Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
A sajtószabadság index.hu értelmezésére jellemző, hogy a gazdák álláspontját tükröző levelet, amelyre válaszoltál, ma már nem lehet elolvasni. Pedig nincs benne egyetlen csúnya szó sem. Pusztán az derül ki belőle, hogy a kormány a multinácik ügynöke. Most immár azt is tudjuk, hogy az index.hu is az.
Ez a hatalom tudatosan törekszik a parasztság tönkretételére. Mivel a jelenlegi alkotmány illegitim, semmi okunk sincs arra, hogy eltűrjük őket a fejünk felett. Remélem a gazdák is így gondolkoznak.
Itt sajnos nagyon komoly összefogásra van szükség, vagy ahogy én már többhelyen szóbahoztam társasági vitákban: mit tudnak tenni, ha egy egész város vagy megye megtagadja a közüzemi befizetéseket? ...STB ....
Ott tartunk, - ahova az ősi mondások is mutatnak - minden közösségnek , önellátónak kell lennie, és úgy kell pluszt termelnie, hogy a kölcsönös csere kifizetődő legyen a falu és a város között.. Nyugaton is rájöttek számtalan helyen, hogy a BANKI dolgok, ahol nincs gyakorlati munka, ahol csak a PÉNZ- termel PÉNT, nem vezet sehova, csak a tömegek még nagyobb nyomorába és kiaszolgáltatottságába.... (Lásd még a NG egyik adását a Világbank negatív szerepéről....)
Ennek kapcsán szeretném fölhívni a figyelmet egy cikkre a KAPU 2005.02. havi számára, amelyben VAN-E ARANY KÖZÉPÚT AZ EMBERISÉG SZÁMÁRA ? Drábik János a pénz termelte pénzről, a kínai modernizációról és egy lehetséges székely modellről beszél.... ...."A szsisztéma Svájcban Helyi Cserekereskedelem Rendszer, Dél-Németországban és Ausztriában WIR-rendszer néven vagy a skandinávoknál évtizedek óta működik...."
Korhadó nyelvcsaládfák
A XIX. századi nyelvészet az egy nyelvcsaládba sorolt nyelveket egy föltételezett és rekonstruálhatónak hitt „alapnyelvből” eredeztette a hangtörvények (a szabályosnak feltételezett hangváltozások) alapján. A hangváltozások ugyan nem feleltek meg kifogástalanul a szabályoknak, de ha a kivételektől eltekintettek, a szabálynak megfelelő hangváltozásokat már fel lehetett mutatni az elmélet bizonyítékaként. A tévesen értelmezett hangváltozások alapján „rekonstruált”, a valóságban azonban sohasem létezett „alapnyelvekből” levezetett rokon nyelveket aztán nyelvcsaládként tárgyalták. A nyelvcsaládokat pedig a nyelvek szövevényes kapcsolatrendszerének kifejezésére alkalmatlan fa struktúrával ábrázolták.
Nincs semmi biztosíték arra, hogy ahol a rekonstrukció megtörtént, ott az egykor volt valóságot derítették fel. A hibás elméleti alapozás miatt könnyebb azt hinni, hogy csupán egy semmire nem használható, talajtvesztett elméleti modellt rajzoltak a fellegekre.
Az egymással közeli rokonságban lévő germán nyelvek alapján kigondolt rendszer gyakorlati alkalmazhatatlansága hamar kiderült, különösen nyilvánvalóvá vált az urál-altaji nyelvek területén. A logikus, ám hazug modell a nyelvek nem mindig logikus világában csődöt mondott. Nyilvánvalóvá téve, hogy a végiggondolatlan elméletek kényszerzubbonyát nem lehet büntetlenül ráhúzni a valóságra. A magabiztos, ám tapasztalatlan kamaszként viselkedő „nyelvtudomány” sorozatos baklövéseit nem csak a tudományos fejlődés megrekedése követte; hanem a közmegvetés is. Ez utóbbi érzékenyen éritheti a hazai nyelvészeket, mert a legfontosabb nyelvészeti kérdések megoldása helyett a kritikus közvélemény ostorozása lett a visszatérő témájuk.
A kivételek miatt az elmélet rendszeres korrekcióra szorul. A nyelvcsaládok mesterségesen kreált határain túlnyúló nyelvi jelenségek miatt tilalmak felállítására van szükség. A történelmi prekoncepcióba nem illő és a hangtörvényeket cáfoló esetek miatt „rokontalan szigetnyelvek” kijelölésére kényszerült. A tudományos életben és az oktatásban gyakran csak hatalmi eszközökkel lehet elfogadtatni.
A kezdetben egy családnak tartott urál-altajiakat szét kellett választani külön uráli és külön altaji nyelvcsaládra, de később az altajiakat is ketté kellett választani. Kiderült ugyanis, hogy a török-mongol nyelvtani és szókészleti egyezések meglehetősen új keletűek; a mongolok kb. ezer évig tartó török megszállása idején keletkeztek.
A II. világháború körüli években egyre szélesebb körben váltak nyilvánvalóvá az indogermán nyelvcsalád problémái is.
Trubetzkoy herceg (1939) nagy jelentőségű elmélete szerint az indogermán nyelvek hasonlóságainak magyarázatához nincs szükség egy közös ősnyelv feltételezésére. A ma rokonnak tekintett nyelvek kialakulhattak szomszédos, de eredetileg egymástól idegen nyelvek areális nyelvszövetségeként is. Szerinte indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett.
Pokorny 1949-ben így fogalmazott: "A jelek tehát arra mutatnak, hogy az indogermánság a legkülönfélébb elemek egybeötvöződéséből keletkezett. ... Az indogermán megjelölés tehát pusztán nyelvi fogalom..."
Solta (1952) szerint az indogermán alapnyelv rekonstrukciója a rendelkezésünkre álló nyelvemIékek segítségével elvileg lehetetlen. Határozottan tagadja az indogermán ősnyelv és ősnép fikcióját.
Krahe (1957) szerint: "A nyelvcsaládfa-elmélet mindennemű belőle adódó következtetéssel együtt már rég a múlté”
Altheim álláspontja az, hogy "a történelmi kezdeteknél mindenhol nyelvi és nyelvjárásbeli sokrétűséget találunk. Csak bizonyos történelmi események során váltak egyes nyelvi vagy nyelvjárási csoportok dominánssá, s sikerült a sokrétűséget az egységesség javára megszüntetni"
Magyarországon László Gyula (1981) így fogalmazta meg a véleményét: "Az egy magból való szétrajzás elméletének nagy gátja, hogy akarva-akaratlanul olyan népesedési képben gondolkozik, amilyen nem volt a halász-vadász időkben. ... Újabban egyre több meggondolás hangzik el azzal szemben is, hogy nyelvtudományunk túlságosan bezárkózott a finnugor nyelvek körébe, s mindent abból igyekszik megoldani, pedig szélesebb kitekintéssel történetibb eredményekhez jutna.”
A hazai nyelvészeti körök a kételyek ellenére sem adták fel a nyelvcsaládfa-elméletet. Pedig a nehézségek nyilvánvalóak.
Mór Elemér szerint "A finnugor nyelvek valóban igen távol állnak egymástól, közöttük kölcsönös érthetőségről még a szűkebb értelemben vett kisebb nyelvcsoportok nyelveinél sem beszélhetünk".
A feltételezett finnugor alapnyelv létezését a finn nyelvészek némelyike is elveti. Vilkuna Kustaa szerint: "A népek kapcsolatáról, útjáról nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy közös nyelvet beszéltek, aztán az egyik erre ment, a másik arra". K. F. W. Meinander pedig így fogalmaz: „Szerintem semmiféle közös népről, finnugor népek családfájáról nem lehet beszélni."
