Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Amilyen hű vagy hozzá, ő olyan hű
Ő olyan hű… lesz a halálig. Baudelaire
1.
Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,
S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.
Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.
A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.
Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.
S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.
1945. november 26.
2.
Ti széjjelfolyt hangok a légben,
Hajnal, ki köddé elvetél,
Az örökre elnémult térben
Két hang, a tiéd és enyém.
S a láthatatlan Ladogáról,
Mintha harangzúgás alatt,
Két átfénylő szivárványt látok
Éjjel, hol párbeszéd fakad.
1945. december 20.
3.
Én nem kívántam azt sosem,
Hogy sajnáljanak engem,
Sajnálatoddal, kedvesem,
Megyek, napfény e testben.
Íme, így hajnal vesz körül,
És csodát hagyok örökül,
S hát lásd, miért! –
1945. december 20.
4.
Te jól tudod, hogy nem dícsérem
A randevúink napjait.
Hogy neked hagynám, mint emlékem,
Árnyékom. Árnyékom? De mit?
Neked? Ez ellobbanó drámát?
Amelynek hamva sem marad?
Avagy: portrét – széttörve rámát?
Újévi, szörnyű pillanat?
Vagy alig-alig hallhatóan
A fűzfás, rejtett berkeket,
Vagy azt, hogy nem tudtam, valóban,
Láttatni más szerelmeket?
1945. január 6.
5.
Mi nem sóhajtottunk be kába mákot,
És nem tudjuk a bűneinket,
Hogy milyen csillagzat alá vont
A bánat. Mire szült meg minket.
Micsoda ritka különösség
Ködölt. Január lénye.
És micsoda furcsa vörösség
Őrjített a fényre.
Ahogy elnézem magam
Baktatva az utcán,
Tudom, hogy védtelen
Homokóra vagyok
Vagy valami ehhez hasonló
Egyedül kószálva
A Célkeresztben
Magányos préda
Nem, nem akarok
Ellenkezni a sorssal
És még fejem is
Behajtom puha nyaktilóba
Csak a kioldózsinórt
Nem tudom, nem érem
Nem Bírom meghúzni
Segítsetek!
Csitt! Ez megint te vagy.Nem siheder-alakban,
de bátor férfiként.Komor vagy,hajthatatlan.
Belépsz a házba,hogy hosszan szemembe nézz.
Vihar előtti csend,szorongató,nehéz.
Hogy mit tettem veled,újra meg újra kérded,
mivé lett a reám bízott szerelem,élet,
hogy áruló vagyok,a vád fejemre hull,
mondod-mióta már!-fáradhatatlanul.
Így a halott kísért álmatlan gyilkosánál,
a halál-angyal áll így a halottas ágynál.
Bocsáss meg már nekem! Isten ígéje ez.
Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez,
de lelkem már szabad,zavartalan pihenhet.
Nem látok mást,csak azt a szélfújt,őszi kertet,
a darvak gyöngysorát sötét mezők felett...
De édes volt,de szép volt ez a föld veled!
A nagy esõzés elállt,
a ködpárák is fölszálltak, Úrnõm.
Az elefántok készen állnak,
amely percben akarod:
indulhatsz.
Én maradok és mindenre vigyázok:
az illatodra a szobákban,
a lábnyomaidra a tornác elõtt.
Esténként elengedem a házõrzõ
tigriseket,
s a fojtott csendben
a vörös csillagok alatt
mindig újra hallom búcsúszavad.
Rémlik,itt már kihalt a földről
minden hang,minden emberi.
Csak kőkorszaki szél dörömböl,
fekete kapumat veri.
Rémlik,a nagy,üres világban
csak én maradtam meg magam...
Éppen,mert elsőnek kívántam
kiinni méregpoharam.
UTOLSÓ ÉNEKEM
Nem hallgat senki már a dal szavára:
a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem,hallgass,te árva,
a föld kihűlt.Ne sajgasd szívemet.
Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,
szelte a friss reggeli levegőt.
Most,éhes koldus,járod a világot,
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.
LEZUHANT A SZÓ
Lezuhant a szó,mint hegyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam.Rég meg volt ez írva.
Túlélem még ezt is,meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
Pedig...Forró zümmögésű nyár van,
s mint ha ünnep.Derűs nap ragyog.
S most a szó...Bolyongok puszta házban.
Tudtam:egyszer erre virradok.
Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.
A bohóc sírógörcsöt kapott.
Könnye tompán kopogott a deszkán,
a deszka feketére volt festve,
festve volt, álarcban volt,
kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
gyalultfa-közönyét,
dehogy akart ő fekete lenni,
pácolt, meleg fényű,
berakásos, tükrös diófa-szekrény
lett volna legszívesebben,
de egyszerű asztal is inkább lett volna,
viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
mint fekete, fekete deszka,
melynek vaslakk-részvétét
nem hatották meg a bohóc könnyei,
a sírógörcsbe menekült bohócéi,
aki most nem volt álarcban,
lemosta magáról a púdert, a rúzst,
lemosta a hahotát,
a vigyort, a röhejt,
lemosta, és most sírt, zokogott,
vörössé pöffedő szemhéja mögött
látta az artistát, látta a kötélen,
amint ott lépked délceg-magabiztosan,
s látta, látta a porond porában,
szájából iramló vér-kígyóval,
látta, amint tört testét kiviszik,
s ő, a bohóc, már ott volt,
hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
vigyorgott, hahotázott,
hasra esett ezerszer,
aztán rosszul lett az öltözőben,
percekig öklendezett a mosdó fölött -
- mindezt látta most
vörössé pöffedő szemhéja mögött,
mindezt látta a bohóc,
a sírógörcsbe menekült,
aki mögött gyászhuszárok álltak,
fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
dehogy akartak ők feketék lenni,
parádés huszárok, nyalka testőrök
lettek volna legszívesebben,
vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
káromkodó lovasok,
mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
akikből most feltartóztathatatlanul,
ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
nem tudni, miért,
talán mert felismerték a bohócot
és eszükbe jutott a sok hasraesés,
talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
még a könnyük is megeredt.
