A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe tör zordonan kereszttel hősködő Ararát, a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a faeke áldásért kiáltott Istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje!
Alig vártam, hogy itthon lehessek. A krumplileves segített rajtam. Nem vártunk, gyerek! - anyám így szólott s vászonkötényét megigazgatta. Fáradtság, éhség alighogy eltűnt, munkába álltam, fogtam a villát, poros füveket szórtam szekérről, inkább lucernát dobáltam volna, de azt az égi tűz elharapta.
Láncról a vödör zuhant a kutba, vasmacskával a vödröt kifogtam, keréksín alá fa-éket vertem, nehogy a hőség perdítse porba, megöntöztem a dohánypalántát, gondok lombjára hadd fujjunk füstöt. S míg másba kezdtem, szóltam magamra: hiába vágyod, nem lelsz nyugalmat, szükség van itt a kézre, körömre, itt még az Isten is nyomorúlt!
Égre néztünk akaratlanul, mikor emeltük a dögnehéz ezüstnyárfát, hogy legyen vályu, itató a szomjas becce-szájnak, szülőágy a feldomborodó kenyértésztának, ha szakajtásra vár, a menyasszonynak pedig kicsi teknő, hogy majd fürdesse maszatos kis majmát.
Nem fáradtam el, csak meghuzódtam, a többiek is szótlan hazamentek, a csizmájukra ráragadt a sár - Itt a padon hadd feküdjek el, hadd nézzem a nagy padlásgerendát, ezüstnyárfa, bárdolt ezüstnyárfa, ilyen nyögetett minket is a réten. Szitálj anyám lisztet, süss pogácsát, szitálj egy kis álmot is szememre, nehogy a kutya megnyalja a számat, míg alszom, a kutyát ne ereszd be.
Elindul a fényes nap magasra, Búcsúztatja kedves édesanyja: "Fényes napom, hol leszen szállásod? Ki készíti el a vacsorádat? Ki vet neked éjszakára ágyat? Ágyról téged korán ki ébreszt fel, Hogy melengesd a földet, a várost, Sok ruhátlan pőre mezítlábost, Mindenütt a sok szegényke népet?"
"Kedves édesanyám, te ne aggódj! Istenemnél leszen a szállásom, Isten anyja veti meg az ágyat, Isten anyja korán kelt föl engem, Melengetem a földet, a várost, Sok ruhátlan pőre mezítlábost, Mindenütt a sok szegényke népet."
**
FALUN ÁLTAL FUT EGY SZARVAS
Falun által fut egy szarvas, Fut egy szarvas, Istent kéri: "Adj, Istenem, arany szarvat, Szét döncölöm fönn az erdőt, Lásam, mi van fönn az ormon." Fönn az ormon három ágy van, Három ágynál három úrnő, Mind a fiát csicsijgatja, Mind a három találgatja, Neve mi lesz a fiának. Megszólal a legidősebb: "Enyém neve tüzes nap lesz." Megszólal a második is: "Enyém neve fényes hold lesz." Megszólal a legifjabb is: "Enyém neve gyenge harmat."
**
A NAP HUGA ÉS AZ ERŐSZAKOS PASA
Fölfakadt a földből hideg forrás, Hideg forrás tetején ezüst szék, Ezüst széken ékességes lány ül. Térdéig a lábacskája sárga, Vállig arany a két kezeszára, Bontott haja selyemcérna csokra. Meghallja a pasa, az a mérges, Két szolgáját elküldi azonnal: "Ama vízhez menjetek el, szolgák, Ékességes leány látására, Ha a hírnek igazára láttok, Az a leány lesz a hites társam!" Két szolgája elindul azonnal, Hamarosan elérik a forrást, Ott a hírnek igazára látnak, Igaz hírrel térnek a pasához. Gyűjt a pasa lakodalmas népet, Lakodalmas népet, hatszor százat, Indulnak az ékességes lányhoz. Mikor a lány megpillantja őket, Fiatalon szól a sokaságra: "Édes Isten, ilyen csoda nem volt! Megkergült a törökök pasája? Megkergült, hogy mátkául vesz engem? Hugocskáját a ragyogó napnak? A hold első unokatestvérét? Hajnalcsillag égi féltestvérét?" Ezüst székről fiatalon fölkel, Ahogy fölkel, benyul a zsebébe, Kivesz onnan három aranyalmát, Dobja őket az ég magasába. Megbolydul a násznép, mind a hatszáz, Tolakszik, az almáért veszekszik. Három mennykő ledördül az égből, A két vőfélyt leüti az első, Barna lován a pasát a másik, Násznéppel meg a harmadik végez. Szál se maradt belőlük tanúnak, Vesztükről, hog megvigye a gyászhírt!
