Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Doktor úr kérem, úgy vagyok ... Nahát, örüljön neki, Hogy a népszaporulatot Egy kicsit növelheti. De doktor úr, nincsen lakás ... Ugyan, egy ágya csak akad! Most nem árt egy kis lazítás, Csak letörni nem szabad. Helyre kis mama lesz magából, Pattantyútöltelék a fiából, Ezért van hasa, elvárja a haza, Nem érdekel a válasza, Csak gyüjjön a sok kis krampusz, Maga mama lesz és slussz.
Doktor úr, éhen hal a gyerek, A férjem munkanélküli ... Asszonyka, az a kölyök remek ösztönzés lehet neki. De doktor úr kérem ... Rennerné, Maga valamit összezavar, Nézze, az állam a gépek mellé Embereket akar. Helyre kis mama lesz magából, Masinatöltelék a fiából, Ezért van hasa, elvárja a haza, Nem érdekel a válasza, Csak gyüjjön a sok kis krampusz, Maga mama lesz és slussz.
De doktor úr kérem, ha betegség ... Rennerné, unom kegyedet, Most nem ízlik a kötelesség, De élvezte, mikor hetyegett! Ha mi megtiltunk valamit, Nem beszélünk a vakvilágba. Maga legyen nyugodt amíg Minket lát, s bízza ránk a döntést, jó? Na látja, Helyre kis mama lesz magából, Pattantyútöltelék a fiából, Ezért van hasa, elvárja a haza, Nem érdekel a válasza, Csak gyüjjön a sok kis krampusz, Maga mama lesz és slussz.
Virradt. Ő állt. Kint a torony kongatta a negyedeket. Egy, kettő, három, négy. A piacon gyűlt a tömeg. Percét várva, nehéz bilincsben, csak állt s számolt. Szívében vad dühök, Aztán az óra összeszedte minden erejét, és ütött.
Mi szerint készítették a világot Mi szerint húzzák fel a Nap aranyóráját Mi szerint ketyegnek a csillagképek és fogóznak egymásba
Mi után jöttünk ide e darabka ellopott agyagra Min tántorgunk át a vérző anyától egészen a mindenkitől mindenki elfeledéséig
Ne higgyetek a lávának Bár nyilvánvaló hogy a föld keserves mélyéből vettetett ki a tűz szépségéért Itt vagyunk a felszínen Saját tüzünk megemészt
De ne higgyetek a lepke színes szárnyának se bár biztosabb a repülése mint a kigondolt angyaloké Az ostobaság csilloghat néha Ne higgyetek mint a gyerekek
Mi után mozdulunk Lélekszárnyú rovarok Vagy csak a megismerés szalmaszála után reszketünk reggelenként Remegünk s a nyelvünk alá
rejtjük a reményt hogy reggel ismertebb legyen a tűz Ismertebb a jóság belseje Még jó hogy a csillagképek egybekapaszkodnak mint a férfiak és nők mint a forgó testek
Veled vagyok örök. Veled ömlök bele a kőbe. A világmindenség veled van tele. Egy csóknyira, egy karnyújtásnyira van tőled a hold, s a te tüzedtől hevül. Veled a füvek őskorába rejtőzöm meztelenül. Veled veszélyes szorosok, sziklák s a szégyen kései közt is átmegyek. Az édenkert almáinak titkát megfejteném veled.
Veled osztani meg, mint a sorsot, a mindennapi kenyeret. Ha nem lehet veled ellobognom, legalább együtt izzani veled. Észrevétlenül belépni veled a szivárvány ébredésébe, benne fürdik szelíd, hű szemed. Veled csak én s már senki más, soha senki. Veled s érted bűnösnek lenni.
Fakó nép, mennek a napok, az évek, meghallod-e még néha cipőd ideges kopogását a kövezeten s elcsukló himnuszaidat?
Kivirágzik az idén is minden akác, minden gesztenye, minden somfa. Az országalapító kéz naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben s végigsimítja valamennyit.
Ráismersz-e erre a fáradhatatlan, akaratos kézre a lombok között? Ráismersz-e suhanására magadban? Vagy neked is már csak a balsors magyar?
Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap: sok már a sorvadt kísértet soraidban, a megkérgesedett szemű távolodó, sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit hallgatna épp egy utcasarkon.
Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben beszéljek rólad, kihaló madárfajok és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem, mint a költészetem: a fájdalmakból is világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.
Fakó nép, mennek a napok, az évek- meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban s agyonénekelt himnuszaidat?
Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! Úgy hagyni itt az életet, mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen: az ember már fizetett, megy ki az ajtón magában - a pincér nem köszön-, megáll künn a rosszul gombolt kabátban, s tűnődik, hány söröm, hány borom is volt valóban, s hány életem - egy csak! - becsaptak-e, s ha igen, halóan mégis mért élvezem ezt a savanyú lőrét, ezt a megpohosodott sárbólsütő fényt, s ha tudtam, valaki meglopott, mért nem vágtam a képébe rögtön, azt, amit kiadott s kihozott: azt a felényi adagot?!
Szolgává tettek? S ha igen, életszám ki fogta be, hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet nájn
mintha hiányozna a luciferi ige szavaim közül, helyében lám, maradt volna az igenek igene, s közben mint valami hűségreklám alatt az aláfestő zene:
"Pofa be! Pofa be! Pofa be!"
