Főleg Európa népeinek genetikai összetételéről, ami történelem során folyamatosan változott szól a topik. A neandervölyiektől kezdve. A történelmi összefüggéseken van a hangsúly.
Mese, mese, meskete! Hiszen még az sem bizonyított (csak feltételezett!), hogy az emberős Afrikából származik, ott alakult volna ki! DE hát a laikusok hiszékenyek s minden nyomtatott/írt marhaságnak bedőlnek, miért pont ennek ne tennék?
Aha , megint a gombolyag visszagombolyítása a maiaktól az ősökhöz! DE mivel az ősöknek nem maradat meg a genomjuk az összevetéshez, s szabad a vásár! Lehet bármit állítani, sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet! Ezt a trükköt alkalmazzák a molekuláris rendszertan esetében is, pl. a madaraknál. Ennek köszönhetően a fosszilis, kihalt leleteket továbbra is csak a klasszikus Linné-féle rendszerbe lehet beilleszteni! Morfológiai (csonttani) alapon!
As the collapse of the Western Roman Empire accelerated during the 4th and 5th centuries, arriving “barbarian” groups began to establish new communities in the border provinces of the declining (and eventually former) empire. This was a time of significant cultural and political change throughout not only these border regions but Europe as a whole.1,2 To better understand post-Roman community formation in one of these key frontier zones after the collapse of the Hunnic movement, we generated new paleogenomic data for a set of 38 burials from a time series of three 5th century cemeteries3,4,5 at Lake Balaton, Hungary. We utilized a comprehensive sampling approach to characterize these cemeteries along with data from 38 additional burials from a previously published mid-6th century site6 and analyzed them alongside data from over 550 penecontemporaneous individuals.7,8,9,10,11,12,13,14,15,16,17,18,19 The range of genetic diversity in all four of these local burial communities is extensive and wider ranging than penecontemporaneous Europeans sequenced to date. Despite many commonalities in burial customs and demography, we find that there were substantial differences in genetic ancestry between the sites. We detect evidence of northern European gene flow into the Lake Balaton region. Additionally, we observe a statistically significant association between dress artifacts and genetic ancestry among 5th century genetically female burials. Our analysis shows that the formation of early Medieval communities was a multifarious process even at a local level, consisting of genetically heterogeneous groups.
Ilyenkor érdemes lenne dns vizsgálatot végezni az ismeretlen halottakon és felhívást intézni azokhoz akiknek ott tűnt el hozzátartozója a harcokban hogy adjanak ők is dns mintát az összevetéshez, a halotti anyakönyv jó kiindulópont lenne.
Egy friss genetikai kutatás szerint mintegy 900 ezer évvel ezelőtt az emberek ősei olyan mértékben megfogyatkoztak, hogy közel álltak a kihaláshoz, írja a Smithsonian magazin. A Science szaklapban megjelent tanulmányhoz a Kínai Tudományos Akadémia kutatói 3154 modern ember genetikai leszármazását elemezték, hogy visszamenőleg nyomon kövessék jellemzőiket, és modellezzék azokat a populációs mintákat, amelyek valószínűleg létrehozták meglévő genomjukat.
Azt találták, hogy nagyjából 813 000 és 930 000 évvel ezelőtt az ősi emberpopuláció, amely végül saját fajunkat, a Homo sapienst eredményezte, megtapasztalta azt, amit a genetikusok „palacknyak-effektusnak” neveznek. Ismeretlen okok, talán a nehéz környezeti viszonyok miatt őseink száma drámai mértékben lecsökkent arra a pontra, ahol leszármazási vonalunk a teljes kihalás szélére került. A tanulmány becslései szerint emberi őseink populációjának mintegy 98,7 százaléka elpusztult.
A kutatók szerint a palacknyak-effektus meglepően hosszú időn keresztül, mintegy 120 ezer évig fennmaradt, és nagyon közel vitte az elődeinket a kihaláshoz, legalábbis akkor, ha a modellezés helyes.
