Postagalamb-ászat van,volt lesz!
Postagalamb-ászat történelem A-tól Z-ig.
Örülnék ha mások is gazdagítanák az oldalt,
akár egy régi történettel,képpel,újság cikekkel......
A2-15-58-21. számú vörös hím. Tenyésztője a ceglédi Molnár Károly. A 21-es 8 év alatt 65 versenyen indult és ezeken 43 helyezést ért el, 25 x 10%-ban. 1967-ben gazdája lakásváltoztatása miatt nem versenyzett, majd 10 évesen, az új dúcból ismét csatasorba állt. Elnyűhetetlen, rendkívül intelligens, akaratos galamb volt. Annak is kellett lennie a fantasztikus 20.260 díjkm-es teljesítmény eléréséhez. 200-930 km-ig mindenhol helytállt.
"1964-ben elsőként jelentkeztem a 21-es madarammal a 10.000 díjkilométeresek klubjába. Akkor célul tűztem ki, hogy a 20.000 kilométert mindenáron megszereztetem vele. Kétségtelen, hogy kíméletlen utaztatás következett, de sikerült a tervem. Nagyon örülök az eredménynek, mert évek óta a 21-es a kedvenc galambom." - nyilatkozta róla Molnár Károly.
Származása: látszólag sokféle véráramlatot egyesít magában, de egy régi forrásból táplálkozik, a 30-as évek Hopfner-jeiből. Ez a vér volt a származásában szereplő Munkácsi (Szolnok), Tari (Szolnok), Bengyel (Kispest) akkori galambjaiban, melyek pedigréjében találhatók.
"Fiai nagyon gyorsak, de érdekes módon elsősorban csak rövidtávon állnak helyt. Unokái viszont, minden jel szerint, hasonló értékűek lesznek mint a nagyapa." - írták róla a szaklapban annak idején.
A lélektani hatásokat már érintettem több írásomban anélkül, hogy belefogtam volna magyarázatukba. Versenyeredményeket kizárólag testileg lelkileg rendben lévő madaraktól várhatunk el. Ez olyan szabály, mely megváltoztathatatlan, melyet azonban csak igen kevesen méltatnak figyelmükre. Rengeteg ígéretes galamb veszik el, vagy nem nyújtja azt, amit képessége lehetővé tenne, mert lelkileg nincsen rendben. Legfőképpen az egyévesek érzékenyek, ezek közül is - megfigyeléseim szerint - a hímek még erősebben, mint a tojók. Amennyiben a galamb belső kiegyensúlyozottsága nincs meg, az egyéves leggyakrabban elveszik, az idősebb tapasztalt versenyző pedig bumlizni, lemaradozni kezd.
Mi válthatja ki a belső kiegyensúlyozottság hiányát?
Nem szereti a dúcot, mert nincs meg benne a komfortérzete. Magasan fekvő fészket szeretne, de onnan leverték az erősebbek, így az alsó régiókba kényszerült. A galambok a magasabban fekvő fészkeket szeretik, pl. felső fészeksort. Elég sok galamb fészkel szívesen a földön, vagy a földön lévő fészeksorban is, de nem szeretik az alacsonyan fekvő, de az alsó sor feletti fészeksort.
Azok a galambok, melyeknek nem sikerült olyan fészket fogniuk, amit SZERETNEK, ami húzza őket, azok ezáltal már lazábban kötődnek a dúchoz. Általában mindig az öregebb hímek uralják a jobb fészkeket. Az új egyéves hímek ennél fogva többnyire olyan fészkeket foghatnak meg, melyek nem tartoznak a galamb számára vonzó helyek közé.
Az egyéves még eléggé rutintalan a versenyzésben, a tájékozódásban, a szállítási nehézségek elviselésében. Ha ehhez társul, hogy az öregebbek megmutatták nekik, hogy "ki az úr a háznál", ez nem javítja kiegyensúlyozottságukat. Ha emellett olyan fészekhez jutnak, melyben nem érzik elég jól magukat, akkor összevetve nem lehet csodálkozni azon, miért veszítünk el újra és újra oly sok egyéves galambot. NEM AZÉRT MERT NEM VOLNA BENNÜK KÉPESSÉG, hanem azért mert tapasztalatlanságuk mellé még az elnyomottság okozta bizonytalankodás is társul.
Mert a tenyésztő maga is, ahelyett hogy átérezné egy-egy galambja baját, s igyekezne azt korrigálni, még maga is ideges vele, mert kissé vad az ilyen madár. Mert a tenyésztő oda sem figyel, hogy a dúcában milyen rangsorviszonyok alakulnak ki. Pedig ott ez az erőrangsor nagyon pontosan megvan. Mindenütt. Világos és logikus, hogy azok a galambok, melyek a belső hierarchia-rangsorban jó helyen vannak, azok "elégedett" galambok, és szereplésükben bízni lehet. De éppoly világos és logikus az is, hogy a rangsor alsó felében helyezkedők - akik pedig éppúgy szeretnének a rangsorban felül lenni - nem elégedettek helyzetükkel, ami a dúchoz való kötődésüket rontja. Ezek kevésbé szerepelnek jól, a veszteségek nagy része közülük kerül ki évente.
Mert tévedésből betolakodott fészkébe a szomszédja és erősebbnek bizonyult s kiverte a saját fészkéből. Mert elveszett a párja a versenyen. Mert a tojáson ülve meglátta, hogy tojója leült egy másik hímnek. Mert éjjel agyoncsípik a vérszívók. Mert túlságosan elszaporodtak benne a tolltetvek és azok nyugtalanítják. Mert a tenyésztő egy megfogásnál megvadította és ettől idegessé vált stb. stb. stb.
Magától értetődő és teljesen világos, hogy ha e jelenségekre odafigyelünk, akkor JÓL REPÜLŐ GÁRDÁVAL SZÁMOLHATUNK, olyannal amely a meglevő képességeit ki tudja fejteni. Ha egyik-másik madarunknál nem sikerült valamely deprimáló okot megelőznünk, a baj bekövetkezett, akkor egyet tehetünk, hogy később mégis egyenesbe jöjjön minden: ilyenkor kíméljük, nem tesszük be egy ideig a kosárba, neki külön kedveskedni próbálunk rendszeresen pár szem olyan maggal melyet különösen szeret, beszélgetünk vele, vagyis mindent elkövetünk, hogy megnyugodjék, eltűnjön belőle a rossz emlék.
Aki ezekre odafigyel, annak e fáradsága feltétlenül kamatozik, aki pedig nem, annál az eredmények bánják.
Lényeges, hogy a versenyidőszak alatti napirendet, melyet megterveztünk, már a téli hónapokban, még jóval a tréningek előtt igyekezzünk kialakítani. Most szokják meg, hogy reggel miképpen lesznek kiengedve, mikor jöjjenek etetésre, az etetés mi módon történik, stb. Most kell velük megszoktatni olyan magvakat, takarmányfélék etetését, amelyet a szezonban etetni akarunk, de esetleg még nem ismernek. Pl.: galambtáp, szójabab, lenmag, esetleg kis sajtdarabkák vagy bármi egyéb. Ha szezonban lepjük meg őket a tartásban, vagy takarmányozásban valami szokatlannal, az eredménye minden esetben nyugtalanság, idegenkedés lesz, ami pedig a verseny szempontjából minden inkább semmint hasznos.
A kora tavasz, a tréningeket megelőző időszak az alkalmas arra, hogy "megetessük" velük, mit akarunk tőlük a szezon folyamán. Ha ilyenkor csináljuk, már teljes nyugalomban vannak mire a tréningutakra kerül a sor, s minden zökkenőmentesebb is. Hiszen minden idősebb versenyző tudja, hogy az egész versenyszezon legkritikusabb pontja a tréningek és az első egy-két verseny. Itt "vetkőzik le" már előre a versenyzők fele. Nem azért mert a galambjai rosszak, hanem - soraimból is kiolvasható - azért, mert a gazdájuk rontja el a dolgot.
Valamennyi ALULRÓL - FÖLFELÉ írásom tömve van azokkal a bakikkal, amelyet legtöbbünk elkövet, s melyek kikerülése az eredményeiket ugrásszerűen viszik fölfelé.
Mindezekből az apróságokból - MELYEK AZONBAN EGYENKÉNT ÉS KÜLÖN-KÜLÖN EGYÁLTALÁN NEM JELENTÉKTELENEK - láthatjuk az utat az eredményesebb galambászkodás felé. Ha ezeket megszívleljük, hétköznapjaink szemléletévé és a galambokkal való foglalkozásunk alapjává tesszük, akkor az ötezerből nem csupán 5-600-nak lesz ténylegesen öröm is a galambászás.