**
TESTVÉRTEREMTÉS
Két nővérnek nem volt fitestvére. Szabbnak-varrnak fiút patyolatból, Patyolatból, nyers vörös selyemből, Kemény puszpáng csontja a fiúnak, Bogár szeme két fekete gyöngyszem, Szemöldöke tengeri pióca, Apró foga páros fehér gyöngysor. Édesgetik mézzel meg cukorral: "Kis testvérünk, szólalj meg minékünk!"
**
A FÉNYES HOLD NÁSZA
Dicsekedik a szép hajnalcsillag: "Férjhez adom én a fényes holdat, Férjhez adom felhők mennykövéhez, Koma lesz a fönséges Úristen, Péter és Pál menyegzői vőfély, Szent János a fényességes násznagy, Nász-vajda a vezérlő szent Miklós, Szekeres az égjáró szent Illés!" Ezt akarta a szép hajnalcsillag, Ezt akarta, Isten is megadta, Fényes holdnak így lőn házassága. Koma lett a fölséges Úristen, Péter és Pál menyegzői vőfély, Szent János a fényességes násznagy, Nász-vajda a vezérlő szent Miklós, Szekeres az égjáró szent Illés. Im, a mennykő osztja ajándékát: Úristennek az ég magasságát, Péter-Pálnak nyári forróságot, Kap magának havat, jeget János, Kap Miklós a vizen szabadságot, Illés pedig sok mennyei lángot.
Nyugdíjam lassu ólomlábra tették, s a féllábam már mintha sírba lógna, bánnám is én, kövér vagy vézna volna, csak ideérne, szebben delelhetnék.
Most ahelyett, hogy hátszínt, bélszínt ennék, nyesőolló ad mirtuszt asztalomra. A legszebb talján hercegség: Szalóna. Bari: ez orrcsiklandó nedü helység.
A száraz bőrkére a fogam ráunt, hisz nem gyalázza emmár annyi éve kályhámat tölgy s olajfa egy csipet sem.
Ó, mennyit késlekedik, amit várunk! Csak jönne már, mert nem mindegy, ha késve vacsorázom vagy éhomra lefekszem.
Ha sóskolbászt eszel, s a flaska öble üres, utolsó csöppje is kiömlött, ha váltólovak helyett csak kidöglött gebék vonszolnak baktatva előbbre,
ha húzáskor szakad a csizma tönkre, holott a párja nagy nehezen följött, ha kéne tökkirály, hogy üsd a fölsőt, s király helyett silány alsócska jött be,
ha kárvallásra juttat szíved hölgye, ha váltód jár le génuai bankban, ha csótár nélkül lovagolsz a sárba,
ha nagy családodban sok a nyelőke... mondj hozzá ezret bár, hisz tenger baj van: legnagyobb baj az ember házassága.
Vonítások Kísérleti kutyák rámvonítnak reménytelenül, éjjel, nappal. Ellátnak gyehenna-beli jajjal. Nem sikolt így kerék a sínen s kenetlenül egy brigád kordé! Alul a pulik mint a purdé kisteknőbe hanyatt lekötve virradnak a kínra, vérük kapuja sarkig kinyitva, szítva pokollá velejük láza, morognak a teáskanálra, marcangolják a gumicuclit, habot vicsorgó babák lettek ölén a fehér nővéreknek. Minek ez? kifúltan kérve kérdem. Sugaras hang ropog: Érdekében! Érdekemben. Hát én kiért és miért gyötrődök? Akár az ebek miért vonítok? Elfordul az élet, magamra hagyva dagadnak káprázataim nagyra. Gyászbóbitával, bársonypofával fekete lovak rám lehajolnak, látnának holtnak, hülye heréltek, tömjén-aromában ércesült hajatok nem lesz a sátram, bársonyszügyetek viaszpecsétes vánkosára államat nem ejtem hagyjatok el engem! Pehelyből bomló aranymuzsikával jöjjön el a morfium ünnepélye, szívemet a jajból fölsegélje! Visznek ezer-voltos havasi naphoz, dagályt vöröshold ád majd a vérnek csenghettek nikkel-csipeszek, s ti kések: Szállt a nővérke melle tenyerembe, kábulat harsog, hiszem: egy boldog földgolyót tartok.
