De ehhez feltételezni kell, hogy pont jó irányban ott volt egy másik galaxis. Amit akkor tehetnénk jogosan, ha a fénylő anyagsáv irányában nem csak egy galaxist látnánk, hanem lenne mögötte egy másik, is.
A két érintett galaxis között lehet annyira görbült a téridő, hogy ne kerüljenek egy vonalba? Vagy ahonnan a száguldó fekete lyuk meglépett, az a galaxis közben darabokra szakadt, és már nem tűnik egy galaxisnak.
Én nem foglalkoztam ezzel részleteiben, így nem tudom neked leírni, hogy pontosan mi hogyan számít. Csak azt tudom, hogy nagyon bonyolult.
"átszáguldott egy útjába kerülő galaxison . . ."
Talán lehetséges ez is. De ehhez feltételezni kell, hogy pont jó irányban ott volt egy másik galaxis. Amit akkor tehetnénk jogosan, ha a fénylő anyagsáv irányában nem csak egy galaxist látnánk, hanem hanem lenne mögötte egy másik, is.
Ez minden legalább 3 testet tartalmazó rendszerben előfordulhat.
Rendben, oka a parittyahatás.
Egy galaxis központi magja, a fekete lyuk, befog egy vele hasonló tömegű másik fekete lyukat. Vagy összeolvadnak, vagy a nagyobb kipenderíti a másikat.
Egy galaxisban két fekete lyuk van Attraktor pozícióban. Bevonzanak egy harmadikat, majd kiparittyáznak egyet a galaxisból.
Egy galaxisnak egy központi magja van, ami valamilyen variációs okból alulmarad a küzdelemben, és a többiek kilövik a galaxisból. Itt a méret, vagy az összefogás, a többség a lényeg?
Az nem lehetséges, hogy egy már galaxisát régen elhagyott fekete lyuk átszáguldott egy útjába kerülő galaxison, és anyagot húzott ki belőle csóva formályában?
"A folytonossághoz pedig szükséges, hogy valami legyen a tenzorba írva a megfogható anyag határain túl is."
Melyik tenzorban?
Az energiaimpulzus tenzorban ugyanis bizony nullák vannak az üres térrészeken. A téridő görbületeiben "tárolt gravitációs energia" egyáltalán nem szerepel benne. A üres részeken csak egy bizonyos pszeudo-tenzor komponensei különbözhetnek nullától. Ez ugyan tenzornak látszik, de mégse tenzoriális mennyiség, ami úgy állítható elő, ha az egyenlet geometriai oldalának bizonyos tagjait átrendezzük az energia oldalra. Ám sehogy se lesz valódi tenzor, hiszen a vonatkoztatási rendszer megváltoztatásával az összes komponense egyszerre eltüntethető vagy kelthető. (A gravitációs energia nyomban eltűnik ha egy szabadon eső testhez kötjük a vonatkoztatási rendszerünket.) A "gravitációs energia" vagy "görbületi energia" tehát nem felel meg az energiával szemben támasztott hagyományos követelményeknek, ezért csak valamiféle pszeudoenergiának tekinthetjük. Tulajdonképpen semmi másra nem alkalmas, mint mesterségesen fenntartani a látszatot, hogy az áltrelben is mindig érvényes az energia megmaradása.
De ez csak azon az áron lehetséges, hogy ez a "gravitációs energia" nem invariáns, nem független a vonatkoztatási rendszertől. Így aztán nem is sokat ér, félrevezeti azt, aki óvatlanul bánik vele. Jobb inkább lenyelni a békát, és elengedni az energiamegmaradás általános érvényességének illúzióját.
A hidrogén atom nem egy mini naprendszer. (Nincs kitéve szögesdrót.) Akárhány bolygót képes megtartani a gravitáció, nem fog kimerülni. Mondta egy híres ember.
De sajnos néhány csillagász nem csak bámulja az eget.
Ők úgy gondolják, hogy léteznek rezonáns bolygópályák.
Ha egy bolygó nem jó helyen van, vagy kirepül, vagy pedig spirálozik befelé.
A téridőt az energiatenzor nem csak lokálisan determinálja az Einstein egyenleten keresztül, hanem globálisan is a Riemann geometria Bianchi azonosságán keresztül.
Ez tulajdonképpen egy, az Einstein egyenlet megoldásaként adódó téridőkre (Riemann geometriákra) kirovott követelmény, ami (nagyon szofisztikáltan) előírja azok folytonos differenciálhatóságát. Tehát nem lehet bennük szakadás ott sem, ahol az energiatenzor komponenseinek függvényeiben szakadás mutatkozik.
