...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
Van úgy, hogy érzem, ma minden nehéz, Sokszor az élet tán túlságosan kemény, De én sem vagyok már gyenge, gyáva, Csak a szívem, kérem, néha kicsit árva! Fekete János
Adj, adj és még adj! Gátlás nélkül, mohón, ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol: nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy! Ma add, mit kaptál. Hamispénz a "holnap".
Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:
Prof: Hiszel Istenben?
Diák: Teljes mértékben, uram.
Prof: Jó-e Isten?
Diák: Természetesen.
Prof: Mindenható-e Isten?
Diák: Igen.
Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?
Diák: (a diák hallgat)
Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten? Diák: Igen.
Prof: Jó-e Sátán?
Diák: Nem.
Prof: Honnan származik Sátán?
Diák: Istentől?
Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?
Diák: Igen.
Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?
Diák: Igen.
Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?
Diák: Igen.
Prof: Tehát ki teremtette a bűnt? Diák: (a diák nem válaszol)
Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?
Diák: Igen, uram.
Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?
Diák: (a diák nem felel)
Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad- e már valaha Istent?
Diák: Nem, uram.
Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?
Diák: Nem, uram.
Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?
Diák: Nem, uram, attól tartok nem.
Prof: És mégis hiszel benne?
Diák: Igen.
Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam?
Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.
Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.
Diák: Professzor, létezik-e a hő?
Prof: Igen.
Diák: És létezik-e a hideg?
Prof: Igen.
Diák: Nem, uram. Nem létezik. (Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)
Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk,vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem AZ ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya.
(Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)
Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?
Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk AZ éjszakáról, ha nem lenne sötétség?
Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?
Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?
Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.
Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?
Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van AZ élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált AZ élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.
Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?
Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.
Diák: Látta-e már valaha AZ evolúciót a saját szemével, uram?
(A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, MI lesz a vita kimenetele.)
Diák: Mivel eddig még senki sem látta AZ evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?
(Nagy zajongás támad az osztályban.)
Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát? (Az osztály nevetésben tör ki).
Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.... Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak?
(A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)
Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.
Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.
A diák..... Albert Einstein volt.
"A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak." (Albert Einstein)
Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fű zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben. (...) Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de aztán rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak."
"Ha az élet művésze akarsz lenni, találd meg a szomorúságban is a szépséget és az elrejtett, édes gyönyörűséget."
Ez egy ravasz útravaló, de fontos. Én is másoktól kaptam. Azt mondták: embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.
Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok. A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság. A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.
Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.
Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!
Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre - bátran! Jogod van hozzá! A nagy kultuszok ezt tudták.
"Mono-no avare" - mondták az ősi Japánban, ahol ismerték az élet minden fájdalmas titkát. Azt jelenti: "Megadom magam a bánatnak". Nem tiltakozom, mert az már kellemetlen, és nem tudok tenni ellene. Hanem élvezem! Igen! A sikerkönyvek és legszebb japán festmények nem "dobták fel" az embert, hanem ábrándosan szomorúak voltak.
Gyönyörködni a mulandóságban, és nem csupán elfogadni, de megszépíteni a veszteséget: a legmagasabb életművészet. Amelyik versben nincs szomorúság, nem elég mély, nem elég igaz, nem elég gyönyörű.
Magában a szépségben - amikor teljes pompájában kibomlik, akár egy rózsa vagy egy fiatal arc - az a szép, hogy most még van, de holnap már nem lesz. Elillan.
Élvezd hát a "rossz" időt! Ne légy tőle depressziós - csak szomorú. Tudod, mi a különbség a kettő között? Hogy a depresszió iszonyú, mint a halál, mert közben nem tudod, hogy el fog múlni. Azt hiszed, hogy mindig így marad, de ha szomorú vagy, tudod, hogy az elmúlik. Elmennek a sötét viharfelhők, és kisüt a Nap!
A felhőket is szeresd, és gyönyörködj a viharban! Az esőt és a szürke, esővert pocsolyákat is szeresd, mint gyerekkorodban. Emlékszel, hogy szerettél tapickálni bennük anyád bosszúságára? Nagyobb öröm volt, mint ma a tengerben fürödni.
"Mono-no avare!" Tanuld meg, és művésze leszel az életnek.
"Az ember mindig olyan valamiért vagy valakiért hoz áldozatot, amit vagy akit végtelenül szeret"
Ezen a héten csak egyetlen szót adok útravalóul: "áldozat." Mielőtt magaddal viszed, meg kell tisztítanunk. Össze van nyálazva, és sokat hazudnak róla. Menjünk sorban.
Ha valaki nyög, az nem áldozat. Ha valaki a mártírsorsáról panaszkodik, fogalma sincs arról, mi az áldozat. Ha valaki tudja, hogy "én most áldozatot hozok" - az nem áldozat. Ha egy anya azt mondja: "Föláldoztam érted az egész életemet!" - az sem volt igazi áldozat.