Az uráli-finnugor nyelvcsaládfa magyarságot leginkább érintő ága egyébként is ködből van.
Marcantonio szerint a hagyományos uráli nyelvi családfa kulcsfontosságú ugor ágát még sohasem rekonstruálták, mivelhogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktanában, szókincsében és hangtanában a feltételezett testvérnyelvektől (ld. például Abondolo 1987/185, 1998/428).
Következésképpen a finnugor ágat sem rekonstruálták, mivel ennek előfeltétele az ugor ág rekonstruálása. Ilyen értelemben az uráli alapnyelv rekonstruálása sem történt meg, minthogy ez viszont előfeltételezi a finnugor ág előzetes rekonstruálását. A tradicionalisták arra az uráli rekonstrukcióra szoktak hivatkozni, amelyet Janhunen 1981 javasolt, s ez egyedüli rekonstruálása a protourálinak - ez azonban neve dacára nem átfogó, hanem csak részleges protouráli rekonstruálás – mert a hagyományos családfának csak két ágát (a finnt és a szamojédot) rekonstruálta, mint két konstitutív elemet (feltételezése szerint). A kulcsfontosságú ugor ág hiányzik ebből a szisztematikus összehasonlításból, a már említett okokból. Amint a szerző is kijelenti (Oanhunen/1998/461), az ő protouráli rekonstrukciója egyszerűsítő, de igen hasznos közelítése az uráli alapnyelvnek.
Ilyenformán - mondja Marcantonio – marad a tény, hogy a megfelelő, szigorúan vett rekonstruálása a protouráli minden ágának, ennél fogva végső soron magának az uráli alapnyelvnek, máig megoldatlan feladat.
Magyar nyelven Götz László fogalmazta meg a legvilágosabban a nyelvcsalád-elméletek hibáit: "A jelek tehát arra mutatnak: a finnugor nyelvek esetében nem valamiféle eredeti egységes ősnyelv szétágazásáról van szó, hanem ellenkezőleg, sok kis törzscsoport eredetileg eltérő nyelveinek fokozatos kiegyenlítődéséről, bizonyos mértékű egységesedéséről" (Götz László: Keleten kél a nap - Budapest. 1994. 1. L. 334. 1.).
Harmatta János is legújabban már úgy látja, hogy a finnugor alapnyelv kialakulása "areális kapcsolatok folyamatában ment végbe, mert a tipológiai jegyek megoszlása világosan négy vagy öt különálló csoportra mutat s az ellentétes peremkerületek nem rendelkeznek azonos ősi jegyekkel." (Harmatta János: A magyarság őstörténete - Magyar Tudomány. 1990. márc. )
Ami a finnugor népek esetében azt jelenti, hogy a nagy területeken élő, de egymástól elszigetelt vadászközösségek eltérő nyelveit egy vélük kapcsolatba kerülő, magasabb kultúrfokon álló (például fémeket és bőröket kereső) déli népesség nyelvi hatása egységesítette s ennek köszönhetően az eredeti kis nyelvek helyett egy nagyobb területen megértett összekötő nyelv alakult ki.
Az effajta nyelvi kapcsolatok ábrázolására azonban a fa struktúra nem alkalmas, amint a fa struktúra és a „hangtörvények” téves iránymutatása alapján végzett „rekonstrukció” sem vezethet el a mozaikszerű kiinduló nyelvi képhez. Ezért nem lehet rekonstruálni a latint sem a neolatin nyelvekből kiindulva, mert az eredeti nyelvekből csak a latint ismerjük, s mert a rekonstrukció elvei hibásak.
Az informatika jelenlegi fejlettségi szintje mellett már lehetőségünk lenne olyan modell alkalmazására, amely a nyelvek kapcsolatait a sok összetevőjű valóságnak jobban megfelelő formában ábrázolná. Ha a gyermeteg nyelvcsaládfa-elméleten nem lépünk túl, akkor vagy válasz nélkül maradunk, vagy továbbra is hazug válaszokat kapunk a legfontosabb nyelvészeti kérdésekre.
Csatlakoznék a belső ázsiai eredet egy másik forrásmunkájának említésével: Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája c. munkája. Kiszely dr. szerint minden összehasonlításban az ujgurokhoz állunk legközelebb (natropológia, kultúra, zene).
Nyelv és faj kapcsolata
Bárczi Géza szerint a kétségtelen nyelvrokonság egyáltalában nem jelent faji rokonságot is. A fajok minden időben keveredtek, és bizonyos, hogy a finnugor alapnyelvet beszélő népcsoportok már számos népfaj többé-kevésbé egybeolvadt ötvözete voltak. Azóta igen sok idegen etnikai elem olvadt a magyarságba és minden bizonnyal a többi finnugor nyelvet beszélő népbe is. Egy cseppet sem meglepő tehát, ha egyes, nyelvileg közeli rokonaink, mint például a vogulok meg az osztyákok antropológiailag a mai magyarságtól meglehetősen elütő képet mutatnak.
Bárczinak ez az álláspontja logikus és igaz, mégsem tekinthető többnek egy kétségbeesett kísérletnél annak megmagyarázására, hogy miként lehetnek ilyen nagy antropológiai különbségek a különböző finnugor népek között. A helyzet minden együttérzésünk ellenére is az, hogy ennyire különböző népek esetében nem könnyű elfogadni a közös őshaza, ősnyelv és ősnép feltételezését. Ismét nyugtázhatjuk, hogy a finnugrizmus egy semmitmondó közhellyel szolgál a kimutatható antropológiai kapcsolat ténye helyett.
Benkő Loránd (1966/359-360) nagy jelentőségű tanulmányában aláhúzza a honfoglalást messze megelőző magyar társadalom "zárt, egységes, egybetartozó” jellegét. Nyilván a sztyepp körülményeinek megfelelően folyamatosan egységesedő fajra és kulturális értelemben is egybeötvöződött népre gondolt.
Nemeskürty István egy ezzel ellentétesnek látszó gondolatot fogalmaz meg: "Az őshazából, bárhol lett légyen is az, nem egy faj indult el és érkezett a Kárpát-medencébe, hanem egy nyelv. Egy nyelv indult honfoglalásra ..." (1989/11).
Egyesek ugyanis előszeretettel hangsúlyozzák túl a magyarság kevert jellegét, ezáltal a finnugrizmuséhoz hasonló történelemfelfogást sugallva. Szerintük a nyelvünk szavaihoz hasonlóan a testi jegyeinket is más népektől kaptuk, aminek az lenne a végeredménye, hogy a magyar nép, a Kárpát-medence történelmi tulajdonosa, tulajdonképpen nem is létezik.
Azt persze kivétel nélkül elfelejtik hozzátenni, hogy ez a kevertség minden nagy történelemmel rendelkező népre jellemző. Csak a történelemtől nem érintett területeken: az őserdők mélyén, a világtól elzárt hegyláncok távoli völgyeiben, az óceánok szigetein, vagy az északi hómezőkön találunk egyöntetű etnikummal rendelkező népeket. S az sem tűnik fel ezeknek a kevertséghangsúlyozóknak, hogy a magyar embert nem a származása, hanem az embersége tette értékessé.
