"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl, Ott fogsz élni boldog férjed mellett, Kit boldoggá egyedűl szived tett; Napkeletről messzebb napkeletre Jössz velem, hogy mulathass kedvedre, Odaviszlek szép Erdélyországba, Láposvölgyi regényes magányba. Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk, A dicső, az örökszép természet, Kinek arcát oly gyönyörrel nézed, Mert tudod, hogy leghivebb barátom, Kit sohasem kaptam hazugságon, Ki elűzi a lélek kigyóit, Ki sohasem sebesít, de gyógyit. Ottan élünk a világtol távol, Semmi sem jut el hozzánk zajábol, Csak az a halk, tengerféle morgás, Mely a zajnak csak viszhangja, nem más, S mely meg nem zavarja álmainkat, Sőt még költőibb álmakba ringat. Odaviszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon, Ott gyakorlom én be ezt a régen Óhajtott szót: kedves feleségem!
Legszebb volt az éjszaka, a szótalan, a csóktalan, melyben két ember elfeküdt egyetlen ágyon boldogan, hallgatva nem is túl közel, elég volt egymás hű kezét érezni néha simulón, s hallgatni künn a szél neszét.
Tél volt, a kályha lángjai alig lobbantak, s - két szobor - feküdtünk egymás oldalán, csak néma szánkon a mosoly lett egyre tisztább, ékesebb, s meghalt bennünk az árvaság amire megreggeledett.
Oh, több volt ez mint szerelem, nem hevítette semmi láz, de mindennel megbékített az ajándéktalálkozás, minthogyha annyi tévedés, sötét tapogatása után a fénybe érnék végre ki, hogy megtaláljam új hazám...
vagy mint tengerbe ért folyó, kit őseleme vesz körül s szívében magasság és mély egyetlen csókban csendesül, míg minden cseppjében betelt s megszűnt az út, a szomjúság, s élete boldog vegyülés, napfényben édes áramlás.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkan fuvoláz a vágy. Mint ifju pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.
Hiába oltottam beléd magam, nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még, akkor sem maradsz. Lázadó szavam nem téged vádol, de minduntalan belőled ront rám a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen. A megtért tudatnak már bonthatatlan közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem köréből, összezárul, s nem maradtam nyomnak se benne, kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen, hogy testem veled elvegyült anyag. Nem lelem magam szádban, se szemedben. Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak. Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét,- s örök legyen a pőre test magánya? Tízmillió év konok szégyenét hát soha senki sem törli le, két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?- Akard: s a szégyent én veled letörlöm. A száj, az öl, a perc, a perc kevés, a folytonosság kell már, az EGÉSZ, józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom. S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen, én megteszem! Akard: s minden ízemben te lüktetsz, én meg benned folytatom harcom a halál pártütése ellen.
Együtt és mégis oly külön, mint faágtól az árnya - Te távol hajlongsz gyönyörűn, én zárkózottra válva vetem tétova életem sikátor vadonába.
Megcsalnálak s tán arcul is ütnélek és betörnék, leköpném a virágot és rettegne már a környék, hogy végre vad hiányod ne vájja belém a körmét.
Talán ha méltatlan lennék hozzád, ó szentek szentje, ha részegen ökröndöznék az utcaporba esve, e boldogtalan boldogság akkor tán odaveszne…
Mindennél nagyobb vétek az, hogy szinte már nem élek, táplálkozom és lélegzem, de skizofrén a lélek: testemtől távolodva él, mindegyre csak feléd leng.
Ó, életem asszonyává-vált Kőmíves Kelemenje, de béfalaztál engem ebbe a szerelembe, de béfalaztál engem ebbe a szerelembe!…
Beteg volt a kislányom, pedig semmije se fájt. Csak étvágya nem volt, meg aludni nem tudott.
- Bizony, vérszegény ez a kislány - veregette meg a doktor bácsi Panka sápadt képét. - No, de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára meg kolompszó.
Nagyot néztem az orvos szavaira - de aztán megértettem. Szedtük-vettük a sátorfánkat, s másnap már kint voltunk a pusztán. Sárgarigók köszöntöttek bennünket, mikor harmatos hajnalon megállott kocsink a fehér tanya előtt. S uramfia, Pankának az volt az első szava, ahogy beugrott az eresz alá:
- Jaj, apuskám, odaadnám a törött lábú babámat egy pohár friss tejért.
