Keresés

Sőt, a hunok errefelé nem is éltek, kitaláció az egész. Hiperkritikád azonban nemigen fogja kiállni az idők próbáját, amit sejthetnél, ha néha újabb szakirodalmat is forgatnál, ebben ugyanis sokkal kevésbé hangoztatják már a hun arisztokrácia germán voltát.

 

Azért a saját kortársak, meg ezek közvetlen leszármazói - minő véletlen, barbár germán királyok - pontosan tudták, h a dédapi ki volt.

Azért az csak elgondolkodtat, h Attila főnökeinek leszármazottai germán királyok voltak?!

 

Ami természeretsen akkora történelmi abszurdum, hogy csak a nyeretlen kisgimnazisták szophatják be, meg a 10-es IQ-val rendelkezők... Gondolom, szerinted még Attilának is a meghódított gótok adtak kedveskedő "Atyuska" nevet, mint a kedvelt teória hirdeti, a frappáns kelet-ázsiai analógiák ellenére. Hihetetlen számomra, hogy valaki a történelmi nevetségességnek erre a fokára juthasson ilyen sokévi történeti tanulmányokat követően...

 

Minden kinszenvedésed ellenére, Attila neve csak ebben a germános formában maradt fenn. Csak igy tudjuk értelmezni. Csak egy bibliányi nyelvemlékű gót nyelv áll szemben bő egy tucat, erősen törökös hun személynévvel.

 

Attilának minden bizonnyal volt egy "igazi" hun neve is, csak ez elfelejtődött. Mindenesetre elgondolkodtató, h Attila neve germán formában maradt fenn, és még a görögök is igy hivták. Miért is?

 

Ja, persze! Mert Attila követei igy nevezték - germánul - urukat, és Priszkosz útjuk során igy hallotta az Alföld népeitől az uruk nevét.

 

Ne aggódj: egy alapos görög, ha hallotta volna Attila igazi hun nevét, minden bizonnyal megemliti leirásában. De NEM tette... A megoldás kézenfekvő, h miért....

 

Ui.. az oroszok sem kedvességből, hanem félelemből nevezték "becézgetve" Atyuskának a cárt........

Kedves Laikus888!

 

Kadasman-Harbe, V.A.Z.E., Ulam-Burias és Lord Sandwich egy és ugyanaz a személy :) nem tudtad?

 

 Kedves Kadasman-Harbe!

 

Mivel egy új elmélettel állsz elő ebben a topikban, amelyik bizonyos aspektusból keresztezi az enyémet, ezért szeretném, ha részletesebben írnál róla, vagy adnál egy linket : Mi alapján gondolod, hogy a fehér hunok nem azonosak az avarokkal?

Mi alapján gondolod, hogy az avaroknak köze van valami onogundor vagy milyen néphez? Hol éltek a szakaurakák a Párthus Birodalomban? Hol voltak ez idő tájt a keleti szakák? A juezhi (jüecsi) nép? stb...

Hasonlókat írt Ulam-Burias és Lord Sandwich is.....Az utóbbi úrtól érdekes volt a türk nép eredetének fejtegetése. Remélem, nem gondolja, hogy a türk nép azonos a turk néppel? Igaz, csak egy betü az eltérés, de az eredet tekintetében szerintem sok ezer kilométer....

 

Üdv!

"Te tehát úgy véled, hogy az általunk germánoknak nevezett népek nyelvcsere útján jutottak a nyelvükhöz? (Ezért a hasonlóság a hettiták nyelvével, de ők genetikai szempontból nem rokonok.)"

 

A nyelvcsere túl erős kifejezés, felettébb intenzív hatásról beszélnék inkább a sztyeppén élő hattik (szkíták) irányából az Európa északi részein élő germán törzsek irányába (akik egyébként még a nyelvünkben elterjedt "német" nevüket is egy Noricumból adatolt kelta törzsről/néptöredékről kapták, részben emiatt hosszan lehetne vitatkozni arról, ezen összefoglaló megjelölések alatt mi a kelta , és mi a germán).

 

 

"Míg a szkíták - akiknek a nyelve a Te egyelőre nem bizonyított hipotézised szerint szintén rokon a hettitával - a genetika szintjén is rokoni voltak a hettitáknak?"

