Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.
Egyetlen szilárd pont vagy az örökké kavargó káoszban – obszidián kő széltől porzó téglák közt, és ezt senki nem irigyelheti tőled.
Minden elágazásnál hozzád fordulok, s figyelem, merre tükrözöd fáklyám tompa fényét, és arra indulok tovább.
Vándorlástól görnyedt hátam olykor neked hajtom. Te hűtöd le, te egyenesíted ki, és te készteted lábaimat új léptekre.
Mert én tőled örököltem ezt a borongva bolyongást, és ezeket a nehéz, hosszú lépéseket. És azt, hogy mindig tudom, mit miért csinálok. Reszketek, ha belegondolok, hogy egyszer elhagysz engem.
És besüpped saját súlya alatt minden. És összedőlnek útvesztőm sűrűn nőtt falai. És rám mered majd zsarnokul a rideg, fekete égbolt.
És egyedül leszek szemben a világgal, mikor te már nem leszel, Apám.
levél Lócinak Kedves Lóci, a zuhany alatt már egy hete csak a hazámra gondolok. A zsebedre vágott hazámra, ami csak várja, hogy eltűnjön a környékről a végzet ezerkettes akvamarinkék Daciája. De tényleg: ott ül a zsebben az ország, az arcán rákényszerített kényelem, és csók és könny és takony – mielőtt rászáradna, szétkenem. És ha elég erősen feszítem, a zseb a varrás mentén talán szétszakad, hiszen a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad.
Már egy hete csak a hazámra gondolok, mindig. A zsebedre vágva várja, hogy befizessétek egy vidám vasárnapi vaszektómiára. „Zsákutcás magyar történelem, eltorzult magyar alkat.” Szabad a nép, akár beszélhetne is, mégis, mint aki meg van szeppenve, csak hallgat.
Már egy hete csak a hazára gondolok. Mindig. A zsebre vágott hazámra. A nép szabad, csak a szíve orrnehéz: egy rossz fogtömés feszíti. Így várja, hogy eltűnjön még környékről is a végzet ezerkettes akvamarinkék Daciája. Hogy eltűnjetek. Mert a nép szabad. A nép szabad. A nép szabad. Akkor is, ha ezt már nincs hová megírni.
A nép: szabad. Hát, ilyen lehet valami belső muss-ból írni – hogy még az egyre erősebb „tutti, avanti, Benito Mussolini!” se nyomja el, hogy „szabad a nép!” És hogy szabad-e sírni? Szabad. Mutasd a feketelistád! Mitől rezelnek még mindig így az old school kommunisták? Hát a new school kommunisták? Hogy nem volt kegyelmi pillanat, csak megfagyott és úgy maradt a rendszer kinn, a fregolin? Ha mocskos, vegyél föl tisztát, aztán viszlát!
Lóci, én elhiszem, hogy tényleg jó volna Mallarmét fordítani, de attól félek, jobb volna inkább allarmot ordítani, hogy „Mayday! Mayday!” A könnyedség nem játszi: mióta rámentél a spicy-ra (vagy rád ment a spicy), már nem az aranytartalékod, hanem a pupillád a svájci. Tudod, olyan semleges. Én mondanám, hogy nem látszik, de látszik.
Hát, akkor lássuk, ma este mit tolnak a konkvisztádorok! Szerintem én egy ragrímmel is jobb vagyok, mint a Jobbik-káderek, és ha az én jobbik részem ide is már csak szopni vánszorog, akkor léci, Lóci, legalább intézd el, hogy szexi részeg legyek! Mint te múltkor az álszent páleszoktól, meg a félszeg jégerektől, hát, úgy fordulsz a fal felé ezektől a „rettenetes gyerekektől.” Se bű-, se báj, se kétség, hogy itt a négynegyed, az négynegyed. Te, ezek tényleg majdnem úgy csapatják, mint azok a négerek, nem? Csak ezt már megírta Eminem kábé 15 éve. Amúgy néha tényleg olyan vagy, mint Eminem elmúlt 15 éve, mármint, nem olyan technikás, hanem, hát, tudod: kusza.