Egyébként az etnikai kevertség – éppen a történelmi lenyomat jellege miatt – alkalmas lehet nyelvi következtetések levonására is. A néhány évvel ezelőtt végzett genetikai marker vizsgálatok kimutatták, hogy (a magyaroknál az európai, az ujguroknál pedig a kínai hatás levonása után) a magyarság és az ujgurok maradék genetikai kompozíciója nagyon hasonló arányú. Azonos összetevőket tartalmaz azonos arányban. Mivel mindkét nép hun utódnak tekinti magát, kézenfekvő, hogy ez az azonos kevertség a hun idők maradványa lehet, amiből a hunok és törökök felé mutató nyelvi kapcsolatok is megérthetőek.
Ha az andronovói kultúra temetőiből ránkmaradt csontanyagok jövőben elvégzendő genetikai vizsgálata is hasonló arányú keverékre utalna egykor, akkor a magyar nyelveredet kérdésének megoldásához is közelebb kerülünk egy lépéssel.
Benkő Elek kitűnő munkát végez a rovásemlékek közlésével. Sajnos a közleményei rendszerint a szakmának szólnak, azaz nem árulják őket az utcán, ezért csak így lehet róluk tudomást szerezni. Én még nem olvastam. Nem tudod a cikkek adatait föltenni? Esetleg magukat a cikkeket is? Persze ennek szerzői jogi akadálya lehet.
A két olvasat után úgy lehetne továbblépni, ha megpróbálnánk valószínűsíteni, hogy a mássalhangzókhoz milyen magánhangzók tartoztak eredetileg. Azaz azt kellene kikövetkeztetni, hogy milyen volt a betűkk eredeti szótag-, vagy szóalakja. Amint a "j" eredetileg jó volt, az "m" pedig ma.
Hasonlóképpen kellene tisztázni a többi mássalhangzójel esetében is a hozzá kötődő magánhangzót s akkor talán előre lehetne lépni az elolvasásukkal.
Persze ez az irány lehet zsákutca is.
Korántsem biztos ugyanis, hogy szótagjelként alkalmazták ezeket a jeleket. Vagy az is lehet, hogy a jelek szótagcsoport-jelek voltak (például a magas és a mély szótagokban használták őket) s így több variáció lehetséges minden jel esetében.
Például, hogy a KeSZi DéNeSNé felirat létezik s a mássalhangzókat tekintve az olvasat nehezen támadható. A magánhangzók pedig tetszés szerint cserélhetők (azaz korántsem indokolt az értetlenkedésetek). Ez a megfejtés eddig a legjobb, de ez nem azt jelenti, hogy jó és végleges is. Bár lehet benne jó részlet, én sohasem tekintettem kifogástalannak. Csak egy példája a lehetséges feloldásoknak. Ezt persze sohasem sikerült megértenetek. Vagy nem is akartátok megérteni, mert akkor nem lehet a Szíriuszt emlegetni. A poén pedig néhány ember számára fontosabb a felirat megismerésénél és megfejtésénél.
A "slusszpoént" illetően igazad van, az is csak egy példa volt a variációkra. Amelyekből nyilván van még néhány, de én nem érzem feladatomnak, hogy túl sokat kísérletezzek vele. A közreadás miatt azonban valahogyan hangzósítani kellett. Remélem jönnek még jobb feloldások is.
Harmatta prof esetében azonban más a helyzet, mert az általa elolvasott feliratok nem is léteznek. S ő ezt egy egyetemi katedráról adta elő, állami pénzen fenntartott papírt pocsékolva a sületlenségeire. Ő ugyan szerény, segítőkész és kedves ember volt, az ELTE tanáraival ellentétben, e botlásai valamiképpen mégis az egész finnugrász csürhét járatják le. Ennyit ér a nagyképű tudományuk.
Ez Sebestyén táblázata, de hogy Varga Csaba ebből indult-e ki, vagy másból, azt nem tudom. Csabának melyik táblázatára gondolsz?
Mivel Csaba otthon van az interneten, meg a számítógépkezelésben is; valamint sok önálló táblázatot készített, nem hiszem, hogy rá volt szorulva erre a táblázatra.
Ez egy jó táblázat, de nagyon sokféle más táblázat is elképzelhető még ezen kívül.
Például ha ugyanazokat az ábécéket egymás mellé rakod egyszer a jelforma szerint, másodszor pedig a hangalak szerint, akkor két eltérő táblázatod keletkezik. Attól függően használhatod egyiket, vagy a másikat, hogy mi a célod, mit akarsz kimutatni.
Nem biztos, hogy Csaba céljainak ez a Sebestyén-féle táblázat megfelelő volt.
E tekintetben az egyik ismert magyar kutató dr. Aradi Éva indológus, aki több mint 10 éve kutatja a gfehér hunok indiai hódításainak történetét és a beolvadásukat. Nyelvészeti kutatásait annakidején Kádár László professzor is bevette a könyvébe, SZANKSZRIT HELYNEVEK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN címmel...
Harmatta János: A türk rovásírás legkorábbi emlékei (A hun rovásírás), Antik tanulmányok, 41., 1997 (159-174).
Nekem is megvan valahol, de képtelen vagyok ráakadni. Egyébként szívesen beszkennelném, mert nagyon tanulságos. Hogy egy nemzetközi hírű tudós, az ELTE nagy tiszteletű professzora és egy finnugrista "tudományos" folyóirat mire képesek, ha összefognak!
Nos, Harmatta professzor úr azt írja eben az emlékezetes tanulmányában, hogy ő Bóna hunokról írt könyvében (nyilván ismered, megjelent németül is, meg magyarul is) nagyon szép fényképeket talált, azokon pedig hun rovásfeliratokat. A könyvet jól ismertem, mert nekem is megvan mindkét változata, ezért elővettem és egyenként ellenőríztem valamennyi, Harmatta prof. által megadott ábráját.
A tizenvalahány ábra közül csak az egyiken volt csak egy inkább díszítésnek értelmezhető, állatfejet ábrázoló kompozíció, amelynek az elemei esetleg értelmezhetők jelekként is (de ez sem olyan volt, mint amit Harmatta elolvasott). A többin viszont nem volt semmi, ami a legkevésbbé is hasonlított volna írásra, vagy akár csak karcolásra is. Tökéletes semmit olvasott el a prof. (természetesen iráni nyelven). Ezt aztán a folyóirat le is közölte.
Nem sokkal később egy tanulmányában Bakay Kornél erre a Harmatta-tanulmányra hivatkozva megállapította, hogy ugy látszik, a hunok mégis csak iráni nyelvűek voltak.
Harmatta professzornak az effajta megfejtései nem példátlanok, volt már ilyen az ő múltjában máskor is. Makkay jános írt erről valamelyik kis füzetében, amelyeket érdemes elolvasni. Állítólag már egy német szerző is kiakadt azon, hogy Harmatta nem létező feliratokat olvas el és közöl komolyan. Valamelyik hazai lapban is volt már erről egy pengeváltás.
A dolog szomorú, de ilyen a hazai "tudományos" világ színe java. Az még szomorúbb lenne, ha az effajta "olvasatokat" és nagyképű kinyilatkoztatásokat komolyan vennétek.
Kőrösi Csoma szankrit-magyar szójegyzéke
Kőrösi Csoma Sándor 1832-ben készítette az annyit emlegetett, de érdemben soha fel nem használt szanszkrit szójegyzéket. A 18 lapból álló, indiai papírra, fekete tintával és ceruzával írt kéziratot a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi. A lapokon (Csoma esetében érthető módon) a szankszkrit és magyar szövegen kívül angol, tibeti, hindi, latin, görög, héber, német stb. nyelvű jegyzetek is szerepelnek. Csoma idejében a tudósok már észrevettek néhány rendszeres egyezést az egyes nyelvek között, ezeket azonban (a hangváltozások téves értékelése miatt) napjainkig sem tudták hitelt érdemlően megmagyarázni.