 

Igen. A nyelvi bizonyítást illetően II. Kuri-galzu témavezetőnél lehet majd néhány hónap múltán érdeklődni :)

 

 

"Sőt szerinted a keleti steppéken élő más néven nevezett népek a szkíták »vérszerinti« leszármazottai, így a szarmaták, és a gótok is."

 

Ilyet sose mondtam. A toposztémát már letárgyaltuk, ami pedig a szarmatákat illeti, igen közel állhattak nyelvi szempontból a hattikhoz (királyi szkítákhoz). A gótokról pedig azt gondolom, hogy élt ilyen nevű nép, és azokat ma keleti-gót (ostrogót) néven ismeri a tudomány. A "vizigótok" ("nyugati-gótok") ellenben nem voltak gótok szerintem, hanem géták (hettiták, királyi szkíták), akiket Jordanes és társai azonosítottak – nem minden hátsó szándék nélkül – a germán nyelvű gótokkal.

 

 

"...a nyelvük is a hettitákéval rokon?"

 

Igen, a "keleti-gótok"-é is, méghozzá igen erősen. De ennek oka nem a nyelvcsere, annál jóval kevesebbről van szó.

 

 

"Vagyis mindenki - nevezzük jobb híjján így:) - germánul beszél?"

 

Attól, hogy a germánokat is erős szkíta hatás érte, meg a szlávokat is, igen markánsak a különbségek a nyelvükben. Mint ahogy a hasonlóságok is :) A XIX. század legtöbb indogermanistája pedig lehet, hogy azt szerette volna, ha mindenkiről kiderül, legalábbis a fejlettebbek közül, hogy germánok, de én ilyen butaságot nem állítottam soha... sőt...

 

 

"...honnan lehet tudni, hogy a nyugati gótok (szerinted géták) nem germán nép?"

 

Ennek a bővebb kifejtésére is igyekszünk majd rátérni.

"Nem A Láthatatlan emberből kéne meriteni a hunokra vonatkozó ismeretanyagot.. :) Szép regény, de REGÉNY!!!!"

 

Ez a metodikád? Miről vitatkozunk akkor?

"...másképp nem tudod beleerőszakolni a teóriádba!"

 

Szerinted a magyar farkas köznevet akkor nem a farok szóból képezték?

"...Attila udvarában nagyitóval kellet keresni a hunokat..."

 

Sőt, a hunok errefelé nem is éltek, kitaláció az egész. Hiperkritikád azonban nemigen fogja kiállni az idők próbáját, amit sejthetnél, ha néha újabb szakirodalmat is forgatnál, ebben ugyanis sokkal kevésbé hangoztatják már a hun arisztokrácia germán voltát.

 

Ami természeretsen akkora történelmi abszurdum, hogy csak a nyeretlen kisgimnazisták szophatják be, meg a 10-es IQ-val rendelkezők... Gondolom, szerinted még Attilának is a meghódított gótok adtak kedveskedő "Atyuska" nevet, mint a kedvelt teória hirdeti, a frappáns kelet-ázsiai analógiák ellenére. Hihetetlen számomra, hogy valaki a történelmi nevetségességnek erre a fokára juthasson ilyen sokévi történeti tanulmányokat követően...

"...maradt fenn épp elég nyelvi emlékük ahhoz, hogy TUDJUK: minden görcsös igyekezeted ellenére GERMÁNOK voltak..."

 

Ha elfogadod, hogy a germánok azért közeli nyelvrokonai a hettitáknak (szkítáknak), mert valaha sok ezer éve nyelvi-etnikai közösségben éltek, én azt se bánom. Erre egyelőre hiányoznak a régészeti bizonyítékok, de sebaj, ne zavarjon. Ellenben a hattik és a germánok érintkezése Kelet-Európában a Kr. e. I.--Kr. u. I. évezredben a germánokkal-szlávokkal nagy fokon valószínűsíthető.

 

Egyébként úgy látszik nemcsak én tagadom egyes, a Herrenvolk teória jegyében is indogermanizált népeknek a germánságát, hanem még többen mások, lásd pl. Mitscha-Märheimet, aki ugyebár -- ráadásul -- osztrák...

A magyar farok, farkas szóval is nyilvánvalóan rokon a germán wulf, wolf, ulfr stb., ehhez persze az utóbbiról célszerű leválasztani a magyar -s képzőt.

 

persze, h célszerű! :)

 

Mert másképp nem tudod beleerőszakolni a teóriádba! :)

de talán kisebb a valószínűsége annak, hogy az alávetett segédnépek fiaitól tájékozódott.

