„Majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem…” (G, azaz Geraint Thomas arra a kérdésre, hogy képes lesz-e megőrizni a sárga trikót)
„Meglátjuk, mi fog történni…” (Sok versenyző arra a kérdésre, fog-e támadni a szakaszon)
A májusi meghiúsult Vidróczki helyett a PM 50-et jelöltük meg Jaattal egy nosztalgikus zsírégető és alakformáló foglalkozás helyszíneként. Ilyenkor az ember készül: számot vet az eddigi közös „munkával”. Nagy vonalakban sejti mi vár rá: egy kőkemény, tanulságos nap, kitoljuk a kerítést megint.
Reggel az állomáson a ködöt (igen, azt…) fotózom, legyen belőle egy kicsi későbbre. Régen rajtoltam ilyen korán (persze, azért saját idő terhére ezúttal is): 7:15-kor már a pályán vagyunk, kezdünk egy bemelegítő heggyel: még nincs forróság, de a víz dől rólunk, a lejtmenet technikás, de megoldjuk. A városi kékkút kell, mert a Várhegy meredek, utána meg kategorizálatlan emelkedők puhítanak. Szeleteket cserélünk, hogy ki-ki ne unja meg a sajátját.
A „Vascső-forrás” klasszikus megállóhely, frissítő ide vagy oda. Belerázódtunk, kezdődhet a kemény munka. Kerékpáros vállmozdulattal küldöm Jaatot előre a Káván, aki hiánytalanul elvégzi a feladatát. A hegy előtti nyeregben egy másodpercre megfordul a fejemben, hogy akciót kellene indítani. Megfontolom. Jól teszem. Rövid lejtmenet után folytatódik a kiemelt hegy, a Mester tempója kegyetlen, amolyan Dan Martin-féle gumikötelezéssel próbálom a lépést tartani. A Tót-hegyesen enged két percet, ismerősök, sztorik, aztán az egyik legszebb és legkellemesebb szakaszon magamhoz térek kissé.
A Hideg-kútnál van a pont, ami újabb szintet jelent majd visszafelé jövet. Mindegy, a kiváló hideg limonádé meg a cimborák jókedvre derítenek. Itt veszem észre, hogy a múltkori kalandtúra után a táskában maradt a metszőolló. Jót mosolyognak rajta a sporttársak, pró vagyok, hiába no. Amúgy meg semmi ez Optika Black & Deckeréhez képest, amit egy ízben magával cipelt.
A széles dózeron elgurulok kicsit, tudom, Jaat simán behoz a hegyen, de szórjuk ki a mezőnyből azokat, akik csak utazni akarnak J A másodikon már újra a Jaat-féle gyiloktempó egy kigyorsítással a végén. Ez már fáj és még nem említettem a Nyikomot, amit előzetesen elfelejtettem kategorizálni.
Lefelé vigyázunk a néhol technikás pályán, megemlékezünk Scarponiról, hiányoznak, akik elmentek. Keresztesen gyümölcs, kóla a frissítő. Itt jegyezném meg, mennyire hálás vagyok a gyümölcs-szolgáltatásért. Rögtön kezdődik a hegy, nincs idő amerikázni. A műútról letérve megpróbálom a tanultakat visszamondani Jaatnak: előre állok egy kis tempómenésre. A Kaszala-rétig még egy kis futás is belefér: ahol az út a sűrűbe ér, érzem, indulni kell. Rég volt ilyen, itt nem számítanak a következmények (meglátjuk, mi fog történni…), menés van a mezőnyben. Hiába ordítanak a csapatkocsiból a belső rádión át, jöhet a 100 eurós bünti, nem érdekel.
A következményeket a Világos-hegyen kell viselni: Elvis hatására a lábak a rock and rollra mozognak (össze-vissza). A legnehezebb lejtmenetre nem jó előjel (hozd a barna nadrágom…), azért valahogy sikerül heveny energiapótlások közepette. A futás nem jellemző a második Fajzatig. Kell a barack és a sütemény meg a csővíz is a mélyponton.
A végső kiemelt hegy, a Havas már egy ideje beszédtéma. Okosan fel kell építeni, aztán majd kiderül, hogyan reagál a szervezetem… úgy vagyok vele, ha nem bírom, valahogy felvisznek a hegyi segítők, kapok pár percet, de már így is megérte.
A kevésbé meredeket felvezetem, a gerincet elérve Jaat élre áll és megkezdi a mezőny módszeres kiirtását. Most kéne a ragadós kulacs meg a jég a póló alá. Nehéz leírni ezt a szakaszt: minden energiát a menésre kell összpontosítani, tenni a kereket, mert ha megszakad a sor, vége, ha 2 méter a távolság, abból 5 lesz meg 10. Tenni a kereket. Tudom, hol a kilátópont, de nem nézem a lentieket, mert addig elmehet a hegy, egy-egy rosszul megoldott lépés következménye a leszakadás. Minden életfunkció a haladás szolgálatában. Mondhatod, mekkora marhaság ez, de néha oda kell adni mindent egy célért, vagy legalább azt hinni, hogy megtettem. Tudni, hogy nem maradt egyetlen mozdulat sem bennem, beletettem az egészet, vagy még többet is, nem számolva a következményekkel. A jutalmam, hogy kívül lehetek a világ ócska realitásán, tökéletesen fókuszálva arra, amit fontosnak gondolok. A csúcs előtt – tartva egy akciótól – Jaat futni kezd, én utána, így érjük el a nap tetőpontját. A Kalapácsos meg néz, hogy mi van, ezúttal nem vág fejbe. Már csak okosan le kell hozni a végét, mert van ugye egy lejtmenet valamint a hosszú irammenés a célig.