A szópárhuzamok mellett felfigyelt a nyelvtani viszonyok némelyikének párhuzamosságára is. Ezek közé tartozik a nyelvtanilag jelölt műveltető igék jelenléte és szerepe, a tükörszavak, a kérdő névmás részeshatározó és birtokos esetének képzésében tapasztalható párhuzamosság, a hindi vala- képzőnek a magyar való végződéssel meglévő alaktani és jelentésbeli kapcsolata, a hangátvetés néhány példája stb. (Wojtilla/1984)
Az alább közölt szemelvények egy része – a kor és a körülmények folytán – lehet téves, vagy pontatlan, az egybevetések összessége azonban a szanszkrit és a magyar nyelv rokonságszerű kapcsolatára utal.
A magyar és az indiai nyelvek rokonsága, vagy érintkezése nyelvészek sorát foglalkoztatta, ám minden kézzelfogható eredmény nélkül. Aulis J. Joki például megállapítja, hogy a genetikus kapcsolatoknak: „nem állt fenn a kölcsönös, tényleges és történeti szükségessége”. Harmatta János szerint: „tisztán nyelvészeti szempontból igen nehéz eldönteni egy-egy esetben, hogy árja, ősiráni vagy esetleg ősind jövevényszóval van-e dolgunk a finnugor nyelvekben.” Álláspontja szerint a középiráni nyelvekből a magyar többet kölcsönzött, mint a többi finnugor nép; de ezek a kölcsönszavak is több nyelvből származnak.
A szójegyzékben szereplő nád a TESz szerint „ismeretlen eredetű”.
A szekér pedig „Bizonytalan eredetű. Talán honfoglalás előtti iráni jövevényszó. … Az óind szó nem árja eredetű; a mai dravida nyelv előzményéből való átvétel.” Patrubány szerint szaka ratha „szkíta kocsi” összetételről,Fiók Károly szerint pedig a szanszkritban fellelhető ugor-magyar kölcsönszóról van szó.
A szójegyzék kivonata:
Adó: data; asztag: astaga; ártani: ardate; arany: hiranyam; alak: alaka; aluszékony: alasaka; barna: varuna; ballag, billeg: valg; bíró: dhira; béka: bheka; becse: vatsa, batsa; bátya: bhrata; bajnok: bhayanaka; beszéd: bhasa, bhasita; csomó: camu; csésze: casaka; cifra: citra;
csal: chal; csalás: chala; érték, értelem: artha; eszem: as; ettem, evett: asita; égni: agni;
enni: annam; egy: eka; ez: esa; ezer: sahasra; farkas: vrka; fecsegő: vacaknu; főző, főtt: pakti;
fazék: pacaka; főzni: pacati; fűzni: pasati; gödör: khatra, garta; Győző, Gejza: jaya;
háló: jalam; harag: vairagika; haragtalan: virakta; horgoló: argala; hirdetett: kirtita; hír: kirti;
had: yudh; hét: sapta; harag: raga; havas, hideg: himavat; hívni: hvayati; ing: anga;
idvezelni: idde; Isten: istam; járni: yati; ki: ka; kacagni: kakhati; kancsó: kamsa; köp: kapha;
kar: kara; kulacs: kalasa; kicsit: kimcit; kék: kila; kis úr: kisora; kút: kupa, khata;
köröm: khara; kincs: ganja; kínzás: himsa; katona: ghattana; leányka: lanka; lehel: lohala;
méz: madhu; mozog: mas, masate; magasztalni: mahayati; mérni: mahati; sátor: chatra;
szekér: sakata, cakra; száz: sata; sisak: sirsaka; sziget: sikata; szép: subha; szerezni: sarj;
szerető: surata; szülni: su, susati; szűcs: sucika; szolga: sevaka; szakad: skhadate;
jövevény: javana; tölteni: talati; taszítni: tasyati; tűz: teja, tvis; tíz: dasa; óriás: vara;
öröm: arama; udvar: dvara; uzsonna (étel): asanam; út: patha; utca: utsa; úr: uru; nád: nada;
pásztor: partha; posztó: pata; pénz: pana; parasztasszony: parastri; polyva: palala;
ragyogni: rajate; rozsda: losta; vajda: vaida; vászon: vasanam; vitézkedni: virayati;
vádolni: vadayati; viselni: vaste; vinni: vah, vahati; vonni: vahanam; való: bhu; volt: bhuta;
világ: loka, viloka; világítani: lokayati.
Götz László a „szabályos hangváltozásokról”
Az európai nyelvtudomány alapműveit nem ismerő gyanútlan olvasó némi joggal áll megilletődve és lenyűgözve a finnugrista nyelvtudomány érvrendszere előtt. Az elmélet szép s a bemutatott példák serege alátámasztani látszik az elméletet. A „dilettánsoktól” származó, fentebb ismertetett ellenvetések ugyan súlyos kérdéseket vetnek fel, ezek azonban láthatólag nem képeznek olyan tökéletesre csiszolt rendszert, mint a finnugrizmus szabályos hangváltozásokra épülő érvrendszere. S hiába mentegetjük az alternatívokat azzal, hogy állami támogatás hiányában sohasem volt lehetőségük a saját elméletük finnugristákhoz hasonló kifényesítésére, a kétség szikrája az olvasóban maradhat.
Ezeket a kétségeket Götz László (1981/120) oszlatja el, aki hosszú oldalakat szentel a Grimm-féle hangtörvények és szabályos hangváltozások bemutatásának. Nyilvánvalóvá téve, hogy ha a hangváltozásokra alapozott finnugrista érvrendszert szépnek és meggyőzőnek látjuk, akkor az a módszeres finnugrista szemfényvesztésnek köszönhető.
„Hangtörvények” alatt a modern nyelvészet a beszédhangoknak a nyelvekben bekövetkező, törvényszerűnek, szabályosnak vélt változásait érti. A nyelvtudományban általánosan uralkodó nézet szerint e hangváltozások majdnem kizárólag időbelileg lépnek fel a nyelvekben és meghatározzák ezek történeti fejlődését.
R. Rask és főleg J. Grimm (1848) óta ezeken a hangtörvényeken alapul a modern nyelvtudomány épülete. Az indogermanisztika példáját ugyanis csakhamar követték a többi nyelvcsaládok kutatói is és - mint már előző fejezetünkben láthattuk - átvették ezt a hangtörvényekkel és szabályos hangváltozásokkal dolgozó, un. történeti-kritikai nyelvvizsgálati módszert. Minden nyelvcsaládon belül - de még az egyes nyelvekben is - kidolgozták az illető nyelvcsaládra vagy nyelvre érvényes hangtörvenyeket, szabályos hangmegfeleléseket és a továbbiakban mindennemű nyelvhasonlítási vagy nyelvtörténeti-nyelvfejlődési kutatásnál kizárólag ezen időbelileg szemlélt, törvényszerűnek, szabályosnak tartott hangváltozásokból indultak ki.
Mivel több neves kutató nyomatékosan megkérdőjelezte már őket, korunk indogermanisztikájában ezek a hangtörvények sokat veszítettek dogmatikus jellegükből. Ennek ellenére még mindig a modern nyelvtudomány alapvető tételei közé tartoznak. Az urali-finnugor nyelvészetben és az indogermanisztika hangtörvényeket abszolutizáló iskolájában pedig manapság is a tudományos nyelvészet első és legfontosabb axiómájának számítanak.