No, a Bimbó tehénnek még a baba sem kellett, mégis adott friss tejet. Nem is egy pohárral, hanem kettővel, örömömben visszafütyültem a sárgarigónak:
- Áldja meg az isten azt a tudós doktor bácsit! Már látom, hogy használ az orvossága. Hát még ha a tücsökmuzsika megszólal ebédre!
Azért persze egy kicsit messzebb kellett menni. Aranyos búzaföldeken, árnyas gyümölcsösökön, vadvirágos réteken keresztül. Messziről hallottam, hogy milliom tücsök pengeti a hegedűjét a tiszteletünkre:
- Ki-ri, ki-ri, ki-ri?
Ki ri? Hát bizony Panka volt az, aki majd ríva fakadt már az éhségtől. Én ugyan nemigen tudtam enni az örömtől, de ő megfelelt az én részemnek is.
Öreg diófák árnyékában hevertük keresztül a délutánt, s hazafelé kolompolt a csorda, mikor a pázsiton nekiültünk a vacsorának. Biz az csak húsos szalonna volt meg friss túró. De olyan jóízűen evett belőle Panka, hogy öröm volt nézni.
Két hét se telt bele, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa. Azóta minden sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó.
Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak. Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt. Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és magad megadni késztet a férfiölelés. A támadásra vártál, hogy megadhasd magad. De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik, mikor számban csupán még jövendő íz zamatja édesíti a nyálat, indít meleg szavakra! Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!
Csak az én két vállam hordja súlyát Csak az én mellem viselje búját - Viruló szép titkomnak, hogy szeretlek. Csak nekem dús, nagy ez a kis utca És áldott százszor az aszfalt. Ki tudja, Nem te jártál-e itt esetleg?
Egy órája tán itt voltál magad. Ruhád súrolt sok barna házfalat S e nő, ki szembe jő velem, Úgy mosolyog, mint aki téged látott, (Nedves és nagyranyílt szemekkel. ) Látod, Pedig őt nem fűti szerelem.
Csak én hordozom arcod itt benn, Csak nekem vagy te minden, minden S tied vagyok mindennél jobban. Az izzó, drága bélyeget, Amit szemed rám égetett, Hordom fájósan, boldogan, titokban. . .
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt, holdad vagyok, mely vonzásod körében járja végtelen útjait. Feléd fordítom arcomat, mert tőled hullhat csak rám a fény és a meleg, s olykor, mikor közeledbe érek, már azt hiszem: most...most elértelek! Kinyúl felém napszemed fénysugára, megérint, mint egy csók a téren át, s e fény visszfénye tükröződik rajtam, mikor átúszom a nagy éj tavát. Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem, lehullanék, ha Te nem vonzanál, úgy tartasz engem óriás erőddel, úgy húzol, mint egy mágikus fonál. S mikor egy világrobbanás hatalma égen és földön mindent szétlövellt, akkor zuhantunk egymás közelébe, karod elkapott és védőn átölelt egy pillanatra, aztán elszakadtunk pályánk sínére parancsolt a rend, a csillagok fészkükre visszaültek, s a hold újra a nap körül kereng. Megyek feléd, de soha el nem érlek, bolygok körülötted, s önmagam körül, bezárt világ, mely mosolyodtól fényes, s örök vonzásod szárnyain röpül.
Szép leányok, kedves hölgyek, Kik egy lelkesítő csókot Nem adnátok a költőnek, Mégis egyre ostromoltok
Pár rimelt sorért, emlékül, Fehér könyvetekbe irva. Minden édes emlék nélkül Mire jó e száraz firka? Mi rimelne össze szebben Mint két szivnek dobbanása? A költő csak énekeljen, És a mennyet soh'se lássa?
Csak ami a szívbe irva Szerelemben égő vérrel, Az a halhatatlan szikra Még a sírban sem enyész el.
Elmosódik emlékünkben Minden bölcs irásunk, tettünk; Csak az óra feledhetlen, Amelyben - elfeledkeztünk...
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, – hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Ha legközelebb szólsz ajkadra öltöm vágyam felruházom nyelved szóvirágos ágyban paplant is húzok rá melegedjen meg benne minden apró szavad mintha szavam lenne: hogy mennyire szeretlek…
Ha legközelebb szólsz megfürdök dallamában szólamodba dőlök mély sóhajjá váltan úgy szólok majd vissza mint kit mézbe forgatnak mézes-mázos hangon igémmé fogadlak: hogy mennyire szeretlek…
Ha legközelebb szólsz mást többé meg sem hallok másnak ajakáról bármilyen szó csillog csak a Te szavaddal mondhatom el még szebben mit képtelen voltam ebben az egy versben: hogy mennyire szeretlek..