Álmaimban Koppány visszaint. Négybe vágott stadion. Ez nem a papírforma, haver. Ez a forma csak rajtamaradt a papíron. A legrosszabb hétfőm jobb, mint a te legjobb szombatod – tudod, mikor egy húszasból végigvitted a Mortal Kombatot. Most mit nézel, mit magyarázol? Ne magyarázzál! A nemzetközi helyzetre, ha látnál, beparáznál. Jön a helyzetközi nemzet, jön a kétely, meg a szájzár, jön a bennünk élő Kádár. Lézer? Lázár.
A zuhany alatt már egy hete csak a hazámra gondolok. A zsebedhez vér tapad – de a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad. A nép: szabad. De a nép, ha nem vigyáz, hát nem leveri megint az asztal széléről azt a kurva bögrét? Úgy megkészíti a röglét, a tévéshop-öröklét... A zsebemben kétszáz forint, két szál cigi, bőröm alatt meg pulzáló nonsalansz. De azért ugye, voltak boldog perceink? De azért, ha végre elhagysz, ugye, ott maradsz?
Miféle átok ül rajtunk, ó, mégis miféle átok, miért olyan kevés világrajongó lakja ma a világot? Miért nem szereti mindenki a könyvet és gyümölcsöt, és ragaszkodik mégis önmagához? A földanyát a pusztulási görcsök rázzák, tisztán érezni. Halálzsinórhoz köldök az ember, s jó régen nem Istennel van összeköttetésben. Nélküle élni már nem érdem, az űrben kint a semmi rendel, kisütteti a ti jövőtök, megalszik sivatagi homokágyon, vizet tesz elébe az ördög, és azt mondja, hogy „élni vágyom”, de az nekünk épp a halálvágy. A szabadságot hétvégén bezárják, viszont a rabság mindig szabadlábon, meghallod néha éjjel rekedt hangját, megérthetetlen, mint egy álom, vagy álomból épp a józanság. Miféle átok ül rajtunk, jaj, mégis, miféle átok, talán az a legnagyobb baj, hogy nincsenek ennél sehol se jobb világok? Csak egy-két ország, vidék, falu, de tükrük épp a múlt felé domború. Sose voltak? Elpusztultak hamar? Szétmosta őket egy nyári, vad zivatar, vagy elvitte az őszi hidegháború, lehullott a lombjuk, mégsincs sehol avar, telet meg pár éve senki se látott, olyan, mint a te talányos hiányod, kimondva Isten, elhallgatva átok.
Ki virágod voltam öröm, íz a szádban, oldozz föl, érints meg, ne maradjak gyászban!
Hogyha vissza nem jössz, magad másnak szántad, szíved gyökeréig ásson le a bánat. Kutyák nyalják véred, csillagod lehulljon, hegedűd zápuljon, örömöd halkuljon.
Megvadult nyarakban fogvacogva járkálj, kappanként csukorodj lotyók sarki nászán. Szíved kívül hordjad, hátadon a házad, szádig érjen a tűz, rozsda marja nyálad.
Szemed hollók áldják, száraz ág himbáljon, isten bottal verjen, nyavalya megáldjon. Ragya felköszöntsön, fogad is csak kölcsön, ízenként pusztulj el, véred ürgét öntsön.
Rí a nyüves bánat, rejtezkedik kedvem, öledbe-karodba emelj vissza, Kedves! Virágod ki voltam, öröm, íz a szádban, oldozz fel, érints meg! ne maradjak gyászban.
hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel nem tudom talán az esti zümmögés utóhatása talán a köd mögüli fény vagy mert szél se sír a rossz ajtó alatt ahogy gyerekkoromban kályhaszó tutulnak az ördögök mondta anyám akolmeleg volt ringató
mit kamra mélye rejt most elvagyok a derekam fáj ugyan de pulzusom szívem nyugodt rossz gondolat se bánt az agy kémiája közömbösség a megszokott iránt elfogadom mit nem lehet az elmúlást magányt
a nap előttem történhet bármi még e csöppnyi fény estig minden bajt kivéd délután lefekszem a suliból megjön a lányom s miként ha velem van a szokott tervben sétára invitálom nem baj ha nem megyek kérdi aggódón-figyelve meg ne bántson ugyan mondom pihenj nyugodtan persze Cicám kis bolondom felnőtt ennyi hiába fáj kell hogy magává akarjon lenni
rozsda mindenütt amolyan halálnyom nem taszít kicsit lever unja a város is ásít november középső vasárnapja jön se ring se meccs levelek potyognak szél piheg várunk a kiszámolásig
Deresek a csipkebokrok, őszül a mező, öregszik a bánat, tavaszra begyógyulnak a föld sebei. Az arcra piros pipacsokat rajzol a hideg. Az illatok ércesen sisteregnek a tájban, azt susogják a fák, hogy élni jó, belesétálni a nap álmos arcába, majd hosszan nézni a telehold ezüstjét. Ma este csukott szemem alá hívlak, fogd be lovaid az álom hintaja elé, és mássz fel a legmagasabb pontig, ott foglak várni, én leszek a szárnyas ég kékje, és te egy fa leszel, hosszú karú, hogy biztosan elérj engem.
