Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében. (Victor Hugo)
S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha éppen az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be.- akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.-
De csöndes szóval, eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapú, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurranó csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mamut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságaink között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
A szeretet sír és óhajt; a szeretet kér és sóhajt; sóhajjal táplálkozik. A szeretet hogyha nem könny, sem sóhaj, mélyéből nem jön, nem is égő, igazi. A szeretet szenvedni vágy teher néki ez a világ; unalom maga a fény. Várakozva még növekszik; messzeségek nem csüggesztik, nem fogy, hanem jobban él.
S oly nagy a szeretet lángja és az égést úgy kívánja, hogy kihunyni sose fog: semmi zápor el nem oltja s a folyóvíz el nem fojtja; mindig csak jobban lobog! S ez a láng maga az élet: másra nem lehet szükséged! Ami jó még van egyéb, nélküle mind nem ér semmit! Mind elolvad és elomlik! Mind csak tűnő semmiség. Ámen.
Válassz egy nevet, amin nevezni fogsz. Nevet csak nekem, amit csak te tudsz. Ami követ, míg csak élek e földön, Vagy halálom után a túlvilági ködön. Egy nevet, ami több mint szó, betű, hang. Ami összeköt minket, ami én vagyok, s te vagy. Ha kimondod, én jussak eszedbe, csak én és senki más. Én meghallom, bárhol vagy, nem kell, hogy kiálts. Adj nekem egy nevet, mit idegen szájra nem vesz, Mert csak mi tudjuk, ez örökre a mi titkunk lesz. Nevezz el, nevezz, arról, ami szép neked, És nekem is szép lesz aztán, csak adj nevet!
Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek. A víz úgy suhan a köveken át, selymesen, puhán, mint a fellegek, s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg... Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp, a völgy hosszán, lejtős sziklákon át, nappal meg éjjel, tovább és tovább... Az útja még nehéz és meredek, de ő csak mesél, csacsog és nevet, s vígan, fürgén szeli át a hegyet...
Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak, hadd nézzelek még, hadd csodáljalak! Tovasuhansz a fehér falakon, s ezer szilánkokra osztod önmagad, ezer tükör-szilánkra, mint a nap!
Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon, s dalomba ömlik a te éneked... Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más, csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás! Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek...
""Mondd csak, mi lenne velünk, ha nem lenne közös játékunk? Ha soha meg nem ismerjük egymást? Ha nélküled értek volna el a történések, amilyenek előtted soha nem voltak. Mi lett volna, ha nélküled talál a vihar? Mi lett volna veled, ha nélkülem szakadtak volna rád, azok a dolgok, amik mostanában reád szakadtak? Mondd, hol lennénk? Hogy tudnánk elviselni? Lennénk? Mi lett volna nélküled belőlem, ha nem rohannék hozzád, olyankor, amikor üvöltenem kellene, ha Te nem lennél, ha üvöltés helyett nem mondhatnám el neked, ha ettől a hiánytól, a kellő pillanatban nem tudnék csendben maradni, (Még mindig nem mindig tudok) ha nem tanultam volna meg azóta, hogy semmi nem fontos, egyszer minden, ami rossz múlt lesz, hogy a szakadékot is óvni kell, nehogy mélyebbé legyen. Mondd, mi lett volna velünk, ha egymásnak nem vagyunk?""
"Ugye szívem várod a szavaim? Kedves hozzád szóló szavaim. Bár, szavakkal érzést elmondani nem lehet, Minden próbálkozásom, csak felesleges kísérlet. Szavaimmal az érzéseim elmondani hiába is próbálom, A megfelelő szavakat úgy sem találom. Az érzést szó el nem mondhatja, ki nem fejezheti, csakis nyitott szív érezheti. Ha azt mondom szeretlek, Te ez ezt nem tudhatod, hisz én érzem, Míg két ember két szív van, te nem érzed az én érzésem. Mindketten csak azt tudjuk, amit magunkban érzünk. Viszont ez az önmagunkról szóló saját érzésünk. Míg a .. Te.. és az .én. létezik, amíg két ember egymásra vágyakozik, Addig nem fogják érezni egymás érzését, csakis önmagukét. Majd amikor eljutunk oda ,hogy megszűnik az . én. és . te . fogalma, Nem lesz akkor már az agynak a szív felett csalfa hatalma. Szíved, szívem egyként doboghat, egyként érezhet szívünkben, Egymást meglelhetjük saját lelkünkben. Akkor már nem azt mondjuk . szeretlek. Hanem önmagamban magamként érezlek. Én téged önmagamként szeretnélek érezni, szeretnék veled eggyé olvadni. De ehhez előbb fel kell adnom az . én. korlátozó fogalmát, Ami érezteti velem a minket elválasztó illúzió hatalmát. Az illúziót hogy te. meg én külön létezünk, Külön-külön érzünk és szeretünk.
Ne félj, szívem, most mégis csak kivirrad és fény-ruhában jönnek a napok. Ne félj, szívem, most már csak hazaérünk mi ketten: szelíd, csókos vándorok, mi ketten: éjben vakoskodó vakok.
Ne félj, szívem! Lesz nékünk hajnalunk s ölelnek pajkos napfény-gyerekek, járunk mi még pacsirtás utakon s köröttünk boldog, új pipacs-fejek bókolnak mélyen s vígan intenek...