Persze e részletekre nem lehetséges odafigyelni, ha túlzottan nagy állománylétszámmal dolgozunk. A nagy állomány fenntartása nagy költségeket jelent, s rendszerint nem megfelelő elhelyezést és kezelést von maga után. A tömeget nehéz, többnyire nem is lehetséges egyedi megfigyelés alatt tartani, nem úgy, mint pl. Belgiumban, ahol a tenyésztők általában 20-30 özvegy hímmel dolgoznak, s ezeknek azután minden kívánságát le tudják olvasni a galamb viselkedéséből. Közülük vasárnap aztán betesznek kettőt Orleans-ba, kettőt Dourdanba, egyet mondjuk Angouleme-ba, de mindig csak AZT az egy-kettőt, amelyik erre az alkalomra testileg-lelkileg csúcson van. Azaz összesen ötöt a 20-30 közül. Ezek aztán 4 helyezést hoznak. Igaz, hogy mindegyik kosárba tételéhez minimum 100 Ft. körüli nevezési díjat is le kell tennie, de az így kezelt és előkészített madarakkal minden esély adott, hogy ezt vissza is hozzák.
Nézzük Jules RIJCKAERT-et St. Amandsbergben.
Van 10 pár tenyészmadara, 20-22 özvegy hímje. ezekkel részt vesz minden rövid-, közép- és hosszútávú úton. Tavaly például vasárnaponként átlagosan 74.000 Ft.-ot nyert oly módon, hogy egyetlen alkalommal sem tett 1000 Ft.-nál többet. Kereken 750.000 -et repültek össze a madarai. Vele szemben a világsztár VANHEE, akinek kb. 1300 galambja van és legalább 200 özvegy hímje - Belgiumban mesélték - kereken 3.000.000 deficittel végzett, és a "kis" Rijckaert lényegesen jobb volt nála. (Ami az utóbbi esetében vagy 20 esztendeje ilyesféleképp megy.) Nem véletlen, hogy Belgiumban a fiatalok árverésén tavasszal is, ősszel is, Rijckaert-nek fizették a legmagasabb átlagárat: 13.000 feletti összeget, amelyet fiatalokért darabárként senki ott el nem ért.
Nem adomázni akarok ezzel a kis történettel, hanem rávilágítani arra, hogy VALAHOGY ILYESFÉLE TARTALMA VAN AZ IGAZI GALAMBÁSZÁSNAK. Amikor kevés, de olyan galambot tartunk, amely azon kívül, hogy jó, éppúgy ismeri gazdáját, mint a gazdája őt. Itt kezdődik. Erre kell törekednünk. Inkább nem 12, hanem csak 5-5 galambot kosárba tenni, de a maximális állapotban lévőket, s ezekkel annyit elérni, mint hagyományosan másfélszer annyival szoktunk.
A kerületi díjlistákon kötelezővé kellene tenni, ki hány százalék helyezést ért el. Például így:
16. Szabó Ferenc, Pécel 93 helyezés 2345,6 pont 56%
Itt kaphatnának elégtételt azok, akik kisebb küldött galamblétszámmal is jól tudnak szerepelni, mert sok volt az élhelyezésük.
Z4-11-52-2 kék hím. Báthory István (Szerencs) egyik favoritja volt. 28 helyezéssel 13.235 dkm-et repült. Közepesnél nagyobb testű, de pehelysúlyú, remek izomzatú, szemű, tollazatú, biztos pontszerző, kiváló csapatgalamb volt. Minden távon 150 km-től 904 km-ig csúcseredményeket repült.
"A díjak közül az egyik nagyon érdekes körülmények között született, egy berlini versenyen. Estig nem jött semmi. Kilenc óra után Báthory feleségével egy kertmoziba ment, mely nagyjából a berepülés irányába esett. Úgy féltizenegy tájban, a film vetítése közben, barátunk a galambászok ösztönével felkapta a fejét egy elsuhanó árnyék után. Az az érzése támadt, hogy galamb küzdötte magát keresztül az éjszaka sötétjén. Otthagyta a filmet, elrohant haza és... ott várta a sok korábbi csata edzett harcosa, Kettes. Gondolhatni, hogy a film happy endje helyett sokszorosan kárpótolta a szép díj." (Anker)
Származása: A galamb apja egy Zsolnai sporttárs által tenyésztett kékkovácsolt hím, amely 1943-beli katonai dúcból származó galambok utóda volt. Anyja Martinelly Béla miskolci tenyésztő sötétkovácsolt tojója, Hopfner eredettel.
JANICSÁR
Z4-11-54-83 kékkovácsolt hím. Báthory másik, az egész környéken híres galambja. 5 év alatt 36 alkalommal került kosárba, 31 helyezést repült (többnyire a díjlista első felében) 13.946 díjkm-el. 1957-ben és 1959-ben is első sampion a kerületben. Közepesnél nagyobb testű, rendkívüli vitalitású, könnyű testsúlyú, jó tollazatú és szárnyú, remek gazdag szemű, igen nyugodt természetű madár volt.
Eredményei közül kiemelkedik két kerületi első helyezése, az 1957. évi berlini, és egy egészen ritka bravúr: 1959-ben aznapos első (egyetlenként a kerületben!) 904 km-ről.
"Tarzan (Andre van Bruaene) a világhíres, san sebastian-i 1000 km-es versenyét 12 óra alatt teljesítette, egyetlenként a feleresztés napján, úgy, hogy reggel 9:50-kor eresztették fel őket. Báthory István Janicsár-ja a 904 km-es Rostokot szállta meg egyetlenként kerületében aznap. A győzelemnek ezt a stílusát az 1763-ban született Eclipse nevű versenylóéhoz lehet hasonlítani. Mivel ez a sárga akkora fölényben volt minden kortársával szemben, hogy már nem is lehetett egyszerűen csak a győzelmére pénzt tenni, ezért csak egy formában vállaltak rá a bookmaker-ek fogadást: Eclipse the, and the rest nowhere. Ez annyit jelent, hogy Eclipse az első és a többi sehol... A sehol alatt azt értették, hogy Eclipse-nek már a célban kellett lennie, mikor a második még nem érte el a célegyenes zászlaját." (Anker)
Ez a pár sor remekül rávilágít arra, hogy nálunk Magyarországon is születtek, születnek a nyugati sztárgalambokhoz hasonló képességű madarak, csak nem kapnak akkora elismerést, reklámot, megbecsülést, mint az ún. "fejlett postagalamb kultúrával" rendelkező országokban. Erről azonban nem a galambok tehetnek.
Származása: Janicsár szüleit Báthory, a Kottek-Anker dúcból szerezte 1953-ban. Az ottani tisztavérű Horváth-törzsből. Érdekessége származásának, hogy az apja (Basa) egy 1060 számú tojónak az unokája, anyja (Peg) pedig a 1060-as lánya, továbbá kétszer is szerepel benne az 1942-beli Talizmán nevű öreg tenyészhím, melynek nagyszülei szintén eredeti Horváth galambok. A 1060-as tojó a szintén Horváth galambokkal dolgozó székesfehérvári Juhász Lászlótól került a Kottek-Anker dúcba.
B14-1-58-68 kék tojó tenyésztője Antal Andor, a Bp. III kerület egyik legerősebb versenyzője, a B14 egyesület alapító tagja volt. Tragikusan fiatalon, 1964-ben, 44 évesen hunyt el. 1961 és 62-ben is a Bp. III kerület bajnoka. 1962-ben már beteg volt, állománya gyakorlatilag távirányítással nyerte a bajnokságot. 1963-ban az állományt új helyre költöztette, de így is elért néhány szép helyezést. A következő évben tovább romlott egészségi állapota, tevőlegesen már nem tudott részt venni az állomány kezelésében. 1964 nyarán elhunyt.
Állományának eredete két részre különíthető. Egyik felének uralkodó vére a 174-es Borsos-tojó, másik fele német származású galambokból állt. A német galambok vitalitása, izomzatminősége különösen feltűnő volt. Mégis közülük a legjobb örökítő a 117-es tojó volt, ami kilógott a sorból: puhacsontú, pegyhüdt izomzatú, táguló toroknyílású, közepes tollazatú, energiátlan arckifejezésű, mérsékelt vitalitású volt. Antal legjobb galambjai a 120-as kkh., a 81-es ZATOPEK és a 68-as tojó.
