Papp Ildikó Katalin: Az avarok
A továbbiakban szeretném ismertetni az avar nép mozgásait, vándorlásukat, megjelenésüket Európában, valamint azt, hogy milyen népekkel kerültek kapcsolatba vándorlásaik során[1], ezek közül mely népeket sodorták magukkal a Kárpát-medencébe, s milyen etnikumokat találtak itt. Ezenkívül fontosnak tartom a források alapján ismertetni azon népek rövid történetét, amelyekkel az avarok kapcsolatba kerültek, s azon népek sorsáról is szólnék, a Kárpát-medencében találtak.
A népvándorlás belső-ázsiai előzménye, hogy Kr. u. 350 körül a szienpi2 törzsszövetség a III. sz. folyamán meggyöngült, majd a század közepén teljesen fölbomlott. A Góbi-sivatag környékén és a steppe északi szakaszán élő népek ekkor új törzsszövetségekbe tömörültek, s új neveken tűntek föl. A meginduló vándorlások két legfontosabb mozzanata a tie-lök és az uar-hunok (avarok) dél felé történő vándorlása volt3. A tie-lök a zsuan-zsuanok4 hódoltatott népei közé tartoztak. Többször föllázadtak (508, 516), végül egy szintén a zsuan-zsuanoknak hódolt nép, a türk (t´u-k’iue) törzs 546-ban leverte őket. A türkök 552-ben a Zsuan-zsuan Birodalmat is megdöntötték. A türkök kagánja, Bumďn még megtámadta az eftalitákat (heftaliták)5. Erre ennek a nemrég még másnak hódoló népnek azért volt lehetősége, mert a győzelem után tömegesen csatlakoztak hozzá a rokon népek.
Bumďn halála után (552) a Türk Birodalom kettészakadt. A Keleti-türk Birodalomról csak annyit említenék meg, hogy gyakori belháborúk jellemezték, s hogy 745-ben dőlt meg. A Nyugati-türk Birodalom azonban Bumďn öccsének, Ištäminek (ur. 552–575) vezetésével folytatta az eftaliták elleni támadásokat, akik végül is 556 körül nyugatra menekültek6. 567-ben a türkök is megindultak Európa felé7. A Volga, Don és a Kaukázus között lévő steppe népei ekkor kerültek türk fönnhatóság alá. A türkök a meghódított szabir és ogur törzseket (akikről később fogok szólni) egy törzsszövetségbe tömörítették. Ebből a szövetségből lett később a kazár birodalom8.
A tie-lök közül csak az ogur9 népek problematikáját tárgyalom, akik a Fekete-tengernél és a Kazah-síkságon léptek 463 után a hunok örökébe.
A Krisztus születése előtti kínai forrásokban szerepel egy O-k’nt vagy Hč-k’nt alakú népnév, amelyet Németh Gyula az ogurokkal azonosít. Lakhelyük szerinte Nyugat-Szibériában van, ahol egy, a kínai források által ting-lingeknek nevezett nép él. Ezek állattartó nomádok, és prémkereskedelemmel foglalkoznak. Nyelvészeti adatokkal10 bizonyítja, hogy a kínai forrásokban előforduló, a ting-lingek által szállított k’un-tsu-prém neve bolgár szó, így a ting-ling egy bolgár nyelvű nép. A bolgárok viszont prémkereskedők voltak, ennek alapján feltételezi, hogy a ting-lingek azonosak a bolgárokkal11. Azonban a ting-ling Czeglédy12 szerint egy nagy törzsszövetség neve, amely a kutatások szerint a tie-lö név nyelvi előzménye. Tehát a ting-ling népnév és a tie-lök neve az ogurok nevének előzménye, ez utóbbiból viszont a bolgár név származtatható13.
Az avarok eredetének és őshazájának földerítése nem feladata dolgozatomnak, így csak a vándorlásukról – amely több más nép vándorlását elindította – szólnék bővebben.