Ne félj, szívem, csak bátran lépj az úton s kihajt bennünk még száz tavaszi ének. Ifjú szájjal és égő, szép szemekkel megyünk egyenest az élet ölének mi ketten: boldog, mesebeli lények...
"Lelkedre vágyom, tested kívánom! Hófehér tested, magam előtt látom! Újra előttem, van, arcod ragyogása, Vágyaid, tükröző, szemed csillogása!
Benn látom szemedben, lelked mélységét, Ott érzem szerelmed, heves szépségét! Oly szép a szerelmed, mily szép vagy te, magad, Szeretlek, szeretni, hogy éljünk boldogan!
Vágylak minden percben, mindig azt lesem, Mit tegyek, hogy élted boldogabb legyen! Te vagy az életem, te vagy minden álmom! Mióta vagy nekem, csak reád vágyom!
Neked adok mindent, szívemet, lelkemet! Fogadd el tőlem örök szerelmemet! Tied a szerelmem, tied minden álmom! Szeretni akarlak, csak erre vágyom! "
"Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok között kereslek, de ott, ahol lehetsz konyhában, ágyban - nem holdfényparton, de ott, ahol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek, s te szeretsz."
"Ha megkérdeznél, azt mondanám: a szemedet figyelem. Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen, ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen, mert benne élsz. Ha megkérdeznél, azt mondanám: túl bonyolult nekem. A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem, megnyugszom, nem akarok más ember lenni, mert benned élhetek. Ha megkérdeznél, azt mondanám: nem kérdezel sosem. Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek, mert megóvsz - ahogy én is óvlak, mert hiszel bennem - ahogy még én sem hiszek.Köszönöm
Adok Neked egy mosolyt, És rásimítom az arcodra. Meglásd, úgy leszel, Mint egy rózsa Éppen kibomló bimbója. Beoltalak mosollyal, Mint szemet a bokorra, Szeretetkertészként Nemesítem kinyíló ajkadra, Hogy Te magad légy A mosoly rózsája, Mert minden igazi mosoly, A boldogság önfeledt órája.
Várj még kérlek! Ne fuss el! Ne illanj el Drága illat! Várd meg, míg beszívlak! Járd át testemet, lelkemet, Pezsdítsd meg véremet! Te illatot adsz, én meleget Megleltük a lényeget.
Minden leszakitott virágsziromért Legyen tiéd egy adag szeretet. Minden utadba eső szivárvány Mutasson két csillagot tenéked.
Minden, könnycseppért, mit letörölsz, Jóságot kapsz cserébe. Lépteid szivárvány s csillag vigyázza, Virágot szór a sors elédbe.
Minden gyerekért, kivel játszol s beszélgetsz Kacagó sziv a jutalmad. Minden arcra csalt kis mosolyért Békesség lesz birodalmad.
Ha azt hiszed, ingyen kapod e sok jót, Tekintsd, mit érte tettél ! Ajándékod, mit megtanultál, Mig másokon segitettél.
A sötét éjben ragyognak a messzi égi régiók, Fényük postalován utaznak az évmilliók. Nem látod a magasban a Létezés ködét, Avatatlan szemek elől takarja a sötét.
A távol csillagok közt fogantak lelkeink, Csak az istenek tudhatták, mik lesznek terveink. A lelkek ketten egy testvérpárt alkottak, A bölcsesség adományán egyformán osztoztak.
Időtlen időkig keringtek egymás mellett, Majd helyet kerestek ahol fejlődni lehet. Egymás után indultak a nagy útra, Előbb egyik, majd a másik zuhant az alagútba.
A szárnyas lelkek testgúnyába öltöztek Csillagok honából földi házba költöztek. Így a lélek-testvérek egymásról mit se tudtak, Gyermekek voltak még, nevetve tanultak.
De szívük mélyébe ezer karcot véstek A szellőként szárnyaló, tovafutó évek. Útjukon sokáig egyedül haladtak, Ám eljött az idő, és egymásba botlottak. Mostantól fogva közös pályán járnak, Szellemük ezentúl a messzeségbe szárnyal!
Sillingi Julianna
"Hunyt szememmel hallva szívem dobbanását, egy érzelmes dallam fogant meg ott benn, mélyen égi fénnyel, csillag ragyogással, bölcsőjében. Dédelgetve, felhők között tündökölve, fodrozódó víztükörre ráfeszülve, barlang mélyén szétterülve, a világot is újra szülve zengi az ég felé: kedvesem, te vagy a mindenem."
"Álmodj néha rólam, és én ott leszek Veled, ha megérint a hajnal, korábban ébredek. Szólj néha hozzám, ha hiányzom Neked, keress álmaidban, és én ott leszek Veled!" (ismeretlen
Csendes az éj, az égen ezer csillag. A Hold égi útján felfelé ballag. Telt arca fentről a Földre mosolyog, Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém! Én vigyázom álmod ezen az estén. Csendes már minden, a nappal véget ért, Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed. Felejts el mindent, én fogom a kezed. S ha hallod majd a csengettyűk dallamát, Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel, S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel. Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang, Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod Az előttünk nyíló mesés világot, Ahol ezer csoda és varázslat vár, Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más. Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás. Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma: Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok. Ha rád gondolok, mindig itt vagyok. Együtt veled, mert Rólad szól az álmom, Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti, Álmaim kapuját fel nem törheti. Mások előtt e helyet zárva tartom, S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy Hang, mely mindent megmutat, Segít Neked, hogy megtaláld az utat Ami elvezet Téged a lelkemhez. Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!