Egyébként meg ettől teljesen függetlenül a téridő görbületek energiát tárolnak.
A bolygók kilökdösik egymást egy csillag vonzásából, illetve bespiráloznak a csillagba. Parittya.
Ugyanez megtörténhet a struktúra magasabb szintjén. A csillagok kilökdöshetik egymást a galaxisból, miközben a maradék bespirálozik a galaxis központi objektumába. Lehetséges, hogy hasonló dolog megtörténhet a galaxisokkal is.
Ez minden legalább 3 testet tartalmazó rendszerben előfordulhat. Pl. bolygórendszerekből kirepülhetnek bolygók egy beérkező bolygó hatására, kirepülhetnek holdak egy beérkező hold hatására. És galaxisokból kirepülhetnek csillagok egy beérkező csillag hatására, kirepülhetnek fekete lyukak egy beérkező hasonló tömegű objektum hatására. Abból a mélyen fekvő (matematikai) okból, hogy a gravitációsan összetartott három-test rendszerek differenciálegyenlet rendszerei gyakran adnak instabil megoldásokat, tehát az ilyenek hajlamosak kaotikus mozgásokat. Ezt a dolgot az ember gyakran tudatosan ki is használja, vagyis űrszondákat parittyáztat ki vele kevés energiabefektetéssel a Naprendszer távolabbi bolygói és külső tartományai felé.
Már szökevény fly-t is találtak. Mi jöhet még ez után? Fly üldözés?"
Szerintem ez egy nagyon korrekt és világos híradás, egy rendkívül érdekes megfigyelésről. Bár ilyen volna a hírportálok tudományos híreinek nagyobb része.
A mennyiségeket a mérésükkel definiálják? Mennyi egy Amper?
Bajban lennék, ha amperméréssel kellene foglalkoznom. Hol vennél etalont?
Nem olyan könnyű két szál drót között erőt mérni. :(
Az érdekesség kedvéért nézzünk néhány példát.
Egymással párhuzamosan két elektronsugár, egyirányban.
A vezeték nyugvó vonatkoztatási rendszerében, az elektronokkal együtt mozgó megfigyelő vonatkoztatási rendszerében. És persze egy tetszőleges sebességű megfigyelő szerint is. Írjuk fel a tenzort két pontban, amelyeken az elektronsugár áthalad.
Aztán elektronok helyett vegyünk ezüst atomokat.
Majd vegyünk két egyenes vezetőt.
Végül pedig két csavart érpárt, ahol a drótszálak egymástól el vannak szigetelve.
"Vegyünk két elektronsugarat, melyekben az elektronok sebessége jóval kisebb c-nél. A sugarak taszítják egymást. Növeljük a sebességüket c közelire! Ha igaz volna, hogy ezáltal megnöveltük az elektronok gravitáló tömegét, akkor a sugarak egymás felé tolódását észlelnénk."
A probléma teljesen független attól, hogy használjuk e a "mozgási tömeg" fogalmát, másként mondva a "relativisztikus tömegnövekedés" elgondolását, vagy sem. És attól is, hogy ezt a mozgási tömeget csak a gyorsítással szembeni tehetetlenség mértékének képzeljük-e vagy azt mondjuk, hogy gravitáció forrása is.
Hiszen az általános relativitáselmélet szerint gravitációt nem is a tömegek okozzák, hanem az energia minden formája (s a nyugalmi tömeg csak akkor domináns, ha a többi energiaforma elhanyagolható hozzá képest). Sőt még az energiaáramok, az impulzusok, meg az impulzusáramok is gravitációt okoznak. Minden, ami benne van az energiaimpulzus tenzorban. Így aztán teljesen mindegy, hogy elnevezzük-e mozgási tömegnek, vagy sem azt, amit mozgó testek teljes "E" energiájából az "m=E/c2"képlettel kiszámolhatunk. A fizikusok szerint jobb, ha a tömeg fogalmát megtartjuk a nyugalmi tömeg számára, mert az "E" "energia" megnevezése mellett felesleges az "E/c2"-re külön "mozgási tömeg" megnevezést használni, hisz a kettő csupán a "c2" univerzális állandóban különbözik. Olyan ez, mintha külön néven emlegetnénk, a joule-ban és az elektronvoltban mért energiát.