A XIX. sz. és a XX. sz. elejének nyelvtudományát még a hangtörvények általános érvényességébe vetett szilárd hit jellemezte. A nyelvek rokonsági kapcsolatainak felderítésére más módszert el sem tudtak képzelni. A hangtörvények szigorú alkalmazásában látták az egyedüli biztos gátat a rendszertelen nyelvhasonlítások megakadályozására. Általános meggyőződés lett, hogy a rokon nyelvek azonos jelentésű szavainak szabályos hangváltozásokat kell felmutatniuk, de megegyezniük nem szabad. Szerintük az azonos hangzás kölcsönszóra vagy véletlen egyezésre utal.
J.Grimm a német nyelvjárások párhuzamos jelentésű szavait vizsgálva felfigyelt a német, valamint a többi germán dialektus között egy általánosnak és szabályszerűnek mondható fokozatos hangváltozásra, amely abban áll, hogy a régebbi nyelvemlékek zöngés mássalhangzói igen sok esetben az idők folyamán zöngétlenekké váltak vagy elhalkultak. Ebből a megfigyelésből kiindulva állította fel a róla elnevezett hangtörvényeket.
Két időbeli hangeltolódást különböztetett meg:
A germán hangeltolódás Grimm feltevése szerint a Kr. e. I. évezredben következett volna be és a germán /gót/ artikuláció elkülönülését fejezné ki a többi indogermán nyelvhez képest. Az ezt megelőző idők hangrendszere lenne az indogermán alapfokozat, az ezt követő pedig a germán (gót) alapfokozat.
A felnémet hangeltolódás Kr. u. 500 és 800 között lépett volna fel és azokat a hangkülönbségeket jelezné, amelyek a felnémet nyelvjárásokat (a felnémet hangfokozatot) a többi germán nyelvtől (a germán vagy gót alapfokozattól) elválasztják.
Grimm csak az egyszerű labiális, dentális és veláris mássalhangzókat vette figyelembe törvényeinél, pontosabban mondva a B, D és G hangokat, valamint ezek rokon képzésű variánsait. Ezeket a hangváltozásokat a következő táblázat mutatja be:
labiálisok
dentálisok
velárisok
indogermán (Kr. e. I. ée. előtt)
B
P
PH, F
D
T
TH, S
G
K
H, CH
germán, gót (Kr. e. I. – Kr. u. I. ée.)
P
PH, F
B
T
TH, S
D
K
CH, H
G
felnémet (Kr. u. 500-800 után)
PH, F
B
P
TH, S
D
T
CH, H
G
K
… ábra. A Grimm-féle szabályos hangváltozások rendszere
A német indogermanisztika azonnal felismerte, hogy Grimm hangeltolódási szabályai jól megfelelnek a nyelvi jelenségeknek és alkalmasak a germán nyelvek egységes módszer szerinti összehasonlítására. Csakhamar azt is észrevették, hogy a többi indogermán nyelvben is tömegesen találhatók olyan azonos vagy hasonló jelentésű szavak, amelyek pontosan megfelelnek a Grimm-féle hangfokozatoknak. E tapasztalati tényből ama következtetést vonták le, hogy e hangváltozások a nyelvek belső lényegéhez tartoznak, a matematika, fizika vagy a kémia képleteihez, törvényeihez hasonlóan.
Ezért lélektanilag érthető, hogy a Grimm-féle hangeltolódási szabályok széleskörű alkalmazhatóságának láttán, abbeli törekvésükben, hogy a nyelvészetet is a természettudományokhoz hasonló egzakt alapokra helyezzék, minden további vizsgálat nélkül, az összehasonlító nyelvtudomány alappillérévé, megdönthetetlen törvényeivé tették e szabályszerűségeket.
Azonban ennél tovább menve kijelentették (és ez már korántsem érthető, vagy menthető), hogy egyedül a Grimm-féle hangtörvények alapján dolgozó nyelvhasonlítás nevezhető tudományos nyelvészetnek, minden más módszer, ezzel ellenkező vélemény pedig eleve tudománytalan. Vagyis a hangeltolódások Grimm-féle szabályaiból nemcsak törvény, hanem egyenesen dogma lett.
Nyomatékosan hangsúlyozni kívánjuk – mondja Götz László – hogy ezeket a hangtörvényeket a modern nyelvtudomány elvi, módszertani alapon soha meg sem vizsgálta. Meg sem kísérelték a hangváltozások okait kideríteni, vagy logikai alapon megmagyarázni. Az ilyen megmagyarázatlan jelenségek egyedül üdvözítő dogmává tétele a módszeres tudományosság legalapvetőbb elveinek semmibevételét jelenti. Mindennemű más módszert a jövőre is kiható érvénnyel, eleve tudománytalannak neveztek és neveznek még ma is. Egy olyan bizonyítatlan dogma nevében, amelyik a józan ésszel is ellenkezik.
Senki sem tette fel ugyanis azt az önmagától kínálkozó alapvető elvi kérdést, hogy mi kényszeríti a nyelveket a Grimm-féle sematikus hangváltozások keresztülvitelére? E kérdés megválaszolása híján viszont nincs okunk elhinni, hogy a Grimm-féle hangváltozási szabályok általános érvényű nyelvi törvények lennének. Különösen, ha szép számmal bukkanunk e „törvények” érvényességét cáfoló tényekre is.
Ha az … ábrán látható példákat, amelyeket a nyelvészek a hangeltolódás törvényeinek bizonyítására fel szoktak hozni, gyanútlanul szemléljük, akkor első pillantásra tényleg az a benyomásunk, hogy itt valóban csodálatra méltó pontossággal bekövetkező hangváltozásokról van szó.
I. fokozat
II. fokozat
III. fokozat
latin
gót
ófelnémet
LAB-i (gleiten)
HLAUP-an
LOUF-an (laufen)
FRANG-o (brechen)
BRIK-an
PREHH-an
TEC-tum (Dach)
THEAC (angolszász)
DAH
… ábra. A Grimm-féle hangváltozási szabályok példái
Alaposabban megvizsgálva azonban e példákat, feltűnik néhány lényegbevágó következetlenség.
Az első példában a latin LAB-i közelebb áll az ófelnémet alakhoz, mint a góthoz, „hangtörténetileg” tehát – a nyelvészet szóhasználatával élve – a latin hangalak fiatalabb a gótnál, a szókezdő H ugyanis itt is ugyanúgy „lekopott”, akár az ófelnémetben. Az eredeti, teljes alakot nemcsak a gót HLAUP-an bizonyítja, hanem a GALOPP szó is, amelynek jelentése is messzemenően hasonló. A gót HLAUP-an tehát – legalább is ebben a viszonylatban – ősibb, eredetibb alak, mint a latin LAB-i.
A második példánál a latin FRANG-o szóval csak az ófelnémet PREHH-an alakot hasonlítják össze, mert ez a sémába beleillik. Gondosan elhallgatják azonban azt az igen lényeges körülményt, hogy az ófelnémet szövegekben a PREHH-an mellett legalább ugyanolyan gyakran BREHH-an is előfordul, sőt azt is, hogy az ófelnémet nyelvemlékekben általában is nagyon elterjedten jelentkezik a B és a P keverése: BURG és PURG, BERG és PERG, BERACHT és PERACHT /Pracht/ szabadon váltakoznak egymással. Arról sem szoktak beszélni, hogy a legtöbb B-vel kezdődő szónál még a gót és az ófelnémet között sincs különbség: geBAR-en gótul is gaBAIR-an.
