Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A legjobban, azt hiszem, a platánok kérgére
emlékszem, a szanaszét heverő lemezekre
szújáratokkal, hangyákkal, s hogy milyen könnyű volt
letörni őket a törzsről, a reccsenő, száraz
gallyakra a csúszdák és mászókák körül, a fák
illatára, mit órákig hordoztam bőrömön,
a bérházak verőfénytől szikrázó, sarkig tárt
ablakaira szombat délelőtt, a balkonon
napozó nénikre, a törpefenyők hűsére,
a dombra, a gallyakra, a platánok kérgére.
A világod hatalmas és okos
megteremtéd mert kellett - a szót
és hozzá a sok-sok tollnokot
így most nézd el nekik
ha kirekesztősdit játszanak
ha egymás közt nem Terád
egymásra büszkék
s elkerülik őket a madarak
míg én itt szózatok súlya alatt
néha remegve Hozzád kiáltok
s eltemetett szavak hantocskái mellett
tüzet csiholok és imádok
kigúnyolt régi szenvedélyeket
lidércfényes távoli mezőket
összegyűrt és régen elhajított
romantikus érzelmes jelzőket
én bármit tehetek Uram
hisz nem a dicsőségre vágyom
úgy vagyok hogy meg se születtem
szóm nem hallható s az álom
messzire kerül éjjelente
tücsköm cirpeli hangosan
(hogy)
úgy halok meg ahogyan születtem
csendesen szépen boldogan
én bármit tehetek Uram
az ősz dere már elborít
három szóból fonok csendesen
úgyis csak Te hallhatod itt
hol `sic transit gloria mundi`
el nem fog érni soha
s hol Csipkerózsika álmát alussza
az a buta romantika
az a buta romantika
(közjáték)
jó volt itt tavasszal veled
a kis gombszemű egerek
úgy szerették a fészkeket
ürgékkel osztoztak néha
némán kerengett a héja
s eldobott kenyerek karéja
tarkázta itt a gyepet
mit nem fésült s nem etetett
simára nem egyengetett...
(minden ősszel elér a fagy
kioltja lassan szívemet
de Te tavasszal feltámasztasz
s rám adod piros ingemet)
a patkányfészkek családjai
huncutul cincognak jól tudom
mikor a szél végigsimít
reggelente az avaron
mert jön az ősz és behorhatják
a termésből a maguk javát
a falut ilyenkor víg énekszó
s vasárnap áhitat futja át
Hogy perceid a süket papírról is
rámcsorogjanak, ki engedte?
Ki engedte, hogy ez a tétova koldus
ideköltözzön szemembe?
Hogy tenger és csillag itt
álljanak párban, mikor mint
megzavart nász-asztal, olyan
dús és félbehagyott minden,
és hiába, mégssem, kezem
mégsem juthat ki a levegőre?
Istenem vigyázz jobban Tintásarcúra.
hasonlítunk egymásra mint két katonavonat.
Valakit mégis eltemettem a hátsóudvarban.
Betükkel szeretkezem.
Marad a szín a forma a vonal
s ezek szépen kitervelt társasága
Beszél benned az ember beszél a táj
beszélnek a dolgok s hallgatod őket hallod is
érted a hajszálgyökeret a virágillatot
a bóbiskás törzset a hamvas gyümölcsöt
a ríkatóan győztest és a ríkatóan nyomorultat
azt amit kozmikus tragédiák se tudnak megmoccantani
s azt amit alvó kiscsibék lehellete is elfúj
Érted és szereted szereted és szánod
magadban is érted és szereted
magadban is érted és szánod
s azt akarod
hogy végső diadalként sorsukon és a sorson általában
emberi örökkévalóság
köntösébe öltözzenek
Íme itt az öröm
íme a borzadály
a szorongás a nyugalom
vagy ami sokkal kevesebb ezeknél
íme az egymásba-fonódás
esetleg a ridegség
íme meglátta
íme odaadta
Nem akarom az erdő
szomorú meséjét hallani.