 

Jah, főleg, mert Attila udvarában nagyitóval kellet keresni a hunokat......... :)

Attila főemberei szinte mind germánok voltak, akárcsak a serege döntő része.

 

Nem A Láthatatlan emberből kéne meriteni a hunokra vonatkozó ismeretanyagot.. :) Szép regény, de REGÉNY!!!!

Kedves Soknevű!

 

amit itt a gótok, herulok, szkírek (másnéven markomannok...) vandálok, turcilingek nem germán, hanem hatti, türk stb. stb. eredetéről elővezetsz: KLINIKAI ESET.

 

Ezeknek a népeknek maradt fenn épp elég nyelvi emlékük ahhoz, hogy TUDJUK: minden görcsös igyekezeted ellenére GERMÁNOK voltak.

 

Ezek az idétlen játékaid/játékaitok azzal, h a gótokat átmosod/átmossátok getákra, a turciingekek türkökre... már megbocsáss, de egyszerűen gyerekes.

 

Ha lenne is bármi ráció az alternativ történelemszemléletetekben, az ilyen orditó ostobaságok szempillantás alatt hiteltelenné teszik az egész próbálkozást.

 

Azzal, h tagadod e germán népek germán voltát, történeti sikon olyan gondolati bakugrást követsz el, mintha egy matematikus márol holnapra kijelrentené, h 2x2 nem néggyel egyenlő, hanem öttel......

A világhírű régész, Roman Ghirshman írja Iran II – Parther und Sassaniden c. könyvében (München, 1962), hogy a noin-ulai hun fejedelmi sírok leleteinek egy része minden valószínűség szerint parthus eredetű.

Hogyan foglalták el a hunogurok (kun-parthusok) Pannóniát, avagy a gepida–longobard küzdelmekbe beavatkozó és a szláv áradatot maga előtt terelgető Baján kagán diadalmas honfoglalása a VI. század közepén. Részlet Bóna István A középkor hajnala – A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében c. könyvéből (Corvina, Bp., 1974, 85–91. o., a kitűnő „Hereditas” sorozatból):

 

 

Miért vonultak el 568-ban a langobardok?

 

Miközben a diadalittas langobardok zsákmánnyal megrakodva, gepida foglyok ezreivel a Duna felé vonultak, Baján váratlanul átkelt a szerémségi Duna-szakaszon, és rajtaütött Sirmiumon. Az elhamarkodott támadást a bizánci helyőrség ugyan visszaverte, az esemény mégis döntő fordulatot jelentett az amúgy is moz­galmas 567-es esztendő történetében. Sirmium megtámadása le­leplezte a kagán igazi szándékait, s mind II. Iustinust, mind Al­boint ráébresztette arra, hogy elszámították magukat. A kelet­római császárság a békés és lomha gepida szomszéd helyébe el­szánt, zsákmányolásra, kalandozásra kész ellenséget kapott a fürge nomádokban. Harci kedvüket nem csorbította a sirmiumi kudarc; Baján a sikertelenséget azzal ellensúlyozta, hogy 10 000 kutrigur lovast küldött Dalmácia pusztítására.

 

A Gepida Királyság szétzúzása a langobard politika baklövése volt. Országuk stratégiai helyzete most vált igazán kétségbe­ejtővé, egy lépés választotta el a politikai bekerítéstől és gazda­sági elszigetelődéstől, amelynek számukra is csak egy befejezése lehetett: a megsemmisülés. Az egyik veszély a szláv törzsek nyu­gati és délnyugati előretörése volt. Bizáncnak már az 530-as évek­től gondot okozott a szláv fegyveres csoportok betörése az Al-­Dunán keresztül, a 60-as évek elejétől nyomásuk már a gepidákra is ránehezedett, az ellenük viselt háború nem kis mértékben já­rulhatott hozzá Kunimund erőinek gyengüléséhez. Bár közvet­len forrásadat nem szól róla, a régészeti adatok elárulják, hogy 550 tájától a langobardok is szembekerültek a szláv törzsek ára­datával. Nyomásuk hozzájárult ahhoz, hogy a langobardok ki­ürítették a Cseh-medencét, majd a 60-as években a Morva-me­dencét is. Valószínű, hogy 568-ra az első szláv rajok közvetle­nül országuk északi határáig, a Dunáig eljutottak. Ez pedig annyit jelentett, hogy a langobardok kapcsolatai a germán szom­szédokkal északnyugati irányban veszélybe kerültek. Nyilván tudomásuk volt a Balkánon megtelepedett szlávok merész vállalkozásairól is, akik 548-ban Durrachiumnál (Durazzo) elérték Adriát, s egyre sűrűbb rajokban települtek meg a Birodalom északi tartományaiban. Mindaddig, amíg a gepida állam fennállott, a langobardok számára mégsem jelentett közvetlen ve­szélyt a szláv invázió, mert ennek a súlya a gepidákra nehezedett. Egyébként nincs jele annak sem, hogy a gepidákat túlságos foglalkoztatta volna a szláv veszély; elég erősnek hitték magukat a rosszul felfegyverzett kisebb-nagyobb csoportok vissza­verésére. – 568-ig valóban ez volt a helyzet.

