Itália művészete sokszor volt a kor élvonalában, az etruszkok, a rómaiak, a reneszánsz, a barokk kora, de még Mussolini korabeli építészet is monumentális alkotásokat hozott létre.
Marco Casagrande (1804 - 1880), itáliai, azon belül venetói szobrászművész, aki két évtizedig Magyarországon is alkotott, ő készítette az egri főszékesegyház és az esztergomi bazilika szobrait:
Amikor két évtizeddel ezelőtt 5000 fontért (mai árfolyamon körülbelül kétmillió forint) megvették, az új tulajdonosok úgy gondolták, hogy a fekvő nőt ábrázoló, koszos szobor szép kiegészítője lesz a kertjüknek. Most kiderült: Antonio Canova 200 éves, elveszttnek hitt alkotását vásárolták meg. A szobor ma a becslések szerint 8 millió fontot (megközelítőleg 3 és fél milliárd forintot) érhet – írja a Daily Mail.
A szobor egészen kalandos életút után kötött ki az angol pár udvarában. A fekvő Magdalénát 1819-ben az akkori miniszterelnök, Lord Liverpool rendelte meg az itáliai művésztől. A két méter hosszú márványszobrot a kormányfő családja több mint 20 évvel a halála után eladta, ezt követően egy tekintélyes otthonban tartották egészen egy katasztrofális tűzvészig, majd egy vállalkozó kertjében kötött ki Londonban. Az 1960-as években újra eladták, majd 20 évvel később került jelenlegi tulajdonosaihoz.
Mielőtt Velence utcáit teljesen lekövezték volna a 16. és 17. század folyamán, a lovak látványa megszokott volt a városban. Amikor a Szent Márk székesegyház harangjai tanácskozni hívták a város arisztokráciáját, a helyiek egyszerűen „la Trotéra”, azaz „az ügetés” névvel illették a lovasok menetét. Ahogy a város egyre népesebbé és zsúfoltabbá vált, megjelentek az első közlekedési szabályok is.
1287-től tilos volt lovagolni a Rialtó-híd és a Szent Márk tér között, az egyetlen kivételt a nemrég érkezett külföldiek jelentették, akik nem ismerhették a szabályt. 1291-től Velence vezetése területeket kezdett el elkülöníteni a város terein arra, hogy az emberek oda „parkolhassák” lovaikat.
A velencei lovaglásnak végül a kőhidak vetettek teljességgel véget: az új, magasan ívelt, meredek lépcsős hidakon nem tudtak átkelni a lovak, így nem volt többé lehetséges a városon keresztülmenni velük.
A Bécsi Egyetem egyik kutatócsoportja nagy felbontású tomográfiás vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a mintegy 30 ezer éves, szemcsés mészkőből faragott willendorfi vénuszt, az egyik legkorábbi európai szobrocskát, valószínűleg Észak-Olaszországból, a Garda-tó közeléből származó anyagból faragták. A Gerhard Weber antropológus vezette csoport kutatásait hétfőn a Nature Scientific Reports folyóiratában publikálták. Ez az eredmény a felső paleolitikum korszakára tett gravetti kultúra figyelemre méltó mobilitási képességeire is rávilágít.
A willendorfi vénusz nem csupán esztétikájában, hanem anyagában is különleges. Miközben a vénuszfiguráknak is nevezett termékenységszobrocskákat általában elefántcsontból vagy más csontokból, néha különféle kövekből készítik, az Alsó-Ausztriában talált tárgy a mészkő egyik megjelenési formájának számító oolitból, azaz gömbhéjas szerkezetű karbonátrétegekből álló, apró gömböcskék halmazából áll. A szoborra 1908-ban bukkant rá Szombathy József régész az alsó-ausztriai Willendorf an der Wachau közelében található lelőhelyen.