Dögszagból szivárvány alatt jöttem, jobb lesz itt a földön, mint a földben, bár a combomban oly szakadék van, átnyilalhat rajta a fecske! Csillag ne lásson engem az őrült vonítások udvarába vetve. Magaslatok hóhéra, villám, ne üss a virágot föltartó kézre, minden az éneklő embert becézze!
Robert CreeleyA KÉTSÉGBEESETI FÉRJ BALLADÁJA
Éltünk, nem volt a téma más,
csak szüntelen marakodás.
Ő mart engem, én martam őt,
s ment minden rendben mint azelőtt.
De itt vagyok most egyedül,
a polcra vacak se kerül,
kevés nálam a vigalom,
elvált, eltűnt az én aranyom.
Írok neki, gyere haza,
csak csessz magad, ez a válasza,
keresztény lelkem így remél:
majd jön, ha száraz lúd-szaron él!
Igen, de mégis szeretem,
szereti őt a gyerekem,
az a megoldás egyedül,
ha gyorsan visszatelepül.
Ó, nem, feleli, csökönyös,
lehervaszt, olyan közönyös,
Ó, nem, feleli, nem teszem,
igen rohadtul bánsz te velem!
Ó, asszony, itt a vallomás:
szerelmem nem volt soha más,
csak te, és más nőm nem lehet,
nem élnék mással, csak teveled!
Lehet, mondja, de férfi. van,
kívüled vannak annyian!
Ha vannak, javaslom neked:
csak ormányukon tartsd a kezed!
Majd magam választok ruhát,
táncolok, szórom a gubát,
szabad vagyok, te kis bütyök,
s ha nem hegyezlek, nincs prütyők!
Hát ez a nő a kedvesem?
Hát ő az égi kegyelem?
Ö nyit ibolyát s hoz tavaszt?
Ö az, ki engem dalra fakaszt?
Hát ő. Tudom. Még ma is ő.
S ha szeretem: ő a jövő.
Tudtára adom kereken...
Ó, drága hölgy, hajnalban, délben, délután,
Ó, drága hölgy, kanállal étkezik, vagy ujjával csupán.
Ó, drágább hölgy, ruhában és ruhátlanul, vagy fél-meztelenül
Ó, drágább hölgy, föláll, vagy fekszik, vagy csak ül.
Ó, legdrágább hölgy, ily szép, kecses, csodálatos hölgyek közt
nem akad.
Ó, legdrágább hölgy, lehetsz igaz, igaztalan, közönyös, vadnál
is vadabb.
Ó, legeslegdrágább hölgy, csinálj akármit, bámulj bármit, bámivé ,
változol.
Ó, legeslegdrágább hölgy, esőben, fényben, bármikor
Ó, hölgy, időt adj keveset,
Hogy befejezzem versemet.
fordítota: Nagy László
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen, rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe, hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet, az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt - félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj!
Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok, nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei, zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem, megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel, jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal, szügyük a palánkon betör az elárvult jászol elé, óriás zöld bikákkal döfeti a falakat, hullik laskásan a mész, a malter, az Angyal vihog, röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet, violát, rózsát eszik a konda, az Angyal röhög, pirinyó zöld seregei, talpasak és kacsosak, bevesznek minden zugot, mert a vízözönelőtti fölszerelést lerakta eléjük fehéren apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga!
Tompítja már eleven vakota az éleket, ragyogó nyeleket bársonymarkában korhaszt a moha, gomba-kupicákkal zöldarany bár-pult az iga, hajdan ikerablaka a kínnak, tinószemek dudorodtak ki rajta légykoszorúsan, ámen, és ámen az eke tükrére, tüskés boronára, bongó vaskarikákat gyűrünek húz ujjára a romlás, és lerohad kereke agyáig a földbe a szekér, s a dögtemetőből, harmatban járva hasig, patákat gyüjt a kutya a küllők elé - összeáll a fura fogat, fele valóság, fele álom, zöld árnyak bókolása, paripás mozdulatok, holdfény-ostorral kezében ott ül a dérfejű ember, hintázva egyhelyben vágtat, borosan, fogatlanul vigad e zöld lakodalomban: ihaha! gebéi helyett nyeríti: nyihaha, a Krisztustokat! s nem veszi észre, hogy ingét megeszi a harmat s bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom, nem hiszi el, hogy repülő sózza a mezőket, a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot, csak hajt galoppban őrjöngve, rajongva a gőzök smaragd lobogói között hajlongva, hajrá, apám! üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan, de villany-koronás fejemet hirtelen eloltja a bánat, s mert e romlásba nem avatkozik erős kezem: a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el!