Szeretnék adni, valami jót, vagy szépet. Nem üveggolyót, nem múltidéző képet. Nem bokrétát, se szalagos kis dobozt. Helyettük sóhajtást, amelyben lelkem vánszorog.
Jó volna éjszakát küldeni, csillaggal. Álmokat, szelídet, reménylő holnappal. Jó lenne fényt adni, tisztát és szivárványt. A hangom most megremeg, feltör a kiáltás.
Kiáltok: Mit adjak? Magamból valamit? Nincs bennem semmi sem, kút vagyok magam is. Üresen markolom a földnek kérgeit. Keresek, de a mély rám küldi férgeit.
Üresen, férgesen, gyűröm a napokat. Néha egy kis levél ölemben megtapad. Sáros lesz, elhervad, mégis engem kért meg, őrizzem álmait, egyszer tán felébred.
Tudod, mindenem ő ebben a vad létben. Ahol forgószél dúl az ember szívében. Ahol a béke nem más mint megposhadt szilva. S az élet csak villanás, a sötétben szikra.
Szeretnék adni, kedveset és szépet. Utolsó kincsemet, melyre féltőn nézek. Nincs nékem csillagom, szivárványom fakó. Csak az a levélkém, az ölembe bukó.
Ő sem a sajátom, valakitől kaptam. A magasból küldték, hogy segítsen rajtam. De ha fázol, s azt érzed, jó nincsen. Átadom levélkém, az egyetlen kincsem.
ritka gyöngysort keresek, páratlan szépségű ajándékot képzeltem el, amit bármikor viselhetsz, mosogatáshoz is illik, ünnepekhez és hétköznapokhoz, nappalhoz és éjszakához egyaránt való. felfűzöm a gondolatokat erre a kora tavaszi délutánra, amikor először sétálok idén sapka nélkül, és nem vacog végre a fogam, te biztos aggódnál, hogy megfázom, nem örülnél a sapkátlanságomnak, sem a lenge dérnek, ami ki-be szaladgál a sportfelsőm alatt, meglebbenti a nadrág szárát. Narancssárga az alkonyat karéja az égen. Sütkérezem egyre növekvő délutánok fényében. A születésre gondolok, hogy életet adni a legnagyobb alázat, és hogy az öröm mögött ott bujkál a félelem állandója. Fűzöm a gyöngysort: jázminillatú örömből, levendulalila türelemből, gránátalma derűből, kakastaréjpiros ölelésből, bíborvörös önzetlenségből, türkizszínű rajongásból, almazöld reményből, nyársárga szeretetből, hegyikék erőből neked, születésnapodra.
Nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy egyszer majd belépsz a kertkapun és mégsem látlak téged, mert árnyék leszel csak, pedig ott állsz mellettem, talán meg is érintesz ujjaiddal, végigsimítva foszlásnak indult ingemet, amelyet szükségből vettem fel magamra, mert már minden ruhám a szennyesben rohad hetek óta, amióta nem vagy. És csak megyek, megyek tovább magamban hümmögve beszélve, semmit sem érezve a szőlőlugas apró résein áthulló napfény melegéből, a hónom alá szorítva az aznapi fél kiló kenyeret és tíz deka szalonnát a korareggeli csendben, mert hiányod föl-fölsajog elárvult szívemben. S érzem, amint borostás arcomra lapul majd az éjszaka, még akkor is, ha már a szomszéd ház udvarában hangos kakaskukorékolás és motorberregés veri fel a múló percek tünékeny csendjét. S akkor is, ha menetrend szerint, időtlenül dübörög agyamban a félig kikövezett úton a szántóföldekre igyekvő lovas kocsik patakopogása, miközben egy-egy tátott szájú idegen ideges harákolása harsan föl az utcán, mert a magam némasága örökre el- s befeketít. S bánni fogom, hogy ostobán kinevettelek, amikor zavartan azt mesélted nekem, hogy egy-egy elmélyült ima után mindig magad mellett érzed szüleink jelenlétét a temetőben. Hogy nem hittem a neked vigaszt adó földöntúli létben. Hogy hitetlen maradtam, és csak az atomok felbomlásának folyamatát láttam minden élő s holt anyagban. A fájdalmas elmúlást. A soha-vissza-nem-térést. A hiábavalónak mondott hit szavát. Mert hittem; ha magamra hagysz, többé már nem találkozhatsz velem. Ha elhagysz, a testemet többé meg nem érintheted. S ha előbb én hagylak magadra, én sem foghatom meg többé elárvult kezed, mivel a holtak, bárhogy is szeretnénk, nem kísértenek.
furcsa dolgok maradnak meg az emberben arról akit elveszített a haja illata ahogy vállat vont ahogy kacagott hátravetve a fejét vagy ahogy mocorgott álmában s hogy nélküle fekete-fehér volt a világ hogyan vitt bele színeket s jelentést a csöndbe szavakon túli értelmet a félig gondolt mondatokba lelket kitáró gyorsan elillanó békét emlékeket hozó mély értelmű álmokat szikraként kipattanó fényeket s hitet hogy az örökkévaló hullámverésében ami lényeges az előbb-utóbb megtörténik velünk
Ajándék ez az ősz, ezek a birsalma-sárga éjszakák, ajándék szemed rebbenése is, ha megfodrozza a világ mind északibbra forduló szele, mert úgy vagyunk már, mint akik nem sokat várnak, tenyerünk teli mégis mindújra simogatással, dióval.
Álmodó vérednek volt igaza, mikor tavaszunk betetőzvén azt súgta: kezdjünk bátran a nyárba, s miattad, éretted, most, lám, az őszt is megszerettem.
Mellettem ülsz, figyeled a folyót, ömlik felénk a szemhatárról, hullámaiba a szél napot forgat.
Nem sodor ágat, nem sodor levelet, egykedvűen húzza magával az eget. Nem sodor örök életet, minden percben vége van, s mégis végtelen. Némán lesik a mauzóleumok, elhagyott bástyák, templomok, ahogy vize hangtalan vizet sodor.
Még tavasz tombol, de már küszöbön toporog a nyár, lila virágok borítják majd a víz fedelét. Folyó, folyó, vajon merre mész? Mi az a csónak, ami hol látszik, hol a semmibe vész?
A folyót nézed, aztán engem, létezik a folyó és én is létezem. Nézlek és nézem a folyót, Vajon létezel-e, s a folyó létezik-e?
Félek, egyszer még megáll a folyó, kiszárad a föld, s kővé válnak a víznek szomorú cseppjei, félek, mikor a lelkem egy messzi világból visszatéved, nem lát már folyót, s nem lát újra téged.
Évek telnek, s én még kereslek, kereslek a Napját vesztett hajnalokban, kereslek az elhagyott paloták mélyén, ahol denevérszárnyak ütlegelik a levegőt, kutatok utánad a véghetetlen álmokban. És kérdem akkor a folyót, mi a boldogság, s a folyó azt mondja, bennem csak a víz sodródik. És kérdem akkor a hegytől, mi a boldogság, s a hegy azt mondja: én csak az a hely vagyok, ahol vagyok. És kérdem akkor az emberektől, mi a boldogság, s ők nem felelnek, a szem öbléből az arcuk dombjain sodró- dik át a víz.
Ne sírj kedvesem, egyszer minden elmúlik, hisz oly rövid a lét, egy nap már se öröm, se bánat nem ér, fű lesz a takarónk, nem dobban bennünk szív, nem lüktet bennünk vér, s kezünkkel nem keressük egymás kezét.