350 körül az avaroknak az Altaj vagy a Nyugat-Szaján hegység nyugati vagy északi lejtőjén lehetett a szállásterülete. Az onogurok14, szabirok15 és avarok vándorlásának kiindulópontját az Altajtól északra eső területen kell keresnünk. Innen indulhatott ki az avar nép támadása 440–450 táján a szabir törzsek ellen. Az avarok elfoglalták a szabirok az Irtis folyó és a Balhas-tó környékén lévő szállásterületét. A szabir nép a Balhas-tótól délre fekvő területről10 szorította ki az onogurokat, s azok szállásterületén telepedetett le. Az onogurok (tíz ogur) a Szirdarja és az Ural között lakó szaragurokkal16 (fehér ogur) és ogurokkal együtt húzódtak át Kelet-Európába Volga mellé17 és a Kaukázus környékére.
Az onogurok, szaragurok, utigurok és kutrigurok18 őshazája közös. Rokon népek, s ezt a nevükben előforduló (o)gur tő is bizonyítja. Ez alapján Moravcsik, ellentétben Czeglédyvel, valószínűnek tartja, hogy a 460-as években közösen vándoroltak Európába19. Czeglédy ezt az időpontot is megkérdőjelezi, szerinte az ogur népek megérkezése már 463 előtt megtörténhetett20. Németh Gyula szerint az onogurok, szaragurok, bolgárok (ogurok) és velük együtt a szabirok 461–465 között költöztek a Kaukázus vidékére21.
A kérdést nem dönti el Pseudo-Zacharias Rhetor22, aki fölsorolja azokat a nomád népeket, amelyek 555 körül a Kaukázustól északra élnek. Ezek között szerepelnek az avarok, az onogurok, a szabirok, kutrigurok, és szaragurok23. Ellenben Czeglédy24 szerint az avarok (uar-choniták) nem éltek ott, csak átvonultak 557–567 között az onogur-bolgárok25 területén.
Annyi mindenesetre valószínű, hogy az avarok a Volgán túli steppékről jöttek, s 557-ben tűntek föl a Kaukázustól északra26. Fölbukkanásuk helyéről a vélemények megoszlanak, bár a kutatók nagyobb része a fönti állítás mellett van. Viszont a forrás27, mely szerint 565-ben avar követség ment II. Iustinushoz, arról tanúskodik, hogy a vándorló avarok perzsákkal kerültek szembe, és áttörtek az Euphratesen. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a Kaukázustól délre jöttek Európa felé. Ám ha a népszerűbb elméletet vesszük alapul, akkor azt kell gondolnunk, hogy a perzsákkal való találkozásra egy, az avarok által vezetett rablóhadjárat alkalmával került sor. Ennek eldöntéséhez egy másik forráshoz kell nyúlnunk. Victor Tonnenensis28 számol be arról, hogy a hunok29 ebben az időben (55930) igen súlyosan zaklatták Armeniát (Örményország). Ezek lehettek az avarok, de előfordulhat, hogy a forrást a szabirokra kell vonatkoztatnunk, akik az avarok megjelenésének hatására mozdultak meg. Szádeczky-Kardoss nem dönti el egyértelműen a kérdést, bár szintén inkább az első fölvetés mellett van, tehát szerinte is észak felől kerülték meg31 az avarok a Kaukázust32.
A szaragurokról Pseudo-Zacharias Rhetor említése után még annyit tudunk, hogy 466-ban betörést intéztek Armenia, Ibéria és Perzsia ellen33. Későbbi róluk szóló forrás nem került elő. Az ogurok további sorsáról annyit tudunk, hogy 569-ben a türkök szövetségébe tartoztak34, s a Volga alsó folyásától nyugatra laktak. Az onogurokra nézve Iordanes 551-es Geticája ad felvilágosítást, amikor a Fekete-tenger északi partvidékén élő népek között őket is fölsorolja35.