A 68-as tojó megjelenésében szinte jelentéktelen kinézetű, kistestű, de okos arcú galamb volt. Három év alatt 19 helyezést és 10 200 dkm-t szedett össze. Nem számított eső, kánikula, mindig elöl volt. 19 útjából 14-szer volt az első 10%-ban (!), s többször a díjasok között. Kétévesen 7-szer helyezte magát, ebből négy hét alatt 3-szor kb. 700-700 km-ről. Három évesen 6 helyezés: 402, 555, 693, 885, 680, 680 km-ről! Egyetlen kihagyás nélkül, s közte 3 ízben a kerület első 10 galambja között, további 2-szer az első 20 között! Rostokból aznapos első, mint annak idején anyja is. 1960-1961-1962 évben is kerületi sampionok között volt. Négyéves korától tenyésztőjének súlyos betegsége akadályozta meg abban, hogy további sikereket érjen el.
Származása:
Apja a "Tanyai" hím, Cselkó és Vermes törzsből eredt. Anyja Borsos Pál kimagasló versenygalambja a 174-es volt. "Egyike a legjobb galamboknak melyet kézbe fogtam." - írta róla Anker. Ez a galamb a Borsos állomány nagy sikereit megalapozó 8-as hímnek és a 29-es tojónak párosításából született. Ez a pár számolatlanul költötte a favoritokat annak idején.
Három éves korában a 68-as tojóért gazdájának 2000 Ft.-ot kínáltak, de ő nem adta el. Ehelyett odaajándékozta egy távolabbi barátjának, Anker Alfonznak. "Maga biztosan meg tudja majd becsülni ezt a madarat. Vigye!" - mondta neki.
Felhívta a figyelmét, hogy a 68 tojó nagyon-nagyon kicsit tojásokat tojik, és a kis tojásokból mégkisebb "egerek" kelnek ki, ezek kb. 10 napig nem mennek semmire. De nem kell megijedni, mert mire 30 naposak lesznek, utolérik a velük egykorúakat. Ez a jelenség a régi "ZATOPEK" törzs tulajdonsága volt.
A Postagalamb-ászat fórumon 2009-ben indítottam Anker fotók címmel egy sorozatot. Valami hasonlóra gondoltam, régi idők galambjai címmel. Nem csak egykori híres favoritok, hanem egyszerűbb magyar és külföldi galambok (és tenyésztőik) is helyet kapnak benne. A rendelkezésemre álló adatokkal, ha van képpel. Elsősorban olyan postagalambok, melyeket valami miatt érdekesnek találtam. Nem törekszem hosszas ismertetésekre, és esetleg olyan is szerepelhet, melyről nincs különösebb információ, csak egy réges-régi fénykép. Róla csak ennyi maradt…
Remélem talál benne érdekeset az olvasó.
Múlt-kor
Régi idők galambjai 1. rész
A 137-es BRICOUX
837-40-137 vöröskovácsolt hím
„Ez a galamb az 1950-es évek budapesti dúcainak legismertebb alakja. Budapest északi és keleti területein nem volt egyetlen tenyésztő sem, akinek a 137-es vérét magában hordozó galambja ne lett volna.” (Deli F.)
A „137-es Bricoux” hímet a budapesti Vermes Artúr tenyésztette. Apja egy Stoffer deres, anyja eredeti Bricoux vörös tojó. Előbb Kállay Ferenchez, majd Schramkó Mihályhoz és 1951 nyarán a péceli Jónás Istvánhoz került.
„Jónás kitűnő versenyzési érzékkel rendelkező tenyésztő, aki bámulatos eredményeket ért el az 1960-as évek elején a kezében lévő kiváló örökletes értékű galambokkal. Volt benne egy favorit tenyészpár, a 137 Vermes–Bricoux, a 42-es Torma tojóval. Ez a két galamb Borsos 8-29 szuper tenyészpárjához hasonlóan csak úgy ontotta a jobbnál jobb versenyképességű galambokat.
Azt hiszem, nem tévedek ha azt állítom, hogy ez a két tenyészpár egy évtizedre szólóan rányomta bélyegét Budapest elit állományaira. A Jónás állományból is rengeteg eredményes tenyésztő merített azokban az időkben, és a 137-es Vermes-Bricoux vörös színét és jellegét számtalan galambon lehet felismerni ma, 1971-ben is, pedig ez a galamb - ha jól emlékszem – kb. 1935.-ben született. Jónás István azután egy időre abbahagyta a tenyésztést, de a galambjaival sógora, a szintén péceli Pálinkás István (helyesen Károly!) kerületi bajnok lett.” (Anker)
„Jónás a mai szemmel nézve is modern szemlélettel rendelkezett. Fantasztikus érzéke volt a kiváló galambok felkutatásához, és pénze azok megvásárlásához. A mai menőktől egyetlen dologban tért el, spaklit nem volt hajlandó a kezébe fogni. Jó kereskedő is volt, és minden eladó volt nála, amit jól megfizettek. Így kerülhetett a 137 Öreg Bricoux és a 77 fakó tojó 1954 őszén – együtt talán 150 vagy 200 Ft.-ért – Mikolacsek Gyulához.
Óriási kár hogy nem tudott kiegyensúlyozott családi hátteret teremteni galambászata mögé, így felvillanásai mindig rövid időszakokra korlátozódtak. Pécel viszont rengeteget profitált állományoszlatásaiból.” (Tamás I.)
„Tulajdonomba került az akkor csodálatos tenyészértéket képviselő 137-es vk. hím néhány utóda, melyből szemre is tetszetős és jó eredményeket hozó állomány alakult ki. Jellemzőjük volt a roppant megbízhatóság.” (Debreceni József)
Szó esett két tojóról a 42-es és 77-esről, mint a 137 Bricoux párjai.
77-es fakó tojó:
Pálinkás Károly 1945 késő őszén Kállaytól vette. Mivel 1945-ben nem gyártottak a galambászok számára szövetségi gyűrűket, az akkor kelt galambokat 1946-ban „plomba gyűrűkkel” látták el. A fakó tojó a 77-es számút kapta.
Kállaynál kelt a 14-40-849 vkh „Vörös Horváth” (Horváth János híres 468-as fia) x a 14-42-1027 kkt „Amerikai tojó” (Horváth 389-es lánya) párosításából.
42-es vöröskovácsolt tojó:
Teljes gyűrűszáma 2508-47-42. Jónás első állományának felszámolásakor - 1946 őszén - Pálinkáshoz került 60 vkh. és 25 kkt. keltette. A dúc későbbi tenyészfavoritja lett. A 60 vkh. a rákosszentmihályi Takács Tibortól származott (Torma x Horváth keresztezés), a 25 kkt. Csurgó Delvidnél kelt. A 42-es tojó nem volt szép. Apja lomposságát örökölte. Színe egészen világos vöröskovácsolt, csőre és körmei is egészen világosak. Eredménye sem volt sok, talán legkiemelkedőbb fegyverténye, hogy megrepülte a 1952. évi Schwerin-t. Szerdán délután érkezett.
A 137-est Mikolacsek Gyula bácsi tömette ki. Most a B7 egyesületben van vitrinben. (Kundráth Sándor)
A ház Kaposvár déli részén állt (és áll ma is), egy a város fölé magasodó dombon. A domb igen meredeken emelkedik, remek kilátást nyújtva a városra. Berepülés szempontjából ideálisabbat el sem lehetne képzelni. Gondolom a kiválasztásában jelentős szerepe volt ennek a tényezőknek. A ház rögtön az utca elején (ma Laborfalvi Róza utca), egy saroktelken áll.
Az épület alapja észak-déli irányban nyújtott téglalap. A tető nyeregtető. Ennek padlásán került kialakításra a dúc, melybe a lakáson keresztül lehetett feljutni. Rögtön a feljárónál egy kis "olvasósarok" volt kialakítva, ahol gyakran üldögélt a Professzor, elmélyülten olvasgatva. Innen végig lehetett látni a középső részen futó közlekedőfolyosón. Kétoldalt nyíltak a dúcok.