A kutatás eredményei azt sugallják, hogy a palacknyak-effektus a megnövekedett beltenyésztéshez és az emberi genetikai sokféleség lecsökkenéséhez vezethetett, amely a mai napig fennáll. Azt is feltételezik, hogy a jelenség egy figyelemre méltó új hominin fajt eredményezhetett. A történések idővonala megegyezik néhány meglévő genetikai modellezéssel, amelyek ugyanarra az időszakra vonatkoznak, mint amikor egy új hominin jelent meg, amely a későbbi pleisztocén három nagyobb agyú fajának, a neandervölgyieknek, a gyenyiszovaiaknak és a Homo sapiensnek az utolsó közös őse lehet.
A feltételezett drasztikus egyedszámcsökkenés okát csak sejteni lehet. A középső pleisztocén kor a jelentős éghajlatváltozások időszaka volt – beleértve a körülbelül 900 000 évvel ezelőtti éles lehűlést az egész világon, aminek következtében növekedtek a gleccserek, hűvösebbé vált a tenger, elhúzódó aszályok és erősebb monszunok jelentkeztek. Afrika és Eurázsia vadon élő fajai jelentős változásokon mentek keresztül ebben az időszakban.
A tanulmány szerzői megjegyezték: eredményeik azt mutatják, hogy a modern ember kialakulása során többször történt ilyen palacknyak-effektus, amikor az őseink a kihalás szélére sodródtak, ezek pedig teljesen átformálták a modern ember genetikáját.
Friss kutatás igazolja, hogy alig ezer emberős maradt mintegy 900 ezer évvel ezelőtt a Földön, ami magában hordozta annak kockázatát, hogy kihalhat a ma ismert ember és a Homo heidelbergensis (vagyis a heidelbergi ember) közös őse. Ez, tekintettel arra, hogy ma már több mint 8 milliárdHomo sapiens él a bolygón, nyilvánvalóan nem történt meg, de közel egymillió évvel ezelőtt lett volna rá esély.
A Nature-ben jelent meg annak a Science-ben publikált tanulmánynak az összefoglalója, ami modern genetikai adatok elemzésével jutott arra a következtetésre, hogy a Homo sapiens és a neandervölgyi, valamint a gyeniszovai ősember elődeinek száma mindössze 1280-ra csökkenhetett. Ez kb. 100 ezer éven keresztül nem is igazán emelkedett és azután is csak lassú ütemben kezdett növekedni a populáció.
A kutatók szerint a drasztikus létszámcsökkenést éghajlati jelenségek okozhatták (ebben az időszakban, a kora-középső pleisztocénban, a jégkorszakok ciklusai hosszabbá és intenzívebbé váltak), a változó időjárás, ami Afrikában hosszú aszályokhoz vezetett, kényszeríthette ki az új emberfajok megjelenését.
Azt viszont, hogy mi állt az újabb populációnövekedés hátterében, egyelőre nem sikerült feltárni és leletek hiányban igen nehézkes is: a 950 ezer és 650 ezer évvel ezelőtti földtörténeti korokból túl kevés információ áll a tudósok rendelkezésére ahhoz, hogy pontos magyarázatokkal álljanak elő.
A modern genetikai vizsgálati eljárások eredményei alapján azonban jól látszik, hogy több százezer évvel ezelőtt az Afrikában élő emberi ősök mintegy 98,7 százaléka elveszett. Az a kis csoport, amelyik több ezer éven át túlélt, valószínűleg apró területen és jó társadalmi kohézióban élt. A kutatók feltételezik továbbá, hogy a túlélés záloga lehetett a stabil környezet és az alacsonyabb stressz-szint is
Az Újasszír Birodalomból, II. Assur-nászir-apli palotájából származó agyagtégla nemrégiben feltárult repedéseit használta ki egy kutatócsoport. A vizsgált tégla a Dán Nemzeti Múzeumban található jelenleg, s ékírásos felirat is látható rajta, amely alapján feltehetően időszámításunk előtt 879-869 között készülhetett. A dán múzeumban egy digitalizációs munka során a tégla véletlenül kettétört, és ekkor tudtak a tégla belsejéből úgy mintát venni, hogy az külső szennyeződéssel nem találkozhatott, majd a kutatócsoport egy porózus anyagokra – például csontra – kifejlesztett módszerrel DNS-t vont ki e mintákból. A vizsgálati eredményekről a Scientific Reports folyóiratban számoltak be a szakemberek, a kutatást az Oxfordi Egyetem ismertette.