A nyelvészeti munkákban, főleg pedig az etimo1ógiai szótárakban pontról pontra követhető és kimutatható ez a sajátságos módszer: a hangtörvényekkel összeegyeztethetetlen hangalakú szavak tömegének szisztematikus elhallgatása, igen gyakran még teljes jelentésbeli megegyezés esetében is. Nézzünk meg egy-két ilyen példát!
A Garten „kert” (eredetileg „sövény”, „fonadék”, „bekerített hely”, „kerítés”) jelentésű német szót F. Kluge a következő indogermán szavakkal veti egybe:
német
gót
latin
görög
litván
ószláv
GART-en
GARD-a
HORT-us
CHORT-os
GARD-as
Grad-u
(Hürde)
(Garten)
(Gehege)
(Hürde)
(Einhegung, Stadt)
… ábra. A német Garten párhuzamai F. Kluge szerint
óind
görög
latin
ófelnémet
német
GYR-o
GYR-us
GURT-il
GÜRT-el
(drehen, winden)
(Drehung, Windung, Ring)
(Gürtel)
K-R-T
KYRT-e
CRAT-is
KRATT-o
KRATT-e
(spinnen)
(Flechtwerk)
(Flechtwerk)
(Korb)
(Korb)
CRT
CHORT
HORT
HURD
HÜRD
(verknüpfen)
(Gehege)
(Garten)
(Flechtwerk)
(Umzaumung)
… ábra. A német Garten további párhuzamai Götz Lászlótól
Götz László kiegészítette az F. Kluge által felsoroltakat (… ábra), hozzátéve, hogy mindezek a hangalakilag és jelentésileg nyilvánvalóan szervesen összetartozó indogermán szavak nem illeszthetőkbele a hangtörvények kényszerzubbonyába. Ezért Kluge kiemel közülük egy-egy G, CH és H hangokkal kezdődő szót, amelyek a Grimm-féle hangfejlődési sémának megfelelnek, a többit pedig tekintetbe sem veszi.
Azaz itt tárul elénk a hangtörvények látszólagos érvényességének „titka”. Ez az a „tudományos igényű” eljárás, amely szükséges a „szabályos hangfejlődés” kimutatásához. Nem kell mást tenni, mint a megfelelő hangalakú szavakat kikeresni a szinte minden nyelvben található számos variáció közül, egymás mellé helyezni ezeket, az összes többi rokon jelentésű és rokon hangalakú szót pedig elhallgatni.
A valóságban azonban nincs itt semmiféle, az idő múlásával párhuzamosan lejátszódó „hangeltolódás”, hanem egészen más valamit láthatunk: a rokon artikulációjú mássalhangzók variálása segítségével a nyelvek nyilvánvalóan új, hasonló hangzású szavakat képeznek a rokon fogalmak megkülönböztetésére. Vagyis a hangárnyalatok jelentésbeli árnyalatoknak felelnek meg.
Ennek példája a magyar GYŰR-ű, KÖR és HUR-ok szócsaládja.
Egyébként már maga a HORT-us - GART-en egybevetés sem korrekt, mert indogermán (ez esetben latin) H csak ófelnémet K-nak felelhetne meg. Mivel azonban a gót G ebben az esetben sem vált ófelnémet K-vá – mint többnyire egyébként sem –Kluge ezzel az etimológiájával hallgatólagosan maga is elismeri, hogy az ófelnémet hangeltolódás csak Grimm fantáziájában létezett.
Ugyanígy nyoma sincs ennek a felnémet hangeltolódásnak a következő példánkban sem, amely egyúttal mintapéldánya a hangtörvényeken alapuló nyelvhasonlítás elképesztő melléfogásainak is.
Keressük meg Kluge szótárában a német haben „bir, neki van” ige indogermán rokonságát. A következő összeállítást találjuk (… ábra):
német
ófelnémet
angolszász
óskandináv
gót
latin
HAB-en
HAB-en
HABB-an
HAF-a
HAB-an
CAP-ere
(haben)
(haben)
(haben)
(ergreifen)
… ábra. A német haben indogermán rokonsága F. Kluge szerint
Igen, nem káprázik a szemünk: a német HAB-en őse a latin CAP-ere. Tévedések elkerülése végett Kluge meg is jegyzi: "Keine Verwandschaft mit lat. HAB-ere". De ez természetes is. Gót H-nak csak indogermán alapfokozatú (itt latin) K felelhet meg a hangtörvények szerint. Így tehát a német haben „bir, neki van” nem lehet rokonságban a latin habere „bir, neki van” igével, mert túlságosan hasonló, mert nem mutatja a szabályos hangfejlődés jelenségét. Megtiltják ezt neki Grimm dominó-játékszabályai. Ilyen esetekben folyamodik a nyelvészet ahhoz a sztereotip varázsigéhez, amelyet így fejeznek ki: „hangtörténetileg lehetetlen” – ti. a két szó rokonsága.
E gondolkodásmód már önmagában véve is elképzelhetetlen fokú logikátlanságát esetünkben meghatványozza még az a fenti ógermán nyelvemlékekből egyértelműen és vitathatatlanul következő tény, hogy a gót HAB-an H-ja ismét csak nem változtatta meg hangalakját, sem a felnémetben, sem pedig a többi germán nyelvben. A mai napig sem. Ez esetben sem mutatható ki tehát az un. második hangeltolódás.
Minden számbavehető nyelvi tény azt bizonyítja, hogy a német HAB-en és a latin HAB-ere ugyanaz a szó. Ennek elismerése azonban azt jelentené, hogy éppen egy olyan szónál kellene bevallani a hangtörvények használhatatlanságát, amely kétségtelenül a nyelvek alaprétegébe tartozik. A haben ugyanis nemcsak a második (felnémet) hangeltolódásra fütyül, hanem az elsőre, a germánra is, cáfolva a hangeltolódás egységességét.
De van ennek a haben - capere egyeztetésnek egy másik, sokkal fontosabb vetülete is, amire azonban a modern nyelvészet ügyet sem vet. A látszólag „szabályos” hangmegfelelést ugyanis ez esetben is csak azért tudják kimutatni, mert a latin capere kétségtelenül szoros szemantikai összefüggésben van a latin habere szóval, egyúttal pedig ennek árnyalati hangváltozata is.
Götz László a hasonló esetek sorozatát mutatja be. Például a német Herz „sziv” szó indogermán megfeleléseit Kluge szótára így sorolja fel:
német
gót
latin
görög
litván
ószláv
óír
óind
HERZ
HAIRT-o
CORD-is
KARD-ia
SIRD-is
SRID-ice
CRID-e
SRAD-dha
(Herz)
(Herz)
(Herz)
(Herz)
(Herz)
(Herz)
(Vertrauen)
… ábra. A német herz indogermán rokonsága F. Kluge szerint
Itt is hasonló meglepetésben van részünk, mert tapasztalhatjuk, hogy a sor végén az óind srad-dha „bizalom” szó áll, amely csak igen távoli szemantikai összefüggésben van a szívvel (szív – szívélyes - jószívű – tisztességes – becsületes – bizalomkeltő). Vajon miért? Ugyanazon okból, mint amiért az előbb habere helyett is capere állt. A német Herz pontos óind megfelelője ugyanis a hrd „Herz” (ejtése kb. hard) szó, amely azonban nem felelt meg Kluge tudományának, mert a szó H-ja megint csak nem „tolódott el”, sem először, sem másodszor, hanem H maradt évezredeken keresztül. Az európai nyelvészet nagyobb dicsőségére el kellett tehát sikkasztani, annál is inkább, mert újra egy ősi alapszóval állunk szemben, amit nehéz lenne kölcsönzéssel magyarázni.