Tehát az avarok megkerülték a Kaukázust, majd „…sok földet bejárva eljutottak az alánokhoz36, s az alánok vezetőjének, Sasórisnak pártfogását kérték, hogy rajta keresztül ismerkedhessenek meg a rómaiakkal.”37 Így „…bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe…Ezek saját földjükről futva jöttek Skythia és Mysia38 részeire, s követeket küldtek Iustinianushoz, kérvén, hogy fogadja (pártfogásába) őket”39. A császár az avarok követeit fogadta, s gazdagon megajándékozta őket40. Tehát 558 elején az avarok szövetséget kötöttek I. Iustinianussal, és azt a feladatot kapták, hogy zabolázzák meg a Fekete-tenger mellett élő, Bizáncot fenyegető törzseket; a szaragurokat, utigurokat, kutrigurokat és szabirokat. Menander Protector41 tudósít arról, hogy 558-ban az avarok harcba szálltak az onogurokkal, ugyanakkor tönkreverték a szabirokat. Szádeczky-Kardoss szerint a szabirok szállásterülete a Kaukázus keleti felében volt, az onoguroké pedig a Fekete-tenger északkeleti szegélyén. 562-re ezeket a Fekete-tenger mellett élő törzseket – az onogurok kivételével, akik a türkök fennhatósága alá kerültek42 – leigázták, s eljutottak az Al-Dunáig. 561-ben az avarok megtámadták és kirabolták a keleti szláv anták (antok) országát is43.
562-ben követeket küldtek Bizáncba. Iustinianus el akarta űzetni velük a gepidákat Pannónia Secundából, de Baján (a mai Bulgária területén) szerette volna letelepíteni népét. Bizánc azonban az avarokat ide nem engedte be.
Itt tartok szükségesnek egy kitérőt Bizánc külpolitikájáról I. Iustinianus és I. Iustinus uralkodása alatt.
I. Iustinianus (ur. 527–565) biztosította a birodalom határait; északon a bolgárok, avarok és szlávok ellen több mint 80 erősséget emelt a Duna mellett és a Balkán félsziget belsejében. Szövetséget kötött a perzsákkal, és örökös békét vásárolt tőlük. Terve volt a régi Római Birodalom visszaállítása, erre irányuló törekvései eredményeként a vandáloktól elfoglalta Észak-Afrikát, s 552–556-ig visszahódította Itáliát44. A római egyház már 476 után bizánci függőségbe került. A pápaság bizánci alárendelése I. Pelagius pápa (556–561) alatt volt a legerősebb. Őt a császár választotta ki, s a bizánci hadsereg vitte Rómába. Pelagius halálakor kötötték ki, hogy ezentúl csak a császár jóváhagyásával lehet a pápát fölszentelni. Utódját, III. Jánost (561–574) már ezekkel a feltételekkel emelték pápává. De I. Khoszroész (531–579) Szasszanida uralkodó nem nézte jó szemmel a kelet-római sikereket, s a Bizánccal kötött örökös béke ellenére 540-ben kiújult a háborúskodás Bizánc és a perzsák között. A perzsák betörtek Szíriába, fölégették Antiocheiát. Végül 561-ben status quo ante bellum alapján békét kötöttek45.
534-ben Iustinianus a nyugati-gótok belviszályait fölhasználva elfoglalta Hispánia keleti partvidékeit. Hódításai azonban hamar, uralkodásának végén, és közvetlen utódai alatt elvesztek. Utódja unokaöccse, II. Iustinus (ur. 565–578) volt. Uralkodása alatt foglalták el a langobardok Észak-Itáliát, s 568-ban ismételten kiújultak a bizánci–perzsa háborúk, és a bizánci haderő jelentős része a perzsa fronton volt lekötve46.
Az avarok a további vándorlás mellett döntöttek, s – mivel a Kárpát-medence hágóit erős gepida seregek őrizték – észak felől megkerülték a Kárpátokat. Az Elbánál Sigebert, a frank Austrasia47 királya megállította a sereget, de a békét végül ajándékokkal volt kénytelen megvásárolni (563). Az avarok visszatértek az Al-Duna vidékére.
Iustinianus halála után annak unokaöccsétől és utódjától, II. Iustinustól kérte Baján a szövetség megújítását, ám az új császár – aki egyébként is az összes szövetséget föl akarta bontani – az avarok követeit kidobatta, és esetleges támadás ellen újjáépíttette a kelet-római dunai határvédelmet48. Baján megpróbálta átverekedni magát az erődítményeken, de vállalkozása kudarcba fulladt (565 vége–566 eleje). Seregük újra a frankok ellen fordult. Türingiában Sigebertet és kíséretét is bekerítették, s a frank uralkodó csak újabb ajándékok ellenében szabadulhatott meg tőlük (566 vége).