A képen az udvar felőli tetőrész látható. Ez a keleti oldal. Itt voltak a versenygalambok és a fiatalok dúcrészei. A képen szembe nézetből balról-jobbra haladva: az első a fiatalok dúca. Ez két részből állt. Egy kisebb és egy nagyobb részből. A kisebb volt a galambóvoda, ami arra szolgált, hogy a frissen választott (második-, harmadik kelésű) fiatalok az idősebbek zaklatását elkerülve, itt tanulják meg az önálló élet első lépéseit. Ezután következett a versenygalambok dúcrésze, mely szintén két részből állt, az akkor még igen ritkán alkalmazott totál özvegységi módszernek megfelelően kialakítva. Egy tojó- és egy hím dúc. A tojóké kisebb, a hímeké nagyobb alapterülettel. A hímek dúcrészében lett kialakítva az üvegezett torony, mely lehetőséget adott a tetőrész megfigyelésére. Tehát a toronytól balra a tojók, jobbra a hímek kijárója látszik. A két dúcrészt elválasztó falon kis átjárón lehetett a nemek "forgatását" megoldani.
A padlás másik (nyugati) oldalán volt a tenyészgalambok birodalma. Négy dúcrész. Itt nem voltak tetőkijárók, és tetővolierek sem. Nyilván a rendkívüli áldozatok árán megszerzett, nagy genetikai értékű - nyugodtan mondhatjuk, világszínvonalú és pótolhatatlan - tenyészgalambok szabadon engedését nem kockáztatta. De miért nem volt legalább egy kisebb tetővolier? Erre a kortársaitól sem kaptam választ. Arra gondolok: talán óvatosságból? A telek ezen az oldalon előkert nélküli, tehát a ház rögtön az utcára nyílik. Sajnos korábbi dúcait többször is feltörték ismeretlenek, és onnan nem egy addigra híressé vált galambját ellopták. Talán ezt akarta elkerülni.
A dúc legértékesebb galambjai számára (pl. a KLARE-63) egyedi box is rendelkezésre állt. A nyugati oldalon a négy tenyészdúc után, egy kisebb tároló rész volt kialakítva. Itt volt a takarmány, a gyógyszerek, vitaminok, kiegészítők és egy asztal.
Sajnálatosan korai halála miatt, nem sokáig, mindössze három évig volt lehetősége a Professzornak ezt a remek dúcot használni.
Ford.: Neon Licht (Forrás: Postagalamb-ászat index fórum)
A válasz erre a kérdésre röviden: nem gyakran. Gyakori, hogy egy ász galamb középszerű szülőktől születik. Valamint az is megtörténik, hogy egy jó tenyész versenyzőként egy abszolút nulla volt. Hogy lehetséges ez?? A verseny megnyerésének képessége genetikailag meghatározott, és attól függ, hogy a szülők kvantitatív (mennyiségi) jellemvonásaiból mit örököl, azokból mennyi jut, vagy nem jut neki. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy a szülők additív (összeadódó) minősége továbblép a következő nemzedékre. A nem additív vonások csoportjával kapcsolatban azonban nem tudunk annyira bizonyosak lenni! Nagyban függnek a környezettől és a gének kombinációjától. Azt mondani, hogy ez a galamb jó, vagy azt, hogy egy elviselhető, nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. Ez sok különböző vonástól függ! Például: Ez a galamb: Intelligens. Az a galamb: Egy Karakter. Amaz meg: szupervitalitást mutat, vagy gyorsaságot, vagy..... Valójában az említett 3 galambból mind a 3 jó galamb, de az, amiről beszélek -és a galambászok ezt értik- hogy a különbség jó és jó gyakran a nagy különbségek világa! Amikor átgondoljuk ezt, láthatjuk, hogy a párosítás nem annyira egyszerű, hogy összeteszünk két jó galambot (első díj-nyerteseket)!! Gondosan elemeznünk kell a pozitív és a negatív vonásokat és le kell írnunk őket. Így leszünk képesek, hogy a legjobban csináljuk. Amikor elemezzük a madaraink minőségét, sok variációval találkozunk. Az a galambász, aki azt gondolja, hogy tud, és nélkülözi a madarai elemzését, nagyon kis eséllyel bír arra, hogy jobb fiatalokat tenyésszen! Mondok egy példát, hogy jobban értsd. Amikor megnézzük az eredményeket, nem annyira nehéz választani a párosításhoz. De ahogy előbb mondtam: először csináljunk egy elemzést. A 312-es egy csodálatos életerőt birtokolt, mindig kiváló állapotban volt és sok első íjat nyert nagy versenyeken. Az erőssége abból a tulajdonságcsoportból származott, ahová a szervezeti tökéletesség, vitalitás, formatartás stb. tartozik. Amikor sok tényező találkozik, kapunk egy szuper szervezetet. Ez tisztán a véletlen műve. A sikerért olyan sok különböző vonás felelős, hogy ezt alig lehetséges reprodukálni. Ez az oka, hogy a 312-es csak egyetlen egy jó fiatalt adott! Az édestestvére a 411 volt, melynek a jellemzői egy másik tulajdonságcsoportban tartózkodtak: karakter, intelligencia és sebesség. Ezek a vonások sokkal könnyebben reprodukálhatók. Fiataljai, amit még első párjával keltett mielőtt özvegy hím lett volna, állományom alapkövei lettek. Hosszas gondolkodás után döntöttem úgy, hogy párosítom a szüleiket. Elég sok időt fordítottam rá, hogy gondosan elemezzem a jellemvonásaikat, hogy ne kövessek el hibát. A fiuk az 312 eladásra került Japánba, mert az elemezett jellemvonásait illetően nem várhattam volna egy szuper tenyészt belőle. Mindazonáltal új gazdájának ingyen adtam egy különleges tojót, azzal a tanáccsal, hogy soha ne válassza szét őket. Az első fiataljuk versenyt nyert Japánban. De mert az anyja nem nyert semmit, a tulajdonosa a díjnyerés után eldöntötte, hogy neki ennél sokkal jobb tojói vannak és megszabadult tőle. Az 312 soha többé nem keltett olyan fiatalt, ami valaha is megfelelően kerülhetne fel a versenylistára. A 411-el szerencsétlen voltam. Párosítottam őt egy féltestvérével, hogy egyben tartsák a jó jellemvonásokat. A tőlük származó fiatalokat rögtön a tenyészpadlásra tették anélkül, hogy elküldték volna egyetlen versenyre is azokat. Az 646 sok bajnok anyja lett. A legjobb fia a The Good Yearling volt ki volt 2. Nemzeti Ász és nyert 1. díjat Chateauroux-ból (650 km) 8500-as létszámból, 18 perces előnnyel. A 150-est Het Boerke-vel párosították, így alkottak egy mesés tenyészpárt, ami nyertesek egész nemzedékeiért felelős. A 411 egy jó versenyző volt. A tehetsége a karakter és az intelligencia volt, amik a legfontosabbak, hogy nyerteseket tenyéssz! A vitalitás terén rosszabb volt, a forma jeleit nehezebben mutatta. Valójában azonnal fel kellett volna tennem a tenyészpadlásra egy rosszabb eredmény után, de persze ő ilyenkor mindig egy jobb eredménnyel folytatta. Egy napon elvesztettem... A fenti példa elsősorban megtanítja nekünk azt, hogy amikor galambokat akarunk venni, nem szabad elvakulnunk egy olyan madártól, amit véletlenül megáldottak a sok versenyzés- sok nyerés adományával. De a legjobb madarakat vehetjük meg onnan, ahol maga a tenyésztés áll magas szinten, ahol a közvetlen ősök nagy értékűek. Egy ilyen állományból gyakran születnek kiváló galambok. Nem egyetlen sikeres párosításból, hanem éppenséggel az egész állomány bármelyik galambjától születhetnek. Ez azt jelenti, hogy az állomány örökítőértéke nagyon jó.
