Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Hűvös volt ez a nap, és az újságok szerint Jön az eső, jön az ősz. Hosszú tél lesz megint
Húzódj még közelebb, s ha egy kevés bor maradt. oszd meg velem a poharad, ugyanúgy, mint szebb időkben
Ez a csönd éve volt, Körülzárt, átkarolt Gyere hát,legalább te légy kicsit bolond
Húzódj még közelebb, hajtsd a párnámra fejed S az a páncél ami óv, földre hullik lehet
Ne beszélj dal se kell, már a zenék sem azok. Amik nehéz napokon, végülis rólunk szóltak.
Ez a csönd éve volt. Szinte fájt ahogy átkarolt Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond Ez a csönd éve volt, mint az ár, elsodort. Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond.
Ez a csönd éve volt. Lassan múlik, mint a Hold Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond. Ez a csönd éve volt Lassan elfogy, mint a hold. Gyere hát, legalább te légy kicsit bolond.
Nekem az nagyon fontos, madárénektől hangos legyen minden reggelem, ne mondd azt, hogy ég velem, hogy ma eső nem esik, azért sírtál hajnalig, bár eső zuhogna rám, attól lennék én vidám.
ím ablakomon a fény, mint szabad kósza lény a kisasztal fölött táncolva beszökött ám egy kósza bajkeverő fodros kicsi felhő a Nap elébe állt panaszra így vált ím bújócskát játszani vagy utánna menni a fénynek nem tudok, fénynélkül elbukok ám ha te, drága Nap, ki alatt nincs új a Földön, fénycsóvád -persze csak kölcsön- átengeded legott, megkeresem az elbújt játszi fényű huncutot. Így hízelgett a kicsi fodros kerek felhő, rászedve a vén Napot, s mihelyt egy fénycsóvát -persze csak kölcsön - segítségül megkapott, hamis vággyal játszani a szellő után futott
Már szüreteltek itt, már helye van sírásnak, hóharmatnak, kószálásnak. Itt kerestelek; láttad általam a poroszkáló fehér kabalákat, a rekedt kakast a kupáscserépen, a derékba tört virágszálakat.
Akárhol jártál, bizton láttalak: hallottam októberi borospincék hűvösén túl, hogy zengett a harang hazai falvak dombjain keresztül.
Rezdül a csönd, a rozsdás idő véle rezdül: szétroppantják hívás és hit gerincét.
Ha elindulsz meghosszabbodnak az árnyékok Amikor elmész megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok Ha elindulsz idegenebb lesz a világ Amikor elmész sárgán sírnak az üvegek Ha elindulsz, ha elmész senki nem tapsol majd a kudarcoknak
Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel. A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha kopárrá lesz is a látszat így; hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg) gyarapodhassék. Ezt csakis a Kevesebb által érheted el. Sokból túl sok van. Az embléma rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút, a nyelv a beszédet. És talán örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben sosem ejtesz ki a szádon afféle hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint "örökké", mint "soha".
Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok. Feltűzöm hajam. Farmert húzok. Márt vártalak. Vártál. Odakinn esik. Bőrig áztál. Nézel. Reszketve nézlek. Vágyak vagyunk, lélegzések. Álmot kergetve (vagy megidézve?) símogatod homlokom igézve. Erdőnyi homály úszik lelkünkig, kidőlt fák ágai recsegik a vihart. Patakzik a víz. A múlttal hadakozik egy íz. Csak állunk és várjuk, hogy az esők belénk záródjanak, mint a velők..., viharok csendesüljenek húsz év után, csak neved mondhassa végre a szám. Sátrak emelkednek, széllé válnak, csak a miéink maradnak, örökké állnak. Tábortűz gyullad szemeinkben, tiltást tett a sors kezeinkbe. Vízbe szórjuk a könnyfelhőket. A Tisza kiönti emlékeinket. Állunk a ház előtt bőrig ázva, állunk másokat meg se látva. Szorítjuk egymás kezét és testét, nem akarjuk áthúzni velünk a tervét, se látni a sápadt Istent, ahogy fejével nemet biccent. Csak hallgatni az esőzuhogást és csókolni, csókolni éhesen egymást.
Azt mondtad, nem örök a szerelem, hogy jönnek az idők, a feledkezések, és makacskodnak majd velem, a kérlelhetetlenségig megaláznak.
Azt mondtad, nem örök a szerelem, mert, ha kigyomlálja hajszálainkból a sötétet, összekuporodik majd, nevet, megy, futni kezd más után, mert mehet.
Tegnap hallottam a hangod, a távolnak kiáltott, összekoccant fogammal a pohár... ismerem még most is a dallamot, soha ellenem, mindig nekem szóltak.
... beszéltem, csak beszéltem, de a mondatokról elfeledkeztem. Rohantam a hangod után, el ne vesszen a levegőben. Nekem fontos. Sután,
ha mindennapos, tudom sok lehet, de az én fülem csak matat, keres...
Te mondtad, maradjak, ha akarnék is, máshoz csak szaladjak, de neked maradjak.
Te mondtad, fáj, harap és váj, ha megkerülöm a szót és elhallgatom a másikat, húsz év után is...
Húsz év után is itt állok az ismerős semmiben és mintha csak az előbb mentél volna el, várom, hogy kinyisd az ajtót ... és nem értem, hogyhogy nem örök a szerelem?"
"Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik, van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek, csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fájdalmasabb és erőszakosabb kapcsolat, mint a szerelem. A szerelem adni és kapni akar. A barát csak adhat. Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért." (Márai Sándor)
