Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényegét.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nekem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dícsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó, ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.
Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.
S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett... ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalma kertjét, az olajfást...
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.
Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, - két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb...
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
"Uram! - szólt és gyorsan elébe szökkent -
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod rajtunk. Üdvöz' légy, Uram!
Szegény házunkba' pár ízes falat
Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!
Azóta szőttem új kendőket is,
Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!
A tűzhely is meleg még, olajam
Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?"
És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: "Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek... öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép."
És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkinn, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
"Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba' tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, - így - s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon... És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem...
A könyem úgy folyt, - nem tudom, miért? -
Fölém hajoltál... a fülembe súgtad:
>>Boldogok, akik sírnak.<< S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak."
Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, - s a szívem.
Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre
S előbbre egy lépést se jár az óra! -
- Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya,
Együtt theázgatunk sok este még.
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva...
Utóbb elég lesz, - neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig! -
Marad az éltünk ünnepnapja ez,
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, -
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.
Kezed kezembe,
tekintetem tekintetedbe már,
mint folyó a mederbe,
mint szájra a pohár.
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel, színnel tömött fejembe,
mint őszi fák
lombjára ha csak egy madár.
EZ NEM IGAZ!
Az utóbbi időben nagyon sok értékes mű felkerült a topikba és ebben Neked nem kis részed volt.Nem gonoszkodom.Köszönöm ezt Neked és a többieknek is.
ne gonoszkodjon, róka koma!! én csak lelkes amatőrként próbálom a lépést tartani veletek!! ha nem is sikerül, akkor is remek érzés újra verseket böngészni!:)
Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!
És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!
És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!
De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől -
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyújtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -
ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz,
érintésedre-
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Mikor az ember szembenéz
A múlttal, ami elszaladt
Nézi, hogy mit tett ezalatt
Nézi, hogy mennyit ér a tett
Kérdi, hogy végre béke lett
S feleli, semmi az egész
Egy nappal több múlt el az életünkből
Egy hírrel több újság van a világon
Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel
Az élők közt, hogy több legyen az álom
Hogy legyen, aki ránk emlékezik
Sóhajtson egyet, s álmodjon megint
Mikor a múlttal szembenéz
S látja, hogy semmi az egész
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni
hajdankorban, az itteni
dombok karéján;
elrévedtem az átható
levegőben a látható
magasban cikcakk fecskén, héján,
felhőn és nyíl sason
s alant a nyárfasor
öblén a hallgatag
parton a halk patak
ölén az évek és
érzés, emlékezés
csúcsán az önfeledt
múlt és jövő felett,
a lélek éje és
elfáradt érverés,
felhők mögé sodort,
kóborló, röpke hold
és tünde délibáb
között - - és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdali dallam?
Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok.
Én majd őrzöm a látszatot.
Mit kerestem itt?
A tintakék öbölbe zuhant csillagot?
A behavazott mirtuszbokorban a mámoros dalú fülemülét?
Mit kerestem e tájon ahol azért éltem hogy meghaljak?
Hamu-papucsban bújdosik az ősz
eltört korsó a kedve
bogárbőrön illant el
utolsó nedve
s nemsokára rákopog a tél
egy dallamtalan éjre
zsákjából eget feszít majd
makulátlan csillagfényre
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.
Nem mondhatom el ki vagyok,
És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás;
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant!
Ilyen vakítón a jázmin még sohasem fehérlett
illatos mécseit nem gyújtogatta így a lonc
s a rózsák sárga bokra diadalmas csokorban
nem nyújtotta így eléd lágy ékességeit -
és ennyire még soha nem voltál céljavesztett
soha még ilyen üresnek nem érezted a házat
s mert jellemed az ősi szereposztás ellen lázad
ilyen sivárnak még sosem tudtad a társas magányt -
szállok ím virágok szirmán
bár arcomra rákékül az ég
fülemben virágvasárnapi zsoltár pírja
virtusokkal kereslek
S z e r e t l e k
a víz öblén vetközik a Nap: olyankor
korhatag fűzfára fuvarozza sugarát
színtölcsérét fonálnyi pók redözi
felébe pitypang pamacsa csepeg
buborékokat fütyül vidoran a szél:
a víz egyedül csacsog
iszapos ágak közt kanyarodik
bokrok alján odúkban
szorong a nedves orrú csend
N e f é l j !