Amikor egy tenyészpártól származó kiváló galambok alkotnak egy állományt, meg kell próbálnunk abból fiatalokat vásárolni. Bölcs dolog a fiúkkal és lányokkal kapcsolatos kutatást végezni, hogy lásd, jól továbbtenyészthetők, vagy sem. Ha így teszünk, tudjuk, mire számíthatunk, amikor úgy döntünk, hogy vásárlunk. Hogy minden tiszta legyen, el kell ismernem, hogy lehetséges kiváló tenyészgalambot fogni a templomtoronyban, ha te nagyon szerencsés vagy. Mindazonáltal egy komoly galambász nem mászik be tornyokba, megpróbál nem függeni a szerencsétől, hanem elemez és gondosan választ, hol akar galambokat venni. Olvas, és rendszeresen látogatja az érdekes padlásokat, ahol a sikerek egy tenyésztés-terven alapulnak. Körülbelül jó 25 évvel ezelőtt Valere De Smet-Matthijs madarait választottam. Erős beltenyésztés segítségével rögzítette a világhírű Klarenje minőségét. Egy jó beltenyésztett madarat könnyű volt egy másik kiválóval párosítania. Az utód majdnem mindig erősen megmutatta a De Smet-Matthijs vonásokat. A legtöbb híresség 10-15 évig szaporított Nokere-ben és ez egy erős gerincet adott. Először a Klaren volt a leghíresebb tenyész, majd a fiai és lányai átvették a hatalmat. Ott a híres leszármazottak számosak. Az igénybevétel színvonala és a beltenyésztés, no meg a világhírű tenyésztő & versenyző a Klaren miatt, a padlás tele volt kiváló anyaggal. Nem volt probléma árulni itt és ott a legjobbakból, mert a helyüket évről évre új bajnokoknak adták át. Úgyhogy Valere feladta a gazdálkodást és onnantól Klaren és a leszármazottjai gondoskodtak a De Smet-Matthijs családról. Amikor tanulmányozzuk a Klaren származását, hamar észre fogod venni, hogy ez több kiváló madárból áll. A családi pedigré használata egy kiváló módszer, amikor egy árverési listát nézel. Ez azonnal világossá teszi, hogy melyik madaraknak van tenyésztehetsége és melyiknek egyáltalán nincs! Ezt választottam, innen származik a saját alapító madaraim családja. A Klaren 1946-ban kelt, és a hetvenes évek elején megszereztem sokat az unokái közül. Mivel a Klaren oly domináns volt, nem volt nehéz úgy dönteni, hogy megpróbálom újjáépíteni a vérét. Mert a Klaren gyerekei már nem éltek, elkezdtem szaporítani az unokáiból. Azokat választottam, melyek az intelligencia, intelligencia és karakter tekintetében voltak kiemelkedők. Szinte egyik sem látott soha versenykosarat az életében! Párosítottam az unokákat egymás között, majd a gyerekeikkel, de csak a Klarent ismételték közös ősként. A beltenyésztés módszert befejeztem azzal, hogy visszatettem a második nemzedéket egy unokához. Az ennyire áttenyésztett anyagot keményen teszteltem, de csak azokat hagytam meg, amelyeknél jelen volt az a minőség, ami a szülőről az utódra könnyen öröklődik! A megfelelő tenyészanyag összegyűjtése és néhány generáció beltenyésztés után eljön az idő, hogy menj máshonnan keresztezési partnert keresni beltenyésztett madaraidhoz, mert a cél a versenyek megnyerése! A cél úgy választani, hogy bebizonyosodjon, a keresztezés jól illeszkedjen saját terhelési szokásaimhoz. A friss vérnek, amit hoztam, volt néhány különleges jellemvonása, amivel javíthatnám a beltenyésztett De Smet-Matthijs családom minőségét. A keresztezett anyagot szigorúan teszteltem versenyeken. Néhány év után a legtöbb sikeres madarat a beltenyésztett öreg családhoz párosítottam, így hát javítottam az öreg családot azáltal, hogy jobb jellemvonásokat adtam hozzá. Az ilyen párosításból kelő fiatalokban van 25% friss vér, és egyaránt alkalmasak versenyzésre és tenyésztésre.
Először is hoztam Janssent a képességükért, hogy nagyon gyorsak. A 08-as tojó, amit importáltam, fantasztikus izmokkal rendelkezett, és a leszármazottjai már bizonyították, hogy sikeresek 1000 km-ig. Úgyhogy az új családom gyorsabb volt és még mindig problémák nélkül tudott repülni 750 kilométert. Az először tesztelt példány ebből a kombinációból 77-990312 volt, amiről kiderült, hogy egy Hollandia valaha volt legjobb sprinterjei közül. Meglepett ez a siker, ezért keményen rokontenyésztettem a 08-as tojót, aminek az eredménye 2 testvér, melyek féltestvérekből keltek. Mindkettőt kereszteztem az öreg beltenyésztett De Smet-Matthijs családdal. A legjobb eredmény 82-448368 volt, mely The Good Yearlingként vált ismertté. Az öreg Desmet család és a 08-as vonal fantasztikus kombinációja miatt, én rendszeresen beltenyésztek és valahányszor megismétlem a keresztezést, értékes galambokat kapok a versenyekre és tenyésztésre. A következő család, akit hoztam, egy keresztezett Janssen x Delbar volt, egy anya (Het Schoon Blauw) és a 2 fia. Turbó-vonalnak hívtam őket. Átörökítik fantasztikus erejüket a következő nemzedékeken, amik képesek egy óránál többet ellenszélben repülni és nyugodtan otthagyni versenytársaikat. Het Schoon Blauw-t megint soha nem reptették és senki sem hallott arról az emberről akitől vettem. De ez a tojó annyira lenyűgözött engem, hogy nem állhattam ellen a megvételének, és hogy legjobbjaimhoz párosítsam. Az 1. nemzedéket már egy Nemzeti 1 díjast adott nekem 650 km-ről. Barátaim a Pilunthanakul testvérek Thaiföldön Derbyt nyertek az tekintélyes, 750 kilométeres Chiangray Kingscup Race-n, a 2. nemzedékből való galambbal! Ez szintén elég ok volt, hogy rokontenyésszem a Het Schoon Blauw-t, hogy biztos legyek a jövő keresztezéseiben. Az a harmadik család, amit sikeresen behoztam, a Donkere Supercrack volt. A lánya a Triple 111, mely egy provinciális győztes, s a fia a 475-ös háromszoros provinciális nyertes. Egy másik nem versenyeztetett lánya 2 remek tenyészt adott, melyek szintén sosem lettek versenyen tesztelve, mindegyik keltett nekem egy-egy provinciális győztest. Olvasva ez annyira könnyűnek látszik, de nem az!! 1986 telén vásároltam 2 Tournier madarat (ismét nem versenyeztettek), amiket párosítottam, hogy megfigyeljem az utódokat. Az első fiuk a 19871 Fiatal Nemzeti Ász lett. Egy évvel később adták a Nemzeti Orleans Derby győztesét. Mindazonáltal ezek, miután bekereszteztem őket a családomba, lassúbbá tették a következő nemzedéket. Ezeknek a madaraknak a többségét Thaiföldre vitték, ahol nagy távolságú versenyeket nyertek velük, bár csak bizonyos körülmények között. Ugyanazon a télen vettem 7 Stichelbautot, és 3 párt alakítottam belőlük. Fontos győzelmeket hoztak nekem pl. 1993 1th Semi-National Ace galamb, de a nagyon erős passing-on(?) típusuk arra késztetett engem, hogy habozzak elajándékozni őket, hogy családom típusát meg ne változtassák. Amikor sikeresen madarakat hozol a padlásodba, lehetséges, hogy néhány nemzedék után nyoma sincs a legnagyobb részének, mert valami speciális ok miatt elhagytak! Remélem, hogy meggyőztelek téged, hogy fontos egy galamb vonásait tanulmányozni, mielőtt megveszed és tenyésztesz tőle egy teli padlás fiatalt. Úgyhogy következtess arra, hogy a legjobb versenyző vagy az ász galamb majdnem sohasem a legjobb tenyész. Néha a jobb lehetőségeink adódnak egy testvérrel. Az utolsó példa: A Daems & Son Belga győztes hímja, 3 évig az első 10-ben volt a National Bourges versenyben több tízezer versenytárs ellenében. Mivel ebben a padlásban sok volt a nyerő gén, odamentem és a Bourges-hím egy édestestvérével hazajöttem. Párosítottam őt a Good Yearlingem egy nagyon beltenyésztett fiával. Az első fiuk a 93-2353516-os hím: Bourges 610 km 6319-ből 1. Orleans 533 km 5540 3. Etampes 475 km 672 3. Valenciennes 240 km 3947 4. Chateauroux 650 km 4711 8. Orleans 533 km 5009 11. St. Ghislain 220 km 2542 16. St. Ghislain 220 km 4265 17. Strombeek 160 km 2944 43. Orleans 533 km 4619 43.
Mindkét szülő szabadon repülhetett, ez befolyásolta a fiukat egy kicsit? A bizonyítéknak meg kellene győznie téged, hogy ez nem elég ok. Ennek az előadásnak az alapvető elve: megpróbálja kiemelkedő tenyészekről és versenyzőkről megtudni, hogy mik a kiemelkedő jellemvonásaik. Ez az előadás megtanította neked, hogy hogyan lehet alkalmazni ezt a saját dúcodban, és hogy a közeljövőben galambod győzelemmel lepjen meg!