A bécsi Természettudományi Múzeumban kiállított, mindössze 11 centiméteres szobornak mindeddig csak a külsejét vizsgálták a szakemberek, és korábban úgy vélték, a csehországi Brnóhoz közeli Stránská Skala mészkőhegységeiben található anyagból készült. Weber és csapata több mint száz évvel később mikrotomográfia segítségével a belsejét is tüzetesen megvizsgálta. A tudósok 11,5 mikrométeres felbontású képeket készítettek a szoborról - ez a felbontás körülbelül egy mikroszkóp lencséjének felel meg. Az első képek azt mutatták, hogy a szobor egyáltalán nem mutat homogenitást belülről, ez pedig Weber szerint olyan különleges tulajdonság, ami segíthet a származása meghatározásában.
A kutatók Alexander Lukeneder és Mathias Harzhauser geológusok közreműködésével Franciaországtól Kelet-Ukrajnáig kőzetmintákat gyűjtöttek a szobor anyagának lehetséges lelőhelyeiről, majd mikroszkopikus vizsgálatoknak vetették alá őket.
A willendorfi vénusz tomografikus adatai azt mutatták, hogy az üledékes kőzetek különböző méretekben és sűrűségben fordultak elő a kőzetmintában. A kutatók kagylók apró maradványaira és hat nagyon sűrű szemcsére, úgynevezett limonitra (barnavasérc) is bukkantak. A tudósok szerint az egyik, mindössze 2,5 milliméteres kagylómaradvány származási ideje a jura korszakra tehető, ez pedig számos potenciális lelőhelyet, például a Bécsi-medencét is kizárta.
A kutatócsoport több száz, időnként több ezer szemcsét jelölt meg és elemzett képfeldolgozó programokkal és kézzel is, de a willendorfi vénusz származási helyének 200 kilométeres körzetében talált kőzetminták egyike sem egyezett a szobrocska mintájával. Végül az elemzés a Garda-tó közelében található helyszín kőzetmintáival talált statisztikailag szinte megkülönböztethetetlen egyezést. Ez azért figyelemre méltó, mert azt jelenti, hogy a szobor, vagy legalábbis az anyaga az Alpok déli részéről az Alpoktól északra, a Duna-menti térségekbe vándorolt.
Weber szerint a gravetti kultúra embere a számára kedvező térségekben telepedett le, és amikor az éghajlat megváltozott, vagy nem talált elegendő élelmet, továbbvándorolt, valószínűleg a folyók mentén. Ez azonban valószínűleg nem történt egyik napról a másikra, hanem generációkon át tartó vándorlást jelentett, kétféle lehetséges útvonalon. A kutatók szerint az egyik ilyen útvonal az Alpokat megkerülve a Kárpát-medencén át vezetett, a másik az Alpokon keresztül a Garda-tótól Wachauig tartott
Csaknem kétezer évvel azelőtt, hogy a 2007-es amerikai jelzálogpiaci válság nyomán csődöt jelentett az egyik legnagyobb befektetési bank, a Lehmann Brothers, bankpániktól voltak hangosak Róma utcái is. Jézus keresztre feszítésének évében, 33-ban történt, hogy a birodalom két jelentős bankára kénytelen volt csődöt jelenteni, mivel befektetéseik bedőltek részint a galliai lázadások, részint az elefántcsont árának zuhanása miatt. A pánik hatására más bankházakból is betét-kivételi hullám indult el. Egyes bankárok erre hiteleik egy részét visszahívták, ami viszont bedöntötte a föld- és ingatlanárakat.
A helyzetet Tiberius császár egy ma már klasszikus bankmentő-csomaggal oldotta meg. Száz szenátor vagyonának, vagy másképp az éves birodalmi költségvetés ötödének megfelelő összeget, 100 millió sestertius kamatmentes hitelt osztott szét a bankárok között, hogy felpörgesse a hitelezést, ezzel sikerült is elkerülni a nagyobb bajt. Tiberius amúgy híres volt újító jellegű adópolitikájáról is: az akkor luxusterméknek számító rabszolgák kereskedelmére például 4 százalékos különadót vetett ki. Sőt, "feltalálta" a fogyasztói árkiegészítést is: amikor a gabona ára hirtelen felszökött, rendeletben rögzítette alacsony szinten az árat, viszont egyúttal a kereskedőknek egységnyi gabona után szubvenciót fizetett a kincstárból, hogy emiatt veszteség ne érje őket.