Meredek és technikás lejtő, kisebb bukásba keveredünk, meg egy nem várt domb is nehezít, a végén valódi gumikötelezéssel érünk a vasas vizű ponthoz. A puskaport ellőttük ma, Jaat érdeklődésére őszintén mondom, nincs bennem hiányérzet a napot illetően. Az irammenésben kevésbé erős versenyzőként óvatosan haladunk, futás az árnyékban, napon inkább nem, a városban híd ide, híd oda, Gyöngyöspata a Mátra Velencéje, állapítjuk meg, a barokk kőhídtól még megnyomjuk a végét.
Hazaértem különidő nélkül, ez a legtöbb, amit egy prokonti versenyző elérhet a world tour mezőnyben, a csapat elégedett, elvégeztük a munkát. Jaatnak köszönöm, hogy kihozta belőlem, amit csak reméltem, hogy ki lehet, a rendezőknek pedig a tökéletes körülményeket.
Barátaim, a találkozás mindig öröm, ezúttal sem volt ez másképp. Minden izomcsoportot megmozgattunk, a fitnesz-foglalkozás elérte célját.
Köszi, kellemes emlékek ezek is. Részemről nyugodtan berakhatod a fotókat, örülök nekik :-) Az Alföldi Kék ma is állandó téma nálunk, pedig én nem is voltam. Ez is sokat elmond... szóval köszi.
Érdekes volt, bár jobban meggondolva nosztalgiázásra - talán a teljesen más útvonal miatt - annyira nem állt rá a fejem közben. Igaz, én már csak olyan Lemaradáson voltam, ami nem vezetett le Rákoskertig.
Jó dolog nosztalgiázni és szerintem fontos is. Mert emlékezni jó érzés.
Nem tudom, hogy hol tart most a "személyiségi jogok védelme" téma, így inkább csak egy olyan fotót illesztek be, amelyen hátulról láthatóak a túratársak.
A hely egyértelmű, az időpont: 2002. (Ezen a túrán indítottam el az AK szervezésemet.)
Amúgy pont hétvégén jártam Garábon (bringával) és ott is eszembe jutottak a Cserhát ttúrák.
Amúgy egész érdekes lehetett az a Lemaradás... felidézte bennem a XVII. ker. + ker. 40 nevű túrát, ahol trágya-tavak és számozott utcák voltak, meg a Naplás persze. És felidéződött pár Lemaradás is, főleg a másnap reggel a Kucorgó téren... szóval köszi az inspiráló fotókat :-)
A túra színvonalához szerintem nagy mértékben hozzájárult, hogy a Rendezők rutinos, "régi motorosok".
Csak egy példa a hozzáállásukról: A Csacsi-rét előtt valaki átszalagozta az útvonalat. Az egyik Rendező rövidesen a helyszínre ment, és "visszaszalagozta" az utat.
Köszönet a Határjárás túra rendezőinek, nagyon élveztem a túrát (legalábbis többnyire, néha kevésbé, de ez nem a rendezőkön múlott)!
Dióhéjban még célzárás előtt. Szóval mégsem ismerem a Budai-hegységet úgy, mint a tenyeremet, ma rengeteg új helyet fedeztem fel! Nem gondoltam, hogy a Csúcs-hegy még ennyi újat tud mutatni, de tud! Ezt a határvonalat még máskor is szívesen bejárom! :)) Ami viszont nem lepett meg, hogy valóban nem barátom a huzamosabb aszfaltos gyaloglás. Jövőre csak a 27-es távot választom, de azért jó volt a kilátás a Tétényi-fennsíkról lejövet. Sajnos nem maxoltam ki, kimaradt a végén pár ajánlott letérés, azokat bizony levágtam (amúgy ezek választható kitérők voltak, így is teljesítettnek tekintem a túrát). Szóval, köszönet a szervezőknek és nektek túratársaknak!
Kirándulgatni járunk, de azért az nem ugyanaz. Egy Hegyiember-féle csillagtúra viszont erős motiváció lenne, hogy kitűzőért menjen az ember, meg a gyereke(i)... ;-)
Ó, az nem semmi, én utoljára kb. 3 éve láttam őt Czékli Bélával a Vasason. De lehet, hogy több éve történt... valóban illett ehhez a túrához az ö megjelenése.
Ez nemcsak olyan volt, mintha ugyanazon a túrán lettünk volna, hanem mintha ugyanaz lett volna a múltunk is.
Beleértve az apák útját is... Emlékszel tán, beszéltünk mi régen apákról is.
János barátodról eszembe jutott, mit hagytam ki a beszámolómból. Pedig azt hittem, hogy végre egyszer minden fontos benne van. A Szurdok után szembesétált egy nyugdíjas – egy nyugdíjas ttúrázó, aki személyesen Dévényi Zoltán volt. Már nem is tudta, milyen túra van, csak kirándulgatott szombat délután. Szép adalék egy retrótúrához.
„Sanyikám, elmegyünk arra az (E)Ötvös Csöpire…” (Járosi Úr sok évvel ezelőtt)
Két állapot van: a vihar és a vihar előtti csend. Így jellemezte a munkáját egy barátom péntek délután. Komoly hangon fejtegette, hogy ezt így nem lehet hosszú távon csinálni. Pedig megfizetik. Megveszik kilóra, ahogy mondta. Akkor sem megy. Néha annyira fásult, hogy már zenélni sincs kedve. És van-e értelme bárminek is, ha már a Hammondot sem tolja senki? Kérdezem ismét, határozottan: van-e út, ha a zene sem az?
Rég volt. Megtanultuk olvasni a jeleket. Főleg a nem létezőket. Az eltűnteket. A sosemvolt-sosemlesz fajtájúakat. Átöröklődött belénk az „apák” útja, a bevallott hibáké, az elvétett elágazásoké. Itt félrehajtod az ágakat és bebújsz, majd lesz jel, ha már a jó úton vagy. Ilyen volt a „Csöpi”. Kaptuk a hírt és adtuk tovább másoknak. Így keletkeztek a legendák. Emlékszel? A K+ Lajos-forrás után, a P+ Szentlászló felett vagy a Hoffmann-kunyhó környéki Bermuda-háromszög és persze a végén a KIMSZ-emlékoszlop után a nem definiált sárga sáv. Egy kedves öregúr volt a pontőr a Fekete-kő felett a csúcskőnél, (persze akkor még a háromszög is másképp vitt fel oda) és Pomázon a művháznál egy kempingszéken a főrendező.
