Természetesen gondolhatod. Ám sohase feledkezz meg a konkrét helyzet konkrét elemzéséről, mert így könnyen általánosítasz és az a legtöbb esetben a tévedés lehetőségét hordozza magában.
Persze, hogy hősök voltak ezek a szerencsétlen nyomorultak - ha nekik ez volt az életük álma, akkor teljesült és nagyobb részüknek nem kellett a nyugdijas évek nehézségeivel küszködniük. De inkább nevezném jól leplezett öngyilkosságnak. A legtöbb ember életének álma, hogy ne legyen hős és sokáig küszködjön az élet nehézségeivel - ennek érdekében nem üzen hadat senkinek mert akármi is lehet a kimenetele.
Nekem a kedvencem Otto Funk aki 19 éves bohém fejjel a Waffen SS-nél szolgálta a Führert és Németországot, és csodálatos módon túlélte azt a marhaságot és utána normális életet élt, 2011-ben halt meg.
Ezek a magyar szerencsétlenek is olyan problémát próbáltak megoldani amit ők maguk csináltak, illetve megköszönhetik azt a Führernek és magyar rajongóinak. Béke poraikra, helyesebben R.I.P.
Ígty van ez jó dolog. Ez a PR, pl. ha Ausztria akkor eszünkbe jut Mozart vagy Freud, de a sógorok gondos munkával elérték, hogy Hitlerről ne Ausztria, hanem Németország jusson mindenki eszébe.
Én nem szeretném vizsgálni, hogy amikor valaki - valakik harcolnak mit - miért tesznek, hiszen szinte
mindegy ki mitt mond, miért öl és pusztít. Senki nem lesz jobb - nagyobb azáltal, hogy bármi okból
fegyvert fog és embert öl. Én - legalábbis - ezt vallom. Jobban szeretek békében élni és azt is jobban
szeretem, ha olyanok között élek, akik a békét szeretik. Éppen a mi kis hazánk az, amelyik az egész
Kárpát - medencei történelme során a lehető legkeserűbb tapasztalatokat szerezte a mesélt és írott
történelme során egyaránt. Pusztította ezt az országot tatár, török, osztrák, német és orosz is, hogy
csak a legjellemzőbbeket, legdrasztikusabbakat említsem. Meg is szenvedte ezt az ország és annak
népe is.
Ugyanezt el kell ismernem az oroszokról is, akiknek az országát - kiváltképp a XIX - XX. században, de
nyilván korábban is, pusztította francia, angol, tözök és német is, hogy csak a leg - jellemzőbbeket és-
kiváltképp a legutóbbiakat tekintve - a legdrasztikusabbakat említsem. Nyilvánvaló, hogy Ők is ezt
tették az egész történelmük során másokkal, csak ennek a folyamatnak senki nem tudja az elejét és
főként senki nem tudja hol ér véget. Akárhogy is forgatjuk - a németek oldalán, az olaszol és románok
mellett - a magyar honvédség is részt vett mindebben különösen 1942 - 43. években. Botorság lenne
elfelejteni, hogy egy átlag (nem túlzottan iskolázott) orosz katonának a parancsnoka talán nem kellett
nagyon sokat érveljen, amikor csak annyit mondott (még mielőtt átlépték a Kárpátokat), hogy ennek
az országnak a katonái is ott harcoltak (a határaiktól vagy 1.500 - 2.000 km - re, perasze pusztították
a városaitokat - falvaitokat és legfőként a hozzátartozóitokat. Nem szeretném ennek az érvelésnek a
hitelességét, vagy éppen a hiteltelenségét boncolgatni, ám ha belegondolsz, hogy 2. hadseregünket,
a vezetőink jórészt azzal az érv - rendszerrel láttak el eszmei útravalóként, hogy "ott a Donnál is a mi
hazánkat, annak népét, határait ott kell megvédeni". Amikor ezt hangoztatták, nyilván nem gondoltak
arra, hogy a háború és a ennek következtében a front is egyszer talán ideér és ami ott ütött, az itt is
majd visszaüthet. Pedig voltak az akkori mértékadó politikusaink és katonáink között is olyanok, akik
ezt valahogy így gondolták, még hangot is adtrak ennek, csak éppen nem az övék volt akkor fontos.
A másik dolog pedig az, hogy a Magyarországon harcoló német csapatok és katonák a mi országunk,
városaink, falvaink és mindenek - előtt a mi népünk tudatos feláldozásával leginkább a saját, német
népüket országukat igyekeztek menteni. Ezt nem olyan nehéz belátni. Ausztriát például sokkal kisebb
elánnal "védelmezték", és ez meg is lűtszik azon, hogy mennyit is szenvedett a háború pusztításaitól
Magyarország és mennyit mondjuk Ausztria, de nyugodtan említhetném a németek legfőbb európai
szövetségesét Olaszországot is. Szinte egyelten olasz város nem szenvedett közel sem olyan véres
pusztítást el a visszavonulás során, mint Budapest és a vidéki településein éppen a véres, a legutolsó
emberig tartó - bár elkötelezett - jórészt már értelmetlen ellenállás miatt. De nyugodtan idézhetném
például Párizs esetét is, amelynél Hitler személyes parancsot adott ki a német város ,- és helyőrség -
parancsnoknak a város visszavonulás előtti elpusztítására és annak valahogy mégis volt annyi esze - embersége és nem követte ezt az egyébként teljesen értelmetlen utasítást. Úgy - e nem szeretnéd
elhitetni velem, hogy Párizs egy német katona szemével kevésbé fontos cél volt stratégiailag, mint
mondjuk Budapest. Vagy ugyanígy Bécs is. Nem, Budapest a németek szemében egyszerűen szólva
feláldozható volt és fel is áldozták. Épp emiatt az én szememben sokkal inkább azok az igazi hősök,
akik lakosként, szenvedőként végigélték azt ami itt - akkor lefolyt (és persze azt is, ami azt követően
bekövetkezett. De az okot és az okozatot - legalábbis én - nem szoktam összetéveszteni, sem pedig
összekeverni. Ennyi. Bocs, hogy ilyen sokat írtan, de sosem szeretek félreérthető lenni.
"akadnak közöttük - nem is kevesen és csakis magyar katonák - honvédek, akik valóban helytálltak, de ezt önmagában hősiességnek tekinteni - ez legalábbis vitatható."
Miért, mi kell a hősiességhez? Superman jelmezben röpködni és a szemünkből kilőtt lézersugárral írtani az ellenséget? Én hősiességnek tartom, hogy azokban a vészterhes időkben is védték honvédeink a hazát a túlerőben lévő ellenséggel szemben ahelyett, hogy a fegyvert eldobva, gyáván megfutamodva kiszolgáltassák a lakosságot a sztálini vörös hordának.
"Azt, ami azután jött ránk, éppen a velük kötött szövetségnek és "fegyverbarátságnak" volt betudható"
A pusztítás, rombolás egyaránt bűne a német és a szovjet félnek is. De utóbbi a már "felszabadított" területeken is folytatta a kegyetlenkedéseket, fosztogatásokat, ezrek halálba hurcolását. Szóval nem különbek a vörös fasiszták sem, jól tudta ezt a magyar lakosság, ezért nem kért sosem belőlük.
Az alaptémát igazából sokáig fogják vitatni és elemezni; nem lesz ebben megnyugvás már sosem.
Ami felkeltette a figyelmemet: a cikkben egy belső cikkben Ungváry berakott egy német náci "Abgangszeugnis"-t, elbocsátási bizonyítványt.
Melynek aljában egy "Allgemeine Beurteilung der körperlichen, charakterlichen und geistigen Entwicklung"-ot adott meg a hatóság, az adott SS-katonáról.
Érdekes volna, ha napjainkban az óvoda, ált. iskola, középiskola és a főiskola/egyetem is kiállítana egy "általános értékelést a testi, jellembeli és szellemi fejlődésről"-t, az intézmény elhagyásának időpontjában. Ez természetesen eléggé szubjektívnak tűnik, bár mint tudjuk azért az osztályozás is sokszor az, így marad napjaink szellemi posványa...