A 14. században erős államok híján az észak-itáliai városállamok bankjai és kereskedői uralták Európát. A világ pénzügyi központja, a korabeli New York, Firenze volt, míg a kereskedelmi központ, a 20. századi London, Velence volt. Ezeknek a szabad kereskedelemben és szabad vállalkozásban utazó városoknak a hatalma azonban jóval tovább terjedt, mint a mai központoké.
Velence igazi egyeduralkodó volt. Flottája a teljes a Földközi-tengeri kereskedelmet uralta, rabszolgákkal kereskedett, kapcsolatai révén pedig még a mongol kánnal is kapcsolatban állt. Befolyása alatt tartotta a firenzei bankokat is, rajtuk keresztül pedig uralták az európai piacokat, és övék voltak Európa legerősebb valutái is, a velencei dukát és a firenzei aranyforint.
A firenzei bankok képviselői minden jelentősebb városban ott voltak, és óriási hiteleket nyújtottak az uralkodóknak. Mivel az egyáz tiltotta az uzsorát, a bankárok cserébe fizetési ígérvényeket állíttattak ki, illetve olyan brutális szerződéseket kötöttek, amelyek révén majdnem minden uralkodói bevétel felett ők rendelkeztek.
Monopóliumot szereztek a legfontosabb termékekre, gyapjú, só, fém, gabona, amiket hatalmas haszonnal adtak tovább, alkalmasint pedig, hogy az árakat felverjék, visszafogták a termelést.
A bankok ténykedései hatással voltak a Párizs környéki Champagne vásárokra is. Az egész Európában kedvelt piacokon hatalmas mennyiségben cserélt gazdát gyapjú, fém, faáru, mezőgazdasági és ruházati termék, amik mérsékelt, de biztos nyereséget biztosítottak a kereskedőknek.
A velencei és firenzei bankárok és kereskedők azonban nagy összegű hitelekkel és keletről importált luxusáruval jelentek meg ezeken a piacokon, amik felett hamarosan átvették az irányítást, a vásárok hanyatlását okozva. Mindennek tetejébe a velencei kereskedők annyi ezüstöt exportáltak keletre, hogy az ezüstön nyugvó európai készpénzrendszer is megroggyant.
A destruktív és spekulatív hitelpolitika, a kereskedelmi machinációk a 13. század végétől hatalmas buborékot hoztak létre, ami évtizedekig növekedett, a pénzügyi összeomlás végül az 1340-es években be is következett.
Az igazi csapást a bankokra az Anglia és Franciaország között, az 1330-as évek végén kitört százéves háború jelentette. A franciák a firenzei ügynököket letartóztatták, és csak jelentős összegű “kölcsönök” fejében engedték el őket, míg Angliában III. Eduard angol király beszüntette a kölcsönök visszafizetését.
Az itáliai bankok egymás után jelentettek csődöt. A legnagyobbak, a Peruzzi 1343-ban, a Bardi 1345-ben. Leállt a hitelezés, majd az európai kereskedelem is.
Az 1330-as évektől megváltozott az időjárás is, ami hatalmas károkat okozott a mezőgazdaságban. Fagy, esők, szárazság felváltva tették tönkre a termést, emiatt pedig egyre gyakoribbá vált az éhezés a kontinensen, ahol teljes régiók néptelenedtek el. Az éhezés és az Ázsiából átterjedő bubó- és a tüdőpestis a lakosság lélekszámát a harmadára, sok helyen a felére csökkentette. Európa összeomlott.
És még nem volt vége. 1342 nyarán bekövetkezett Közép-Európa történelmének legnagyobb áradása is. A Szent Mária Magdolna napi árvíz a betakarítások előtt öntötte el a földeket, újabb tömeges éhezést eredményezve. Kiöntött a Rajna, a Mosel, a Majna, Duna, Weser, Werra, Unstrut, az Elba, a Moldva és azok mellékfolyói, számos város, Köln, Mainz, Frankfurt, Würzburg, Regensburg, Passau és Bécs súlyos károkat szenvedett, és több ezren vízbe fulladtak.