A művháznál a főrendező a régi pózban, a régi elméletekkel, a régi hittel. Itt most nem a mai Pomáz a helyszín és főleg az idő nem a most, nosztalgikusra kapcsolva a belső rádió, recsegve közvetít valami régi tánczenét.
A rajtlista (szégyenteljesen) rövid, de megfelel a klasszikus időknek. Épp SK neve után jövünk a sorban, mondom, történhetne ez 15 évvel ezelőtt is. Ezúttal is nagy mennyiségű információt cserélünk és csak remélni tudom (de azt nagyon), hogy visszatérése tartós lesz. Van mit megbeszélnünk…
Nem bánom, hogy csak 30 ez most. (akkor én voltam annyi…) Az új aszfalton felfelé futás kissé merész ötlet, nem javallott újrakezdőknek.
„Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;” (T.S.Eliot)
Harangvirágok bólogatnak s bogarak futkosnak dolguk után, átmenő forgalmat generálva a szekérutak kijelölt sávjain. Nyárelő, annak megfelelően eltúlzott illatok és színek sokasága valamint egy gondolat, ami a reggelből, mint hűs kamrából került elő: hová vezettek és vezetnek a jelek? Lajos-forrás turistaháza már az emléktáblát is alig bírja. Lehet, hogy jobb lesz neki, ha örök álomra szenderül és elaggott képeket idézve menti magát a jelentől. Van oka félni.
A sárga sávon lefelé belekeveredek egy bukásba. Porban csúszom előtted, Természet, „te mindig győzedelmes vetélytárs”.
Fűcsomók, miként a hajszálak a koponyáról, elkopnak az ősz érkeztével, mikor már nem illik köszönni egy hölgynek, aki reggelente ugyanazzal a vonattal jár és túl fiatal ahhoz, hogy beillesszük a történetbe. A sárga sávon otthon vagyok, pár hete ugyanerre jöttem s most megyek, futni próbálnék (a menekülés, mint ösztön hajt), de már nem megy, a kialvatlanság és az elhízás veszélyei említhetők magyarázat gyanánt.
Az egyik kedvenc helyem a sárgán a szentkúti elágazó előtti pár finom ívű kanyar, ahonnét (bár egyre csökkenő mértékben) pazar kilátás adódik.
Szentkereszten kóla, nyomóskút az érvek arra vonatkozólag, hogy elszántnak kell maradni, ki lehet bírni a (kutyákkal túlterhelt) Szurdokot, a kiszakadni nem képeseket.
A hosszú és kissé eseménytelen kéket megszerettem, látom magunkat annak idején, ahogy elemeztük az aznapi történéseket, ki merre tévedt el. Akkor még el mertük mondani, ha tévedtünk.
Csobánka szélén János barátom, aki már ’92-ben is itt volt, és ma is remekül bírja a járást hatvan felé. Újabb mosdások után Oszoly, csak a nyereg, de épp elég, a sárga a KIMSZ-oszlopot nem érinti és jobban definiált, de azért nem árt némi emlékezet. 20 %-os lejtővel zuhanunk vissza a város kissé renyhe valóságába.
- Jót futottál. Ezt a főrendező állapítja meg, aki úgy ül a kempingszéken, mintha azóta itt várna a túrázókra, mióta először nekivágtak a távnak.
Így kell belemenni a nyárba, emlékekbe keveredve, kicsit bogarasan, virágosan, csöpisen, mint egy szőke lány szép arcán a megkönnyebbülés, hogy épp beért a vihar előtt.
Nem szép dolog az ember nosztalgikus érzéseire hatva nyomást gyakorolni, hogy megint ttúrázni akarjak, mikor már pár lépcsőfok abszolválása után is erősen felgyorsul a pulzusom. De azért jó volt legalább így az asztal mellől egy kicsit megint ott lenni, köszi! :-)
(Az Eötvös nekem is sokat adott, több szempontból is. Talán egyszer még a gyerekekkel is végigjárjuk, csak úgy, privátban, mert az 50 egy etalon útvonal a Pilisben)
„A turista nem azért túrázik, mert nem esik a eső.”
SK
Az öt vadmalacos túra (Eötvös 30 „retró”)
Ami a számozást illeti, lehetett volna ez a 300., ha kicsit előbb ébredek, de ennél nagyobb baj van az évszámokkal. Ahogy látszik, az utóbbi években hanyagoltam a ttúrázást, és most támadt egy olyan ötletem, hogy ideje visszatérni. Az Invesztitúra volt a másik jelölt, de közelebbi rajthelyével és későbbi rajtzárásával az Eötvös győzött. Azaz van egy pont, ahol az ember hezitálása közben rájön, hogy már csak egy lehetőség van, és ha másképp nem megy a döntés, akkor érdemes ezt a pontot kivárni. :-) Szép emlékek is fűznek a régi Eötvöshöz, és hátha csak most van, a másik meg még lesz később is.