A DNS-elemzések során sikerült azonosítani számos növényi eredetű anyagot, amelyeket 34 különböző csoportba sorolhattak. A legnagyobb mennyiségben keresztesvirágúak (káposzta) és hangafélék (erika vagy csarab) DNS-darabjai voltak jelen, s ezek mellett nyírfélék, babérfélék, ernyősvirágúak és termesztett fűfélék (gabonák) genetikai nyomaira sikerült rábukkanni, valamint nyár, tölgy és fűz is megmutatkozott.
EGY TÉGLAKÉSZÍTŐ OLYAN AGYAGTÉGLÁT KÉSZÍTETT A PALOTAÉPÍTÉSHEZ, AMELYBŐL AZ OXFORDI EGYETEM KUTATÓI EGY ÚJSZERŰ ADNS-ELEMZÉSSEL ŐSI DNS-T TUDTAK KINYERNI ÉS SZEKVENÁLNI.
A tudósoknak 34 különálló taxonómiai növénycsoportot sikerült megkülönböztetniük. E csoportok közül a Brassicaceae (káposztafélék) és az Ericaceae (hangafélék) tűntek ki a legtöbb szekvenciát tartalmazó növénycsaládként. A további képviseltetett családok közé tartoztak a Betulaceae (nyírfafélék), a Lauraceae (babérfélék), a Selineae (ernyősvirágúak) és a Triticeae (termesztett fűfélék).
Human populations across a vast area in northern Eurasia, from Fennoscandia to Chukotka, share a distinct genetic component often referred to as the Siberian ancestry. Most enriched in present-day Samoyedic-speaking populations such as Nganasans, its origins and history still remain elusive despite the growing list of ancient and present-day genomes from Siberia. Here we reanalyze published ancient and present-day Siberian genomes focusing on the Baikal and Yakutia, resolving key questions regarding their genetic history. First, we show a long-term presence of a unique genetic profile in southern Siberia, up to 6,000 years ago, which distinctly shares a deep ancestral connection with Native Americans. Second, in the Baikal we find no direct contribution of the Early Neolithic Kitoi people to Late Neolithic and Early Bronze Age Serovo-Glazkovo ones. Third, the Middle Neolithic individual from Yakutia, belonging to the Belkachi culture, serves as the best source so far available for the spread of the Siberian ancestry into Fennoscandia and Greenland. These findings shed light on the genetic legacy of the Siberian ancestry and provide insights into the complex interplay between different populations in northern Eurasia throughout history.
A felvidéki vármegyékben már nagyon régóta van keveredés a magyarok és a szlovákok között, főleg a kevésbé módos kisparaszti népességben gyakoriak voltak a vegyesházasságok, adott esetben a házasságon kívüli génkeveredés is.
A románok, szerbek, ukránok esetében két tényező van.
1. A többségük 1914 előtt a Magyar királyságon kívül élt.
2. Minimális volt a keveredés az eltérő vallás miatt, ők ortodoxok voltak, a 17-18.században létrejött a görögkatolikus vallás egy részüknél, de kulturálisan olyan távol álltak a magyaroktól, hogy a 20.század előtt nem voltak tömegesen vegyes házasságok.
Amúgy szerintem a következő lesz az eredmény az MTA cég eddigi magyar mintái alapján: a mix nagyobb része kelet-európai ( szlávhoz hasonló ), kisebb része nyugat-európai ( mint az osztrák ), lenne néhány százalék balkáni és ázsiai benne.
Elég lassan megy az MKI vizsgálat, már beszedték az összes mintát az emberektől, nagyjából 600 minta van feldolgozva az 1000-ből, a feldolgozás után jön még a tanulmány megírása és megjelentetése egy külföldi tudományos folyóiratban, szerintem még 1-2 év mire olvashatod az eredményt.
Maïté Rivollat, a Genti Egyetem munkatársa és kollégái egy friss tanulmányban ősi DNS elemzésével több generációt átívelően rekonstruálnak újkőkori családfákat – számol be a Live Science. A vizsgálat az észak-franciaországi Gurgy 6700 éves sírjain alapul.