(Ez a szöveg egy előadáshoz tartozott, a 4. Asia Pacific Racing Pigeon konferencián.)
A Janssen galambok mellett szeretnék szólni a "Ponderosa" tenyésztelepen található Desmet-Matthijs törzsről. Tesszük ezt magyar nagymesterünkre is emlékezve, akiről köztudott, hogy a Delbar-Fabry és a Symons-galambok után, mely törzseket mind figyelme körébe vont, s velük nem kis sikerrel versenyzett is, végül a Desmet-Matthijs galambokig jutott el, s halála előtt az volt a meggyőződése, hogy ezek a galambok képviselik azt a típust, amelyre a majdan létrehozandó Anker-törzs is épülhet.
Az Anker törzs, mint tudjuk, soha nem jött létre, Nagymesterünk korán bekövetkezett halála miatt, mégis érdekesnek látszik e törzzsel az Eijerkamp-galambok kapcsán foglalkoznunk.
E foglalatosság alkalmat nyújt nekünk arra is, hogy bemutassuk Hans Eijerkamp állomány- illetve törzsépítő tevékenységét. Azt a munkát, amit abból a célból végzett, hogy egy-egy génbankját a lehető legteljesebb mértékben megteremtse.
A világhírű Desmet-Matthijs származású KLARE, 1946-ban, egy ködös, esős, áprilisi napon ütötte át tojása fedelét, s nevére csak pár hónappal később tett szert, amikor is kiderült, hogy tollazatának színe, dúcbéli társainál valamivel világosabb.
Valere kezdettől nem sokat törődött vele. Olyan galamb volt, amelyre az ember nemigen figyel fel. A dúc egyik tagja, olyan mint sok másik társa. Nem különleges. Igaz apja Oude Roste, és az anyja a Frulle kitűnő galambok voltak, nemes pedigrével. Ez nem volt tagadható.
A KLARE azonban hamarosan bebizonyította, hogy "az alma nem esik messze a fájától". Rendkívül keményen kezdett, már évesen a versenyeztetése elején is. Évesen a nokere-i dúc 17-es számú fészekfülkéjéből 14 helyezést repült. 1952-ig helyezéseinek száma meghaladta az 50-et! Ez a tüneményes galamb, összesen 11 alkalommal állhatott a dobogó legfelső fokára. Majd 22 évig élt. Valere Desmet számára 6 éven át gyűjtötte a szebbnél-szebb sikereket, és vagy félmillió frankot "repült neki össze".
Versenyteljesítményénél csak a tenyészteljesítménye volt nagyobb. A KLARE, az egész Desmet-Matthijs törzs állományalapító galambja lett. Ezt Valere-nek köszönhetjük, aki már kezdettől felfigyelt a KLARE lányaira, s tenyésztésbe állította őket. Így történhetett aztán, hogy a KLARE már életében legendává vált.
Roger Desmet-Matthijs aki édesapjától 1964-ben vette át az állományt, a következőt mesélte: "Édesapám kitűnő tenyésztő volt. Ehhez különlegesen jó érzéke volt. Neki köszönhető, hogy sikerült ezt a fenomenális törzset felépíteni!"
Valere a tenyésztés során nagy hangsúlyt fektetett a tojókra. Ezeknek a tojóknak azonban, kitűnő származásúaknak kellett lenniük. Ilyen kiválóságok azonban egyszerre ritkán teremnek egy dúcban. Valere ezért híres dúcokból is behozott galambokat. Így G. Verstraete-tól, Remi Gadeyne-től, Oscar Devriendt-től, Hector Desmet-től is.
De térjünk vissza a KLARE-hez, vagyis ahhoz a galambhoz, melyhez minden Desmet-Matthijs galamb származása visszavezethető. Unokái a RIK és a GENAAIDE a nokere-i törzs hírnevét messze az országhatáron túlra is elvitték. E két híres galamb apja, a Stier, G. Verstraete-tól származott, és közel 70 díjat nyert. Anyjuk az Oude Zwarte volt. Ez pedig nem más, mint a KLARE lánya.
De KLARE-tól származtak a Schonen és a Sturen nevű galambok is. A Schonen párban az Angouleme duivennel keltette a Kleine-t, majd a Prinz egyik lányával a Schuwen-t. Ezek mind-mind jobbnál jobb galambok voltak.
Még az idős Valere-nél (Ő egyébként 1968-ban halt meg) vásárolta Hans Eijerkamp az első Desmet-Matthijs galambokat. Elsőre pontosan 15 darab fiatalt vett. A Kapoen fiait (ez a galamb St. Vincent-ből országos első lett), aztán a Sproete, a Schonen, a Genaaide, a Sturen és a Krommen fiait. De említhetnénk még több galambot is. Majdnem ezzel egy időben vásárolta a kölni Willy Linz-től az Oude Rik-57 nevű galambot, ami aztán egy egész sor kiválóságról gondoskodott a tenyésztelepen.
De hallgassuk, mit mond erről Roger Desmet-Matthijs: "1974-ben Hans ismét felkeresett, s ekkor 48 db fiatalt vásárolt. Ezek a fiatalok egytől-egyig a legjobb tenyészgalambjaimtól származtak, vagyis a Donkere-től, a Kapoen-tól, a Jonge Schonen-től, a Jules Kabas-tól, a Blesse-től, a Zorró-tól, a Gebroken Slag-tól stb. Amivel Hans Eijerkamp galambanyagban ma rendelkezik, az szinte egészen hihetetlen. Nyugodtan állíthatom, hogy a világon egyedül Ő rendelkezik a teljes Desmet-Matthijs vérvonallal. Tulajdonképpen féltékeny is lehetnék rá emiatt, de miért legyek az? Mindez nem véletlenül történt. Hosszú évek során a legkitűnőbb galambjaink mindegyikétől közvetlen utódokat vásárolt. Így ez nem is történhetett másként."
De a Ponderosa Greenfield-Stud főnöke nem csak a nokere-i forrásból merítette galambjait. Felkereste a dúc "fióklerakatát", Gust és Jef de Baere dúcait, s innen 1969-től, több mint 50 fiatalt szerzett be. Ezek közvetlen utódai voltak a Plastron-nak, a Valere-nek, a Vechter-nek, a Kertsman-nak, a Piot-nak, a Pursang-nak, a Sproete-nek stb.
A tiszta Desmet-Matthijs galambok utolsó vásárlására 1979-ben került sor. Ez évből két szenzációs vételt emelünk ki. Az első, amikor Daniel van Ceulebroeck-tól kereken 100 db fiatalt hozott be. Van Ceulebroeck-ról tudnunk kell, hogy megszállott Desmet-Matthijs tenyésztő, és minden távon kitűnő eredményeket ért el. A második vásárlás bennünket magyarokat is érint, mert ezúttal a "hollandus" Magyarországnak fordította kormányrúdját, hogy felkeresse az akkor már nagybeteg Nagymesterünket, Anker Alfonzt. Utazásának célja az volt, hogy megszerezze a mestertől a KLARE-46 utolsó élő fiát, a Klare-63-at. A vásárlásra nem sokkal a Professzor halála előtt került sor. Hans Eijerkamp ugyanis tudta Mesterünkről, hogy a Desmet-Matthijs galambok megszállott híve. Ekkor még egy cserére is sor került, Anker Alfonz elcserélte Hanssal Schone Kleine nevű galambját is. Ennél az üzletnél Hans Eijerkamp, még 3 db galambot vitt el Mesterünktől.
E gondolatsor végén emlékezzünk még meg Hans Eijerkamp egyik legfeltűnőbb vásárlásáról, ami 1978-ban történt. Ekkor vásárolta meg Anton Witjes-től, azt a Wondere 888-as kcsh-t, amely két ízben is Hollandia legjobb galambja volt, s amely származására nézve szintén telivér Desmet-Matthijs (Rik x Draaier x Genaaide-vonal). E galamb sorozatban repülte a legnagyobb díjakat, s életében 23 alkalommal végzett az első helyen, egy halom pénzt keresve ezzel gazdájának.