Habár Szentendrén csak három lámpaváltással lehetett balra fordulni, mégis odaértem az utolsó pillanatban. Amit nem akartam elhinni, hogy a kis kirakodóvásár dacára több szabad hely volt a parkolóban, mint Sarokkő a kupanaptárban. Át is álltam az elsőnek választott helyről egy közelebbire, hogy ne kelljen +20 métert gyalogolni, mert kinek kell az? Ekkor még nem sejtettem, hogy majd békaemberek fognak támadni mekkora jelentősége lesz ennek a végén. Kiderült, hogy mégsem néztem el a rajthelyet, s a vásározók és a mellettük gyülekező kirándulócsoport mellett csendben megbújva, de két kempingasztaláról mégis felismerhetően megtaláltam a rendezőt is, és megtudtam, hogy 22. vagyok. Nagyon lesújtott, hogy egy ilyen patinás régi túra retróváltozata ennyire nem érdekli az embereket, pedig Nagy Lajos szavával élve szinte „villamosjegyes” (na jó, a HÉV-re kell egy külön jegy Pomázig). Az 1000 forintos TTT-kedvezményes nevezési díjamért kaptam egy 250 forintos tikettet a szentkereszti Felső kocsmába. Sok év esett ki, hogy nem jártam szorgalmasan a környék erdeit, de a térképre rátekintve rögtön minden felidéződött, és láttam magamat, ahogy a Kő-hegy felé indulva a János-forrásnál egyenesen haladok majd tovább a Lajos-forrás felé.
Rajtzáráskor tehát el is indultam a Luppa Vidor utcában, ahol meglepően elhanyagoltak voltak a jelzések, sőt még egy leszürkézettet is láttam az elején. Azt hittem, már át is helyezték, mióta erre jártam. De az első szederfa visszahozta az érzést, hogy jó helyen járok. A szerb templom után varázslatos és meseszép dolog történt. Régi, nagy túrák emléke csapott meg, hajdani futások friss szele simogatott, ahogy hátulról mellém sorolt Vadmalac. Elmondani kívánta, hogy Tibet is elindult vele egyszerre, de gyalog, így rögtön 9%-kal meg is nőtt a túra létszáma. Tudtam, hogy nem lesz sok időnk, mert én nem fogok ma futni, ő meg nem fog gyalogolni, így szokásunk szerint egyszerre kezdtünk beszélgetni, amiben utolérhetetlenek vagyunk. Talpaltunk az emelkedő utcákon, de Pomáz tetején Vadmalac mondat közben futásnak eredt, így egy utcahossznyit én is kénytelen voltam futni vele, hogy be tudjuk fejezni a mondatot. Magamra maradván egy kiránduló párt láttam, akik a Kő-hegyre igyekeztek. Elláttam őket tanáccsal, hogy a Vasas-szakadékot ki ne hagyják az életükből, ha már arra járnak, cserébe azt kértem, hogy ha látják Tibetet jönni, akkor szóljanak, hogy előtte vagyok, és utol tud érni. Jó erős délutánig vártam is erre...
Beérve az erdőbe egy Lavaredo-mezes futó jött szembe, tiszteletem jeléül félre is álltam. Az ilyet azért megjegyzi az ember. A Lajos-forrásig jó erőben mentem, egyre feljebb és feljebb, és nem fáztam, pedig nagyon sok fa volt körülöttem. Ott pontőr, ahogy előre jelezte a rendező, nem volt, csak egy pár, akik autóval feljöttek ide dohányozni. A férfi, talán fintoromat látva, odébb húzódott, de a csaj közvetlenül a forrás mellett telefonálva büdösített tovább, amíg töltekeztem. Emelkedőn folytatódott az út, és hamarosan a sárga sávra tértem. Elhagytam a rókát, a sokadik gyíkot, az ezredik narancssárga lepkét és a számtalanadik harangvirágot. (Szécsi Pálnak csak egy szálja volt, járt volna inkább túrázni éneklés helyett.) Ekkor különös élményem volt, mert az út bal oldalának alakját, színét, növényzetét látva egyszer csak az időn keresztül kapcsolatba kerültem önmagammal, és láttam magam, amint túrabeszámolót írok arról, hogy a szamóca különösen veszélyes növény, mert ha az ember nem figyel oda, akkor fennáll a veszélye, hogy észrevétlenül elmegy mellette. Ahhoz a mondathoz ez a kép, ez a helyszín tartozik. Szememet tehát gülü, hátamat pedig lehajló üzemmódba helyezve kezdtem keresni a szamócákat, hogy elkerüljem a veszélyt. A bal oldalon, ahová emlékeim helyezték a betakarítandumot, csak párat találtam, de kis odafigyeléssel jobb felől hamarosan ígéretes lelő- és legelőhelyre leltem. Így érnek össze az évek távolából a mondatok és a szamócák. Reméltem, hogy amíg falok, Tibet utolér, de inkább az iménti dohányosék jöttek kutyáikkal, és tőlük nem akartam ugyanezt, ezért elléptem. A mű és a domboldal úgyis be volt fejezve. Később egy ponton, ahol a fekete lófej ösvény balra ágazik, kicsit túlmentem előre, mert a félbalra ágazó sárga ügyesen nem volt jelezve. De hamar feltűnt a probléma, és pár perc veszteséggel korrigáltam. Ez az Eötvös retróba teljesen belefért, lásd a 200. túrám elbeszélését. A kutyások közben elém kerültek, és a Tölgyikrek felé közeledve kénytelen voltam előzni őket. Mind a két kutyát pórázon vezették, és udvariasan félre is húzódtak.
Az útleírás többször pótolta a jelzés hiányosságait. „Az esőben haladó utunk a Kopasz-hegyet a déli oldalán kerüli meg” mondatnak háromszor kellett nekifutnom a verőfényes kánikulában, mire felfogtam, hogy az útnak van itt esése, azaz esőben van, és mégsem meteorológiai előrejelzést olvasok. Az itiner igen választékosan írta le, hogy lejtőn haladunk, csak én dekódoltam nehézkesen. Viszont az út nem akart esésnek indulni, s tőlem jobbra nagy völgy ásítozott, így hát megint visszafordulva meg is találtam a susnyába betérő nyúlcsapáson az ügyesen álcázott sárga jelzést. Persze ha az ember tudja, mit keres, az erős könnyítés, talán sportszerűtlen is.
