Több, mint egy évtizede járunk vissza a Belső Őrségbe és azóta bűvöl el bennünket ez a varázslatos táj. Mindig találunk valamilyen új csodát a természeti és az épített környezetben, vagy az őrségi emberek tiszta világnézetében. Aki néhány felhőtlenül békés napra és csendre vágyik, annak bátran ajánljuk a Belső őrségi falvakat, köztük is különösen a szívünkhöz nőtt, középkori templomáról híres, erdőkkel koszorúzott dombok ölelésében fekvő Velemért. Azt tervezzük, hogy naponta újabb képeket mutatunk be a Belső Őrségről. Ezek egy részét (tájismertetővel és túraajánlatokkal együtt) a www.tar.hu/cserepmadar honlapon és a hozzá csatolt lapokon egyszerre is meg lehet tekinteni. Kérjük mindazokat, akik jártak a Belső Őrségben (Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa), hogy írják le a tapasztalataikat és tegyék fel ide az ott készített fényképeiket is! Az Őrség minden látogatóját, lakóját és tisztelőjét köszöntjük ezekkel a képekkel.
S így néz ki egy régi veleméri madárkalitka. A Körmendi Vármúzeum munkatársai restaurálták, amelyért ezúton is kifejezzük a hálás köszönetünket. Ma a veleméri Sindümúzeum egyik kiállítási tárgya.
A tető ormán egy pici cserépmadár üldögél az első, zöld mázas kúpcserépen. Tóth János veleméri gerencsér (fazekassághoz mesterfokon értő parasztember) készítette 1900 táján. Azóta dacol az elemekkel s nézi az erdővel fedett dombokat, amelyeken túl az elcsatolt Muravidék fekszik. A madár a valahai rigászat emléke lehet. A száz évvel ezelőtti századfordulón ugyanis divatja volt a rigófogásnak. A befogott rigókat eladták városi kalitkák lakójának. Egy-egy rigász akár száz madarat is meg tudott fogni egy nap. Némelyik ház a rabbá lett rigók árából épült az Őrségben.
A mai Bajánsenye négy kisebb falu összevonásával keletkezett, a név közvetve, vagy közvetlenül Baján avar kagán nevét őrzi. A környéken a Baján név ma is használt családnév, közvetlenül ebből is eredhet a falu neve. A baján szó "gazdag" jelentésű a török nyelvekben s genetikusan összefügg a magyar vagyon szóval is.
Az őriszentpéteri teleház honlapjáról származó leírás:
*******************************************
Vas megye délnyugati szöglete, az Őrség, mind történelmi, mind néprajzi szempontból az egyik legérdekesebb kistája hazánknak.
A honfoglaló magyarság hathatós rendszert épített ki a törzsszövetség szállásbirtokainak peremén. Elsősorban a nyugati határok megerősítéséről kellett gondoskodnia, hiszen a X. századi kalandozások kettős veresége után, de még inkább a római császárságnak a fiatal magyar feudális államot hűbéresévé kényszeríteni kívánó XI. századi politikája miatt elsősorban itt kellett ellenséges haderő betörésére számítania. Így jött létre a – a folyók völgyének elmocsarasításával, a járható utak elzárásával – a magyarság akkori harcmodorának megfelelő, korszerű biztonsági berendezés: a gyepű. Ennek hadi fontosságú helyeire az egész környéket szemmel tartó őrséget telepítettek. A törökös szervezettségű lovas nomád népek íratlan szabályai a hozzájuk csapódó népelemeket kemény hűségpróbának tették ki. Meghatározták elhelyezkedésüket: előrenyomuláskor legelöl, visszavonuláskor hátul, megtelepedéskor legszélül. Ez az elv érvényesült a honfoglalás illetve az államalapítás után a nyugati gyepű őreinek kijelölésénél is: a határ mosoni részét avarok, Sopron környéki szakaszát besenyők, vas megyei részeit székelyek, a Göcsejt ismét besenyők biztosították.
A Vas megyei gyepűszakasz lényegében két nagyobb egységre: a Rábától északra húzódó Felső-Őrségre és a Rábától a Zala és a Kerka forrásvidékéig terjedő Alsó-Őrségre osztotta. A Felső-Őrség magyar lakosságát a XIII. századi oligarcha-háborúk, valamint a Kőszegnél elakadt 1532. Évi török hadjárat dúlásai rendkívüli mértékben felmorzsolták. A lakatlanná vált őrfalvakba főuraink német (hienc) jobbágyokat telepítettek. Szép számban költözött ide a XVI: században, a török elő menekülve, horvát lakosság is. Mindezek eredményeképp a Felső-Őrség magyarsága – a magyar nyelvterület legnyugatibb pontjaiként, nyelvszigetként - a Pinka völgyének négy községe: Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget, és Jobbágyi lakosságára zsugorodott. Ma Ausztriában. Emiatt, ha ma Őrségről beszélünk, elsősorban az Alsó-Őrséget értjük.