De addig maradj, kedvesem! Maradj, míg fénybe foszlik a holdas éj, hallgasd az éji világ ezer neszét, elhal az egyik épp, míg a másik születik, látod a porból mászik elő, ki tudja meddig, de él.
Nézem a szemed, tükör, ott vagyok benne. Lecsukod a szemed, ott maradtam benned. Csak téged látlak, én beléd vesztem. Mi marad ebből a nyárból, a kert sarka, virágok, egy esőn felejtett szék, nagymama hófehér haja, az ablak mögül ő néz, s a szemet vakító napsütés.
Mi egyben állt mind szétomol megül az útpadkán a por szél fújja kerék fölveri ám egy nap hűvös tengeri párákból vidám fellegek toronylanak a táj felett majd egy-két óvatlan marék hullt magból zsenge sarjadék fakad ki zölden és üdén a lüktető út rézsűjén s mi széthullt ismét összeáll és nincs halál és nincs halál
Hogy életem végéig fájni fogsz, s megkönnyezlek majd, hogyha elmereng az ősz, és a szeptember megidéz téged, fölröppenő kísértetet – már nem félem többé. A lombokat hagyom, rólad hadd álmodozzanak, és megtűröm a szúró szenvedést, mikor lefest a bíbor alkonyat. Titkos kamrámba elrejtettelek, ahol nem érinthet meg senki sem, s ahol rózsák között, halálomig virulsz örök-zsengén, húszévesen.
Apám ma bevallja, hogy hajléktalan. A sarkon lévő tűzcsaphoz jár fürdeni. Dolgozik, de napról napra él, néha konténerben alszik, néha a betonkeverő alatt.
(2)
Apám ma eljön nagyanyám temetésére. Előtte a kínaiba megyünk inget venni. A koporsó két oldalán rokonok, leül, lehajtott fejjel hallgat, az Evangélium szövegére sem akar felállni.
(3)
Eladja a régi nippeket. Egy fekete szárnyú gémpárt, egy térdelő, meztelen nőt.
Elválunk a sarkon, visszafordulok, látom, kezet fog a zálogossal. A szekrényen foltok maradnak, a porban szobrok nyomai.
(4)
Apám ma még megmenthető, pedig mindenki azt hiszi, hogy nemsokára követi nagyanyámat. Az állomáson vízzel kínálom, azt mondja csak bort iszik. Elővesz egy műanyag flakont tele sárga folyadékkal. Poggyásza régi, szürke tornazsák, semmi más.
(5)
Ma nem kopasz. Koponyája papírgalacsin, tele horpadással, bőrén pihés, szétálló szőrszálak.
A borosüveg mellől elővesz egy mobil nagyságú hajvágót. Félek, hogy megvágja magát, holnapra elfogynak a naptár üres rubrikái. Hogy az orvos újra beírja: exitus.
Ha az ember ezt választja, ezt a magányt, ezt a hajléktalanéletet, akkor elkérgesedik a lelke, önzővé válik és összeférhetetlenné, és félti a testét is hozzáérni a másikhoz,
nem undorról beszélek, mert nekem is vannak szexuális álmaim, a biológiai funkcióim normálisan működnek.
És egy kapcsolat, az felelősséggel jár. Hát én saját magamat sem tudom eltartani, akkor hogyan tartsam el a családomat?
Meséltem magának egy álomról, azt álmodtam, hogy egy csoport galamb vergődik, felrepül és elrepül. Biztos, nem emlékszik rá.
Nagyon rossz passzban voltam, akkor kerültem a szállóra, és elmeséltem magának, hogy azt álmodtam, de a szó szoros értelmében, hogy egy galamb vergődik a lábaim előtt, és már alig él, és csapzott a tolla, és az álmom vége felé felrepül és elrepül.
Ugyanez a motívum a Városmajor utcában is bejött, láttam a galambot, és nem tudott elrepülni, és betettem a zöldbe, hogy legalább árnyékban legyen, és kerestem vizet, de nem találtam kutat. Olyan érdekes dolgok ezek!
Van a téren egy lány, Lindának hívják, egy kutyával mászkál, és annyira természetes módon megfürdik a szökőkútban. Mi ez, ha nem szabadság?