A Fagyoskatona aszfaltútja mellett volt a következő jelentősebb szamócatevékenység, itt ismét rászántam az időt a lelőhely lecsupaszolására, s vártam, hogy Tibet majd csak utolér. Továbbhaladva megint kisegített az útvonalleírásba fektetett bizodalom, mert feltűnt, hogy az ígért ötven méternél már többet aszfaltogtam. Rájöttem, hogy hiába jártam már erre sokszor: míg a piroson Dobogókő felől lezúdulva könnyű keresztezni az aszfaltot, az úton érkezve nem is olyan egyszerű dolog a vegetációs időszak csúcsán meglelni a piros bejáratát. Jól ismert úton gyorsan, de futás nélkül letúráztam Pilisszentkeresztig.
Mivel a kocsmában étel nem volt, a rajtban kapott utalványomat kávéra és szódavízre cseréltem. Nagy dolog egy meleg kávé ttúra közben, ritkán van rá mód. A pontőrök mátrixán akkurátusan számon voltunk tartva, és látszott, hogy már csak a 23-as játékos, azaz Tibet hiányzik. A pontőrök által kínált sós rágicsát fogyasztva a szódavizemhez saját idő terhére pontzárásig vártam rá, hátha mégis utolér végre, hiszen a rajtban csak tíz perccel lehetett mögöttem, és nem nagyon száguldoztam. Mindhiába. A pontőröktől megtudtam, hogy a Berda-pihenőtől, ahova szintén nem jutott személyzet, valaki már lelopta a kódot (azaz egyetlen pecsét volt Pxt-n), és azt is, hogy a kék jelzést már vagy három éve beljebb helyezték a főútról. Ez szépen minősíti az elmúlt években kifejtett inaktivitásomat, hogy most kellett megtudnom.
Szép nyári szombaton tömegek hemzsegnek a Szurdokban. Család jött szembe, a kislány fehér macskát rángatott pórázon, s a nevén szólítva sürgette, mintha kutya lenne. Háromszor is megnéztem, hogy jól látok-e, és nem egy macskaképű kutya jön ott. Szürreális lett a világ egy pillanatra, mintha A Mester és Margaritába csöppentem volna. A Szurdokból kiérve az lepett meg, hogy végig a kéken mennyi szintemelkedéssel jutunk le Pxt-től Csobánkáig. Erre valahogy nem emlékeztem. Már nem vártam Tibetre, hiszen keményen tolnom kellett a várakozás miatt, amit kissé nehezített, hogy órám nem volt, csak a hátizsákba elásva, és a résztávokat sem ismertem. Csobánka főterén már elég fáradt voltam, le is rogytam egy percre kaja után turkálni. Fél öt, még jó vagyok, másfél óra. Itiner szerint tizenöt perc múlva kell a Berdánál lennem, és onnan öt kilométer. Ezt a részt nem szeretem nagyon, meredek aszfaltos utcákon feltúrázni a Berda-pihenőig, de hamar túl lehet lenni rajta. Itt újabb egyperces leülés és kajakeresés következett. Hat perc előny a képzeletbeli pontzáráshoz képest. Most már menni kell, innentől csak a tempóérzékemre hagyatkozom. Azt tudom, hogy Pomáz nagyjából három km hosszú a célig. Ahogy az itiner elő is írta, tartalék erőimet összeszedve felértem az Oszoly-tetőre. Egyre több futó és néhány sumákoló gyalogos jött szembe, többségük egyforma narancssárga Spartan-mezben. Edzőtáboroztak épp, a vagányabbak többkilós vízzsákokkal a nyakukban, a többiek csak úgy futva vagy sétálva. A leírás arra biztatott, hogy igény szerint térjek ki hitemből a csúcsra a hsz. jelzésen, de az idő is feszes túrázást írt elő, és az eső lába is lógott. Úgy vettem, hogy ezt a kitérőt elüldögéltem Pxt-n. Egy perc múlva jött is az első zápor. Gyorsan memorizáltam a következő szakaszt, hogy ne kelljen áztatni az itinert, felhúztam az esőkabátot, és behuzatoztam a zsákot. Később jutott eszembe, hogy a telefon a hátizsák fedelében van, és alig védi valami, de már a sorsra bíztam ekkor.
Az eső ahogy jött, hamar ment is. A lejtőn már közel értem ahhoz a helyhez, ahol az erdőből kilépve egy öreg tölgyfán ígérte a leírás az utolsó sárga jelzést, amikor érdekes tevékenységre lettem figyelmes. Előttem a szűk ösvényen először három és fél, majd (amikor a hátsó megmozdult) négy csíkos hátú kismalac turkált. („Én elmegyek, te itt maradsz, te csíkos hátú kismalac.” – „Én, csíkos hátú kismalac, kérek engedélyt a vén vadkantól a makkosba becsörtetni.” – kántálták fejemben hajdani öreg katonák a lenti laktanyából, 1985-ből.) A malacok aranyosak voltak, és jó ötletnek tűnt, hogy én elmenjek és ők itt maradjanak, de nem volt kedvem ezt az anyjukkal megbeszélni. Ha egyedül túrázom, még az sincs, ki rám hívja utána a mentőt, kerülni pedig nem lehetett. Udvariasan megállván füttyögetni kezdtem hát, majd látva ennek eredménytelenségét, rákiáltottam a négy malacra, hogy „szaladsz!” Ez nyelvtanilag helytelen volt, mert többes számot kellett volna alkalmaznom, de szerencsére a kismalacok ennél a leckénél hiányozhattak az iskolából, ugyanis mind a négy magára vette, és berontott a sűrűbe. Vártam vagy húsz másodpercet a biztonság kedvéért, aztán lesétáltam a tölgyfához, melyre sárga szalagot pingált a jelzésfestő. Így lett összesen öt vadmalacos ez a túranap.
