Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Sátrat vernek a kapualjban,
és elfoglalnak minden lépcsőfordulót,
agyunkba beköltöznek a rettegett, új lakók.
Ingóságaikat a márványlépcsőn húzzák-vonják.
A lábukat vesztett székek és ajtajuk szakadt
szekrények sikoltozása hurokként
tekereg az elefántcsont színű burkolaton.
A sarokablakból a lábukat kilógatják
a meghódolt város piacterére, ahol
tépett zászlójukat hordozza a szél.
Ha cukros italaikat egymásra ellocsolták,
ha talpuk alatt a kiköpött napraforgómag
héja kellő puhaságú szőnyeggé dagad,
az ablakmélyedésből sorra leugrálnak
és ideges pillantásuk a lakónévsoron
megtapad. Nyissak-e ajtót, ha dörömbölnek?
Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?
****
SIKÁTOROK KÖZÖTT
Ismered azt az érzést, hogy érted
jönnek? Bár nincsenek kikötéseik,
hány kilót vihetsz, és nyugodtan
viselhetsz cipődben fűzőt.
Homlokegyenest az ellenkező irányba mégy
(mint amerre téves utadat vetted volna),
az új elrendezésben álló falak és ajtók
között, furcsálló megjegyzésektől kísérve,
szó nélkül követed alkalmi kísérődet,
mint a tudta nélkül halálos beteg,
aki nem kérdezi fekélye vérzik-e,
vagy szívhalál leli, miközben
a munkahelye felé villamosozik éppen,
és az ülésről utolsó erejével felkapaszkodik,
vagy leül, vagy éppenséggel az ülés alá
gurul, és jószándékát mutatva mintegy,
egyet kettőt még lép is a levegőben.
Így lesz, gondolod: így lesz; ígéred:
ezentúl világosan látsz, és haladtok szaporán
a sikátorok között, a biztos cél felé.
A csapda, egy gödör az erdei út közepén, olyan
ügyesen volt álcázva gallyakkal, hogy könnyen
elkerülhette volna az ember figyelmét, ha nem
állt volna ott az a száz feketébe öltözött férfi
komoly arccal és magas kalappal
a fején, nem sokkal a hely
előtt, ahol a csapda volt, az utat
szegélyezvén, ötven mindkét oldalán,
utcácskát képeztek, amely a túlsó vége felé
elkeskenyedett, így pontosan a csapdára mutatott,
elárulva azt.
Egy vándor sem esett a gödörbe.
Mindannyian időben kitértek a bozótos felé,
így mindannyian szemük elől tévesztették az utat,
eltévedtek a sűrű erdőben,
és nyomorultul elpusztultak - mindannyian.
Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.
Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.
Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről –
senki sem fejezte be előttem.
Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam –
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.
Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt –
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztôl kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.
Egy nagyon kedves topictársamnak ajánlom elvitelre..:-)
Wislawa Szymborska
MACSKA AZ ÜRES LAKÁSBAN
Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
Akiket ismertem,
(ha ismertem valóban)
hány férfi és nő
(ha érvényes még ez a felosztás)
lépte át ezt a küszöböt,
(ha küszöb ez)
futott át ezen a hídon
(ha hídnak nevezhető) –
Hosszabb-rövidebb élet után
(ha ez még különbség nekik)
mely jó volt, mert elkezdődött,
rossz volt, mert véget ért
(hacsak ők nem fordítva mondanák)
hányan kerültek át a túlsó partra
(ha átkerültek
s ha a túlsó part létezik) –
Nem adatik meg tudnom
további sorsukat
(ha az még közös sors
és ha sors még) –
Mindent
(ha ez nem leszűkítés)
maguk mögött hagytak
(hacsak nem maguk előtt) –
Hányan kiugrottak a robogó időből,
egyre gyászosabb távolokba veszve
(ha a perspektívának hinni lehet) –
Hányan
(ha a kérdés értelmes egyáltalán,
s megkaphatjuk a végösszeget,
mielőtt magát is beleszámolja, aki számol)
merültek a legmélyebb álomba el
(már ha nincs nála mélyebb) –
Viszontlátásra.
Holnapig.
A legközelebbi találkozásig.
Ezt már nincs kedvük
(már ha nincs) mondogatni.