567/568-ban vált világossá, hogy a szláv törzsek második nagy rohama mögött, Thüringiától Erdélyen keresztül az Al-Dunáig az avarok állanak. Ez pedig elviselhetetlen túlerőnek számított. Miben állott ez a fölény? Azok a langobardok, akik előtt egy év múlva Milánó kitárja kapuit, nem lettek volna képesek ellenállni a Duna–Dráva–Alpok stratégiai négyszögben?

 

A langobard hadsereg valóban erős és jól felszerelt volt. A nagy­termetű, erős férfiak egyéni vitézsége biztosan nem maradt el a szomszédokétól. Hadseregük magja húsz esztendeje éppen ele­get küzdött a gepidák, perzsák, gótok, bizánciak és frankok ellen ahhoz, hogy kitűnő harci gyakorlatra tegyen szert. Jól tagolt se­reg volt. Mintegy harmada hosszú lándzsával, nehéz kétélű kard­dal és megvasalt pajzzsal felszerelt, valószínűleg bőrpáncélt is viselő lovasokból, másik harmada ugyanígy felszerelt nehézgya­logságból állott. A sereg többi részei: a lándzsások és az íjász félszabadok a mozgékonyságot és a távolharcot biztosították. E hadsereg élén minden idők legnagyobb langobard hadvezére, Alboin állott. Hogyan viszonyult hát ez a sereg az avarokhoz? A korai avar harcmodorról és fegyverzetről még a szakirodalom­ban is téves hiedelmek szerepelnek. Egyrészt a középső és késői avar korszak sírleleteinek tanulságait, másrészt a késői avar harcmodorról ránk maradt VIII. század végi frank híradásokat vetítik vissza a bajáni időkre. Betetézi ezt egy rosszul értelme­zett „nomád” szemlélet, amely a korai avar harcmodort más ke­leti népekről szóló, részben korábbi, részben későbbi híradá­sokkal magyarázza, a hunokéval, magyarokéval, kunokéval. A VI. századi türk és heftalita sírleletek, a türkök és ujgurok életét megelevenítő kocsói, tun-huangi, pendzsikenti freskók – ame­lyek az avarok korábbi hazájában maradtak ránk –, de főleg ma­guk a korai avar sírleletek egészen másról tanúskodnak.

 

Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak [római kori szarmaták – II. Kuri-galzu] óta nem látott fegyvernem: a nehézpáncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vasle­mezekből összefűzött, az egész törzset beborító perzsa típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pen­géjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes „kelet-ázsiai” típusú lovassági kard és csont­merevítős reflex-íj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-­hátul magas kápájú nyereg és – Európa földjén első ízben! – a vaskengyel. Az avar lovas vitéz tehát valamennyi ellenfelével szem­ben – beleszámítva a bizánci íjász lovasságot is – biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott, és foroghatott a nyeregben. Lova, nél­külözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talált élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesz­tően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar „lovagi” mag. Teljes páncélt ed­dig kevés sírból ismerünk – igaz, páncéltöredéket sokból –, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos mellék­let a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott „máglyagödrök”-ben. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem „aul”-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis te­metők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alapján egyéb­ként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvér­zett a 626-ig tartó bizánci háborúkban.

 

Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tu­dott sikeresen ellenállni – beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidéken viszont, például az Al­pokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott.