Bízva az útleírásban és az irányérzékemben jelzetlen mezei utakon épp a megfelelő helyen értem Pomáz szélére. Balról gyanús felhő feketéllett. Csak utólag esett le, hogy már nem a cigánytelepen vezet át az út. Régen ez volt a legkellemetlenebb rész, de akkor se a cigányoktól tartottam, hanem a kóborló kutyáktól. A földes Majdán utcán hosszantoltam addig a helyig, ahol a leírás szerint „Az első jobbra tartó utcába fordulva S jelzésünk egy 20% lejtőn levezet minket a domb aljára. Mire leértünk, fel is frissülhetünk, mert az utcát Tél utcának nevezik.” Az első balra tartó utcába benézve meg is láttam a 20%-os lejtőt és a sárga sávot. Ebben a pillanatban kezdődött az igazi zuhé egy kiadós zivatar formájában. Innentől fogva nem csendesült többé, sőt egyre jobban és jobban esett, így valóban egyre feljebb frissültem, de nem az utca nevétől. Végül is a korábbi szóhasználatot követve a Tél utca is esőben haladt. Ez az a rész, ahol igazán lehet élvezni az esőt, mert a túra végén járunk, aszfaltutakon, és a célban ott vár a fűthető autó, amely tíz perc alatt a fürdőkádamig repít, tehát kockázat, kellemetlenség semmi, csak arra kell vigyázni, hogy a kapucni alól azért lássam az autókat. Minderre nem került volna sor, ha Pxt-ről menten továbbindulok, de így volt szép. Csak egy helyen kellett egy fedél alá húzódni, hogy még egyszer belenézzek az útleírásba. Végül a cél előtt pár száz méterrel egy kis terecskén vesztettem el a sárga jelzést, s rossz kijáratot választva rátettem néhány ki nem fizetett métert.
A főrendező összecsomagolva, kempingasztalaival a szatyorban várt a kultúrház bejáratánál. Kb. öt percet hagyhattam a szintidőből, tehát nem sikerült beállítanom az első Eötvös 50-emen ugyanezen a szent helyen elért szintidőkihasználási rekordomat, amikor ugyanennél az asztalnál ugrott 12:00:00-ra a klasszikus analóg másodpercmutató. Másodszor is ki akartam fizetni a nevezési díjamat, hogy a rendezőnek kisebb kára legyen a létszámhiány miatt, de nem engedte. Bénáztam kicsit, míg a slusszkulcsot sikerült kiépíteni a hátizsákból, és ezalatt az oklevél és az eddig végig szárazon tartott itiner is sikeresen elázott. Az eső egyre jobban zuhogott, és már örültem, hogy a közelebbi parkolóhelyet választottam. Egyedül az én autóm őrizte a placcot. A rendezőnek is ajánlottam egy fuvart, így egy utolsó futással rohamoztuk meg az autót, de a nyújtásról eközben bizony csúfosan elfeledkeztem. Már rég megszárítkoztam odahaza, mire elcsendesedett a zivatar.
Szerintem félreértetted, az "időt is írjunk?" egy szokásos kérdés, mert sok túrázó szereti, ha a pecsét mellé felírják az áthaladási idejét, hogy utána elemezhesse a sebességét vagy összehasonlíthassa a korábbi teljesítésekkel.
Az első Gerecsémen nekem is rettenet volt a lépcső, de ösztönösen rükvercbe fordultam, és a korlátba kapaszkodva eresztettem le magam. Így sokkal könnyebb volt. Fölöttem pár méterrel egy másik túrázó ugyanúgy eresztette le magát tolatva, és egymáson röhögtünk. Azóta pár emberen már segítettem, amikor tanácsoltam nekik ugyanezt, és rögtön jobban érezték magukat.
És igen, van az a kor a férfiember életében, amikor a reggeli merevedés deréktájban jelentkezik, de megjegyzem, hogy a kertészkedésre rá lehet fogni! Lehet, hogy vennem kéne egy kertet, hogy hihetőbb legyen. :-D
Kis késéssel elkészült egy beszámoló a Gerecse 50-ről.
Gerecse 50 – újabb 50 km a cél felé
Körülbelül egy évvel ezelőtt ragadott magával a gondolat, hogy milyen jó lenne teljesíteni a Kinizsi 100-at. Az oda vezető (most már tudom, hogy rögös) út első nagyobb lépése volt tavaly ősszel egy sikeresen teljesített Iszi 50 teljesítménytúra. Télen és kora tavasszal csak néhány rövidebb túrára futotta az időmből, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az évet még a felkészülésre szánom.
Februárban elsők között regisztráltam az 50 km-es Gerecse teljesítménytúrára. Akkor még nagyon távolinak tűnt az április végi időpont, de képzeletben már elkezdtem róni a kilométereket. Melyik szakaszon jártam novemberben, hol merre kanyargott az út, stb. Készítettem magamnak egy időtervet, 11 órás teljesítéssel számolva.
Aztán telt-múlt az idő és egyre közeledett a rajt időpontja. Néhány héttel előtte a jó idő is megérkezett, én pedig minden szabad percemet a kertben töltöttem, hogy minél előbb befejezzem a tavaszi munkákat. Így hát túrázás helyett a kerti munka jelentette az első Gerecse 50-emre a felkészülést. Meg is lett az eredménye, mert néhány nappal a rajt előtt még alig tudtam reggelente felkelni az ágyból, annyira fájt a derekam.
A család többi tagját (feleségemet és 4 gyerkőcünket) is próbáltam rávenni, hogy induljanak el a 10 km-es távon. Nem tiltakoztak, szívesen szurkoltak volna nekem a befutónál, de úgy számoltuk, hogy túl sokat kellene nekik rám várniuk, ezért végül letettünk erről a családi indulásról.
Ilyen előzmények után egyedül indultam el szombaton hajnalban Tatabányára. Szerettem volna korán odaérni, hogy még elfogadható távolságban találjak parkolóhelyet és minél előbb elindulhassak, hátha így kevesebbet kell a nagy melegben gyalogolni. Háromnegyed 6 után nem sokkal már sikerült „becsipognom” és beállhattam a 6 órakor rajtolók népes csapatába.