Már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel, zöld hiuság, buja hit, levelenként előbbre tolakvó bizonyosság - hátrálna tőle a tükör, a rámába tűzött fácántollat iszonyat rezgeti madarász-lelkem címere leszédül onnan hamar, s a kíntól recsegő feszület már álma a puha mohának, már csupa-zöld reflex a fal, a nyers és vad levegő hidrogén magjai dörögve, akár a startpisztolyok, indítják szakadatlan a nyirkot, a mindent puhító nedveket előre, zöld agyvelők sugallata sejtláncolatok millióit feszíti haragosra s betör a lüktetés a házba, a robusztus növényi szabadság idevezényli gyökereit, gyökeret a fundamentumba, a falba, a döngölt agyagba dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai özönlenek a sókért, a mészért, vasért, kivonják a tartóerőket a négyszögekből, rombusszá rogynak keretei ablakaidnak, anyám, sírj a huzatban, repedjenek arccsontjaid, ablakot becsukni nem lehet, anyám, soha, sírnak veled nimfái a mésznek, meszelő-vonta sáv-ingben siratják a száritó derűt, diadalt, sír veled a menyasszony a képen, hajdani fátyol-torony, zöld fejü apró üstökösök betörik szemeit, hasítják szűzen virrasztó arcát, mosolyát, hozzád vénítik, anyám, zsugorítják, adnak neki kínon-túli távlatot immár, ki voltál: én is feledem, mi leszel: mutatja a kép - zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem! Jön a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul, pedig már lecsillapodva borozok, bilincsügyeimre fújom a kósza füstöt, e nyomorúlt időt is tünődöm aranykorrá, égszínű ablakomat már pergetett méz veri, akár a májusi zápor, s jön a Zöld Angyal, ideviharzik, levegőm is megzöldül mint a rézlemez, meghasad s hallom a vadság mell-dohogását, a legősibb önzés kozmoszi dörgéseit, rámcsap a vadság szaga, a csírázásé, avaré, zöld rohamé, a nagyormú diadal szaga elönt, mert itt a Zöld Angyal, zöld martalóc s primitív maskara egyben, röhögtet, búsultat is, bazári szarkafészek-süvege, üres szemüveg-kerete, szemodvában a kancsalul forgó rovarok kör-körös zafir-izzása, a durva szederinda-sörény, a városon áthúzott parlag-palást, a taplótarajos váll, hónalja fűseprüje, fagyöngy-csecse, pufók bokor-fara, borostyán-ingén a legyezővé lett madárka-szárny, a bundás bagolyökrendék s csillaga egy korhadt lókantárnak, a fej bevert cicák csontja, a névtelen babák haja, a kórságok csont-emléke, a hulló akácfavirággá lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, a var meg a genny, itt a gombaként kibukkanó combcsontok gömbje, s a csatárláncra iszonyú példa: indakuszaság, hol íme, levélrések a hurrázó szájak s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok puhítnak a nagy vallomásra, már nyers gyökerek börtönében a test, már gyomrom egy kosár gyökér, csupa görcs, már zöld epét, zöld bort izzad a bőröm, s hirtelen kiüt a borosta, karmosan, nagy-hajasan én vagyok immár a töretni-való atya, mert igazán most érzem ízét a földnek, igazán a harmat hatalmát, a fű-gyökerek fúróit elegáns ruhámon át a velőmben, szétfeszített állkapcsomban tuskóstul, koronástul a felnőtt akácfát: fenn suhogó zöld versemet, de ez már nem a tiétek, ezt méginkább nem értitek, ez már a záporoké, a csillagoké, a Zöld Angyalé, aki orcátlanul eljött, példákkal fölcicomázva, leverni arany tünődést, megrontani jelenemet!