A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.
Egy pillanat múlva,
a maguk-feledés csúcsán
már semmi sem különböztette meg őket,
a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
a sírógörcsös bohóctól,
egy kívülálló
talán észre sem vette volna,
hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.
Pár pillanatig tartott csak,
aztán lecsitultak,
halk hüppögésbe fúlt az indulat,
s lassan megindult a menet
a komor koporsó mögött.
A bohóc a távolba nézett.
Tudta,
a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
friss fűrészporral
most szórják fel a porondot.
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, azzal fe-nyegetőzöm, hogy elűzöm őket a büszke sziklákról és deszkákból összerótt madárházba telepítem valamennyiüket, és akkor majd férgeken kell éljenek, meg azon a magon, amit elibük vetek, s ezért még énekelniük is kell majd
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat azzal, hogy a rigók énekét magasztalom folyton, s hogy őket is dalra akarom tanítani vijjogás helyett, ezt addig mondogatom nekik, amíg megelégelnek s szárnyukat összezárva a szabadesésnek át-adják magukat
Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, amiért nem akarnak sasok lenni, ilyenkor összezárják szárnyukat s kő-ként zuhannak alá, ekkor már hiába kiáltom, hogy állj, maradja-tok sasok, már nem kívánom, hogy rigóvá váljatok, ekkor már hiába kiáltozom, mert a szél hangosan süvölt mellettük s nem hallhatják szavam, csak én hallom később a tompa puffanást, amint halálra zúzzák magukat a köveken
Tegnap azt mondta az egyik bennem lakó rigó, hogy sas szeretne lenni
Szólj hát, mit tegyek én, hogy szeress
ha sírva fakadok, ne nevess
............................................
............................................
Mint a motor, mely már begyulladt,
de nincsen utja és nem indulhat,
olyan vagyok s ha bátrabb volnék,
értelmetlen szavakat szólnék.
*
HALÁLOS SZERELEM
s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
*
Segítsetek, hogy meg ne öljem,
hogy hirtelen ki ne töröljem
világ képei közül
*
Óh hittem volna inkább, hogy van isten,
mint hogy van énnálam különb
*
Szeretem s ezért megölöm,
hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?
Miféle ördögi öröm
osztozkodik a bőrömön
*
Bocsássátok meg, barátság, te hív kincs
s ti kemény Kőmíves Kelemenek,
hogy egy ringyóért, kiben semmi szív nincs,
háromszor tagadtam meg művemet.
Azt hittem, a mű reám eső részét
elvégeznem majd jobban sikerül
ha hozzá térek haza
*
Átizzadt fekvő helyeden
fölülve, halkan, betegen
- emlékszel? - azt mondtad nekem,
hogy ne hozzak virágot.
*
Jutkám, csapódj! én szép szőke kalászom!
Könnyezz! potyogtasd buzaszemeid!
Tested már nem lesz lágy fonott kalácsom.
Lehull a sarló. Hát majd felveszik.
*
Sokan voltak és körülvettek
álmomban engem s kinevettek:
"Hehe, hát ennél van a kincs
ami nincs!"
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
A sárkányfejű szigonyos kályhát
Szorosan összekötözök
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
Zimankós szívem megpendül,
És átkozol majd és gyűlölsz
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Selyem forgás felemelne,
táncoltatna síkos hullám,
görditene lágy erőszak,
minden sarkam lecsiszolva,
élnék sárgán, kicsi márvány,
piros érrel a szivemben,
forognék a folyóvízben,
elpihennék tóiszapban,
jönnek -mennek ezredévek,
- ha kikerülöm a gépet
amely őröl, zúz és éget,
eltemet és befalaz
öröklétem ugyanaz
mint a forgó földé -
Ellenségem csak az ember,
Ember ellen nincs vigasz.
-
Te ezt mondod: "Egész nap
reád gondoltam epekedve".
De mégse rám gondolsz ezért, csak
a szerelemre.
Ezt mondtad: "Képed keresem,
ha ágyba fekszem, kedvesem,
nyitott szemem sír nedvesen
és fájva".
De te nem ismered a kínt,
lelked gyönyörbe ring.
Inkább gondolsz a csókra, mint
a szájra.
Egyáltalán nem küszködöl.
Tudod, miénk már a gyönyör...
De a szerelem óriásibb.
Mondd, így szeretnél, mondd nekem,
ha nem én lennék én, hanem
egy másik?
De én szeretném tudni,mit mondtál,mert érdekel!
Mostanában úgyis ritka vendég vagy nálunk..:-(
Persze,tudom,a munka,meg persze a munka...
Pedig....pedig pedig.