Pontban 6 órakor indulhattunk el. Hatalmas emberfolyam hömpölygött végig a város utcáin. Néhány autó próbálkozott keresztezni a túrázók útját, kevés sikerrel. Gyorsan elértünk az autópálya alatt átvezető kis alagúthoz, majd folytattuk a gyaloglást a hétvégi kertek kerítése mellett.
1. EP, János-forrás (6:30) – Fél óra alatt értem el az első ellenőrző pontot. Gyors pecsételés után indultam is tovább. A rajtban kapott úti csomaghoz itt újabb kiegészítőt kaptunk, néhány ragtapaszt egy kis dobozkában. Ekkor még bíztam benne, hogy nem lesz rá szükségem, de eltettem és haladtam tovább.
A korai időpont és az égen lévő felhők miatt kissé sötét volt az erdőben, de azért időnként meg-megállva próbáltam fényképekkel is dokumentálni a túrát. Persze a megállás nem volt egyszerű, mert itt még eléggé együtt volt a mezőny, ezért csak olyan helyen lehetett megállni, ahol félre tudtam állni egy kicsit.
Fél óra alatt értem el az elágazást, ahol nagy tábla hirdette, hogy a 10 és 20 km-es távon indulóknak majd egyenesen kell továbbmenniük, de nekünk balra fordulva, a S- jelzésen kell folytatni az utunkat. Kényelmes, enyhén emelkedő szakasz következett, volt idő és lehetőség elfogyasztani a reggelim második részét, egy szendvicset.
2. EP, Puszta-templom (8:00) – Kanyargós, kissé lejtős, köves úton érkeztünk meg a ponthoz, ahol hatalmas ládákban várt ránk a piros alma. Lajtos kocsiból vizet is lehetett venni, így lecserélhettem a rajtnál kapott szénsavas vizem maradékát „rendes” vízre. A pecsételés után ellenőriztem a talpamat, megnyugodtam, hogy minden rendben, megigazítottam a zoknimat, majd indultam tovább. A következő pontig 5 km várt ránk, amelynek jelentős részét aszfalton kellett megtenni. De legalább még nem volt meleg, hogy valami jó is legyen a dologban. Ezen a szakaszon találkoztam először a túratárssal, aki hatalmas hátizsákkal (sátor, polifoam?) rótta a kilométereket.
3. EP, Tardos (8:50) – A fogadó előtti padok tele voltak túrázókkal, sokan itt töltötték fel magukat energiával a következő szakaszokra. Én egy gyors pecsételés után indultam tovább. Indulás előtt elhatároztam, hogy lefényképezem az oszlop tetejére felállított MZ motorkerékpárt, de már csak a faluból kiérve jutott eszembe, hogy elfelejtettem megtenni. Nem baj, legalább eggyel több indok van arra, miért kell jövőre is elindulni.
A Bánya-hegyre kapaszkodva azt nézegettem, hogy mikor ismerek rá a novemberben már megtett útvonalra. Hamar elértem a K- jelzést, amelyen egészen Pusztamarótig sétáltunk. Gerecse-üdülő, medvehagyma, köves hegyoldal, sziklába vájt kápolna és már oda is értünk a pusztamaróti elágazóig.
4. EP, Pusztamarót (10:00) – Még csak 20 km-nél jártam, de úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a talpammal. Kerestem egy kényelmes farönköt, hogy megnézzem, mennyire súlyos a helyzet. Ránézésre nem volt komolyabb gond, de azért a biztonság kedvéért ragasztottam egyet a forrásnál kapott ragtapaszokból a talpamra, lecseréltem a zoknimat és indultam tovább.
A következő szakaszon főleg lefelé kellett menni, cserébe viszont kezdett egyre erősebben sütni a nap. Útközben gyönyörködni lehetett a tájban és a távolban sárgálló repcemezőkben, helyenként nagyon jól látszott az esztergomi bazilika és a Duna is. A jelzések végig jól követhetőek voltak, egyedül Király-kút előtt kellett egy kicsit keresgélni a jeleket, de eltévedni ott is nehéz lett volna.
5. EP, Héreg (11:10) – Pecsételés után előkerestem a hátizsákomból egy müzliszeletet, így biztosítva az extra energiát ahhoz, hogy leküzdjem a túra (akkor még) legnehezebb(nek gondolt) szakaszát, a bánya-hegyi emelkedőt. Azt nem mondom, hogy végig dalolva és mosolyogva, de különösebb nehézség nélkül értem fel a hegytetőre. Útközben készítettem néhány fényképet, de sajnos azok nem adták vissza azt a látványt és érzést, amit a hegymászás jelentett, így itthon csak azt tudtam mondani róla, hogy „jó meredek szakasz volt”.
6. EP, Bánya-hegy (11:40) – Rövid sorban állás a pecsétért, majd indulás a túra leghosszabb egybefüggő, ellenőrző pont nélküli szakaszán Koldusszállás felé. Ezt a szakaszt elvileg már ismertem, mert ősszel is erre jöttünk, csak akkor az ellenkező irányba. Helyenként valóban megismertem egy-egy jellegzetes helyet, de sokszor éreztem úgy, mintha még soha nem jártam volna arra.
Vértestolna felé közeledve már messziről lehetett látni a frissítőpontot, ahol zsíros kenyér volt a jutalom azoknak, akik eljutottak addig. Itt sem időztem sokat, a kenyeret útközben ettem meg.
A 40. kilométer, azaz Koldusszállás felé közeledve egyre jobban kezdtek fájni a talpaim. Éreztem, hogy van rajtuk vízhólyag, de úgy gondoltam, hogy majd Kolduszsálláson tartok egy hosszabb pihenőt és meggyógyítom a lábamat is. A pecsételő pont előtti útszakaszon nagyon nehezen fogytak a méterek. Na, nem az út nehézsége vagy a fáradtság, hanem a kövek miatt. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy hegyes szikladarab lenne a talpam alatt. Azt hiszem, itt volt a holtpontom, mert úgy éreztem, hogy soha nem érek oda a pihenőhöz. De azért az nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam és ennek nagyon örültem!