Végeladás, nincs maradástok, emlékeim, lelkem csordái a kitárt csontkapun át a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda, zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek, menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok, a pokoli lombzengésbe bukjatok le eleven képek: nyeríts te legelői arabs kanca, azúrhajú rubintszemű, aki a játszó gyereket átugorva átvitted fejem fölött hasad érrendszerét, a tubarózsánál jobb illatú feszes kis tőgyedet, istenasszonyként szállj legelől, a levegőben utat hasítva, megszentelve édes tejeddel, te fényes mesebeli pár, kihánylak, szőke hajaddal, koronásan, aranying-lobogással parabolát írj a borulatos égre, selyemcérnán, sivító húron magad után húzd a legyőzött gonoszok tumultusát, fekete banyákat, kohó-torkú sárkányokat, sátánt, vérkorpás malmokat, gyilkosokat, gyerek-evő disznót, távozz csoda-időm tolla, te varázslatos, te bánatomkor számra olyan mosolyt csiklandozó, hogy előttem a nagy hegy széjjelrepedt szörnyű grimasszal, jaj, hogy a gyászra szivárványt fölemelni nincs már erőd, koloncod lesz a harmat, pezsegnek rajtad a férgek, rege se lesz rajtatok, regőseim, láncos csapat, agancsos bikával, sokgyertyás oltárral, csodamívü ritmikával csörtess vissza, zúzd magad össze, királyokat perzselő lángod örökre kioltom, pusztuljatok belőlem ünnepeim, kalácsosak, abroszosak, húsvétok zászlósak, harangosak, őrülten tüzes pünkösdök, megváltós boldog indulatok, templomot pofozó düheim, piros ingeim elússzatok, ifjúság hattyúi Dosztojevszkij sötét hajával borzongva szálljatok vissza, mint villanydrót-ütötte ludak zuhanjatok a zöldbe, szerelmeim ott zavarodjatok össze, ti fehér ruhásak, Mária lovai a körmenetben, kiket liliommal, szalag-gyeplővel hajt a szobor, ti géppisztolyos katonalányok, akiket anyám teknőjében fürdettem a világháború szennyétől szerelemre, páncélozott melltartót levetve teknőben repüljetek vissza az akácosba, kifújlak te nagy rózsa-szoknya virág virága: cigánylány, combjaid már a tüske között, hangya-udvarú emlék-szemeddel ne nézz már a levél mögül, már mindent hazaadtam - ez volt az emlék halála, vándor, ha ott jársz elefántfül-méretű lapuk között bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén, megrágott napfény-függönyben, ha nem félsz s képzeleted ha bírja lásd meg a rothadó mesét, a mitoszt, húszévem gyönyörű alakjait hasonfekve, avarba furakvó arccal, tárt szárnyakkal, karokkal, lásd meg a földbe szúrt orrú aranycipőt, az eljegyzett kezet, az elmúlt időket, már síppal, dobbal, csillagdörejjel nem lehet őket fölkelteni, nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha!
Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll, még nem sikerült néki, pillanatig még szabad vagyok, s jaj fénylek, mert fényes veszedelem virraszt fejemnél, mint a legvégső hajnalt e sugár-virágot úgy viselem, arcvonás nem mozdul el, bár tudom, a villámló bárdot hányszor rughatta vissza Hunyadi László nyaka, de két sujtás közé képzelt életem ezért szeretlek, etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk, hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét, letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket üdvözölni is tudjuk, tovább, a húsevő tüzeken át, a csipkék fegyházán, öntöttvas-melleken át, az alkohol szentjein s disznain át, a játék révültjein, a pálya szaturnusz-karéján, hol a fáslis telivér hordágyon nyöszörög, s a húllt-lelkeket úgy söprik össze, tovább, de mint a lágy szél, a vérző gerincű hidakon, csonthártya-érzékeny szomorúakon, gyászolókon át s megőrült asszonyokon, akik a megbontott ágyról idegen hajakat csípnek föl a mennydörgésben, tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken, a zsákmányvitézek bástyáit rúgva, súrolva kicsit a prémet, hogy rémülne smirglivé rajtuk, hogy virradatig viselnék a láng-inget, amit én kaptam hozományul, tovább az otthonok morzsalékán, az árva kerteken át, hol a kipirult cseresznyefákról vénemberek esnek az éjbe, tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban, a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt műértő termeken, a szentséges tanácskozások fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, tovább a kert gyanánt öntözött betonon át, a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén, tovább e jelen-világon, villámló karokon át, tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább, hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!
Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.
Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába férgek, petéznének isten-üstökébe. Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ők: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe - púderpamacsnak. Kérlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig vonszolt vala vizes-lajtot, és vala szomorú próbamén, ami jelenti, hogy csupán a csiklandozásra jogosult. Ám az ő lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a kiváltságos ellenfelet megtépázva, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadaték neki a legfőbb rang, viselhette a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim.
Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből. Mondják, villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudjuk, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe-tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, szakad a virág azóta is. Dobálják barbárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolók, idő múltával mindig mások, megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csíger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménsége: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.
Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.
Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva - s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a
lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz - mondja egy szózat -, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. - Emlék a pokolból, emlék - kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, - de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, - akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik
arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol - mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, - nyomorult világtérképű kezek.
Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt-fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.
Már elrejtőzött a nyitnikék-madár, mikor kitántorogtak a tölgyasztaltól a részeg kapások, akik a tőkék tövét nyitogatták a tavasznak. Már szekéren ültek emeletesen, szemük ablaka pedig vörösen zengett az alkonyatban. Alkohol tombolt ablakukban, és őrjöngött vitézi fény: meghalni nem akaró nappaluké. Hátranéz a ló és látja a szemek lángoló városát maga fölött. És nemet int, nem indul el, bár az ostor sudara káromolva csapkod szeme közé, ahol üstöke táncol. Gótikabeli centuriók lettek a részeg kapások. Óriásan tépik a zsuppot a pincetetőről. Gyújtanak máglyát a kicsi hölgy hasa alá. Tűzzel vallatják, tűzzel húznák ki belőle az utat hazáig, a fehér szalagot, ami végig lenne írva nótával, hogy: megkapáltuk a szőlőnket három ízben is, meg hogy: keresem a télirevalót, babámnak a selyembugyira valót.
Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben. S megrázkódott, mert látott lángoló csillagot, ahogy fut le a hegyről s lerogyik az erdő éjszakájába. Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.
Játékaim akkor estek hanyatt az asztalon. Merevítették lábukat égre kedves kukoricaszár-barmaim. És akkor tettem le végleg a szívemnek feszített apró cirok-hegedűt. Mert jött elém anyám a viharlámpával, mintha hasából venné elő a világító, füst-hajú öcsköst. Eredj, te bátor, mondta. S mentem kétkézre fogva mellem előtt a bádoggal pántolt, üveg-pólyás meleg babát. Köldöke búbján a láng is göcögött, mintha Betlehembe mennénk. De én sejtettem a tragédia végtelenségét. Csaholó ebtorkok, temetők halálos fogai előtt ügettem el. Képen vágtak veresen a rókák zászlai a kavicsbányák várfokain. Két oldalt gyilkos ijjászok állták a sáncot a hidegben.
Oldalamban a nyilalás nyilaival értem el az erdőt. A részeg kapások már előbb oda buktak, már nyúzták a lovat a csillagfényben. Már gyújtogató szilajságuk ellobbant örökre, zsugorodott pernyévé mellkosarukban. Orcájuk is csupa korom. Korom-álarcban, mint fekete doktorok, végezik a műtétet görnyedezve. Kétoldalt húzzák az irhát, mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről. Hallatszik a hártyák ropogása. Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől. Térdelve szánalmasan kicsinyek, de árnyuk az ibolyasáncra vetődve mutatja: itt hatalmas kanördögök osztják a lapot, kártyázzák el életemet. Most kéne megölnöm édesapámat! Fohászkodtam, aki alig voltam nagyobb a lámpánál. Most illene leszúrnom, ahogy ő a disznót. Most. Előbb a sarkam a torkára, aztán a kés! Képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt. Nem adott vígaszt se föld, se ég. Az égen is a fölfordult szekeret láttam lángban. Fönt is azt a tejpatakot, ami alul az ibolyalevelet emelgeti, dőlve a boldogtalan anya tőgyéből. S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.
Összecsavarva a kisded csikóbőrt, apám a nyakamba adta fekete prémnek. Ő maga kataton csendben felöltözött a lószerszámba. Vette hátára a hámot, fejébe a kantárt. Maskarájában a bűntudat izzott oltári csillagszemekkel. Mögéje álltak a többiek a vértanú irhájával. Megindulva, ó-betűs szánkból csak a lehellet omlott. Némán is megindultunk Isten és a ló nevében. Csilingeltek a fémkarikák, csattok, lépésenként összeütődve. És csillámlottak tiszta ezüstfényt. De mi valamennyien kormosak voltunk, vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.
Ősz van újra, lehervad a környék, fenn a dombháton sövények zöldjét elönti halálos pirosság. De szöllő és körte édesebbek, állatok hízva vérmesednek, a rétet jóllakva tapossák.
Megmérhetetlen verejték elfolyt, ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, gyümölcsöt nevelő szerelem. Sürög az ember nekigyürkőzve, kincseit hordja pincébe, csűrbe, s mosolya ragyog e kincseken.
Majd altató fény szitál az égbül, erdő és mező pihenni készül, suhogó ruháját leveti. Én nem alhatom át ifjuságom, deres és havas lenne az álom, a halál az alvót szereti.
