Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Jó akarok lenni
hogy kenyérre lehessen kenni
s az emberek kenyeret
ne magában egyenek.
-----
5.
Nem ülök fel
a halottas kocsiban
a koporsóm fedelét
sem lököm rá
senki lábára.
Ne félj csak
kibírhatatlanul jó leszek
ha meghaltam.
Na mondd még egyszer
ha így nem vagyok jó neked
Látod! Nem mered.
-----
6.
Zöldek sárgák majd fehérek
a bodzavirágok
Nő alattuk az útilapu
Kösd a talpadra
és eredj világgá
Szedd össze az emberek bánatát
tedd a hátadra batyunak
és ne gyere vissza
Vidd ki a világból.
-----
11.
Az angyalok az ördögökben laknak
ők az albérlők
ha becsengetsz nem tudhatod
ki nyit ajtót.
-----
17.
Meghalni akárhol lehet
Az utcán
ágyban
kórházban
bárban
és bárhol
máshol
A gyászolók könnye
sem vádol
igazán ha már nem vagy
s békében hagy
az öröm is
Végre olyan szomorú lehetnél
amilyen vagy
ha még élnél.
-----
18.
A keresztfán függtem éppen
mikor eljött Krisztus értem
és megkísértett
,,Leszállhatsz, én már meghaltam
érted'' - mondta szelíden s tovalépett
belépett a Biblia kapuján
és ottmaradtam a keresztfán.
-----
26.
Ölébe vett és ringatott
a szomorúság
három soha nem múló napon át
mikor nem jöttél értem.
Miért nem múlik már ez régen?
szántások ölébe hull alá az ég
mintha egy elherdált század
ezernyi vétkét próbálná törleszteni
feketén gallyaznak fákra a varjak
a hangtalanság kottajegyei
és a csend vizei tova- s elsurrognak
a hártyásodó idő partjai közül
bujkál az emlékezet iránytalanul
torlódik minden befejezhetetlen
didereg október zúzos szívverése
és sajog minden mozduló gondolat
nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban
A két vonat
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...
A kis mécs.
Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon,
és a fény folyó arany,
szerteömlõ, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat,
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhõkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét,
s nõ a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón -- messze emlék
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük,
az éjben rubinpiros fülekkel.
François de Corniére
Kedvem lett volna leírni azt a pillanatot
Macskánk ma reggel
hosszan nézett be ránk
a konyhaablakon.
Nem volt más épp csak ő maga
mi is mi voltunk csupán.
De kedve telt benne hát odajött
s az üvegen át nézte ahogy
bentről nézzük őt
amint (akár ma reggel)
benéz miránk.
És kedvem lett volna leírni azt a pillanatot.
Pontosan úgy ahogy ő tette
a szemével.
Megkísérelni versben visszaadni
nem pusztán a tekintetet
hanem ama jelenlétet
mely egyszersmind hiány is.
De te ablakot nyitottál.
A macska kicsit tétovázott kérette magát
majd beugrott a konyhába.
És nem történt semmi minden ment tovább.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Sátrat vernek a kapualjban,
és elfoglalnak minden lépcsőfordulót,
agyunkba beköltöznek a rettegett, új lakók.
Ingóságaikat a márványlépcsőn húzzák-vonják.
A lábukat vesztett székek és ajtajuk szakadt
szekrények sikoltozása hurokként
tekereg az elefántcsont színű burkolaton.
A sarokablakból a lábukat kilógatják
a meghódolt város piacterére, ahol
tépett zászlójukat hordozza a szél.
Ha cukros italaikat egymásra ellocsolták,
ha talpuk alatt a kiköpött napraforgómag
héja kellő puhaságú szőnyeggé dagad,
az ablakmélyedésből sorra leugrálnak
és ideges pillantásuk a lakónévsoron
megtapad. Nyissak-e ajtót, ha dörömbölnek?
Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?
****
SIKÁTOROK KÖZÖTT
Ismered azt az érzést, hogy érted
jönnek? Bár nincsenek kikötéseik,
hány kilót vihetsz, és nyugodtan
viselhetsz cipődben fűzőt.
Homlokegyenest az ellenkező irányba mégy
(mint amerre téves utadat vetted volna),
az új elrendezésben álló falak és ajtók
között, furcsálló megjegyzésektől kísérve,
szó nélkül követed alkalmi kísérődet,
mint a tudta nélkül halálos beteg,
aki nem kérdezi fekélye vérzik-e,
vagy szívhalál leli, miközben
a munkahelye felé villamosozik éppen,
és az ülésről utolsó erejével felkapaszkodik,
vagy leül, vagy éppenséggel az ülés alá
gurul, és jószándékát mutatva mintegy,
egyet kettőt még lép is a levegőben.
Így lesz, gondolod: így lesz; ígéred:
ezentúl világosan látsz, és haladtok szaporán
a sikátorok között, a biztos cél felé.
A csapda, egy gödör az erdei út közepén, olyan
ügyesen volt álcázva gallyakkal, hogy könnyen
elkerülhette volna az ember figyelmét, ha nem
állt volna ott az a száz feketébe öltözött férfi
komoly arccal és magas kalappal
a fején, nem sokkal a hely
előtt, ahol a csapda volt, az utat
szegélyezvén, ötven mindkét oldalán,
utcácskát képeztek, amely a túlsó vége felé
elkeskenyedett, így pontosan a csapdára mutatott,
elárulva azt.
Egy vándor sem esett a gödörbe.
Mindannyian időben kitértek a bozótos felé,
így mindannyian szemük elől tévesztették az utat,
eltévedtek a sűrű erdőben,
és nyomorultul elpusztultak - mindannyian.