Dániel, Eszter és Jónás könyve is benne van a protestáns Bibliában, de a katolikus változatban Dániel könyve valamivel bővebb a jelek szerint, pl. Zsuzsanna és a vének történetével.
Tőbiás könyve, Judit könyve, a Makkabeusok első és második könyve, a Bölcsesség könyve, Sirák fiának könyve és Báruk könyve azok, amelyek nincsenek benne a protestáns Bibliában, de a katolikusban igen.
Volt ugyebár az ős-Zsuzsanna, a világtörténelem első ismert Zsuzsannája:
Zsuzsanna és a vének vagy más néven Zsuzsanna a fürdőben, Dániel próféta könyvének katolikus változatában (a protestáns változatból sajnos kimaradt, mert ezt a részt apokrifnek minősítették).
Utána pedig volt egy Római Szent Zsuzsanna (Santa Susanna di Roma), aki Diocletianus császár uralkodása alatt (284 - 305) szenvedett vértanúságot, a hagyomány szerint 294. augusztus 11-én.
Létezésére nincs történelmi bizonyíték, sokan még a létezését is kétségbe vonják.
Ettől függetlenül, ha már kultúrtörténet, biztos vagyok benne, hogy az itáliai művészek mindkét Zsuzsannát megfestették, talán szobrok is készültek róluk.
Lehetne keresgélni a neten, én csak a Wikipedián (magyar, angol, német, spanyol, olasz nyelvű változatok) több festményt találtam mindkét Zsuzsanna esetében.
1. Padova freskói, Olaszország Olaszország telis-tele van csodás műremekekkel, de az UNESCO legutóbb Padova 1302 és 1397 közötti, összesen 8 vallási és világi, freskó ciklust (adott témában festett freskósorozatot) tartalmazó épületét tüntette ki a címmel. Ezek jól reprezentálják a freskóművészet kifejezési módjának 14. századi fejlődését.
A Nature tudományos folyóirat arról is beszámol, hogy a rómaiak szó szerint korabeli „környezetmérnöki mesterek" voltak, akik például a vizet és a fizikai tudásukat is felhasználták annak érdekében, hogy a malmok energiát termeljenek. Eközben a mezőgazdaságban a vetésforgó és az „élelmiszer, takarmány, ugar" rendszer alkalmazásával maximalizálni tudták terméshozamukat– írja az Agronomic Crops folyóirat. – A gazdaságok e három területre való felosztása biztosította azt, hogy a termények „mindig készen álljanak" a szedésre.
De nem minden ókori újítást lehet kizárólag a rómaiaknak tulajdonítani. A Journal for the History of Astronomy szerint például a világ első naptára nem római találmány volt, viszont tény, hogy a Julianus-naptár széles körben elterjedt használata tanította meg a világ nagy többségét az elmúló idő nyomon követésére.
Kifejlesztettek egy komoly csatornarendszert
A saját egyedi találmányaiktól a továbbfejlesztett technikákig azonban számos dolgot segítettek a rómaiak megtanítani a világnak. Ilyen volt például a fűtés egyik elődje.
A RÓMAIAK NEVÉHEZ KÖTHETJÜK AZ ÚGYNEVEZETT HIPOKAUSZT RENDSZER FELFEDEZÉSÉT, AMI A HŐ HATÉKONY ELOSZTÁSÁNAK KORAI MÓDSZERÉT JELENTETTE.
A korabeli rómaiak azonban jeleskedtek a hulladékkezelésben is. A Sustainability tudományos folyóirat szerint az ókori Róma volt adott otthont a világ első csatornarendszereinek. Ezeket a föld alatti csatornákat először Krisztus előtt 500 körül telepítették, amelyek óriási, faragott kőalagutakból álltak.
A Water Pollution Control Federation folyóirat arról számolt be, hogy manapság számos város csatornái ezekre az ókori római csatornákra hasonlítanak, ám a rendeltetésük más. A modern világban a szennyvízcsatorna fő funkciója az egészségtelen hulladék elszállítása a városi területekről.RÓMÁBAN AZONBAN AZ VOLT A FŐ FELADATUK, HOGY ELTÁVOLÍTSÁK A FELESLEGES VIZET, AMELY ELÖNTHETTE AZ UTCÁKAT.Egyes otthonok közvetlenül a város fedett vízelvezető rendszeréhez csatlakoztak, mások egyszerűen az utcára engedték a szennyvizüket. Az utcákról azonban „lemosódott" a csatornába.
A SZENNYVÍZ EZUTÁN KITERJEDT ALAGUTAK HÁLÓZATÁN HALADT KERESZTÜL, AMÍG EL NEM ÉRTE A TIBERIS-T, RÓMA FŐ FOLYÓJÁT.
Az American Journal of Archaeology szaklap arról ír, miszerint a római városok rácsos elrendezése egyike volt azoknak a tudatos építészeti technikáknak, amelyeket az ókori rómaiak a földjük felosztására és mérésére alkalmaztak.AZ ÚGYNEVEZETT „RÁCSFORMÁCIÓ" MA A NAGYVÁROSOKAT MŰKÖDŐ UTAKKÁ ÉS UTCÁKKÁ SZERVEZI.A rómaiak különösen ügyesek voltak abban is, hogy a puszta földet beépített városokká alakítsák: a Római Birodalom alatt ugyanis számos várost bővítettek és építettek újjá. A rácsszerkezet kialakítása ma talán egyszerűnek tűnhet, de mielőtt a rómaiak tömeges útrácsokat hoztak volna létre, az épületek és a város egyéb jellemzői gyakran csak követték a föld alakját és geológiáját.
A NAGYVÁROSOK GONDOLATÁT A RÓMAIAK SZÁMOS ORSZÁGBAN BEVEZETTÉK.
Keresztező utcai elrendezésük központi tereket hozott létre a kereskedések számára, amelyeket „insulae"-nak neveztek. Ez a szerkezet ihlette a következő generációk várostervezőit a Journal of Space Syntax című folyóiratban megjelent cikk szerint .
Erősebb betont készítettek, mint a mai formája
A Római Birodalom időszakában több mint 9000 kilométernyi út épült szállításra, kereskedésre, katonai folyosóként és a területek bővítésére.
És míg általában a technológia és a tudás fejlődésével az ember által készített tárgyakat idővel folyamatosan fejlesztik, a Nature folyóirat cikke szerint azonbanA RÓMAIAK ÁLTAL KÉSZÍTETT BETON VALÓJÁBAN ERŐSEBB VOLT, MINT A MAI, MODERN ANYAGUNK.Ennek jó példája, hogy miközben a sós víz néhány éven belül erodálja a modern betont, a rómaiak által 2000 évvel ezelőtt épített tengerfalak egy része még mindig érintetlen.
A római beton előállításának részletei azonban idővel elvesztek. Építkezési titkaiknak feltárása érdekében a Kaliforniai Egyetem Berkeley Laboratóriumának tudósai az ősi tengeri beton ásványi összetevőit tanulmányozták. Azt találták, hogy
AZ ÓKORI RÓMAIAK A MÉSZ ÉS VULKÁNI KŐZET EGYFAJTA KEVERÉKÉT HASZNÁLTÁK, AMI HABARCSOT ÉS VULKÁNI TUFÁT HOZOTT LÉTRE.
A szilárdság növelése érdekében a habarcsot tengervízbe helyezték. A vízmolekulák kapcsolatba léptek a mésszel, amely kémiai reakción ment keresztül a hamuval, összecementálva őket. Végül erős kalcium-alumínium-szilikát-hidrát keletkezett.
MÉG A NEM VÍZ ALATTI ÉPÍTMÉNYEIK IS KÜLÖNÖSEN STRAPABÍRÓNAK BIZONYULTAK.A rómaiak vulkáni kőzetet és hamut használó, szakképzett technikája máig viszonylag érintetlenül tartotta a római Colosseum-ot, ezt a világhíres „csodát".