A közelmúltban Kaposvárott az Anker család vendégszeretetét élvezhettem. Ottjártamkor személyesen is gratulálhattam (azt hiszem valamennyi magyar galambásztársam nevében) Anker sporttársnak kormánykitüntetéséhez, valószínűleg már széles körben értesülhettek a sporttársak arról, hogy a miniszter elvtárs személyesen adta át Anker Alfonznak az Eötvös Lóránd tudományos díjat, az elmúlt évtizedben a sertéstenyésztés terén végzett kimagasló eredményű munkásságáért.
A MÉM - szövetségünknek is felettes hatósága - legmagasabb fokú elismerése valamennyiünket örömmel és büszkeséggel tölt el, ezért szaklapunkon keresztül is köszöntjük Anker sporttársat és kívánunk további sok sikert munkájához!
Galambjait volt időm alaposan megszemlélni. Nem is titkolom, hogy nagy kíváncsisággal tettem ezt, mert érdekelt, hogy egy kiváló genetikus milyen törzsekben és galambokban találja meg a számára kielégítő színvonalat. Nos ezekről akkor bővebben.
Desmet-Matthijs törzs:
A törzs ma is a legjobbak között elismert szerte a világon. Anker sporttárs szerint nagy előnye, hogy hazai viszonyok mellett is jól tenyészthetők, a betegségekkel szemben ellenállók. Jók 200-900 km között bármilyen távon. Az egész törzs a KLARE-ra épül, amely 6 szezonban 66 kosárbatevésből 64 esetben ért el helyezést, 19 alkalommal a legelsők között végezve. Ebből a galambból a következő leszármazottak vannak:
Klare-63: apja Klare, anyja Grote lánya
Het Slim: apja Klare, anyja Schone lánya
Marie: apja Grote (Klare fia)
Schone Kleine: apja Schone, Klare leghíresebb fia
885-Klare-2: apja Klare-2 nagyszerű versenygalambokat adott
327-Jonge Klare: Klare-2 fiáből és Schone lányából
Blesse: apja a híres Draaier testvére, anyja a szintén nagyhírű Blesse-47-ből való. Blesse anyja Belgium egyik leghíresebb Barcelonát repülő galambja, hat éven keresztül hat alkalommal repülte ezt a távot, minden évben az első 100-ban végezve.
Dominik: anyja a fentebb már említett Klare utód, apja orig. Desmet-Matthijs
Zwarte Ceulebroeck: két eredeti DM galambból, apja a Geloog, amely már öt tojóval lett kipróbálva és mindennel kiválókat adott
Crayonne: eredeti DM, apja Kleine fia
Groote III.: Jules Rijckaerttől van, harmadik generáció a Klare-től. Ez a galamb remek utódokat adott pl. a Mieroogske nevű tojóval. Egyik lányuk Kotteknál első évesen 6300 díjkm-t teljesített.
Valere: G. de Baere-től, a legklasszikusabb Desmet-Matthijs tenyésztőtől, aki többször volt Belgium bajnoka. Az ő két legnagyobb tenyészhímje a Plastron és a Valere. Ez utóbbi a Dikke Blauwe nevű tojóval éveken át nagyszerű utódokat keltett, köztük Belgium 1967. évi bajnokgalambját a Vechter-t is.
Mieroogske: Jules Rijckaert-től. Apja Mieroog, Belgium 1961. évi legjobb elsőévese volt. A legjobb utódokat a Groote III-al hozta.
Plastron-71: G. de Baere legjobb galambjától, versenygalambként fiatalon670 km-ig minden úton 10%-ban helyezve, egyik versenyről nemzeti 32. volt.
Zachten: egy vöröskovácsolt hím a Zachten-ből, mely Plastron-nak egy neves fia G. de Baere dúcában.
Ennyi nagyszerű tenyészgalamb láttán megkértem Anker sporttársat, hogy tájékoztasson tenyésztési alapelvéről is, mivel igen sok rokontenyésztett galambot láttam. Erre a kérdésre a következőkben foglalta össze álláspontját:
1. A Klare-vérű galambok erős és szoros egymás közötti rokontenyésztése azért, hogy az utódokban túlsúlyban kapjam Klare örökletes anyagát. Így olyan utódokat tudok tenyészteni, mint amelyek a Desmet-Matthijs dúcot benépesítették a tenyésztő életében. Mert bár a maiak is nagyszerűek, de azért mégis csak az elődök alapozták meg a mai állományt.
2. Klare rokontenyésztett utódokat csak speciális céllal rokontenyésztem tovább, elsősorban Plastronokkal, de más ideillő törzsekkel is.
Vagyis két rokontenyésztett góc, két csodálatos galambra, majd ezeknek az utódoknak elsősorban keresztezési kombinálása.
3. Speciális gyors hosszú távú törzsekkel való kombinációjuk azért, hogy az országos hosszútávú versenyekre különlegesen állóképes galambokat kapjak.
4. Speciális gyors törzsekből, kombinációkkal még gyorsabb törzsek nyerése. A lényeg azonban, hogy a Klare és a Plastron góc érintetlenül maradjon.
Mik a speciálisan keresztezésre tartott galambjai?
A.) Aarden. Van négy telivér Aarden Ko Nipius-tól. Nagyszerű életteli galambok ezek. Hollandiában népszerű és remekül helytálló Aarden galambok nyertek 1975-ben is a hosszútávú versenyeken.
B.) Stichelbaut. Denys Zultében 1974-ben nagyszerű eredményeket ért el ezekkel a galambokkal. De Cattrysse, Van Der Espt, Van Bruaene galambjai is erre épülnek. Nálam a Remi-54-ből van két utód.
C.) Hector Desmet. A tenyésztő 1964-ig, haláláig, talán Bricoux után a legnagyobb galambásznak nevezhető. Azért szereztem be ebből a vérből, mert már Desmet-Matthijs-nál is nagyszerűen kombinálódtak a Klare-vérrel.
D.) Achiel Leus. Belgium legnevesebb rövidtávú versenyzőinek egyike, de másnál 700 km-en is jól szerepelnek galambjai. Három galambot szereztem be tőle. Egyik az igen jól versenyző Krak fia. (Krak 17 versenyt nyert sorozatban!) Ezek a fiatalok ugyan nem szépek, de igen jól örökítenek, főleg Symons és Janssen galambokkal.
E.) Janssen. Örökítő képességét tekintve kétségtelenül a világ legjobb rövid- és középtávú törzsei közé számít. A galambok nagyon gyors utódokat adnak, bármilyen keresztezéssel.
Anker Alfonz régi dúcát lakásváltoztatás miatt megszüntette. Most Kaposvár külső részén lakik. Az 1976. évi versenyekre 40 db galambbal készült. Ennek kb. fele kétéves, a másik fele pedig egyéves.
Búcsúzásnál nem is köszönhettem volna el stílszerűbben: sok sikert a versenyekhez és a tenyésztéshez!
Sporttársi kötelességemnek tartottam mindig, hogy segítsek annak akinek csak tudok, segítsek minden törekvőnek. Lehetőségeimhez mérten teszem is. Az elmúlt négy év során 172 galambot ajándékoztam szét, idén több mint 50-et. Persze csak olyat, amelyet származása alkalmassá tesz, hogy utódai megfeleljenek. Tavasszal például kaptam egy levelet B.Z.-től D. városából.
"....... mint kezdő és fiatal galambász fordulok Önhöz, segítsen nekem. Tudniillik mint kezdő elég eredménytelen vagyok, hogy mi az oka nem bírok rájönni. Igaz itt is vannak kiváló tenyésztők, de sajnos szűkszavúak, zárkózottak, habár galambjaikat elég nagy pénzért értékesítik, de sajnos csak az ára van meg.
.........mit tegyek, nagyon imádom a galambokat, éjjel nappal köztük tudok lenni és mégsem boldogulok. Legalább néhány darabot kaphatnék, aminek fiaival boldogulni tudnék..."
Bár nem ismertem, meghatott levele. Küldtem neki két fiatalt, őszintén megírván azok hibáit is, amiért nem tartottam meg őket, mivel ízlésemnek túl nagyra sikerültek. Ingyen küldtem őket és jó vérből.
Egyiküknek két olyan testvére is van itt, melyet egyesületemben mindenki ismer, közülük az egyik legjobb versenygalambom volt, másik is repül, és egyúttal anyja idei berlini és kolini egyesületi elsőmnek, másik idei utóda meg a 400 km-es fiatalok útján az utolsó három legtávolabbi úton a legjobb összteljesítményt nyújtotta.