 

Az avar pásztorok könnyűlovas alakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy hárométű vas nyílhe­gyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli euró­pai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd’ kétszer olyan tá­volságra (mintegy 5–800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekko­ruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gya­korolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelme­tes biztonsággal kezelték íjukat. Íjászaik – s ugyanezekkel a íjakkal voltak felszerelve páncélos vitézeik is – ellenfeleiket már akkor szét tudták szórni, megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobar­dok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a min­den irányból süvöltő nyílzáporral szemben.

 

A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gya­logharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egy­szerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vak­merőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét.

 

E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett – márpedig Ba­ján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz ha­sonlíthatjuk – sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hat­ hatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezett többé. Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avar­ok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni, vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek, és soha nem is tanulták meg.

Alboin a Szerémségben váratlanul ezzel a fegyelmezett, vezény­szóra működő sereggel találta magát szemben – ez időben még nyoma sem volt köztük a későbbi zűrzavarnak. Megverni nem lehetett őket, csak megvásárolni, ez volt és ez maradt a gyen­géjük.

 

A langobardok országa délről nyitva állott. A Dráva semmiféle akadályt nem jelentett az avar lovasseregek számára. Pannoniá­ban szembeszállni velük kilátástalan volt. A langobardok léte Baján jóindulatától függött, attól, mennyire veszi komolyan a szövetségi szerződést. Sirmium megtámadása e téren nem sok jóval biztatott.

 

Az egyetlen kibúvót Alboin most sokkal gondosabban mérle­gelte, mint pár hónappal korábbi politikai ballépését. A sötétben fénylő pontok is akadtak: az avarok háborúba keveredtek a bi­rodalommal, ugyanabban a pillanatban, amikor II. Iustinus sze­rencsétlen politikája húsz évig tartó súlyos háborúba sodorta or­szágát a perzsa nagyhatalommal. A bizánci haderők jelentékeny részét, például az Itáliában állomásozó csapatokat keletre vezé­nyelték.

 

Az avar–bizánci háború tartósnak ígérkezett. Baján egyelőre le­hetetlen kívánságokkal állt elő, nemcsak a „gepidák országához tartozó” Sirmium átadását követelte, de Usdibad és serege, va­lamint a gepida királyi kincsek kiadását is. Azt az „igen híres és nagy” Sirmiumot, amelyről néhány évvel később, 579-ben Mau­rikiosz császár így nyilatkozott: „Inkább két lányom közül az egyiket adom túszul a kagánnak, semmint hogy Sirmiumot ön­ként átadjam.” Nyilvánvaló volt, hogy Baján és avarjai évekig, esetleg évtizedekig lekötik a birodalom erőit az anyaország bal­káni területein, nem tudja tehát kellő erővel védelmezni távo­labbi tartományait. A bizánciak elleni langobard támadás tehát Baján „megvásárlási” eszközei közé tartozott.

 

Hispániában az 565-ben trónra került vizigót király, Athana­gild erélyes harcot kezdett a bizánci inváziós csapatok ellen. A birodalom nem tudott seregeinek erősítést küldeni. Bár Al­boin még nyilván nem tudhatta, hogy az 568 őszén trónra ke­rülő energikus vizigót király, Leovigild a rómaiak esküdt ellen­ségévé válik, s uralkodása alatt egy pillanatig sem szünteti be a bizánciak elleni háborút, mégis számíthatott ilyesfajta fordu­latra.

 

Itáliában, a népvándorlás kori népek vágyainak netovábbjában, a városok népe nehezen tűrte a kelet-római adószedők kímélet­len szipolyozását, az idegen, barbárokból toborzott katonaság visszaéléseit, a nagybirtokosok erőszakkal visszaállított mérhe­tetlen gazdasági és politikai hatalmát. Észak-Itália egyes nagy­városai frank segítséggel még a gótok bukása után egy évtized­del is ellenálltak, Brixiát (Brescia) és Veronát alig néhány éve vették be a császáriak. Nyilván arról is értesültek a langobardok, hogy az általuk személyesen is jól ismert energikus és teljha­talmú Narses helyébe II. Iustinus, Sophia ostoba beavatkozá­sára, a jelentéktelen Longinust nevezte ki Itália új helytartójává (567). A helyzet tehát kedvezően zavaros volt az itáliai vállal­kozáshoz. Erre nyílott a menekülés egyetlen útja.

