úgy érzem, át kellene ezt a helyet keresztelni - legalább ideiglenes jelleggel - a világ és önmaguk elől menekülők menedékhelyének, nekem az utóbbi napokban úgy tűnik, mintha egyre több potenciális lakója tűnt volna fel errefelé.
bomló tevék szaga itatja át az alkonyat tulipiros derengését, zilált madárijesztök kóvályognak bogyótól bogyóig, céltalanul törekszenek és gyakorta megtépik egymás haját..
roskatag falak izzadnak, a levegö megfürdik mocskukban, cserepeket hullatnak és naphosszat ásitoznak..
néma verebek tengödnek hasadékaikban, némelyikük már tollak nélkül születik, emléke sincs a hajdani lószarböségnek..
ostobán bámulom öket, közben patkányokat eszem, még melegek és kitépnék magukat kezeim közül, veszettül köpködök, amikor torkomon akadnak a szörszálak, csemegének csigát szopogatok, bágyadt szempárak figyelnek sóvárogva..
a maradékot a fal tövébe hajitom, összevesznek rajta, morogva követ hajitok közéjük és odébbállok, sokáig hallgatom rikácsolásukat..
éjszakára egy csontvázzal adom magamat össze, aki mindenen ostobán vihog, mérgezett testének büze orromat facsarja, dühödten adom ki rajta ösztöneimet, majd falnak fordulok..
álmomban girhes alakok ugranak torkomnak, valamelyik átharapja, széttépnek és csámcsognak; látni bordáikat, szemük beesett és börüket szabálytalan foltok lepik el..
reggel tudomásul veszem, hogy megöregedtem és meg vannak számlálva napjaim, kicsit dünnyögök, de igazán már nem sajnálom..
késöbb egy ócskavastelepen trónolok néhány kivénhedt mosógépböl és kályhából rögtönzött tornyon, egy rozsdás merökanalat tartok jogar gyanánt, fejemen lyukas vasfazék..
gögös mosollyal várom, hogy végül a destruktiv erök letaszitsanak és kloákáikon keresztül visszaadjanak a földnek..
mignem eljön az alkonyat..