A lelőhelyet a 2000-es években tárták fel, az ősi DNS kivonásának és vizsgálatának technológiái viszont csak a közelmúltban váltak kellően fejletté a kutatáshoz. A szakértők a temetőben megtalált 128 személyből 94-nél végeztek el genomelemzést, az alanyok között egyaránt voltak felnőttek és gyermekek.
A neolitikumra a letelepedett életmód megjelenése volt jellemző. Az állandó települések kialakulása a tartósabb temetkezési helyek megjelenésével is járt, ami izgalmas lehetőséget kínál a régészeknek. „Egy ilyen hatalmas családfa mérete az adott korszakra nézve elképesztő” – mondta Rivollat. Mint hozzátette, csapatával rájöttek, hogy egy ekkora közösség társadalmi aspektusait is feltárhatják.
A lelőhely egyetlen temetőt alkot, sírmellékek és emlékművek nem találhatóak a területén. Bár a csontok nem voltak kifejezetten jó állapotúak, elég épek maradtak a DNS kivonásához. A genetikai elemzéssel a családot vissza tudták vezetni egy alapító atyához, az érintett férfit először máshol temették el, és csak utóbb hozták közelebb leszármazottaihoz.
A mitokondriális DNS (anyai vonal) és az Y-kromoszóma (apai vonal) vizsgálatából, valamint az egyes személyek halálozási korából és neméből kiindulva a kutatók két családfát állítottak fel. Az első hét generáción keresztül 64 egyént kapcsolt össze, ez az eddigi legnagyobb ősi családfa. A második csoportnak öt nemzedéken át 12 tagját azonosították.
Az eredményekből apaági minta rajzolódott ki, a generációk a férfi leszármazás révén kapcsolódtak össze. Az is kiderült, hogy míg a férfiak eredeti közösségükön belül maradtak, a nők utóbb elhagyták azt. A korabeliekre beltenyészet nem volt jellemző, ezt a nők ki- és beköltözésével kerülhették el. Mivel féltestvéreket nem találtak, úgy tűnik, hogy a közösség szigorú monogámiát követett.
A sírok elhelyezkedése arra is utal, hogy a családtagok pontosan tudták, ki hol nyugszik. Minél közelebb volt ugyanis eltemetve két személy, annál közelebbi rokonságban álltak.
Az időszámításunk előtti 1800-as években már bizonyosan a férjhez költözés patrilokális intézménye jellemezte a Kelet-Közép-Európát benépesítő társadalmakat, holott genetikailag a populáció zömmel a nemek közötti egyenlőség ősi formáját képviselő vadászó-gyűjtögető népességhez tartozott.
A Nature Communications folyóiratban augusztus elején megjelent tanulmány szerzőgárdája az Elbától a Kárpátokig húzódó régió i. e. 3200 és 800 között bekövetkezett demográfiai történéseit vizsgálta. A lengyel, ukrán és svéd tagokból álló kutatócsoport a mai Lengyelország és Ukrajna területéről előkerült 91 bronzkori ember genetikai tulajdonságait vetette egybe a korábbi régészeti és antropológiai eredményekkel.
Az archeogenetikai elemzések alapján felvázolt forgatókönyvük szerint a szóban forgó területen az eltérő származású népcsoportok úgy vettek át egymástól a társadalmi berendezkedést markánsan jellemző szokásokat, hogy közben nem, vagy csak alig keveredtek egymással – legalábbis szaporodásbiológiai értelemben.
A legelfogadottabb – és a kutatók által is idézett – elmélet szerint az eurázsiai sztyeppek nomádjainak nagyjából 5 ezer évvel ezelőtt kezdődő, több hullámban lezajlott bronzkori inváziója alapvető demográfiai és kulturális változásokat hozott Kelet-Közép-Európában. A korszakkal foglalkozó szakirodalom egyik alapállítása, hogy a harcos pásztor népekkel jelent meg a térségben az az ősi patriarchális társadalmakra jellemző jelenség, hogy a fiatalok a férfi szüleinek háztartásában kezdik közös életüket.
A patrilokális lakhelyválasztás, más néven a patrilokalitás intézménye ugyan már az első neolitikus közel-keleti földművelő populációkra is jellemző volt, a korábbi kutatások szerint a szabállyá merevedett szokást nem a korai bronzkorban egész Skandináviáig vándorló anatóliai földművesek terjesztették el, hanem a származásukat férfi ágon számon tartó eurázsiai népek, amelynek férfi tagjai – így az elmélet – előszeretettel választottak maguknak feleséget a megszállt területek lakói közül.