 

A langobardok önmagukban gyengék voltak a nagyszabású ak­cióhoz; oldalukban a fenyegető avar hatalommal mozdulni sem mertek. Alboin páratlan szervezőerővel néhány hónap alatt le­küzdötte a nehézségeket. Segítségét kért és kapott a rokoni és baráti szászoktól. Mikor ezek télvíz idején tekintélyes számban megérkeztek, állítólag 20 000 fegyveres férfi jött családtagjai­val együtt, így megerősödve újból Bajónhoz fordult, s ezúttal nem kevésbé csábító ajánlattal: „örök szövetség” fejében át­engedte az avaroknak hazáját, a langobardok lakta Pannoniát. Az alkalmi érdekszövetség most azt diktálta: a langobardok mondjanak le Baján eljövendő stratégiai bázisáról, Pannoniá­ról, s ők maguk is támadják meg a bizánci birodalmat. Baján ked­vezően fogadta a meglepő ajánlatot, s békességben elengedte a langobardokat, talán mert a bizánciakkal nem sikerült idejében fegyverszünetet kötnie, vagy talán mert maga is örült az olcsó, vértelen hódításnak.

 

A langobardok 568. április 1-jén utoljára ülték meg a húsvét ün­nepét Pannoniában. Másnap, mindent felégetve maguk mögött, útnak indultak a hozzájuk csatlakozott szászokkal és gepidák­kal, a dunántúli szvébekkel, a Dráva–Száva közi bulgárokkal és szarmatákkal, valamint Pannonia és Noricum maradvány római lakosaival, hogy többé ne térjenek vissza. Velük ért véget a különböző germán törzsek közel 600 évig tartó folyamatos uralma a Kárpát-medencében.

Jó lenne legalább tudni, kitől hallotta Priszkosz ennek a Hunwulfnak a nevét. Hallhatta germánoktól is, én nem zárom ki, de talán kisebb a valószínűsége annak, hogy az alávetett segédnépek fiaitól tájékozódott. Mint magas rangú római diplomata, ilyesmit aligha engedhetett meg magának. Nem szórakozni küldték Atillához.

 

Nagyon jól tudjuk persze, hogy a germánoknál is elfogadott volt az olyan nevek viselése, mint a Beowulf, Cynewulf, Ealdwulf, Ethelwulf, Wulfstan stb. De azt is tudjuk, hogy a germán nyelvek a szkítából (hettitából) és a hozzá közel állókból kölcsönöztek, és ezért van köztük nagyfokú hasonlóság. Emlékeztetünk arra, hogy a „vizigótok”-nak (hattiknak) is volt egy Athaulf/Atawulf nevű királya, aki 402-től 408-ig Pannonia Superiorban időzött, mielőtt nyugat felé költözködve a Kárpát-medencét elhagyta volna.

 

Vajon nem lehet, hogy a szkírektől (szabíroktól, avaroktól?), a turcilingektől (türköktől?) vagy a heruloktól szerezte Priszkosz az értesüléseit? Ugyanis Hunwulf – apjához, Edekonhoz hasonlóan – ezeknek volt az uralkodója. Teljesen ésszerű meggondolás lenne ez, és szépen megférne a sztyeppéken is dívó személynévadási gyakorlattal. (Ma is van Farkas személynevünk egyébként, P. magister pedig egy Opaforcos nevű férfiút emleget a gestájában, aki Tétény/Töhötöm király bevonulása előtt Erdély földjét kikémlelte.)

 

Bóna_István_véleménye_Hunwulfról: „A szkírek ifjabb királya, majd római tábornok, Edika fia, Odoaker öccse. 440 körül valószínűleg a tiszántúli hun orduban született s 453 körülig apja mellett ott is nevelkedett …Neve beszélő típusú: ’Hun farkas’.”

Jav.: Szanszkritul vrkas ...az óegyházi szlávban vluku...

Bizony-bizony, ez a parthus és kusán értelmiségiek által mesterséges szabályokkal egységesített nyelv nagyon sokszor közelebb áll a mai magyarhoz, mint a másfélezer évvel korábbi germánok szókincséhez...

 

Vrkas = farkas...

 

Az Avesztában található vehrkáról már nem is beszélve... A derék indogermanista tudósok a magyar alakokat mégis állandóan kifelejtik a nyelvtörténeti összefoglalókból.