Zöld lángra gyújt majd a vidék s a sűrű ködök szövetét a reggel kése tépi szét.
Ó, látod, miként fekszem itt, lesem az álom kebleit, pedig tudom, hogy nem segít.
A karcsú fűzfák hajlanak, s a víz alatt a kék halak az álmaimba siklanak.
Álmomban halak, angyalok ... Fülemben csöndes kardalok, révedező és jó vagyok.
Jöjjetek tavasz lángjai, a légben fények ágyai, madarak mennyországai.
E táj, e révület betölt, a Nap, mint madáranya száll s a héjjas bánatból kikölt.
*
HŰTLEN NŐ UTÁN
Mély vízbe hulltak lépteid és elveszett tekinteted, utadra többé nem terít a holdam ezüstszőnyeget és napom nem virágzik át éjeid sötét vánkosán, mint kő oly idegen a szád mint kő oly idegen a szám.
Nem kovácsolok csillagot, hajadba lámpás ékeket, tétlen-magamba bámulok, számolgatom az éjeket. Vésőmön rozsda csikorog és múltamra hull veretnek. Most már tudom, hogy hű vagyok, és szégyenlem, hogy szeretlek.
A vízről lassan imbolyog első utad, ó gyermekút! hűs fodrok őrzik lábnyomod, s én, mint akire köd borult, csak ringatom e fodrokat s a fodrokon túl tégedet, akit szégyenem letagad s kit rejtegetni nem lehet.
A múlton túl őrizlek én tűzkorszak emléke gyanánt, te hűtlen, riadt őzikém, emléked mindig visszaránt. Miért vésődtél így belém? Növök mint televésett fa, s bennem te is, úgy ahogy én, sejtelmes mitológia.
Gyöngyházszíned elém dereng, gyöngyházszíned s nehéz hajad, s szavad nyomán a lepke csend, s a lepke csend nyomán szavad. Karod, ahogyan átkarolsz s melled rugalmas vánkosa, széthullt a tűzben, mint a gyolcs, volt évszakaid mosolya.
A zene olyan, mint a víz: akkor is bejön a fülembe, ha nem akarom beengedni.
Azért annyira dallamos, hogy észrevétlenül be tudjon úszni.
*
Üveghegy
Meseország nagyon messze van, az Üveghegyen is túl. De szerencsére addig sose kell elmenni, mert az Üveghegy teljesen átlátszó, ezért Meseország idelátszik.
Pintyőke kis madár Lánykától megszökött, Ugrál, repül, nevet, A kerti fák fölött. «Várj, várj! megfoglak én!» Szól a lány, s érte mén.
Pintyőke kis madár Csak ugrál, csak nevet; Lánykának kis keze Csak űz, csak hesseget, - S pintyőke s lányka száll; Vadász megettük áll.
Vadász kegyetlenül Leejti kis madárt; Szép lányka könyezi A szörnyü, szörnyü kárt! «Ne sirj, oh szép alak, Hogy megbántottalak!»
Rossz vagy, kegyetlen is, Meg nem bocsáthatok, - Zokogva szól a lány, Madárt hol kaphatok? «Madárrá válom én; Szeress, oh égi lény!»
S a lányka föltekint: Madárnak nagy lehetsz; Inkább szeretlek igy, A mint vagy, ha szeretsz! S vadásznak hő karán Olvadva csügg a lány.
A LIGETHEZ.
Köszöntelek, te szép liget, S szelid magányod árnyait, E csergedő kristályvizet S e fák vidám sudárait! Köszöntelek - A nagy világban kéjt én nem lelek.
E szív, e lágyan érező, Nemesb hevűletért dobog; Éretted, oh hon, szép s dicső, Mely egykor földerülni fog, - S érettetek, Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!
S te érted, elrejtett liget! Hol szívem égi kéjt cserél, Hol lelkem - e rideg sziget - Önalkotott világban él, S ti bennetek, Kik égtek értem, s égek értetek!
Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek, s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át, és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák, és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, - így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át, elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik, a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit, este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok; virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok; tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok, a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod, ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon, mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
*
Verőfény
Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi tisztaságot adj. Villantsd felém egy illanó mosollyal tisztaságodat. Fénylő derűdből ez a lankadó szív többet úgyse kér: annyit csupán, amennyi könnyedén a két szemedbe fér. Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! - semmi nem igaz, csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát - felém hajítasz. Visszadobjam? - Forgatom és elejtem. Játék, semmi más. De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű őszi ragyogás.