A Zala és a Kerka közötti 18 őrségi falu lakossága mint őr, vagy lövő, íjász teljesített katonai szolgálatot. A királyi vármegyének alá nem rendelt, a területileg attól független határispánsághoz tartozó szabad harcosok. Élükön, a XIII. századtól erődtemplommal is rendelkező, Őriszentpéteren székelő őrnagy állt. A IV. Kun Lászlótól 1284-ben kiállított kiváltságlevelük 106 őrálló családot sorolt fel a 18 településen. Utódaik döntő többsége ma is ugyanezen falvakat lakják, s ez egészen egyedülálló jelenség a magyar történetben. Históriánk rendkívül hányattatott volta miatt nincs még egy etnikai csoportunk, amelyben a kontinuitás, a települések családjainak, tehát az eredeti lakosság fennmaradásának folyamatossága ilyen módon bizonyítható lenne.
Ha a határvédelmi jelentősége e nyugati szakaszon idővel, a középkor kései századaitól egyre jobban elhalványodott is, az Őrség lakosságának kiváltságait több uralkodónk megerősítette. Kiváltságos helyzetük, szabad jogállásuk – ellentétben a Felső-Őrségiekével, akik a magyar rendiség történelme során mindvégig, 1848-ig megmaradhattak a nemesi társadalomban, ha a legalsó lépcsőfokon is, az egytelkes nemesek között is – a XVII. századtól nem bizonyult tovább fenntarthatónak: a Batthyányak jobbágyaivá váltak. II. Rákóczi Ferenc ugyan elismerte privilégiumaikat, de ezt a kuruc szabadságharc bukása után érvénytelennek minősítették. Ettől fogva 1848-ig - szüntelen kérelmeik ellenére – megint jobbágysoron kellett maradniuk.
A trianoni békediktátum a nyelvre színmagyar (felekezetileg pedig szinte teljességgel református) Őrség 18 falujából hármat Jugoszláviához csatolt át: Hodos, (Őrihodos) Kapornak, és Bükkalja (ez utóbbi Domonkosfa része) ma Szlovéniához tartozik. A Vas megye területén lévő községek közül Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Kotormány Bajánsenye név alatt egyesült, de a korábban önálló Kercát és Szomorócot is összevonták, amelynek ma Kercaszomor a neve. A mai köztudat az Őrséghez tartozónak tekinti a kistájjal délről határos és 1920-ban elcsatolt korábbi tótsági járás (tóton itt nem szlovák, hanem szlovén értendő) három magyarlakta települését: Magyarszombatfát, Gödörházát, és Velemért.
Nemes Népi Zakál György, az Őrség hiteles krónikása 1818-ban írt kéziratában így jellemzi e területet:
"Eőrségnek Tartománya fekszik az Országnak Napnyugati Szélén T. N. Vas Vármegyének Déli részében, dél felől közel a Vandalusok, napnyugat felől pedig a Stáerek szomszédságában; ...Áll ez a kis tartomány és eleitől állott 18 kisebb nagyobb Hegységekből, amelyek a régi irományok szerint ily rendel következnek: Zalafeö, Eöriszent Péter, Ispánk, Kisrákos, Zakniér, Nagyrákos, Pankasz, Zatha, Kerkás Kápolna, Bajánháza, Saniaháza, Dávidháza, Kothormán, Kercza, Szomorócz ,Hodos, Kapornak, Bükkalja"
Az Őrségi emberek élete csupa harc, csupa küzdelem volt, még csoda, hogy ennyien megmaradtak a hosszú küzdelmek alatt. Ugyanakkor életük példa lehet az utókor számára is, mert helytállásból mindig jelesre vizsgáztak.
Nincs még egy olyan tája Magyarországnak, ahol ember és természet, hagyomány és jelenkor ilyen harmonikusan illeszkedne egymáshoz. Szelíd dombvidék e táj, haragoszöld fenyvesekkel, szőke bükkösökkel, zsindelytetős ódon házakkal, barátságos emberekkel. A dombok alján a bársonyos zöld színekben pompázó völgyek mélyén patakok csordogálnak oly lassan, mintha nem is folyna zöldesen csillogó vizük.
Szentgyörgyvölgy egy Velemérrel szomszédos, de már zalai település. Valamikor Őriszentgyörgyvölgynek is hívták, jeléül annak, hogy beletartozott a Magyar Királyságot védő őrségek láncolatába. Két szép temploma van, mindkettő az 1700-as évek végén épült.
A gazdájának ugyanis két kakasa van s a képen látható fiatalabbat az öreg kakas rendszeresen elüldözi a háztól. Most is éppen a szomszéd rekettyésében kószál, csipegetvén a száműzetés keserű gilisztáját, néhány (a képen nem látható) hívétől kísérve.