 

Szerintük az ónagol és ószász wulfnak nem lehet köze a magyar farok és farkas szavakhoz, csakis a szanszkrit vrkashoz és az avesztai vehrkához.

Jaan Puhvel: Hittite hurkis and hurkel; in: Die Sprache 17 (1971), 42–45. o.

 

Mary R. Gerstein: Germanic Warg: The Outlaw as Werwolf; in: Gerald J. Larson–C. Scott Littleton–Jaan Puhvel szerk.: Myth in Indo-European Antiquity; University of California Press (Berkeley), Los Angeles–London, 1974, 131–156. o.

 

Joseph J. S. Weitenberg professzor kétségbe vonja, hogy a hatti hurkel farkast jelentett volna, szerinte inkább ’szörnyűséges ember’-nek kell értelmeznünk: The meaning of the expression 'to become a wolf’ in Hittite; in: Roger Pearson szerk.: Perspectives on Indoeuropean Language, Culture, and Religion – Studies in Honor of Edgar C. Polomé I. (Journal of Indo-European Studies Monograph Series, Monograph 7), 1991, 189–198. o.

 

Holott az eredeti értelme valóban 'farkas' lehetett a hettitáknál, és csak később keletkezett egy átvitt értelmű jelentése, kb. a „homo homini lupus est” tételnek megfelelően :)

Egyáltalán nem biztos, hogy germánul van.

 

Szanszkritul urkas, az Avesztában vehrka-, albánul ulk, az óegyházi szlávban uluku, a litvánban vilkas...

 

Az óperzsa Hürkánia tartomány etimológiája is Varkana 'farkasföld'. Vö. még a magyar varkocs 'farkocska, lófarok' szóval.

 

 

A magyar farok, farkas szóval is nyilvánvalóan rokon a germán wulf, wolf, ulfr stb., ehhez persze az utóbbiról célszerű leválasztani a magyar -s képzőt.

A Hunwulf név ugyan germánul van, de lefordítva Hunfarkast jelent, ezért némi joggal gondoljuk, hogy valóban hun volt. Abban már inkább kételkednék, hogy egyúttal farkas is lett volna, mármint a szó hivatalos (első, zoológiai) értelmében.

Számtalanszor idézett munkájának I. kötetében (Püski, Bp., 1994, 89. old.) Götz rámutat, hogy a parthusok milyen meghatározó hatással voltak az európai középkor építészetére. „Monumentális bolthajtásos épületeik (íván) a Római Birodalomba is eljutottak, sőt a középkori román stílus meghökkentően pontos előképei – írja Hans Henning von der Osten Die Welt der Perser (Klipper, Stuttgart, 1956) c. műve alapján. – Magyar viszonylatban pl. a gyulafehérvári székesegyház főkapuja előtti előrehúzott bolthajtás, amely a főhajó egész magasságáig felnyúlik, tipikusan pártus íván-megoldás.”

Milyen érdekes, hogy pont a „nyugati-gótok” adtak ki négy hatalmas joggyűjteményt Hispániában – Edictum Theodorici, Codex Euricianus, Breviarium Alarici(anum)/Lex Romana Visigothorum, Lex Visigothorum –, kb. 460 és 654 között, miközben a hellyel-közzel valóban germán törzsecskékből formálódó új államokra jó, ha egy ilyen törvénymű jut fejenként...

 

Ráadásul, hadd mondjam el, ezekből is csak II. Alarik 506. évi kodifikációja a személyi hatályú, a többi mind a vonatkozó terület egészét érintette. Ezzel szemben a ténylegesen germánnak mondható népeknél legfeljebb a Lex Salicára jellemző a területi hatály…

 

Korábban egyébként Nagy Theodoriknak tulajdonították az Edictum Theodoricit, míg komolyabb jogtörténészek rá nem jöttek, hogy a keleti-gótok primitív szemlélete és életvitele valószínűtlenné tesz minden ilyen feltételezést. Ekkor derült ki, hogy a nevezetes edictum valójában II. Theodorik „nyugati-gót” (hettita) király műve…

Méghozzá szerződésben, a szabad elvonulás fejében! Mert csak így mehettek a longobardok Itáliába.

"A romanizált lakosság inkább követte az Itália felé vonuló germánokat, semmint hogy egy barbár lovasnomád uralmát nyögje. ez három. (Ezért tudták a gótok, majd a langobardok is magukkal vinni a megmaradt romanizált lakosság döntő részét. )"

 

A romanizált lakosság azt tette, amit aktuális urai épp parancsoltak neki...