Az igazi áldozat nem önálló cselekedet, hanem következmény. Ha nagyon szeretlek, sok mindent tehetek érted, odaadhatom a fél vesémet és az életemet is, de nem azért, mert áldozatot akarok hozni miattad - hanem azért, mert nagyon szeretlek.
Szeretlek! Észre sem veszem, hogy hetek óta nem alszom miattad, hogy ápollak, gondozlak, odaadom a legjobb falatokat, mert nekem csak akkor jó, ha neked jó. Mert szeretlek.
Az áldozat minden vallás központi szava, de ahogy idővel a lényeg mindenben elveszett, az áldozatok is külsőséggé váltak. Mert nem az a lényeg, hogy adok valamit az Istennek - hanem az, hogy szeretem!
Azért adok. Adok és adok. Mindent, ami kedves neki, ami jólesik neki, amire szüksége van. Az Istennek is szüksége van valamire. Mire? Arra, hogy szeresd.
Az áldozat már csak a jele valaminek. Természetes következménye a szeretetnek. Most, hogy ezeket a sorokat írom, késő éjszaka van, de nem érzem, hogy áldozatot hozok. Pedig nagyon fáradt vagyok, de szeretek írni. Szeretem a szavakat megtisztítani a kosztól. Szeretek gondolkodni, és szeretlek téged is - ismeretlenül. Ha írok, valakinek írok - most épp neked. Ezért nem áldozat az írás, hanem boldogság és végtelen öröm.
Írónak lenni: életfogytiglani gályarabság. Mennyi mindent áldoztam fel érte - a szememet, a lelkemet, az időmet s bizony még az életemet is. De micsoda elmondhatatlan öröm, hogy ezt megtehettem!
Először szeress!... Az áldozattal pedig ne törődj, mert az már magától jön.
– megadta a végsô ragyogást a mûveknek is. Az az angol professzor, aki 1971-ben Yeats nemzeti hovátartozását illetôen kioktatott engem, Sylvia Plath verseinek említésekor
könnyedén megjegyezte:
– Ön összetéveszti a költészetet a hisztériával.
Nem hiszem, hogy ma is akadna ilyen vélekedés. Ted Hughes, aki a feleséggyilkosság
vádját is fegyelemmel viselte, s a két halál közötti hosszú idôben, 1963-tól 1998-
ig állítólag minden évben verset írt Sylvia születésnapjára, és a harmincöt esztendeig
fiókban ôrzött mûveket BIRTHDAY LETTERS címmel, halála évében adta ki (Faber and
Faber, 1998; SZÜLETÉSNAPI LEVELEK, Európa, 2001), megjeleníti ebben a regénynek olvasható verseskönyvben költô-felesége tragikusan szenvedélyes, olykor kísértetekkel
vergôdô alakját, végképp leválasztva ezzel a hisztériát a költészetérôl.
Nagyszabású költô élhet hisztérikusan; nem írhat hisztérikusan.
Hogy Ted Hughes miként koronázta meg a SZÜLETÉSNAPI LEVELEK-kel saját életmûvét,
tudják az olvasói, valószínûleg világszerte, Európában és Amerikában mindenképpen.
Sylvia egyik kísértete éppen az európaiság volt, az elérhetetlen európai kultúra,
a német apa, az osztrák anya, az angol férj. Költôvé lenni egy angol költô oldalán.
Horribile dictu, asszimilálódni. Beilleszkedni Nagy-Britanniába tíz évvel a második világháború után. Amerikai katonák ezrei haltak meg Normandiában a tengeri és légi
csatákban, de az otthonukat nem érte bántódás. Amerikainak lenni Európában, ahol
Szophoklész és Shakespeare több, mint tananyag, és a házakon még ott vannak a golyók
Szervusz kedves Rezdules - szepek Tihanyi Mark gondolatai, most ismerkedem veluk:-)
"Élt egyszer egy férfi, aki reménytelenül szerelmes volt. Egészen magába fordult, lelke legmélyére, és úgy érezte, hogy elemészti a szerelem. Megszűnt körülötte a világ, a kék eget és a zöld erdőt sem látta már, a patak sem zúgott, a hárfa sem muzsikált neki, minden elsüllyedt körülötte, ő pedig szegényen és nyomorúságosan tengette életét. Ám szerelme nőttön-nőtt, és inkább meghalt és elepedt volna, mintsem hogy lemondjon a szép asszonyról, akit szeretett. És ekkor azt érezte, hogy szerelme mindent lángra lobbantott benne, hatalmassá nőtt, és vonzott, csak vonzott, a szép asszony pedig nem tehetett mást, mint hogy kövesse, és amikor elért a férfihoz, a férfi széttárta karját, hogy magához vonja a nőt. Amint azonban ott állt előtte az asszony, teljesen megváltozott, és a férfi borzongva érezte és látta, hogy az egész elveszített világot magához vonzotta. Az asszony ott állt előtte, és kitárulkozott; ég, erdő és patak, minden új színekben, üdén közeledett hozzá, az övé volt, az ő nyelvén beszélt. Nemcsak egy asszony szerelmét nyerte hát el, hanem az egész világ a szívén nyugodott, és az ég összes csillaga benne izzott, és örömet sugárzott ragyogva a lelke. Szeretett, és közben önmagára talált. A legtöbben pedig úgy szeretnek, hogy közben elveszítik önmagukat."
"Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy fordítsak hátat a Napnak, és nézzem meg, mit látok magam előtt. Az árnyékom volt az. Azt mondta, hogy ez nem csak egy egyszerű árnyék, hanem a lelkem megjelenése a mi világunkban. A Nap sugarai olyan erősen sütnek, hogy képesek arra is, hogy szemmel láthatóvá tegyék számunkra a saját és mások lelkét. De egyvalami nagyon fontos, és ezt jól jegyezd meg - mondta. Mint láthatod, nem csak neked van árnyékod, nem csak az embereknek van lelke, hanem mindennek, ami körülvesz minket. A fáknak, az állatoknak, de még a tárgyaknak is. Ha úgy éled életed, hogy ezt az alapvető igazságot soha nem felejted el, akkor tartalmas és szép életed lesz, és olyan dolgokat fogsz megismerni, amire a legtöbb ember sohasem lesz képes."
Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
"Tudta, nagyon jól tudta, hogy az Isten szeretetére megtanítani, imádkozni tanítani nem lehet embert, hogy ez oly kegyelmi ajándék, melyet egyenként osztogat Isten..."
"A szeretet... türelmes, jóságos, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent elvisel... nem szűnik meg soha." Igen, mai józan eszünkkel azt látjuk, hogy a szeretethez nagyfokú naivitás kell. Elhinni azt, hogy védtelenül győztesek vagyunk, és odaadóan boldogabbak. Gyengén erősebbek. Még csak az sem ígérhető, hogy a szeretet győz. Sőt. Inkább azzal kell számolni, hogy vesztes maradsz. Szeretetlen világban élünk, és ha megszeretsz valakit, kiteszed magad annak a veszélynek, hogy szembe mész a szélviharral. Hogy a mai élet ellen élsz. Mégis szeress bátran, de azt várd el a másiktól, hogy ő is ezt tegye! Mert szeretni csak ketten lehet. Néha többen is, de egy ember: kevés."
"Pótolhatatlan vagy! Aki szeret, tudja ezt. Egyszeri csoda vagy. Főszereplő. A mindenség ügye benned dől el. Isten lelke van benned. Az örökkévaló története az is, ha bármi történik veled. Drámád az Ő drámája, bajod az ő baja, fájdalmadban Ő is benned fáj. Lehetsz a fia vagy a lánya - és valóban végtelen sok gyermeke van -, de mindegyik fontos neki: a szívügye. Nem veszhetsz el!"
KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK ANYA-ODÚJÁBÓL A NAGYOBB CSALÁDNAK TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KŐRÉ TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK? VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
"– Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat..."
"Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm."
Fölkelt, az ablakhoz ment, s fölfelé tekintett, oda, ahol lebegő felhők között mindenütt a mélységesen tiszta, csillagos éjszakai égbolt sávjai látszottak. Mivel nem tért rögtön vissza, a vendég is fölállt, s odalépett hozzá az ablakhoz. A magister ott állt, fölfelé nézve, és mély ritmikus lélegzetvétellel élvezte az őszi éjszaka ritka, hűvös levegőjét. Fölmutatott az égre.
– Nézd – mondta –, nézd ezt a felhőtájat az ég sávjaival! Első pillantásra azt hihetnénk, a mélység ott van, ahol a legsötétebb, de aztán tüstént észrevesszük, hogy ez a sötétség, ez a lágyság csupán a felhőzet, és a világűr mélysége csupán e felhőegység szélein és fjordjainál kezdődik, s abba a végtelenbe merül, ahol a csillagok állnak, ünnepien mint a tisztaság és a rend legfensőbb jelképei számunkra, emberek számára. A világnak és titkainak a mélysége nem ott van, ahol a felhők és a feketeség – a mélység a tisztaságban, a derűben van. Ha megkérhetlek rá, lefekvés előtt nézz bele még egy darabig ezekbe a sok csillagú öblökbe és tengerszorosokba, és ne hárítsd el magadtól azokat a gondolataidat és álmaidat, amelyek netán közben támadnak.
Plinio szívén valami sajátos érzés rezzent át, fájdalom vagy boldogság, ki tudja. Eszébe jutott, hogy egykor, elképzelhetetlenül régen, waldzelli iskoláskora szép, derűs tavaszán hasonló szavakkal intették első meditációs gyakorlataira.
kep: Murillo
