Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Fáradt volt már az arca,
néha még a tükörbe nézett,
régvolt utcákat látott,
villanását a tó vizének,
s mikor megjött az éjjel,
ujjait a kilincsre zárta,
s félszegen figyelt: várja-e még
a másik hallgatása?
-
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomog
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
-
Tervezek, halasztok, csalok, kérek,
hozok, készítek, ha tudok, veszek.
Utasítások, példák ehhez az élethez.
Az enyémből, kinek?
Kik nem értenek, mást élhetnek,
akik így élnek, megértenek.
Abba nem hagyom, elég ha mást teszek.
S nem (én) leszek. Elkeseredett.
Ezek vannak. Csodák itt nincsenek.
Ha beengedik őket, az enyémek lesznek?
Ha jól döntök, megélem,
s ha tetszik nekik, elmesélhetem.
Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.
Alkotsz, vagy alakítasz?
Másolsz, vagy másítasz?
Más, vagy magad után?
II.
Törvényben, vagy változásban?
Sokat, vagy azt az egyet?
Érdemes, vagy érdekes?
Érvényes, vagy értékes?
Eladhatót, vagy minőséget?
Alap, vagy másolat?
Rájönnél netán?
Nehéz bennem a lélek,
a mai bajok holnapot kérnek.
Játszom a szóval, ígérem, ami nincs,
melegetek kitakartam és
sötétre nyit a hetedik kilincs.
Persze remélem a jót, sőt kérem,
de nem hiszem, hogy hinne nekem,
s hagynátok, hogy éljem.
Múlt – tiszta fordulópont vagyok,
érdemes hiteleznie a szerencsének.
Csak, a meleg hűl, a jó rosszul,
járó időm finisbe fordul,
épp, hogy félig élek, félek.
Míg a hitelezők csereberélnek,
lehetőségem zölden lehull.
Marad a játék szépsége,
kijátszott játék(os)a,
és sajnálom vadul.
A nyár nem is volt,
a tavasznak múltja van,
az ősz felémrohan,
a tél belőlem fakad,
időmből időjárás marad,
s a ma hidege nem segíti hinni,
hogy holnapomban nap van.
Te mindig hátratekintesz, vagy mindig elõre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
õrjöngõ fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol hátra-elõre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövõre, hogy szinte mozdulatlan,
és túl a bolond idõn áll, mint az örökkévalóság.
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Ugyanazon a járaton
menetrend szerint
utaztunk együtt
az álom parancsára
elsötétített kocsiban
szétfoszlottál meghúsosodtál
s mikor kényszer vagy kötelesség
leszállított engem
telhetetlen reméltem
másnap rád találok
ugyanazon a járaton
négy fal közé vezetlek
s az otthonosság légkörében
történetek buzognak belőled
mi mindent értél meg
amiből kimaradtam
kezdted is az elbeszélést
épp csak köpenyedet oldoztad
de fölébredtem
most hol keresselek
melyik járaton
s ugyanazt álmodtad-e mint én
Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belôlem, az itt is szárnyal, hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény, hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lenn a földön, ami kimaradt a költeménybôl, azzal is illik törôdnöm, mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendô, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta idôn kétségbe ne essem, vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárbafordul, vele fordul a kert,
fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda, a kutya szôrös, bogáncsos pofájából sárga drágakô világít, elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban, mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban, a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik, bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem, aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen, s vissza is nézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig, e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg, száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled, fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely, nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe, futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis, és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni, nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!
Gnómok fajtájából való vagyok én,
A gnómok furcsa, különös lények:
Nincs közte fiatal, nincs közte vén
S ameddig akarnak, addig élnek -
Addig élnek.
Gnómok fajából való vagyok én.
Nem is születnek; jönnek valahonnan;
Nagy távolokból, miket éj takar,
És köd elottük és köd a nyomukban,
Ahány gnóm, az mind más és mást akar
S tud és akar.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül
De édes atyafi mind valamennyi;
Mikor gyalog jár, akkor is repül,
Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
Gnómnak lenni,
Gnómok fajából való vagyok én.
Valami férfi -nöi keverék,
Meg nem magyarázza soha senki,
Örökké lángban, soha el nem ég,
S a levegöjét is maga teremti -
Maga teremti.
Gnómok fajából való vagyok én.
A gnómok orzik a szent tüzeket
És ápolják a mennyei lángot,
Mely nélkül a világok üresek,
S össze is omlanak a világok -
A világok.
Gnómok fajából való vagyok én.
Maholnap én innen már elmegyek,
Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
Más gnómok, más titkok, igézetek,
Egekbe csapkodó, szent látomások -
Látomások.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
Mesebeszéd! - Mint tengeren hajók,
Én csak elmentem, én csak elmegyek:
Köd elöttem, köd utánam,
Köd az örökkévalóságban…
ne ébredj fel míg
nem látod álmod túlsó partját
ne álmodj míg
nem érzed szerelmed fájdalmát
ne szeress míg
nem tudod mi a sötét gyűlölet
ne gyűlölj míg
nem tudod mi a magányos élet
ne élj egyedül míg
nem tudod mi a szárnyaló szabadság
ne érezd magad szabadnak míg
nem tudod mi a gyötrő rabság
ne raboskodj míg
nem tudod mi a csillag a remény
ne remélj míg
nem tudod mi a hit az erény
ne higgy míg
nem tudod mi a gyarló pogányság
ne élj pogányul míg
nem tudod mi a halál a temetés
ne halj meg míg
nem tudod mi a szent ébredés