Attól viszont szemernyit se nő a testek, például az elektronok energiája, hogy egyik vagy másik vonatkoztatási rendszerben írjuk le a mozgásukat. Tehát ha jogértelmező nem fogalmazott volna kifejezetten úgy, hogy "növeljük a sebességüket", hanem egyszerűen csak kis sebességű meg nagy sebességű elektronsugarakról beszélt volna, akkor nem állíthatnánk, hogy a nagy sebességűeknek nagyobb az energiája, ezért azt sem, hogy erősebb közöttük a gravitáció. Hiszen pusztán a sebesség nem is maguknak a testeknek tulajdonsága, hanem az adott test és az adott vonatkoztatási rendszer közös relatív tulajdonsága. Bármelyik elektronsugárról elmondhatjuk, hogy a sebessége közel van a fénysebességhez, és ugyanakkor azt is, hogy nagyon lassú vagy éppen áll. Attól függ, mi a vonatkoztatási rendszer. Pusztán a vonatkoztatási rendszermegválasztásától pedig aligha fognak egymás felé közelíteni.
Gyökeresen más és sokkal bonyolultabb jelenség viszont, ha gyorsítjuk az elektronokat, s ezért változik a sebességük. Nagyon nehéz már csak azt is kiszámolni, hogy milyen téridőt észlel maga körül mondjuk egy állandó erővel gyorsított test (megszemélyesítve egy bekapcsolt hajtóművel repülő űrhajó utasa). Mi az a téridő aminek a geodetikusait követik a szabadon eső tárgyak?
Az áltrelben ugyanis ebben a geodetikus mozgásban valósul meg a gravitáció.
De a nem szabadon eső elektronok mozgásának egész kinematikája és az őket gyorsító elektromágneses kölcsönhatások egész dinamikája is ebben téridőben vannak értelmezve. Jelenleg ez a szituáció távolról nincs részletesen kidolgozva, itt már nem is csak egy statikus görbült téridő háttérben kell tárgyalni az elektrodinamikát, de a gyorsítással állandóan változik maga a téridő háttér is (maguk az elektronsugarak gyűrik fel), sőt az erősen görbült téridő még vissza is hat, azaz gerjeszti is az elektron-pozitron kvantummezőt . . . Olyan különleges kvantum-elektrodinamikai bonyodalmak léphetnek fel, mint az Unruh-effektus, de lehet, hogy léteznek ezzel analóg kvantumgravitációs effektusok is. Olyanfélék, amelyeknek eddig csak egyetlen példáját ismerjük valamennyire a Hawking-sugárzásban.
Majd ha lesz egy univerzálisan használható kvantumgravitációs elméletünk, abban ki fogjuk tudni számolni jogértelmező gyorsított elektronsugarainak pályáit. De azt nem hiszem, hogy függetlenek lennének a gyorsításuktól.
"Egy több millió K hőmérsékletre felhevült anyag sugárzásához (plazma), mi köze egy 10-x K hőmérsékleti sugárzáshoz? Csak annyi, hogy mindkettő hősugárzás."
Annyi közük van egymáshoz, hogy a melegebb "halad" a hidegebb, vagyis a végtelen felé. A háttérszgárzás 2,7 K egy egyensúlyi hőmérséklet?
Az akkreditációs korongból származó részecskék nagyon erős sugárzást bocsájtanak ki, mert irtózatos sebességgel pörögnek a eseményhorizontón kívül.
Egy nagyon messze álló megfigyelő ezt látja vöröseltolódással, mert az nagy sebességgel halad és nagyon messze is van. Hubbel fedezte fel a kozmikus vöröseltolódást.
Hawkins egy olyan világba írta le az egyenleteket, aminek nagyon kicsi az anyagsűrűsége, mert annyira kitágult.
Nincs ott már sem akkreditációs korong, sem csillag, sem bolygók.
Egy több millió K hőmérsékletre felhevült anyag sugárzásához (plazma), mi köze egy 10-x K hőmérsékleti sugárzáshoz? Csak annyi, hogy mindkettő hősugárzás.
Azt írja a cikk, hogy a galaxis magja kirepült, és magával húz egy anyagcsóvát, amiből "útközben" csillagok keletkeznek. Hogy mik vannak? :)
"A hosszú és fényes gázcsóva egy fekete lyukat követ, amely a becslések szerint a Nap tömegének 20 milliószorosa, és mintegy 5,6 millió km/h-val, vagyis a hangsebesség nagyjából 4500-szorosával távolodik az anyagalaxisától."
Ha vezetékekben folynak, akkor igen. Ha viszont szabadelektronok alkotják őket, akkor egymáshoz képest állnak, tehát a kölcsönhatás taszító, sztatikus,