Ez az óind hrd szó azonban a hangtörvényeknek még egy másik hibáját is megvilágítja, nevezetesen azt, hogy valójában a Grimm által eleve egységesnek vett un. „indogermán alapfokozat” sem egységes. Mi dönti el, hogy mit vegyünk alapul a Herz szó családja esetében? A görög-latin-kelta K hangot, az óind H-t avagy a balti-szláv sziszegő hangokat? Erről sem szoktak beszélni.
Mintegy mellesleg még azt is megfigyelhetjük ennél a példánál, hogy az un. „kentum-szatem” felosztás sem általános érvényű, mert éppen a „szatem” nyelvek prototípusában, az óindben, „kentum”-alakot találunk.
E szavak nemzetközi szócsaládja szerves szemantikai egységet alkot, a szócsaládok tagjainak hangalakja pedig csak árnyalatokban tér el egymástól. Kétségtelen tehát, hogy szorosan összetartoznak, és csak együttesen szabadna őket vizsgálni. A „szabályos hangváltozások” módszerével azonban ebből az egységből csak egyes részleteket lehet megragadni, de még ez a néhány kimutatható összefüggés is torz lesz, mert a kiindulópont az a nyilvánvalóan teljesen egyoldalú feltételezés, hogy a hangváltozások kizárólag a nyelvek időbeli fejlődésének a jelei.
Így festenek tehát ezek a hangtörvények, amelyek nevében a modern nyelvtudomány ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy nem szabad a szavak hasonlósága alapján nyelvhasonlítást művelni, mert éppen a hangalakbeli egyezés a „leggyanúsabb” két nyelv szavainak összetartozása tekintetében.
Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a hangtörvények gyakran felmondják a szolgálatot, rövidlátó fanatikusok azonban inkább az igazi értelemben vett, széles perspektívájú összehasonlító nyelvkutatásról mondanak le, mintsem a Grimm-féle hang-körhintáról. Amivel minden bizonnyal nagyon szépen el lehet játszadozni, de mellette a szemantika a nyelvészet szemétdombjára kerül. Legvilágosabban megmutatkozik ez abban az abszurd érvelésben, amely szerint az igazi szórokonság csalhatatlan jele éppen a hangok különbözősége.
A nyelvészet szemmel láthatóan sokat tett annak érdekében, hogy a hangtörvények érvényességének legalább a látszatát fenn lehessen tartani. Ezért különleges figyelmet fordítottak arra, hogy a legkiáltóbb ellentmondások élét elvegyék. A tömeges kivételek csökkentésére szolgált – többek között – a hangutánzó, hangfestő szavakra való hivatkozás. Kijelentették, hogy az ilyen szavakra természetesen nem alkalmazhatjuk a hangtörvényeket, de a tudományos nyelvhasonlításban sem használhatjuk fel őket, mert ezek minden nyelvben külön-külön alakultak ki és egyező hangalakjaik csupán azt bizonyítják, hogy pl. a kakukk Kínában is éppúgy kakukkol, mint Rómában.
E magabiztos megállapítások után azt várhatná az egyszerű halandó, hogy most következik a tudományos bizonyítás. Ilyesmit azonban hiába keresünk. Még azt sem határozták meg kielégítően, miről ismerhető fel egy hangutánzó szó. Ezt a kutatók egyéni belátására bízták.
Egy pillanatig sem akarjuk vitatni, hogy hangutánzó szavak valóban szép számmal előfordulnak minden nyelvben. Csupán az ilyesfajta szavakkal való visszaéléseket vetjük el. A nyelvtudomány álláspontja nem egyéb, mint meghátrálás a probléma elől, amely valójában sokkal árnyaltabb annál, hogysem ilyen felületesen el lehetne intézni.
A bizonytalan alapok miatt a rá épített nyelvészeti hipotézis a levegőben lóg. Ilyen körülmények között senki sem állíthatja azt, hogy csakis az ő álláspontja „tudományos”, minden más feltételezés pedig eleve tudománytalan. Ellenkezőleg, csak több munkahipotézis egyidejű felállítása és mérlegelése segíthetné elő a nyelvek valóságos összefüggéseinek jobb megismerését.
Sára és Rédei esete a „szabályos hangmegfelelésekkel”
A magyar nyelv török "jövevényszavainak" jegyzéke 193-196 szót tartalmaz. Sára Péter ezeket is, valamint saját további egyeztetéseit is ősi magyar-török etimológiáknak tekinti. Ezzel kivívta Rédei Károly neheztelését, aki hangtani és jelentéstani kifogásokra hivatkozva elutasítja az egyeztetéseket.
A magyar ad – török atmak „dobni, vetni” összevetése hangtanilag és jelentéstanilag helytelen, állítja Rédei. Mint mondja, ha finnugor kori szó volna, a „t”-nek magyar „z”felelne meg, ősmagyar korban pedig „t”.Az „ad” és „dob, vet” jelentések is oly távoliak, hogy nem hozhatók egymással összefüggésbe.
Rédei Károly kifogásai azonban nem vetnek számot minden lehetőséggel. Ha ugyanis az etimológiák gyökere mélyebb a finnugor (és ősmagyar) kornál, akkor nem várható el, hogy a finnugor kori „z”, vagy az ősmagyar kori „t” jelentkezzen. Ha pedig egyidős a finnugor (vagy az ősmagyar) korral és mégis eltér a vártaktól, akkor az lehet a jelenleg ismert hangtörvények kritikája, vagy kiegészítése is. Abban is téved Rédei Károly, hogy az „ad” jelentése távol állna a „dob, vet” jelentésétől. Amikor a kutyának adjuk a csirkecsontot az udvaron, akkor bizony dobunk, vagy vetünk neki egy falatot.
A magyar ágy - török yatak „ágy”, yatmak „feküdni” megfeleltetése is ellentmondásos Rédei Károly szerint, mert az előző szóban a török „t”-nek magyar „d”,itt viszont „gy” felelne meg.
Az érvelése azonban itt sem kifogástalan. Ha ugyanis az előző etimológiát helyesen vetette el, akkor azt – éppen az elvetés miatt – a jelen etimológia tárgyalásakor már akadályként sem lehetne figyelembe venni. A „d” és a „gy” egyébként is közeli hangok, a „gy” a „d” lágyulásával keletkezhetett az ágy szó külön életében, ami ezért az etimológia török vonatkozásait már nem érinti. Sára tehát helyesen vethette össze a török és a magyar szót.
A magyar alak - török kilik „kül, külső” rokonítása ismét nem felel meg Rédei Károly ízlésének, mert Sára ez esetben és még néhány másik szóval kapcsolatban is azt állítja, hogy a török k (tulajdonképpen q) a magyarban szó elején eltűnik. Az eltűnést nem tudja megmagyarázni. Ilyen eltűnést azonban – jelenti ki diadalmasan Rédei – sem a török, sem a finnugor nyelvek, sem pedig a magyar hangtörténet nem ismer.
Pedig ez korántsem lehetetlen. A „k” ugyanis „h”-vá változhat, aminek az eltűnése már korántsem ismeretlen a magyar nyelvben.
Vegyük például az úr (korábban uru) szavunkat, amely a TESz szerint kezdetben még tartalmazta a szókezdő „h” hangot (Úrhida neve Hurhida alakban maradt ránk). A szó párhuzamai közé tartozik a magyar harcos szó és a hurrita (hurru, vagy haru) népnév is, amelynek szintén volt „harcos” jelentése. E nemzetközi szócsalád tagja az akkád kharra „harcos” és a sumér kuruigi „király” is, amelyekben már megtaláljuk a keresett „k” hangot.