Vagy ezért élhettem ennyit? Hogy lássam a holdat, a napot a földben, s az emberben eddig. Ahogy részemmé festik mind ami nélkülem magává boldogodhatott. Szolga voltam? Éltem. Szemernyit. Bár fulladozó sejtjeim keveslik a szót, a dühöt, a jajt - maradok a néma nem, ki bár némának tetszik, hallgatva beszélt, beszélve hallgatott.
Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit seholse várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki már senkié sem.
Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit seholse várnak. Annak mindig ajtót tárnak.
Lépdel könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorgonyzott, földbe ásott házak, vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ólmelegű szuszogások.
Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem.
kedden a madárbolt mellett jöttél haza vásároltál egy madarat kilyuggatott stanecliben pátyolgattad hazáig az öreg kalitkába tetted először riadtan kiáltozott majd apró fejét forgatva ismerkedett új helyével teljes összkomfortot teremtettél neki gyakran beszélgettek szinte megtanultál madárul
*
azon tűnődöm milyen jó volna ha néha nekem is szórnál eleséget veled szeretném oltani a szomjam nélküled nem tudok repülni sem
*
két napja a madárkereskedésben lakom otthonos kalitkát választottam magamnak ezüstöt mert az a kedvenc színed először riadtan kiáltoztam kicsit most apró fejemet forgatva ismerkedem új helyemmel teljes összkomfort reménykedem holnap újra kedd
Hát itt ülsz megint méltó helyeden a rakodóparton ha nem is az alsó kövén de kellő távolságban a gótikus háztól bent fecseg a felszín lassan elúszik az ország akár a dinnyehéj Kezedben üres kalapod megfáradt hajléktalanok lógatod míg ékszereit fényeit idegesen próbálgatja a belvárosi éj
Nincs is itt barlang! Istálló sincsen! Csordapásztorok, menjetek innen! Királyok jönnek? Keleti bölcsek? Urak várják fenn őket, meg hölgyek… Miféle kisded? Istenfi, persze… Hamis csillag jár, mint mindig, erre.
Senki se megy be, veszélyes hajlék! Roskadt jászolból szálaz a bak még, Kihajtjuk azt is, nem lesz benn semmi, Nem maradt, ki elé le tudnák tenni Aranyunk, mirhánk, tömjénünk sorba, Vigyék be tüstént a közvagyonba.
Számlálóbiztos szimatol száz is, Jött megváltónak? Adózhat máris. Született szűztől? Ki az a József? Mindegy, megértjük. Szolgának jó lesz. Meg kéne ölnünk? Heródes mondta? Megtudakoljuk, mit szól rá Róma.
Valami angyal kavirnyált erre. Szolgálati út, épp Betlehembe… Egyiptom felé! Mentsd a gyermeket! Őt megmenteném. S a többieket? Szamárháton jön, érik az idő… Tízezer szenttel lángol a jövő.
Mit is beszélek? Műfenyő alatt Műversek szólnak, műanyag szavak. Egymáshoz szólnak, csikorog havuk. Mi meg? Jobb lesz, ha csendben maradunk. Nincs itt barlang, s ki igét hintsen, Nem velünk van, ha van, az Isten!
Éldegélve, fákon lógva, levél közel, test meg lomha, nincs sietés, a lajhárját, nem késte le a halálát az se, aki nagyon rohan, az se, aki úgy odavan, jóllakottan, sziesztázva, lajhár létnek álma, vágya, lassúdadon, csüngve szépen, lombkoronák erdejében.
Te sötétben szerettél üldögélni, én mindig felkapcsoltam a lámpát. Te halkan szeretted a zenét, én mindig felhangosítottam. Te feketén szeretted a kávét, én mindig tejet öntöttem bele. Többé nem leszünk már együtt, és én értetlenül kérdezem magamtól, hogy miért iszom fekete kávét, halkan szóló zene mellett, a sötét szobában?
Ha majd kijössz hozzám, s leülsz a padra, ezernyi emlékem rakod ki magadra, kitisztítod begyomosodott testem, bocsásd meg akkor majd, hogy végleg elestem.
Ha nem félnék a gúnyos szavaktól, a rámlöttyintett bűzös savótól, papíromra szökkennének lázító dalok. Félek – a gondolat elhamvad, én csendben maradok.
Ha nem félnék elektrosokktól, bilincstől, kényszerzubbonytól, móresre tanítanám azokat, kik stadionokkal, kisvasúttal építenek emléket maguknak. Félek – a bátorság elolvad.
Félek, mert a szónak nincs hitele, dermeszt a bizalmatlanság tele, a fogalmak kapnak új értelmet, a senkiházik mindenek lettek, osztanak észt, fosztanak vagyont. Eszköztelen szembenálló vagyok.
vérpiros bodobácsok hátán a fekete jel – most így tündöklik a szív hogy minden mocskot elnyel, mit a test rettegve belémar a bőr és a hús unalmasan lüktető szöveteibe. Oly hamar vége annak a fényfehér tündöklésnek, mit csak a szív találhat meg a nap alatt.
/Lusta ország:Peter Brueghel alkotása/