A kétfrontos (Bizánccal és a frankokkal folyó) háborúra az késztette az avarokat, hogy az őket üldöző türkök 567 elején átkeltek a Volgán, és közvetlenül veszélyeztették a nép biztonságát. Ebben a szorongatott helyzetben – hiszen mind a Balkán, mind Nyugat-Európa, nem beszélve a steppéről, be volt zárva előttük – kapták Alboin langobard királytól azt szövetségi ajánlatot, amely végül is új hazához és biztonsághoz juttatta őket. Baján mégsem sietett az ajánlat elfogadásával, várt addig, amíg Kunimund gepida király népének szállásterülete mellé a langobard állatállomány egytized részét is kialkudhatta. A szövetség 567 nyarán jött létre. Seregük 567 őszén már az Alföldön volt49 .
Az avarok Európába érkezésekor Pannóniában a langobard, a Tiszántúlon és Erdélyben a germán gepida népesség dominált. A Kárpát-medencébe való benyomulásuk után Erdélyben tehát gepida maradványokkal találkoztak. Az Alföldön az i. sz. I. sz. közepétől az iráni eredetű szarmata jazig törzs élt, a szlávok pedig már az V. sz. óta jellemző színfoltjai a Kárpát-medencének. Emellett az avarok hozták magukkal a bolgár-török nyelvű utigurok és kutrigurok egyes csoportjait. Ám az sem kizárt, hogy a bolgár nyelvű elemek nem voltak újak a területen, ugyanis lehetséges, hogy kisebb bolgár nyelvű csoportok már az V. sz. végén bejutottak a Kárpát-medencébe50.
Továbbélő római és romanizált lakossággal nem kell számolnunk, mert az V. sz. elején a vandálok, gótok és más barbár népek Pannónián való átvonulása miatt elkezdett menekülni a romanizált lakosság51, majd 456. szeptember 7-én Savariát (Szombathely) döntötte romba egy földrengés. Ettől kezdve csak Scarbanita (Sopron) és Sopiane (Pécs) őrizte a romanizált szellemet52, egészen 488-ig, mikor is Odoaker itáliai király bátyja, Hunwulf elrendelte a Norricum53 keleti, és Pannonia nyugati részén élő római (és romanizált) lakosság kitelepítését54.
Szólnom kell ellenben a szlávokról. Őshazájuk valószínűleg a Visztulánál, a mai Lengyelország területén volt, ahonnan az V. sz. végén kezdték meg kirajzásukat. Az eddigi kutatások szerint55 a VI. sz.-ban az avarokkal betelepült szlávok alkotják az első magyarországi szláv népességet. Ezt régészeti bizonyítékokkal alá lehet támasztani, ugyanis a kora avar temetőkben van a legkorábbra datálható, szlávokhoz köthető anyag. Ennek egy része a Közép-Dnyeper-vidék szláv népességének VI–VII. sz-i kultúrájával (Martinovka-kultúra) van kapcsolatban. Magyarországon ezek a tárgyak a csontvázas temetkezésekből jönnek elő, ebből következik, hogy az avarokkal élő szlávok a hamvasztásos temetkezésről áttértek a nomád csontvázas temetkezésre56 .
Az Alföldet elfoglaló avarok hamarosan a langobardok ellen léptek föl. Azok szövetséget kértek szász rokonaiktól, s miután a segítő csapatok megérkeztek, Alboin megegyezett Bajánnal. A szabad elvonulás, Bizánc elleni közös föllépés és örök szövetség fejében átengedte neki Pannoniát, és a gepidáktól zsákmányolt értékek felét. 568. április 1-jén (vagy más források szerint április 2-án) elvonultak a langobardok, s így az általuk elhagyott Dunántúlt is birtokba vehette Baján népe. Megtörtént tehát az avar honfoglalás, melynek jelentősége, hogy ezzel véget ért a Kárpát-medence germán uralma, és – jelenlegi ismereteink szerint – először egyesítette egy nép egy politikai befolyás alatt a Dunántúlt, a Duna–Tisza közét, a Tiszántúlt és Erdélyt57.
