Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hamu-papucsban bújdosik az ősz
eltört korsó a kedve
bogárbőrön illant el
utolsó nedve
s nemsokára rákopog a tél
egy dallamtalan éjre
zsákjából eget feszít majd
makulátlan csillagfényre
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.
Nem mondhatom el ki vagyok,
És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás;
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant!
Ilyen vakítón a jázmin még sohasem fehérlett
illatos mécseit nem gyújtogatta így a lonc
s a rózsák sárga bokra diadalmas csokorban
nem nyújtotta így eléd lágy ékességeit -
és ennyire még soha nem voltál céljavesztett
soha még ilyen üresnek nem érezted a házat
s mert jellemed az ősi szereposztás ellen lázad
ilyen sivárnak még sosem tudtad a társas magányt -
szállok ím virágok szirmán
bár arcomra rákékül az ég
fülemben virágvasárnapi zsoltár pírja
virtusokkal kereslek
S z e r e t l e k
a víz öblén vetközik a Nap: olyankor
korhatag fűzfára fuvarozza sugarát
színtölcsérét fonálnyi pók redözi
felébe pitypang pamacsa csepeg
buborékokat fütyül vidoran a szél:
a víz egyedül csacsog
iszapos ágak közt kanyarodik
bokrok alján odúkban
szorong a nedves orrú csend
N e f é l j !
Mi vállalunk magunkra mindent,
nektek mozdulnotok se kell.
Mi olvasunk és hiszünk,
mi írunk és hiszünk,
dolgozunk és hiszünk,
égünk és lobogunk és hiszünk,
mi akarunk és hiszünk,
mosolygunk és dalolunk és hiszünk,
bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk.
Nektek csak sírnotok kell és a
melleteket verni,
ha megindulnak a hegyek.
Nagyon szép lány, mondta anya,
De el fog hagyni.
Beszélt a jövőről,
És te nem voltal benne, kértem,
Mondja el még egyszer, hátha
Véletlenül kifelejtett,
De a második változatban sem voltál benne.
Mondta, hova fog iskolába járni, és amikor
Kérdeztem, mit visz magával,
Megemlítette a kabátját, a csizmáját,
De téged nem.
Mondta, hogy mindig nagyon kedvelt,
De így szoktak beszélni arról a kiskutyáról is,
Amit végül elajándékoznak.
Milyen mély a csend. A félreesõ tó színére egy-egy akáclevél
libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló
vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szõttesei - s az országút, mint
fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fûszálakon, fésüli
lágyan a fövényt.
Milyen mély a csend!
S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az
elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal.
És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba
szegõdött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfedte
õket a földi fény.
Elfeketült ablakok.
És egyszerre a falu mélyérõl egy utas indul. Ezüst a vándorbotja,
hab a szakálla, homlokán málnakoszorú - nyomában csiripelnek a madarak,
megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a
méhek - és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot.
És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek
mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal
verdesnek a kakasok. Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is.
Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat.
De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe
lép. - Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdõket
nyugtalanítja.
Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most;
most, míg a világ célomban keresztez,
társulj csak a balsorshoz, és taposs,
ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez:
jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem
átúszott romjain, s a gyászt legyőzte;
elszánt csatába most kezdj ellenem,
ne hozz esős reggelt a szeles éjre.
Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,
ne ha már végzett ezer törpe bánat;
de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,
a legkeserűbb ízt, mely éri számat;
és semmi lesz a gond, ha rám pereg,
ahhoz képest, hogy elveszítelek.
Jó reggelt, szép vasárnapot!:-)
-
Petro Szkunc: KEMÉNYSÉG
Már többé nem kételkedem,
s nem futok dogmák zátonyára.
Fordulhat bárki ellenem,
marhat belém - a foga bánja.
Hiszen nem könnyen nőttem én,
idegem latjára vetettem
a bajt. Ezért vagyok kemény.
Hát aztán -
hogyha érdes lettem!
Hát aztán, hogy befogadok
magamba mindent, és megértek,
de győztes-tiszta tavaszok
lelkemhez többé már nem érnek?
És hogyha csengve nem esőz
lábam alatt az élő harmat,
s a lágy szépségű, csendes ősz
csak csüggedést hoz és unalmat?
Jőjj hát,
lidérces gondolat,
gyertek, fakó, sziklás vidékek!
Én alkottam világomat:
kietlen, tar szigeten élek.
Akkor teremtettem, igen,
amikor a kavargó árban
a szenny úszott a felszinen.
Hol álltam volna meg szilárdan?
Kigondoltam e szigetet,
hogy ismerjem, benépesítsem,
nem tudva, mit becsülhetek,
s merre ússzam a szélverésben.
Melengettem kezem között
szíveteket, hogy meg ne fagyjon.
Kövekből csiholtam tüzet,
de nem volt, ami lángra kapjon.
Kemény,
mind keményebb vagyok.
S nem várnék szívemben virágra -
ha nem bíztatna a fagyott
kőszirtek havasigyopárja.
-
fordította: Rab Zsuzsa
Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.
Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.
Ne ülje szívemet,
Nyomorék szívemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.
Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.
Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.
Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek,
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.
Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza, az ajkam: (Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes
éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, viselj
gondot rám, ámen.)
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak
Feleltem én itt idegen vagyok
a sóvárgás pusztaságán keresztül
vádoltam szálfák templomaiban
próbálgattam melyik szó szabadító
mégis tévútra csalt messzi derengés
most benn lakom jóleső félhomályban
s ahogy percenkint dobban az a nyolcvan
dobszó mintha engem köszöntene
és jégolvasztó fuvallat üdít föl
ha sóhajod ez mondd hogy értem aggódsz
nevetésed közös szüretre hívó
a sípnál simogatóbb zeneszerszám
mondd ezt és mondd még azt is érdemes volt
töbrökben bukdosni ingó kövekre
zihálni ha hányattatásaimnak
lehetsz befogadó célállomása