A Sára Péter által kimutatott „szabályszerű hangváltozás” tehát létezik és dokumentálható. Rédei csupán azt vetheti ellenük, hogy a példák nem az uráli nyelvekből származnak. Ez azonban annak a jele is lehet, hogy a finnugrizmus nem tudomány, csak rögeszme.
A „k – elhalkulás” hangváltozás tehát, amit Sára néhány eset alapján felismert, két lépcsőben valósulhatott meg az egyelőre kiderítetlen messzeségű múltban. Azt, hogy a nyelvi feladványnak ilyen megoldása is elképzelhető, Rédei is felismerhette volna, ha a finnugrista dogma nem tiltaná a körültekintést.
A hangváltozások során keletkezett szavak az évezredek alatt szétszóródtak, a nemzetközivé vált szócsalád tagjait különböző népek őrizték meg. Természetesen nincs okunk azt feltételezni ez alapján, hogy az egyik, vagy másik nép/nyelv a magyar őse lenne. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a hangváltozás valamikor, valamilyen nyelvi közösségben lezajlott s ennek részese volt a magyar nyelv őse is.
Sára Péter is hasonló lehetőségre utal: "... sokkal régibb és közelebbi kapcsolat volt a két nép és nyelv között, mint ahogyan ezt eddig tudtuk, vallottuk."
Így válik érthetővé Rédei kifogása, miszerint a szabályos hangmegfelelések elvét Sára vagy nem ismeri, vagy nem vesz róla tudomást.
Rédei csak finnugor példákban tud gondolkodni, Sára viszont – ha magyarázatot akart találni a török-magyar párhuzamok tömegére – kénytelen volt átlépni Rédei tudománya felett.
A NYELVROKONSÁG KRITÉRIUMAI
A szabályos hangmegfelelések.
Mielőtt a nyelvészet tudománnyá érlelődött volna, két nyelv rokonságának föltevését a hasonló vagy éppen azonos hangalakú és egymáshoz közel álló jelentésű szavakra alapították. Ámde talán nincs két olyan nyelv a világon, amelyben 100-200 véletlenül[1] összecsengő és rokon jelentésű szót ne lehetne találni. A magyar ház hiába hasonlít a német Haus-hoz, a két szó nem kapcsolható egybe, a magyar szó finnugor eredetű. Nincsen közük egymáshoz például a következő szópároknak sem: magyar fogoly - német Vogel, magyar eper - német Erdbeere, magyar ki - francia qui, magyar nyak - francia nuque, magyar év - román ev, magyar nő - kínai nü, magyar kér fidzsi szigeti kere stb. Hasonló példát rengeteget lehetne idézni.
Ezzel szemben megesik, hogy két nyelv egy-egy közös eredetű szavában egyetlen azonos hang sincs, például a magyar száz és a vele azonos jelentésű olasz cento ugyanabból az ősből származik, noha egyetlen hangjuk sem egyezik és ilyen meghökkentőnek látszó eset nem egy akad.
Arról tehát szó sem lehet – szögezi le végül Bárczi – hogy a nyelvrokonság, a nyelvek távoli múltba vesző közös származása egy bizonyos számú, megközelítőleg hasonló jelentésű szó összecsengésével vagy éppen azonos hangzásával volna bizonyítható.
Álláspontját azonban a bevezetőül említett két példája nem igazolja.
Az az állítás ugyanis, hogy a magyar ház és a német haus, valamint a hasonló egyezések véletlenszerűek, a véletlen egyezés lehetőségének tudományos igényű elemzése nélkül erőtlen. A másik érve (a száz és a cento genetikus kapcsolata) pedig a magyar és az olasz nyelv (bármilyen kis mértékű) rokonságszerű kapcsolatára utal, s nehéz belátni, hogyan igazolhatná ez a példa a rokonság hiányát.
Bárczi saját farkába harapó érvelése abból a pontatlan axiómából indul ki, hogy az olasz és a német nyelv nem rokona a magyarnak. Ha ezt elfogadjuk (s a merev finnugrista rokonságfogalom miatt nem tehetünk mást), akkor bármilyen példát hozunk is fel, semmi sem ingathatja meg magát az axiómát. Bárczi csak így jelentheti ki, hogy sem a szavak hasonlósága, sem a genetikus kapcsolata nem bizonyítja a német és az olasz nyelv magyarral való rokonságát. A merev finnugrista rokonságfogalom talaján állva is nyilvánvaló azonban, hogy az általa felhozott példák az állításának ellentmondanak. A hasonló (és a nem hasonló, de genetikusan összefüggő) szavak akkor is a rokonságra utaló jelek maradnak.
Nyilvánvaló, hogy a merev finnugrista rokonságfogalommal van baj, amely nem képes a nyelvek között létező kapcsolatok sokszínűségének tükrözésére. A rokonság fokát nem igennel, vagy nemmel, hanem árnyaltabb módon kellene rögzíteni; hogy az igennel, vagy nemmel ne fedjük el a sok irányba mutató részleteket, s ne legyen lehetőség a nyelvi jelenségek értelmének kiforgatására.
Visszatérve Bárczi álláspontjának ismertetésére, szerinte nem a szavak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.
Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelőjeazosztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél,fa, fagy, fal, falu[2], fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is.
Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések.
Bárczi végül kijelenti: „Természetesen az egyezés is lehet szabályos hangmegfelelés.” Azaz a hasonló szavak is értékes bizonyítékot jelentenek, annak ellenére, hogy esetükben csak az annyiszor alábecsült hasonlóság érvényesül, a szabályos hangmegfelelés ki sem bontakozhatott. Azonban a finnugrista dogma oly görcsösen ragaszkodik a szabályos hangmegfelelések magasabb értékűségének dogmájához, hogy inkább a teljes hasonlóságot is úgy állítják be, mintha az a szabályos hangmegfelelés egy esete lenne.
[1] A véletlen a matematikában jól értelmezhető fogalom. A nyelvész Bárczi minden matematikai elemzést nélkülöző kijelentésének ezért nincs súlya. Azaz ismét dokumentálható egy alátámasztást nélkülöző finnugrista állítás, amelynek az ellenkezője is igaz lehet.
[2] Azt azonban nem említi Bárczi, hogy ugyanebbe a hangváltozási rendbe beleillik a görög polisz és a magyar falu szópár is.
Igen és ezzel nem is lenne baj, mert ezzel nem mondana semmit a finnugrisztika. A baj azzal van, hogy ugyanezt (tehát a kapcsolat tényét) nem hajlandó elismerni más nyelvek és nyelvcsoportok esetében. A valóságban meglévő jelenségek egy részének jelentőségét felnagyítja és félremagyarázza. S minderre hamis (egyáltalán nem mellékesen magyarellenes) őstörténeti koncepciót erőszakol rá. Az már csak megmosolyogtató dolog, hogy mindeközben ők "dilletánsoznak".
Lehet, de itt és most nem a hagyományos indogermanisztikáról volt szó, amiről te tanulhattál.
A modern indogermanisztika eredményeit pedig neked nem árulják el az egyetemeken. S persze az is szubjektív, hogy ki mit ért modern indogermanisztika alatt. Azt (mármint a modern indogermanisztika eredményeit) Götz Lászlótól kell megtudni (ha az eredetit nem olvasod németül), mert Götz kinn élvén, németül jól olvasván, s egész életét a kutatásnak szentelvén jobban ismeri az új eredményeket, mint a tanáraid, vagy te.
Ezért a te hozzászólásod is (legalábbis) baromság-gyanús.