Összefoglalva az eddigieket, Kelet-Európában az avar nép megjelenésekor legfőképp frankok, szászok, langobardok, gepidák, szarmaták és szlávok éltek. A legjelentősebb poitikai hatalmat Bizánc képviselte, függésben tartva Itáliát és a Balkánt. Az eurázsiai steppe délnyugati részén a Nyugati-türk Kaganátus volt a legfontosabb államalakulat, tőlük nyugatra a török nyelvű ogur népek fordultak elő nagy tömegben. Meg kell még említenem mellettük az iráni eredetű alánokat is, akik a Kaukázus északi részén éltek.
1 Mivel az (eurázsiai) steppe földrajzi értelemben a Mandzsúriától a magyar Alföldig húzódó steppeövezet, (Zimonyi, 65), nem áll módomban az összes itt élő népről szólni
2 Kelet-mongóliai nomád nép
3 Czeglédy 1969, 92–93
4 Az ázsiai avarok kínai neve
5 Nevük az észak-afganisztáni uar-hunok egyik uralkodó dinasztiája (Heftal) nevéből származik
6 Ligeti, 323–328
7 Az avar eredet kérdését nem érintem. Annyi mindesetre egyértelműen kiderül a forrásokból, hogy az avarok a türkök elől menekültek
8 Czeglédy, 21–22
9 A török nyelvű népek egyik ágának összefoglaló neve
10 Németh, 35
11 Németh, 34–36
12 Czeglédy 1969, 150
13 Az onogundurok problémájára csak egy lábjegyzet erejéig szeretnék kitérni: Moravcsik (Moravcsik, 93) szerint az „onogundur” név az onogur népnév bolgár-török változata, vagy pedig egy idegen nyelvi közvetítés által eldeformált névalak. A probléma még nem tisztázott
14 A kínai forrásokból ítélve ez a nép is a tie-lö törzscsoporthoz tartozott. Czeglédy 1969, 145
15 Más forrásokban sabirok, savirok. Török nyelvű és török eredetű nép Németh (Németh, 76) szerint, de Czeglédy (Czeglédy 1969, 95) a szabirokat ismeretlen eredetűnek mondja
16 Más forrásokban saragur
17 Czeglédy szerint a szabirok később, 508-ban költöztek a Volga torkolatvidéke és a Kaukázus közé. 567-től nyugati-türk fönnhatóság alá tartoztak. Czeglédy 1969, 148
18 A név a bolgár-török kuturgur (jelentése ’kilenc ogur’) szóból származik (Németh, 11)
19 Moravcsik, 97
20 A kérdésről bővebben: Czeglédy 1969, 91
21 Németh, 72–73
22A Zacharias rhetor neve alatt fönnmaradt egyháztörténeti művet ismeretlen szerző dolgozta át 569 táján. A szerző régebbi, ma hitelesnek gondolt bizánci forrásokat használt föl, ezért lehet jó forrásnak tekinteni. Moravcsik, 11
23 Szádeczky-Kardoss 1992, 16–17
24 Czeglédy 1977, 59
25 Kitérőként a hun-bolgár azonosítás kérdését is szeretném érinteni. Németh Gyula (Németh, 32–33) vitába száll az elmélettel, mert ugyan a hun és a bolgár nyelv a török nyelvek közé tartozik, ám ennek két különböző ága. Valószínűnek tartja, hogy a Pontus-vidékre volnult hunok az ott lakó bolgárokkal összekeveredve alkották azt a népet, amely a forrásokban hol hun, hol bolgár néven szerepelt
26 Moravcsik, 12
27 Szádeczky-Kardoss 1992, 16, Corippus, In laudem Iustini III. [Corippus művének vonatkozó részeit kétszer is közli a forrásgyűjtemény, egyszer egy rövidebb, másszor egy bővebb formában – V.A.Z.E.]