Valamikor az ötven veleméri fazekas egyike lakott és alkotott benne. Az egykori műhely épülete ma is áll, de a berendezése már hiányzik. Egy festett ládája a tulajdonosváltás során eltűnt. A hasonló házakat ugyanis az öregek elhalása után városiak, néhány esetben osztrákok vásárolják fel. Az új, de nem minden részletre figyelő tulajdonos első dolga aztán a padláson lévő lomok eltakarítása, amire helyi (vagy a szomszéd faluból toborzott) alkalmi segéderőket kér fel, akik engedelmesen el is takarítják a lomokat.
Háttérben a veleméri Paprét néhány háza, azon túl (a horizonton) a métneki erdő. Métnek egy elpusztult középkori falu, amelynek a neve fennmaradt. Abba a tíz faluba tartozott, amelyeknek a Szent István féle rendelet szerint közösen egy templomot kellett építeniük. Ez lett aztán a ma is látható veleméri Szentháromság templom.
Ebben a métneki erdőben (és a többi környékbeli erdőben is) hatalmas tölgyfák, mohával benőtt oldalú vízmosások és esős időben gombák találhatók.
A nemesített sásliliomot egy nagyrákosi kertészetben olcsón meg lehet vásárolni. Hollandiából importálják a fajtákat, eredetileg azonban az Őrségben vadon tenyésző sárgaliliomból nemesítették ki. Egy Clusius nevű holland botanikus járt kétszer is az Őrségben az 1700-as években, s ő vitte magával ezt a Veleméren ma is élő, őshonos fajtát. Néhány száz év múlva, a kertek királynőjeként tért vissza a szülőföldjére. Ugyanez a Clusius lopta el Bécsből a török szultán ajándékaként odakerült tulipánhagymák némelyikét is - ebbő lett aztán a hollandok máig tartó tulipánmániája.
A felvétel története a következő: egy túristacsoportban egyetlen kislány (a beceneve: Kavics) volt, akit a kamaszfiúk halálra cikiztek, mert nem tudott velük versenyezni a fára mászásban. Elsírta magát s vigasztalásul elvittük a szomszédos Szentgyörgyvölgyre, ahol éppen akkor nyíltak a réten a legszebb virágok. A pazar virágözöntől láthatóan megbékült a világgal.
A legényekkel azonban még - feltehetően - sokat kell vesződnie, mert ez a sorsa minden derék leánynak és asszonynak.
Ez a ház néhány éve a kitűnő Balogh István Péter festőművész veleméri műterme.
A ház ormán (a képen éppen nem látható) sugaras napábrázolás van. Az idegenvezetők, amikor turistacsoportot vezetnek el a ház előtt, mindig megemlítik, hogy ez a napábrázolás a lakosság napisten-tiszteletére vezethető vissza.
Amire aztán a ház régi tulajdonosa (aki ma is a szemközti házban lakik és református vallású) csak a fejét csóválja.
Veleméri csendélet. A Nap már lemenni készül, Bobby kutya a küszöbön heverészik, talán egy szaftos csirkecsont reményében.
Ez a kutya egyébként mindig elkísérte az erdőbe kosárral indulókat s előreszaladva, leült valamelyik vargánya mellé. Sajnos ezek jó része már elszáradt, vagy a meztelen csigák által már jórészt felfalt, mások által otthagyott gomba volt. A derék jószág csak azt értette meg, hogy mi emberek a gombáért megyünk az erdőbe. Azt már nem, hogy csak a friss gomba érdekel bennünket.
Az "istenné tevő ágy" a veleméri Cserépmadár szállás Belső szobájában. Az ágy szimbolikája a benne gyermeket nemző embert az isteni teremtés folytatójának tekinti.
S így néz ki egy régi veleméri madárkalitka. A Körmendi Vármúzeum munkatársai restaurálták, amelyért ezúton is kifejezzük a hálás köszönetünket. Ma a veleméri Sindümúzeum egyik kiállítási tárgya.
Így néz ki a cserépmadár közelebbről.
A veleméri 
Veleméri istálló.
Nincs még egy olyan tája Magyarországnak, ahol ember és természet, hagyomány és jelenkor ilyen harmonikusan illeszkedne egymáshoz. Szelíd dombvidék e táj, haragoszöld fenyvesekkel, szőke bükkösökkel, zsindelytetős ódon házakkal, barátságos emberekkel. A dombok alján a bársonyos zöld színekben pompázó völgyek mélyén patakok csordogálnak oly lassan, mintha nem is folyna zöldesen csillogó vizük.
Szentgyörgyvölgyi parasztház pajtája.
Bujdosó kakas. 
Bográcsozó állvány a veleméri Cserépmadár szállás udvarán.
Veleméri faház méla csendben. 
A műemléktemplom felé gyaloglók. 
A délutáni nap éppen besüt egy nyitva hagyott veleméri ajtón. A csendet semmi sem zavarja, az ajtó előtti völgy túloldalán őz legelészik. 
Néhai Varga Emil tányérja Gödörházáról.