Beletörődtek a végeérhetetlen
(már ha nem másmilyen) hallgatásba.
Már csak azzal foglalkoznak
(már ha csak azzal)
amire jelen-nem-létük kötelez.
Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.
Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik.
Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek.
Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul.
Ne gondolj a rosszra, mert a mélységbe taszít.
A jó gondolat: magasba vágyódás, szárnyalás, felemelkedés, ajándék.
Jó gondolat helyébe jót várj; a rossz gondolatokért ne várj semmit.
Az vagy amit egész nap gondolsz.
A lélek, akár a világ kapuja, befogad mindent.
A lélek, akár a világ kapuja, bezárul bármi előtt.
Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy villanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elröstellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.
Legyen szép a szombatotok!:-)
-
Jiry Kolar: BABONASÁGOK
Ha rózsát tépsz le mennydörgéskor
Ha hulló csillagot látsz folyón átgázolva
Ha csonka kezű katona kéri hogy gyújtsd meg a cigarettáját
Ha vakra lelsz ki éppen kitömött baglyot cipel
Ha kékköves gyűrűt találsz melyet apáca veszített el
Ha azzal találkozol akit holtnak hittél s aki holtnak hitt téged
Ha leejted a tükröd a kőre és az nem törik szét
Ha megfagyott pacsirtán gyászfátyolon vagy patkón lépsz át
Ha ajkát rúzsozó nőt látsz hátán atalanta lepkével
Ha gyerek fut előtted hálóingben hóna alatt hegedűvel
Ha pont ötkor kérdi meg tőled egy csatornamunkás hogy hány óra van
Ha alvó macskát riasztasz fel lélekharang megkondításakor
- Akkor menj és dolgozz,
hisz minden, amit alkotsz,
századokat él túl.
Ha szeretsz,
emlékezz szerelmedre, s mindenre,
mit tőle kívánhatnál, megkapod!
-
fordította: Parti Nagy Lajos
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
Tejes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajósra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
Eleredek, csőndes eső,
villámok nélkül, törvényerejűen.
Szeretlek. Egy virág irgalmával,
kegyetlenségével.Kezemből
kifelejtették, a simogatást,
kifelejtették az ütést.
--
véletlenül bukkantam e csodás kicsiny verseskötetre.:)
Ó, Putifárné, sárgaréz
szemed ragyog. A sárga kéz
kinyúlik Józsefért, aki
szaladna a szabadba ki.
Itt fekszel, látod, meztelen
ezen a vörös fekhelyen
és göndör hajad bomlik a
függöny sötét rojtjaira.
Egy fátyol van a térdeden
keresztül vetve, csöndesen
folyik a könnyed, mint a vér
a szerelemért, Józsefért.
És ragyog kék hasad ezüstje
és szúr a melled, mint a tüske,
kinyúlsz, akár a húr, feszül
az ér is combjaid körül.
Ne nyúlj ki érte, fusson el
térdeivel, kezeivel,
szerelmes csontjaival a
sötétbe fusson egymaga.
A szeme hitvány, gyönge szem,
azért bámul szerelmesen,
a karja hitvány, gyönge kar,
meg nem ölel, be nem takar.
Hadd fusson el, az éjbe ki,
bájaid meg sem értheti,
hogy így nőttél, magányosan,
mint egy levél és súlyosan,
mint az arany, úgy tündökölsz
a vállaid nagy íve zöld,
az izmok lassú jeleit
szemei meg nem érthetik,
a csöndet hajad szála közt,
az öleden a sűrü szöszt,
a verítéket, gyöngyöket,
hogy mossák finom bőrödet,
a kezed kapcsait, a csukló
olajos, mély tengerbe hulló
kis hengerét, a szerelem
edényeit, nem érti, nem!
Hadd el, barátném. Te magad
vagy itt a szétnyílt ég alatt,
lásd szél mozdul és szél siet,
magad vagy, mint a mélyvizek,
melyek kihűlnek és üveg
módjára csöndben fekszenek.
A szolga jön és lát az úr,
ne maradj vigyázatlanul,
remeg a város és a nap,
takard el hűvös combodat.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.
A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
"Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajjon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: "én vagyok".
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!
"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!"
Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilátus pitvarában a papok.
"Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!"
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
"A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam."
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt