Az Ég rendelte így! Hogy sose legyen meg, pedig hogy vágytuk, mi meg nem adatott Te maradj aki vagy: élő emlékem, én is maradok az, aki vagyok.
Mit kerestél volna házam küszöbén, régvolt örömök porlepte testét, mit annyiszor eltiport a gaz ellenség, s mit rosszakarónk prédájukként lesték?
Hát nem, nem lesz igaz az a drága perc, melyben küszöbömön át lép drága lábad, pedig úgy vágynám látni, ahogy mersz, nem, nem muszájból - mert ide űz vágyad!
Még életben láttad volna valahavolt énem, még láttál volna mosolyt üde arcomon, most maradj aki vagy: élő emlékem, s én ki átesett túl ezer harcokon.
Az Ég rendelte így! Hogy sose lehess nékem igaz hitvallásom, élő menedékem!
"Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem keveset mondtam vele, hanem egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondanom, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, rémült, boldog, nyomorult, ...A sejtjeim is szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké élni veled! ... De hogy jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, odavet egy megállást s elégülten továbblép. Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, azért esek karodba, hogy magamat kifújjam s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán, megújuló erővel, erőddel s - ostobán? Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek? Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. Sokan futnak előttem. Előtted én futok. Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
Emlékszel még arra a tavaszra? Felhők közt bujdosó kósza napsugárra? Mikor még csendesen össze tudtunk bújni nem kellettek szavak, csak mi voltunk... csak mi...
Emlékszel még arra a nyárra? Mikor nevünket karcoltuk az út menti fákra? Mikor még hittük, hogy örökké tart majd s egymás karjaiban értük a hajnalt... a forró hajnalt...
Emlékszel még az első csókra? Mikor megszűnt a világ, megállt az óra mutatója, s szinte fájt a vágy, úgy kívántuk egymást, s úgy éreztük szerelmünkre megkaptuk az áldást... égi áldást...
S emlékszel-e drága arra a napra? Mikor könnyek szöktek szemembe, egyetlen mondatodra. Mikor neked adtam magam, halálomig örökre, Jóban, rosszban, végleg egy életre... örök életre...
S emlékszel-e arra amikor elhagytál? Mikor a nap sem kelt fel, s búsan könnyezett a táj. Mikor virágok borultak, jéghideg sírodra, s megindult a tömeg kígyózó sorokba... fekete sorokba...
Emlékszel-e a könnyes magányra? Álmatlan éjszakában hideg falak közzé zárva. Vártalak csendesen, Kiszáradt szemekkel, élve haldokolva, lángoló szívemmel... elhamvadt szívemmel...
Az a magány:aludni térni egyszál -pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma -álom,rádvirult a lánymell,kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő,vézna testén.
Elküldtelek -s én érzek úgy,mint akinek az utját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felfort suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon.
Voltál test -méretű valóság - hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom,de visszalengő illatod éri felszakadt szám, s csitulok,mint aki magában dúdol,ha kopognak az ajtón.
Ne fordulj meg,nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked,ha nem hallod,hogy kiáltok érted, máskor bennem csodát csodáló szemed kihűlne most,ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna.
Tagadj meg, ha csókom nem oly lágyan érinti meg szépívű ajkadat, ahogy a hajnal csókja suhan át az alvó virágokon, lehörpintve róluk a csillogó gyöngyharmatot.
Tagadj meg, ha kezem nem oly puhán simítja végig gazella testedet, ahogy a hűs reggeli szellő hullámzik végig az aranyló búzatengeren.
Tagadj meg, ha nem én leszek, ki legszebb perceit adja életednek, s nem tudnék oly szépet varázsolni, mint milyet a delelő nap vetít eléd, tünékeny csodálatos képeket.
Kergess magadtól messze el, mint undok álszent csalót, ha nem úgy ölellek át, mint ‘hogy az életet adó levegő öleli óvón e gyönyörű földet.
Ne kíméljen engem szikrázó haragod, ha nem tudnám teljesíteni minden, még ki sem mondott óhajod, ha nem azt keresné érted égő lelkem, hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.
Pusztíts el, -- vagy engedd vágyam, dobbanása legyen szívednek, hogy az álom valóra váljon, a „kék madár” válladra szálljon. Sóhajom – sóhajod legyen, Legyen, mire oly rég vágyom, üstökös mámorként omlani szivárvány-gyönyör öledbe, mint ahogy a folyók ömlenek a szikrázóan mélykék tengerekbe.
S ha, „Abban” a pillanatban felszakadó sóhajodban nem semmisül meg minden bánat, s egy villanásra nem lesz vége a világnak, s nem hullsz párnádra aléltan, mint fáradt vándormadár a célban. Tagadj meg! Kergess el! Szikrázó haragoddal pusztíts el! Mert hazugság volt minden ének, dalaim csak hamis fények, s nem tudtalak mennybe vinni téged.
Összeolvadnál-e velem a selymes fű rejtelmében? Hajolnál-e rám, hogy érezd bőröm illatát?
Szeretnéd-e látni szememben mindig a vad tüzet, és letennéd-e szívembe szerelmed?
Akarod-e, hogy sóhajom érted szálljon? Lennél-e velem akkor is ha már nem bírom, és szemeimmelhiányod sírom?
Amikor kócosan lézengek körbe magamon, vagyha csak a Világ fáj nagyon? Akkor is akarod? Csókolnál-e napfénytlelkemre esős időben, és kucoroghatnék-e azöledbe, ha félek a sötétben? És mondd, elvinnél-e az ismeretlenVégtelenbe, Kedvesem?
Ne válaszolj, kérlek... ...csak ölelj átMagaddal, és hagyd,hogy higgyem:...
".....A szakrális szeretkezésre hangoló mágiát a papnők tanították, táncos-erotikus, férfit elbűvölő rítusaikkal. A cél az volt, hogy az egyesülő szerelmespár ne "ájuljon" bele a test szimpla szexualitásába, készüljön fel a lélekkel áthatott "szent házasságra". Ez a csúcsélmény lényüket egységbe vonva, tudatukat az eksztázis közben kiröpítette a Duatba. A szent egyesülés a teljes istenélményt adta: együtt suhantak át az élet kapuján, s a mindenséggel is egybeforrtak. Férfi nem válhatott fölkent királlyá papnő párja nélkül, aki beavatta a legfelsőbb szerelmi rituáléba, mely által teste ösztönei fölött is elnyerte az uralmat. Tudták, hogy a legteljesebb teremtőerő a két nem egyesüléséből fakad: ez az emberlét egyik dimenziókapuja. Ebből származott Ízisz-Ozirisz hatalma s majdan egy még rangosabb isteni pár örömhírt szétsugárzó misztériuma."
