át
Ha ajkát rúzsozó nőt látsz hátán atalanta lepkével
Ha gyerek fut előtted hálóingben hóna alatt hegedűvel
Ha pont ötkor kérdi meg tőled egy csatornamunkás hogy hány óra van
Ha alvó macskát riasztasz fel lélekharang megkondításakor
- Akkor menj és dolgozz,
hisz minden, amit alkotsz,
századokat él túl.
Ha szeretsz,
emlékezz szerelmedre, s mindenre,
mit tőle kívánhatnál, megkapod!
-
fordította: Parti Nagy Lajos
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
Tejes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajósra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
Eleredek, csőndes eső,
villámok nélkül, törvényerejűen.
Szeretlek. Egy virág irgalmával,
kegyetlenségével.Kezemből
kifelejtették, a simogatást,
kifelejtették az ütést.
--
véletlenül bukkantam e csodás kicsiny verseskötetre.:)
Ó, Putifárné, sárgaréz
szemed ragyog. A sárga kéz
kinyúlik Józsefért, aki
szaladna a szabadba ki.
Itt fekszel, látod, meztelen
ezen a vörös fekhelyen
és göndör hajad bomlik a
függöny sötét rojtjaira.
Egy fátyol van a térdeden
keresztül vetve, csöndesen
folyik a könnyed, mint a vér
a szerelemért, Józsefért.
És ragyog kék hasad ezüstje
és szúr a melled, mint a tüske,
kinyúlsz, akár a húr, feszül
az ér is combjaid körül.
Ne nyúlj ki érte, fusson el
térdeivel, kezeivel,
szerelmes csontjaival a
sötétbe fusson egymaga.
A szeme hitvány, gyönge szem,
azért bámul szerelmesen,
a karja hitvány, gyönge kar,
meg nem ölel, be nem takar.
Hadd fusson el, az éjbe ki,
bájaid meg sem értheti,
hogy így nőttél, magányosan,
mint egy levél és súlyosan,
mint az arany, úgy tündökölsz
a vállaid nagy íve zöld,
az izmok lassú jeleit
szemei meg nem érthetik,
a csöndet hajad szála közt,
az öleden a sűrü szöszt,
a verítéket, gyöngyöket,
hogy mossák finom bőrödet,
a kezed kapcsait, a csukló
olajos, mély tengerbe hulló
kis hengerét, a szerelem
edényeit, nem érti, nem!
Hadd el, barátném. Te magad
vagy itt a szétnyílt ég alatt,
lásd szél mozdul és szél siet,
magad vagy, mint a mélyvizek,
melyek kihűlnek és üveg
módjára csöndben fekszenek.
A szolga jön és lát az úr,
ne maradj vigyázatlanul,
remeg a város és a nap,
takard el hűvös combodat.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
"Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajjon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: "én vagyok".
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!"
Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilátus pitvarában a papok.
"Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!"
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
"A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam."
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt
Ajándékul, amit szántál nekem,
e néhány évet, Uram, köszönöm.
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm
mögöttem immár messze elmaradt.
Bizony, tavaszom tarka mámora
tovaillant, míg gyöngyöző borához
tétova kézzel poharat kerestem.
De aranyszemű kalászok aratása
vár még reám és egy-egy nyári esten
a béke megcirógat engem is.
Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,
szelid verőfény szeptember délelőtt,
és hosszú séták még a tél előtt.
S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha,
tán jó is lesz már ablakomban állva
nézni, hogy tarka tömegben odalent
ki mást sodor magával most az élet.
Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év
legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
Megjelent előttem a tavasz
s azt mondta: itt vagyok!
Néztem csak rá, mint részeg utcasöprőre,
aki mögött egy egész házsor
s három aranyesőbokor is tántorog.
Ha itt vagy: itt vagy, újjé, evoé,
morrantam rá békétlen szájjal
és nem hittem neki –
koszos tócsából ittak éppen
Hidegkút másnapos verebei.
S köröskörül savanyú földszag úszkált,
erjedő ágyásoké,
mintha már hetek óta
ecettel locsolgatnák itt a kerteket,
hogy fakuljon ki minden földi rózsa
s viola, nárcisz. Poétám, Csokonai,
terád gondoltam hirtelen:
halántékomnál, lenge páraködben,
szőke bikkfáid zúgtak s tudtam, tudtam,
hogy én már csak a te verseidben
laknék legszívesebben és nem itt a földön,
hol szépen csupán gyilkolni tudunk,
élni és újjászületni soha –
Lassan már a virágoknak is temető kell,
tömegsír, szobor, gyászfa, gyászmoha.
Evoé, tavasz? Evoé, világ?
Hogyan is tudnék gyanútlanul várni rátok
egy eltékozolt, rossz élet után,
mikor az édenkertek mind bezárnak
s kigazosodnak köröttük az árkok?
Ugyanazon a járaton
menetrend szerint
utaztunk együtt
az álom parancsára
elsötétített kocsiban
szétfoszlottál meghúsosodtál
s mikor kényszer vagy kötelesség
leszállított engem
telhetetlen reméltem
másnap rád találok
ugyanazon a járaton
négy fal közé vezetlek
s az otthonosság légkörében
történetek buzognak belőled
mi mindent értél meg
amiből kimaradtam
kezdted is az elbeszélést
épp csak köpenyedet oldoztad
de fölébredtem
most hol keresselek
melyik járaton
s ugyanazt álmodtad-e mint én
éjszakánként
ha esőcsatornák vizének
hideg csobogása ébreszt
látlak – ha nem vagy is:
leplombált emlékek közül
parázslik fölém alakod
s bár álmaim feledékeny
kikötőiben a rontás szuszog
s szárazvirág-illatod elég
te mégis ott maradsz
hattyúfehéren a körém
szürkülő idő fölött
Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniök az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kapút, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behúnyja a szemét?...
enyém a világ – mit kezdjek vele?
pedig ideje lenne már pedig ideje
az egek megnyíltak nekem – minek?
nem mutathatok semmit senkinek
ég a tűz bennem olthatatlanul
táplálja de nem szólít az Úr
az elhanyagolt kerthez hasonlítható
zűrzavar bennem mire mire is való?
szeretek valakit szeretek valakiket
minek minek minek minek minek minek?
arcomról az árnyakat ki tünteti el?
nem érdekel nem érdekel nem is érdekel
hatalmas szörny vagyok a pokol se fogad be
beleülök a csillogó ördögfogatba
mindegy hova visz visz-e valahova
nem akarok megérkezni úgysem soha soha soha
nem akarok semmiben sem hinni
olcsó bortól részegedni csak
nem akarlak magammal átvinni
a halálon vigyed csak magad
semmi közöm nincsen hozzád többet
megerősített a közönyöd
mosolyogva fogadom ha jönnek
testem tépni komor ördögök
én jó voltam az isten látott engem
az ő igazságától szédülök
ne adj többé soha semmit nem nem
nem kérek semmit és nem köszönök
elvonulok csillagkoronámmal
nem várnak rám mégis megérkezem
nincs már időm arra se hogy bánjam
bűneim szertefut a szél velem