 

Ha történetesen épp az onogurok mondják nekik, hogy irány nyugat, akkor az ő felügyeletük alatt vonulnak. Minő sajnálatos, a nyugati-gótok és a longobardok hamarabb voltak itt, mint Baján hunogurjai, ennyi az egész.

 

Egyébként úgy rémlik, mintha ez az avar (hun-avar) Baján a longobard "állatfelesleget" szépen lefölözte volna... Vagy tévednék?

A szkírek kb. annyira voltak germánok, mint a herulok vagy a vandálok... Ezek szerint Schlözerék blöffje nálad is sikerrel járt... Tedd hozzá egyébként, hogy a turcilingeknek a királya is volt ez a Hunwulf, egyebek mellett. (És nehogy azt mondd, hogy ők meg a thüringek...)

 

A Wulfila személynévnek is vannak Ulphilasz alakjai egyébként…, csak úgy mondom.

 

Őt Kappadókiából hurcolták hadifogolyként a géták – a hattik, vagyis az állítólagos „vizigótok” – Moesiába, tehát róla ugyanúgy nehezen képzelhető el, hogy germán lett volna. Ő fordította le a gétáknak a Bibliát, és alkotta meg számukra az új rendszerű írásbeliséget. Jellemző egyébként, hogy nála még a Miatyánk is az „Atta” szóval kezdődik, szemben az ófelnémet és óangol változattal, ahol „fater”, illetve „fæder” szerepel. Úgy lettek a hettiták is indoeurópaiak, ahogy a „nyugati-gótok”: a derék nyugat-európai nyevészek szépen felismerték a szkíták (hattik) által a germánoknak közvetített szókincset és nyelvtani sajátosságokat, majd kisütötték, hogy ez egy több ezer éves közös lingvisztikai állapotnak, közös etnikai származásnak a terméke…

Szerintem meg hasznos lenne velük számolni. Az átvonuló nem rántja magával az őslakost.

Hülyeséget mondasz, mert a rómaiak területkiüritéseikor a romanizált lakosság összecsomagolt, és ment római területre. ez egy. (Kelet-Pannonia - Valeria - szervezett római kiüritzése és átadása a hunoknak 425-ben.)

 

A germán népek "átvonulásai" nem úgy mentek végbe, h egy-két hét alatt végigrohatak vhol, hanem egy-két ÉVTIZED alatt, mert le is telepedtek egy-egy helyen. ez kettő. (Langobardok a Dunántúlon)

 

A romanizált lakosság inkább követte az Itália felé vonuló germánokat, semmint hogy egy barbár lovasnomád uralmát nyögje. ez három. (Ezért tudták a gótok, majd a langobardok is magukkal vinni a megmaradt romanizált lakosság döntő részét. )

"Nem hun volt az istenadta?"

 

Persze.

Nyilvánvaló, h a germán szkirek fönökének a fia hun volt.

 

Kifejezetten hun származására utal nevében a "wulf" szó. :)

Eszerint a nem romanizált őslakosok helyben maradtak. Ez jó hír.
Éljen a kelta folytonosság!

Kár, h Pannoniában már nem éltek kelták a késő római korban. (A markomman és a szarmata betörések miatt Pannonia keleti része gyakorlatilag kihalt, az őslakosság helyébe foederati népek költöztek. Pl. nagy tömegben germánok és szarmaták.)

 

Egyetlen védett helyként a fenékpusztai erőd körül mutatható ki egy vmiyen latin nyelvet beszélő csoport a 7. századig.

Kik állították le a nevetségessé válni készülő dúsfantáziájú finnugrászokat?

:))

 

Régészek.

 

A józan ész diktálta, h a halászokat a sirgödörben nem koporsóba tették, hanem egyszerűen leboritották egy kiszuperált csónakkal.

"Az átvonuló nem rántja magával az őslakost."

 

Hivatalos történészeink jelentős része szerint egy-egy lovas nép itteni beköszönése után a Kárpát-medence mégis úgy nézett ki, mint Augeiász istállója...

Ismételten szeretnénk emlékeztetni arra, hogy az avarok (parthusok, szabírok) és a hunok egy részének összeolvadása vagy legalábbis elkeveredése Turkesztán keleti vidékein már 310 körül megtörtént.