A most megjelent tanulmány szerint azonban a bronzkor középső szakaszából származó csontleletek genomikai elemzése egyértelműen kimutatta, hogy a lengyelországi és ukrajnai temetkező helyekről előkerült emberek a kontinenst az utolsó jégkorszak után benépesítő vadászó-gyűjtögető populációhoz tartoztak, miközben minden tárgyi bizonyíték szerint már javában letelepedett, mezőgazdálkodásra alapozott életmódot folytattak.
Az is kiderült, hogy a csoportos temetkezési helyeket is a patrilokalitás jellemzi. Vagyis a sírokban talált emberek apai ágon egytől egyig rokonai voltak egymásnak, márpedig ilyen rokonsági szervező elvet a vadászó-gyűjtögető populációknál eddig nem sikerült kimutatni.
A vadászó-gyűjtögető génállomány az i. e. 1800-as években uralta el a vizsgált térség populációját, állítják a kutatók. Bár a genetikai váltáshoz vezető események pontos lefolyása a jelenlegi ismeretek alapján nem rekonstruálható, az archaikus népek több olyan régészeti kultúrához kapcsolódtak, amelyek évezredeken keresztül közvetlen kapcsolatban álltak a neolitikus földművesekkel.
Nem zárható ki, hogy ennek az együttélésnek bizonyos pontjain migrációs események történtek, amelyek keveredő populációk kialakulásához vezettek, és ezek később keveredtek a sztyeppei pásztorokkal vagy azok közép-európai leszármazottaival” – vonják le a következtetést a szerzők.
Mint írják, a Kelet-Közép-Európából származó változatosabb genetikai adatok hiánya miatt nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mely populációk vettek részt ebben a keveredésben, de a régészeti feljegyzések azt mutatják, hogy a földművesek és vadászó-gyűjtögető népcsoportok kulturálisan eltérő csoportjai közötti kapcsolat hosszú ideig tartott, és jelentős kulturális változásokhoz vezetett, „lehetséges, hogy a közös temetkezések és a patrilokális lakóhely gyakorlata is e változások közé tartozott”
Mint írják: „A génáramlás kezdetben valószínűleg kiterjedtebb volt, mivel mind a közös genetikai sodródás, mind a keveredési arányok azt mutatják, hogy a vadászó-gyűjtögető származás aránya az idők folyamán kissé csökkent. Ennek az eseménynek az eredményei hosszú ideig tarthattak, mivel a mai Lettországból és Litvániából származó késő bronzkori egyedek genetikai összetétele ugyanolyan, mint az általunk vizsgált középső bronzkoriaké, annak ellenére, hogy közel fél évszázaddal később éltek”.
A kutatók szerint miközben a vizsgált patrilokális népességet nyilvánvalóan vadászó-gyűjtögető eredetű származási vonalak uralták, olyan temetkezési szokásokat gyakoroltak, amelyek – bár mutattak néhány, a sztyeppei nomádokéhoz hasonló elemet – leginkább a középső és késő neolitikus kultúrákkal mutatnak rokonságot, azokkal, amelyek jócskán megelőzték az eurázsiai pásztorok Közép-Európába érkezését.
The genomic landscape of Stone Age Europe was shaped by multiple migratory waves and population replacements, but different regions do not all show similar patterns. To refine our understanding of the population dynamics before and after the dawn of the Neolithic, we generated and analyzed genomic sequence data from human remains of 56 individuals from the Mesolithic, Neolithic, and Eneolithic across Central and Eastern Europe. We found that Mesolithic European populations formed a geographically widespread isolation-by-distance zone ranging from Central Europe to Siberia, which was already established 10,000 years ago. We found contrasting patterns of population continuity during the Neolithic transition: people around the lower Dnipro Valley region, Ukraine, showed continuity over 4000 years, from the Mesolithic to the end of the Neolithic, in contrast to almost all other parts of Europe where population turnover drove this cultural change, including vast areas of Central Europe and around the Danube River.