A fenyők között még sokáig susog a szó,
a lombok között sokáig zúg a sóhaj,
a sötét törzsek közt sokáig lopakodnak az árnyak.
Gyere ki az útra. Ott senki sem találkozhat velünk.
A hallgató árkok mellett a piros este mereng.
Az út lassan halad, fokozatosan emelkedik,
visszanéz, sokáig nézi a lenyugvó napot.
Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?
Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Ki kérdez? Ki néz rád üres,
beesett szemekkel, mintha
rajtad múlna az élete? Sőt,
rajtad a pillanat, ami a
világ? Ki nehézkedik a
libikóka túlsó végén, hogy
akárhogyan is, de lenyomja,
mert a saját érdeke is, hogy
fent, vagy legalábbis megint
magasabban légy? Kit akarsz
segíteni, ha másként nem is,
legalább úgy, hogy a lábaddal
ellököd magadat a földtől, s
ha fönt vagy, izegsz-mozogsz,
nehezíted a tested, hogy
lehuppanj megint, hogy ő,
hogy ő is fölemelkedjék?
Miért, hogy lent is, fönt is
csak úgy van értelme, ha
ketten vagytok, ha mindketten
nekifeszültök, ha fölfogjátok,
hogy egymás hangja, tekintete,
szándéka, szárnya nélkül
senkik vagytok? Fönt is, lent is.
Miért, hogy akkor is
visszakérdezel, ha úgy érzed,
nincs veled szemben senki, ha
minden ott van a szemed mélyén?
Ó,hát ez volt az álom! Ti a valóság vagytok.A valóságomnak az a része,amely sokkal szebb és kellemesebb.Már csak azért is,mert nem kell belőle felébrednem..
Vagy ki tudja? Lehet,ha elalszunk a valós világban ,az álom "felébredést" jelent abban a "másik" világban?
Vajon melyik a pillangó álma és melyik Dsuang Dszié?
Szuszmok kedves,látom,szomorúnak találtatott a versem...dehát olyan szép így szomorúan is,nem?
..és elgondolkodtató...akár a mi történetünkben is valós esemény lehetne..
De ne legyen...
Jó akarok lenni
hogy kenyérre lehessen kenni
s az emberek kenyeret
ne magában egyenek.
-----
5.
Nem ülök fel
a halottas kocsiban
a koporsóm fedelét
sem lököm rá
senki lábára.
Ne félj csak
kibírhatatlanul jó leszek
ha meghaltam.
Na mondd még egyszer
ha így nem vagyok jó neked
Látod! Nem mered.
-----
6.
Zöldek sárgák majd fehérek
a bodzavirágok
Nő alattuk az útilapu
Kösd a talpadra
és eredj világgá
Szedd össze az emberek bánatát
tedd a hátadra batyunak
és ne gyere vissza
Vidd ki a világból.
-----
11.
Az angyalok az ördögökben laknak
ők az albérlők
ha becsengetsz nem tudhatod
ki nyit ajtót.
-----
17.
Meghalni akárhol lehet
Az utcán
ágyban
kórházban
bárban
és bárhol
máshol
A gyászolók könnye
sem vádol
igazán ha már nem vagy
s békében hagy
az öröm is
Végre olyan szomorú lehetnél
amilyen vagy
ha még élnél.
-----
18.
A keresztfán függtem éppen
mikor eljött Krisztus értem
és megkísértett
,,Leszállhatsz, én már meghaltam
érted'' - mondta szelíden s tovalépett
belépett a Biblia kapuján
és ottmaradtam a keresztfán.
-----
26.
Ölébe vett és ringatott
a szomorúság
három soha nem múló napon át
mikor nem jöttél értem.
Miért nem múlik már ez régen?
szántások ölébe hull alá az ég
mintha egy elherdált század
ezernyi vétkét próbálná törleszteni
feketén gallyaznak fákra a varjak
a hangtalanság kottajegyei
és a csend vizei tova- s elsurrognak
a hártyásodó idő partjai közül
bujkál az emlékezet iránytalanul
torlódik minden befejezhetetlen
didereg október zúzos szívverése
és sajog minden mozduló gondolat
nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban
