Midőn a gyomra így beszélt: „Kéne egy jó kis délebéd”, A Farkas nagymamázni ment. Jött Nagyi ajtót nyitni bent, S a rémes fogakra meredt. A Farkas szólt: „Bemehetek?”. Szegény Nagymama ijedez: „Most mindjárt megesz engem ez!” Hát teljesen igaza lett, Mivel legott lenyeletett. Sovány volt s rágós az ebéd, A Farkas bőg: „Ez nem elég! Nem is tudnám azt mondani, Hogy van a gyomromban hami. Beront a konyhába s vonít: „Muszáj még falnom valamit!”
Majd vérfagyasztóan kacsint: „Most itt fogok várni megint, Amíg a Piroska kisasszony Megjön, hogy őt is elfogyasszam.”
Most jön a Nagyi-öltözet (Mert azt ugye nem ette meg). Kendőt, szoknyát vett fel sután, Cipellőt húzott, azután Megfésülte borzas fejét, S elfoglalá Nagyi helyét.
Bejött Piroska pirosan, És közölte fórsriftosan: „De nagy füled van, Nagymama.” „Hogy jobban halljalak”, Így a Vad. „De nagy szemed van, Nagymama”, Így a Lány. „Hogy jobban lássalak”, Így a Vad. Nézett s mosolygott szélesen. Gondolta: „Gyermek. Megeszem. Rágós Nagyi után kijár, Olyan lesz, mint a kaviár.”
Újfent beszél a zsenge lány: „Nini, máma a Nagymamán Milyen szép szőrmebudna van.”
„Nem ér!”, Ordas szól morcosan. „Azt kellett volna mondanod: Nagymama, de nagy a FOGAD! De szófia minden beszéd, Így is szét foglak rágni! Szét!”
A lány csak néz, mosolya bájol, S elemózsiáskosarából Pisztolyt húz ki – célozni tud –, Piff-paff – és a Farkas kaputt.
Miután pár hét eltele, Összetalálkoztam vele. De nini! Nagyot néztem én: Semmi piroskás a fején! És mond: „Ugye jól áll nagyon Farkasbőrszőrmekalapom?”
Szólt a Kacsa a Kengurúnak: „Hogy ugrándoz ön! nagy ég! A réten is túlra, a vizen is túlra, mint akinek sosem elég! Én nem látok mást, csak rút pocsolyát, s nem a világot, azt a csodát! Álmaim önnel úsznak!" - szólt a Kacsa a Kengurúnak.
„Ha fölvenne engem a kenguru-hát - szólt a Kacsa a Kengurúnak -, én ülnék és annyit se szólnék, hogy »Háp«, ígérem ezt az úrnak! Megnézzük a Rát, a Kocsonya-Fát, a réteken át, a tengeren át - szállunk, mint akit húznak!" - szólt a Kacsa a Kengurúnak.
Szólt a Kengurú a Kacsának: „Tűnődnöm kell e tippen. Az ügy lényegileg nem árthat, csak az a bökkenő itten, hogy önnek, kérem, már megbocsássa, szörnyen hideg és nedves a lába, s mit szólna a világ egy csúzos Kengurúhoz?"
Szólt a Kacsa: „A szirten álltam, hogy átnézzem az útilistát, s befödni úszóhártyás lábam, vettem négy pár gyapjúharisnyát. Köpenyem elbír vészt, vihart, mindennap elszívok egy szivart, nem érhet semmi bú: ön az esetem, Kengurú!"
Szólt a Kengurú: „Nos, nem bánom! A hold ma oly setétes; hogy egyensúlyozzak, bátran szálljon a farkam végére, édes!" Hipp-hopp, nem jártak hókuszpókuszt, de háromszor körül a glóbuszt, s viszi, viszi a boldog út a Kacsát s a Kengurút.
Bűvös arany derengés járta át a forró éjszakát: a hold a fák felett úgy kelt elő, mint dús királyi nő, ki büszke szépségében egyebet már nem is tehetett, csak mosolygott önnön bájaira, melyeket lent sima kristályos kút és csermely tükrözött. S amint álmok között bolyongtam a magányos völgyeken, mellettem hirtelen egy tündér láng a hold-zuhatagot átszelve felcsapott, - mind feljebb járta tündöklő körét, s a varázslat toldva még ezüst trillát trillára zengett. A fán a rengeteg levél némán fülelt, míg én magam daltól mámorosan mentem utána, - s ő csak szállt, szökött, az égig körözött, mígnem, mint forrásvíz, mely égbe nyúl, ragyogva visszahull, s harmattá porlad, úgy e drága dal is szétporlott hamar zengő párává fent az ég honán, s a szeszélyes szelek csókja nyomán a messzeség magányos csendje lett.
Zord szelek szüntelen zúgásaként élj bennem, és ne mint A tűnő dolgok — virágok vigadalma. Naptalan szirtek és szürke vizek roppant magányán Vallj magadénak. Mondhassák el nevünket az istenek Késő korokban, s emlékezzenek rólad Orcus Sötét virágai.
*∆ὡpia - a görög szó jelentése lehet 'dórea' = 'ajándék', vagy 'Dóreia' = 'dór modorban'.
Pound egyik életrajzírója szerint 'Dória' nem más, mint Dorothy Shakespear, a költő felesége.
Álmodnak egy szebb, jobb hazáról, Ez álom minden emberé: Lihegve tör a földi tábor Egy felragyogó cél felé! A föld tavaszra, télre válik – Az ember remél mindhalálig.
Remény az út, a cél, a pálya. A gyermek hűen él vele, Remény az ifjú délibábja, Remény az aggnak élete: Ha fáradt teste sírba űzi, Reménységét a sírra tűzi.
S ez nem valami lázas eszme Bomlott agyvelők éjjelén; A lélek harsog messze, messze: Nagyobbért, szebbért élek én! – S amit a lélek hangja hirdet, Az nem csalhat meg soha minket!
Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Ne menj, várj még, mert e tájék sötétben marad. Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat. Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
négyéves voltam akkor; emlékszem bevittek egy szobába lefektettek halkan sírtam; a falon szellemek rajzottak, borzasztó volt nagyon féltem hallottam a szűrődő zajokat egyszer csak elhalkult a zörej; talán elaludtam; úgy álomba sírván fehér párnán, űzve a félsz-árnyakat reggel ébredtem fehér falakon a napsugár szórakozottan játszott kerestem valakit; de ott hagyott becsuktam szemem álmodom talán mégis ott van odakünn, csak nem hallom de nem, mégiscsak otthagyott árván
Sue Raven: filléres.. filléres emlékeimben a múltban mignont majszolok édes ragacsost, ó de szerettem a csokist a puncsost: ma is szeretem izét; a mában egy húszfilléresért őzikekockát adott a boltos; olajos padlója fekete volt; gránátízkockája tíz-fillérrel több volt; frutti kockát is osztott, mosolygó gyermekszememnek tessék kislány ez a tied, most menj galoppoztam a poros utcán menet szemben jött a fagyis triciklin tekert pirosan rikoltva kiáltozott ötvenfilléresért egy gombócot mert
Kérdeztél volna csak magzat koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már. Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszületni ujra új világra, mikor arany gőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!
Sue Raven: A Styx révésze előtt kereng.. Odalent a vízen egy csónakos kereng. Vajon mi keres? Egy régi álmot! Mit felejtett elme!Vagy egy kicsiny kuckót! Némán elmélkedem és csak merengek. Vajon mit lát? A kék hullámzó vizet vagy égen lebegő papírsárkányt. Vagy egy pöttyös labdát, nádi sármányt, papírcsónakot, sodródó falevet. Vagy szárcsafészkeket. Gondolkodom, ahogy nézem. Vajon mit lát és érez? Ezen merengek míg pilledve nézem. Szinte átölel a csend most köröttem ahogyan bágyatagon mélázom. S az emlékével a lelkébe mártózom.
Sue Raven: az én tengerem.. szeretem ahogy mélykékre kékül mikor mélyül szeretem ahogy hullámot vet fodrosan mikor csapódik csipketornyosan szeretem ahogy a nap rajta viháncol mikor ringva táncol szeretem ahogy selymesen simul mikor körbeölel szeretem ahogy a fövenye simít mikor rajta lépkedem szeretem ahogy körbeölel mikor a nap bársonya hevít szeretem ahogy a szellő lebben mikor a sirály kereng szeretem ahogy haragosan tombol mikor villám bomol szeretem ahogy ködbe borul mikor pára vonul szeretem ahogy az orromba szorul mikor sós illat tolul
szeretem ahogy a kedvesemet mikor csókja ajkamon ég szeretem ahogy a csendet mely e tenger mellett átölel
A bújó régi ösvény A zsongó fák alatt. Lesem - feledni fösvény - A régi nyomokat. Egy évvel súlyosabban Megint csak erre járok. Nyúlonganak felém, Kéken, lilán, üdén, Az esztendős avarban Az idei virágok.
Életem erdején is (Nincs messze, gondolom) Avar leszek csak én is A vénebb avaron. Ki rajt merengve jársz tán, Késői jóbarát, Bár így köszönne rád Testvéri csepp dalom, Így kékecskén, lilácskán, Ilyen fiatalon.
A bújó régi ösvény A zsongó fák alatt. Lesem - feledni fösvény - A régi nyomokat. Egy évvel súlyosabban Megint csak erre járok. Nyúlonganak felém, Kéken, lilán, üdén, Az esztendős avarban Az idei virágok.
Életem erdején is (Nincs messze, gondolom) Avar leszek csak én is A vénebb avaron. Ki rajt merengve jársz tán, Késői jóbarát, Bár így köszönne rád Testvéri csepp dalom, Így kékecskén, lilácskán, Ilyen fiatalon.
angyal lélegzet feszül lelkem függönyén csillag illata lebeg, ajkamon a csók érzet cselleng, mi fonja ölelőn lelkem ahogy veled lélegzem együtt ritmusra ver a szívünk; kedvesem leheleted lélegzem