7. EP, Koldusszállás (13:30) – „Végre!” Ez volt az első gondolatom, amikor letelepedtem egy árnyékos fatörzsre és levettem a cipőmet. Nem állítom, hogy szép látványt nyújtott a talpam…
Nemrég olvastam egy kéktúrás fórumon, hogy itt még megvan a régi fém bélyegző is. Ezért otthon, indulás előtt még azt terveztem, hogy a kéktúrás igazolófüzetemet itt lepecsételem a régi pecséttel is. De ott, abban a helyzetben úgy döntöttem, hogy az a plusz néhány száz méter most nem hiányzik nekem, ezért fél óra pihenő után inkább Tatabánya felé vettem az irányt.
Nem volt könnyű megtenni az első néhány lépést, de a Bridgestone-os lányoktól kapott csoki és a citromos tea segített. Az a mondat járt a fejemben, amelyet egy túratárs mondott ősszel Pusztamarótnál, amikor a vízhólyagjaimat gyógyítgattam: „A hátralévő 10 km-t már fél lábon is meg lehet tenni!”
Ezen a szakaszon már sokkal kisebb volt a tömeg, kényelmesen tudtam haladni a saját tempómban. Egészen addig, amíg nem találkoztunk a 20 km-es távon indulókkal. Ott ismét nagy lett a népsűrűség, de legalább széles volt az út, így nem volt nehéz előzgetni a lassabban haladókat.
8. EP, Kisrét (14:25) – A pont után ismét magunkra maradtunk, a 20-asok közvetlenül mentek fel a Turulhoz, nekünk viszont kellett még egy kis kitérőt tennünk az autópálya felé. Többnyire magányosan haladtam a következő kilométereken és füleltem, hogy mikor hallom meg az autópálya zaját. Az egyre erősödő dübörgés azt jelentette, hogy egyre közelebb vagyok az utolsó előtti ellenőrző ponthoz.
9. EP, Autópálya-híd (14:50) – A ponthoz érkezve megkérdeztem a pontőröket, hogy letehetem-e a táskámat a kis asztalkára, amíg előveszem az itinert. Ezt úgy értelmezték, hogy már nem bírom tovább cipelni a táskámat és kiszállok, mert megkérdezték: „Akkor időt is írjunk?”. Erre természetesen hevesen tiltakoztam. Lehet, hogy egy kicsit elcsigázott voltam és a talpamon fájtak a vízhólyagok, de meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam. Bekaptam 2 szőlőcukrot és indultam tovább az aszfalton a Turul felé.
Frissen aszfaltozott úton, tűző napon kaptattunk felfelé. Ismét találkoztam a nagy hátizsákot cipelő résztvevővel. Elismerően köszöntem oda neki. Egy fiatalabb hölgy kérdezte meg, hogy messze van-e még a Turul. Bíztattam, hogy már csak 700 m, utána már csak lefelé kell menni. Akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz olyan egyszerű az a lefelé menet.
10. EP, Turul (15:15) – Jól esett a friss víz a lajtoskocsiból. Begyűjtöttem az utolsó pecsétet és indultam a lépcső felé. Bár korábban olvastam beszámolókat, hogy ez a túra egyik legnehezebb szakasza, de akkor egy kicsit kételkedve fogadtam az állítást. Lépcsőn lefelé a legnehezebb? Hát igen… 45 km után, vízhólyaggal a talpon, meredek, lejtős lépcsőfokokon lefelé haladni nem leányálom. Az vígasztalt, hogy nem én voltam az egyetlen, aki a korlát társaságát keresve haladt lépésről-lépesre a cél felé.
Ezt a szakaszt is sikerült letudni. Az autópálya alatti átjárónál elkészítettem az „Ilyen lett” szelfit. Ekkor ért utol egy esztergomi túrázó, vele együtt tettük meg az utolsó métereket. Célba érve, 9 óra 38 perc után állítottam le a GPS-t. Átvettem a célba érkezőknek járó csomagot, oklevelet, kitűzőt, lepecsételtettem a Gerecse térképet, készíttettem magamról egy fényképet a Gerecse-fal előtt, majd kerestem egy árnyékos helyet, ahol elfogyasztottam a nagy tányér gulyáslevest.
Evés közben és hazafelé az autóban különböző gondolatok kavarogtak a fejemben. Természetesen örültem, hiszen végigmentem és úgy éreztem, hogy fejben és fizikailag ennél többet is bírtam volna. (Másnap sem éreztem izomlázat.) Végig szép időnk volt, a medvehagyma-erdő, a távolban sárgálló repcemezők, a fák között az erdőbe szűrődő napfény látványa lenyűgöző volt. Arra számítottam, hogy a beharangozott 3000 induló miatt végig tömegnyomor lesz, de nem így volt. Voltak útszakaszok, ahol szinte egymagam voltam és élvezhettem a tavaszi erdő zsongását. De ugyanakkor ott volt a csalódás is, hogy most sem úsztam meg vízhólyag nélkül. Be kell látnom, hogy ennyire vagyok képes, a 70 vagy még több kilométer túl nagy falat lenne számomra.
A következő két napban is inkább a csalódottság érzése uralkodott rajtam. Minden lépés után feltettem magamnak a kérdést, hogy „Kellett ez nekem?”. Feleségem végig tartotta bennem a lelket és látszott rajta, hogy büszke arra, amit véghezvittem. Szerencsére az idő múlásával az én érzéseim is folyamatosan változtak és változnak. Néhány nap után már nem fájtak a vízhólyagok és egyre jobban tudtam örülni a teljesítménynek. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok tovább. Megpróbálok megoldást találni arra, hogy ekkora táv után csak elviselhető számban és méretben jelenjenek meg vízhólyagok a talpamon. Ha ez sikerül, akkor a többit majd meglátjuk…