28 Szádeczky-Kardoss 1992, 19, Post consulatum Basili v. c. anno XVIII.
29 A hun jelzőt a steppei nomádok összefoglaló jelölésére használták. Szádeczky-Kardoss 1992, 18
30 Az időpontra további változatok 558 és 560: Szádeczky-Kardoss 1992, 19
31 A teljesség kedvéért szólnom kell arról is, hogy egy ismeretlen kínai forrás 600 után, a Kaukázus közelében egy Vohun (*orcun, *uacun) nevű törzset említ, s bennük az avarok egy ott maradt töredékét kell látnunk. Czeglédy 1969, 98
32 Szádeczky-Kardoss 1992, 19
33 Czeglédy 1969, 148
34 567-ben a nyugati-türkök kazár nevű törzse [súlyos tévedés – V.A.Z.E.] uralta a Volga, a Don és a Kaukázus által határolt területet. A kubáni onogurok és alán szomszédaik ellenállása sikertelen volt. Ugyanez lett a sorsa a Volga alsó folyásánál élő oguroknak, és az utigurok töredékeinek. Czeglédy 1977, 59
35 Moravcsik, 12
36 Iráni nyelvet beszélő nép
37 Szádeczky-Kardoss 1992 17, Menander Protector
38 Moesia
39 Szádeczky-Kardoss 1992, 15, Theophanes
40 Szádeczky-Kardoss 1992, 17, Ioannes Ephesinus
41 Szádeczky-Kardoss 1992, 19
42 Moravcsik, 14
43 Szádeczky-Kardoss 1992, 21, Menander Protetctor
44 568, a langobardok bevonulása után már csak Róma, Ravenna és Dél-Itália maradt Bizánc birtokában
45 Ghirsman, 276
46 A Bizáncról szóló rész nagyrészt a Pallas-lexikon alapján készült
47 I. Chlothar (ur. 558–561) halála (561) után a Frank Birodalom fiai közt 3 részre bomlott: Austrasiára, amely Metz fővárossal egyesíti Champagne-t, a Maas- és Mosel-vidéket, Nerustriára, ami a romanizált nyugati területeket jelenti a Scheldétől a Loire-ig Párizs fővárossal, valamint Burgundiára és Aquitaniára, ami a Felső- és Alsó Loire- és Rhône-vidék, fővárosa Orleans. Az egész korszakra a királyi család belső és a nagybirtokosokkal folyó külső harcai jellemzőek. Egy. Tört. Kron., 100
48 Ezt az avaroknak később sikerült áttörni, s ezáltal a szláv törzsek szabadon eláraszthatták a Balkánt (MoT 318)
49 MoT 312
50 Vásáry, 139
51 MoT 259
52 MoT 289
53 A mai Ausztria nyugati része, volt római provincia
54 MoT 293
55 Közli: Cs. Sós, 84, így az eddigi eredmények 1967-re vonatkoznak
56 Cs. Sós, 84
57 MoT 312 |
Az alapjáraton finnugorista Moór Elemér hívta fel a figyelmet arra, hogy az Ural hegység és a Kászpi-tó között húzódó terület klimatológiai és egyéb földrajzi okokból teljességgel alkalmatlan volt az avarok (hunogurok) átvándorlására (A magyar őstörténet főproblémái; Szegedi Múzeumi Kiadványok I, 1943).
Sinor Dénes pedig, emlékeim szerint, rámutatott arra, hogy a Szúda-lexikon Abarisz-szócikkében szereplő Priszkosz-féle – természetesen korábbi időszakra vonatkozó – híradás a felsorolt népeknek nem kelet–nyugati, hanem inkább délről északra irányuló elmozdulásáról ad hírt.
Napot és holdat kezében tartó emberalak (mások szerint istenség, sőt anyaistennő) egy baktriai-szogdiai ezüst tányérról
II. Endre magyar király 1233. évi aranybullája
II. Gotarzész parthus nagykirály drachmájának előlapja
További kincsek a kunbábonyi fejedelmi (?) sírból
A kunbábonyi hunogur előkelő sírjában 1971-ben talált leletegyüttes csaknem teljes egészében a fémmegmunkálás terméke: a kor összes fémmegmunkálási eljárását felvonultatja előttünk, a lemezes poncolt munkáktól az öntésig, a rekeszes, körberakásos és formába kalapált, bordázott és gyöngyözött elemek alkalmazásáig
Bronzból öntött nagyszíjvég a Jaksor-Kettőshalmon feltárt hunogur temető 9. sírjából 
Bronzból öntött hunogur övdíszek Szentes-Kisjaksorpartról
Emberalakkal díszített edény a szentes-berekháti onogur temető 68. sírjából
Korongolt, sárga bögre a kajáni várkony temető 147. sírjából
Bronzból öntött arcos csörgő a nagyhegyi hunogur temető 214. sírjából
Gyöngycsüngõs fülbevaló a lapistói hunogur temetõ 45. sírjából 