A másik fiatalnak anyját a Bp. II. kerület bajnokától vásároltam a télen elég magas összegért és nála anyja egy sor kitűnő eredményű versenymadárnak. Mikor elküldtem, még tovább sajnáltam az illetőt, és írtam neki, hogy küldje mégegyszer vissza a ládáját, még küldök neki egyet.
Nem egyet, hanem kettőt küldtem. Újra ingyen természetesen. Az egyik egy fiatal egyéves, kitűnő vérrel, és egyévesen 613 km-ről helyezve volt. A másik pedig egy harmadik kelésű fiatal, melynek apja 13.000, anyja 10.000 igazolt díjkm megrepülője. Előző testvérei megröpülték a 400 km-es fiatalok útját.
Nemrégiben egy ottani ismerősömtől kapok egy levelet. Ebben közli, hogy az illető "galambimádó" sporttárs már túl is adott rajtuk, mindenkinek szerteszéjjel híresztelve, hogy tőlem azokat 600 ft.-ért vásárolta.
Ezeket a galambokat a magam mércéje szerint nem tartottam meg. De egészséges és olyan jóvérű madarak voltak, minek alapján joggal várhattam, hogy ezek utódaik révén kialakítanak az illetőnél egy olyan versenyállományt, mely lábrasegíti. Hogy eladta őket nem bánt. Az ő dolga.
De milyen "öröm" az, egy ismeretlen fiatal sporttárson segíteni szándékozó galambász számára, mikor fülébe jut, hogy ő állítólag mennyi pénzt kért galambjaiért, melyeket pedig ingyen, sőt összesen 20 ft feletti postaköltséget is saját zsebből fizetve küldött el oda.
Hogyan lehet ez ellen védekezni? Csak úgy, hogy ezen helyen leírom, ezentúl nem ingyen, hanem darabonként 100 ft-ért fogom odaadni létszám feletti madaraimat annak akinek megéri, de nem többért, s ha valaki később ilyen galambot vesz meg mástól, tudjon arról, hogy 100 ft-nál nem került többe eladójának. "D"-i módon ugyanis az ajándékgalamb túl drága.......nekem.
Az 1978 évnek két nagy szenzációt keltő galambeladása akadt. A Janssen testvérek eladták leghíresebb galambjukat, a MERCKX-et Jules Wouters keerbergeni (Antwerpen-környék) tenyésztőnek, akinek nem ez az első nagy feltűnést keltő vásárlása. Ő 1972-ben kezdett galambászni, de egyike a leghíresebb gyűjteményekkel rendelkezőknek. Főképpen Janssen (övé többek közt a Stier-55 és a Geelooger is), majd a néhai Warre Gossens galambjaiból, az ugyancsak elhunyt híres Armand Roest elitgalambjaiból szerzett meg, de rekordáras Rijckaert, Desmet-Matthijs s újabban néhány Vanhee galambbal is bír. Most a Merckx társult ezek mellé. Az összegről hallgatnak, csak annyit engednek sejtetni, hogy millió körül van. Merckx 17 első díjat repült, s az utolsó évtized leghíresebb Janssen galambja. A fél világ igyekezett belőle valami utódra szert tenni, legalább is a számtalan hirdetést olvasva, akik mind egy-egy náluk lévő ilyen utódra hívják fel a figyelmet. MERCKX-et magam is láttam 1971-ben mégpedig igen érdekes körülmények között. Lent az udvaron a Janssen testvérek sorban kezembe adták tenyészgalambjaikat. Majd azt mondták, most menjünk fel a padlásra a versenygalambokhoz, de ott nem adnak kézbe galambot. Az eligazításnak megfelelően szó nélkül végignéztem a madarakat, párszor lassan végigsétálva a dúcok hosszában, majd rámutattam egyetlen egyre, mely rendkívül okos tekintetű arckifejezésével különösen magára vonta figyelmemet. Erre azt mondták az a legjobb galambjuk, úgy hívják Merckx. Akkor 4 éves volt. Ezután kissé beszédesebbek lettek, s mikor már harmadszor álltam meg egy csodálatosan selymes, nemes, valóban isteni madár „körül”, azt meg is fogták és azt mondták, ez a STIER-55, a Merckx apja. Ez a két galamb valóban olyan benyomást keltő volt, hogy most is ott látom magam előtt őket egészen pontosan.
A másik nagy ügylet tárgya a holland „DRIE ACHTJES”, azaz „3x8” a gyűrűszáma után, mely a 74-13002888. Ez egy palakékcsapos, spriccelt fejű hím, azt a páratlan bravúrt vitte végbe, hogy 1976 és 1977 évben egyaránt megnyerte a „LEGJOBB GALAMB HOLLANDIÁBAN” címet. Ilyesmi más galambnak eddig még sosem sikerült, és olyasféle teljesítmény, mint Kincsemé a lovak között. Páratlan.
Nem véletlen, hogy eredményeinek leírását a holland szaklap ilyesféleképp vezeti be: „keress ki egy jó szivart, végy magadhoz egy jó kortyot, ülj a karosszékbe és ámulj.”
Nem részletezhetem az eredményeket helyhiány következtében, de ennyi is elég lesz:
fiatalon 1974: 3 helyezés, mindig elöl,
egyévesen 1975: 11 helyezés, ebből 9 ízben az első 10%-on belül,
Háromévesen 1977: 19 helyezés, 18-szor a 10%-on belül! Mindez egyetlen eredmény duplán számítása nélkül!
Huszonhárom első díj 550 km-ig, 6800-ig terjedő indulószámokkal. Nem csoda, ha eredményei felsorolását így fejezik be: „Minden bizonnyal a legjobb madár, amely csak az ég alatt repül.” Amíg repülni hagyták, feltehetően ez így igaz. De mostantól kezdve nyilván életfogytiglani volierre ítélik, mert ki mer kiengedni egymillió forint körüli összegért megvásárolt ilyen madarat? Aki tenyésztette és eladta: A. H. Witjes, Doesburg, akinek körzetében 700 versenyző van. Aki megvette: a milliárdos Eijerkamp, Zuphten. A galamb származása: telivér Desmet-Matthijs, apai ágon a Genaaiden x Draaier kombinációjából, anyagi oldalán Genaaiden fészektestvéréből Rik-ből eredően. Legvégül: Witjes összes galambállománya egy 5.5 x 2 m-es dúcba elfér.
A holland szövetség minden évben a híres „wie heeftze beter”, azaz „kinek van jobb” kiírás keretében megállapítja a különböző kategóriák legjobbjait. A kategóriák: Hollandia legjobb galambja, H. legjobb hímje, H. legjobb tojója, H. legjobb fiatalja, H. legjobb hosszútávú galambja, H. legjobb középtávú galambja és H. legjobb rövidtávúja. Ezen kívül a legjobb dúc is értékelésre kerül, bizonyos kiírási feltételek alapján.
A kétszeres „Hollandia legjobb galambja” cím értékét ha nem is közelíti meg egészen, mégis kuriózumszámba mehet Bart Smit scheveningeni tenyésztő 75-843395 számú hímje. Ez egyévesen, 1976-ban Hollandia legjobb középtávú galambja, kétévesen pedig Hollandia legjobb hosszútávú galambja címet szerezte meg gazdájának. Apja egy vk Janssen-eredetű madár, anyja Tournier-vért hordoz. Bart Smit-nak pedig 6 tenyészgalambja, 12 özvegy hímje és nyáron 18 fiatalja képezi az összes galamblétszámát.
EZ VALAHOGY OLYN SZÉP DOLOG!
Újra és újra visszatérek rá. Nem azért, hogy mindenki 20 galambot tartson nálunk is, egyáltalán nem. Az a szép ebben, amikor ilyen kis galambászok hozzájuthatnak a legnagyobb trófeákhoz. Ez az igazi szép galambászkodás, amikor nem a pénztárca, a nagy hajrában végigvitt töretlen hajsza, hanem kinek-kinek a maga szája íze szerinti, a maga örömére csinált galambászkodása is meghozhatja a számítását, ha azt JÓL csinálja.
HOLLANDIA LEGJOBB FIATALJA címet 1976-ban Peter van Dongen nevű Cap a.d. Ijssel-i fiatalember galambja nyerte meg, a gyűrűszáma Belg. 76-6673475. Ezt a nemzeti bajnokot az antwerpeni piacon vette 7 gulden 50 centért. Egyévesen 11 helyezést repült neki 49 (!) km-.től 1004 km-ig.
Hasonló „tészta”: 1977-ben Orleansból 23 938 galamb közül elért 5. helyezésével a SIMCA autót egy piszkoskék, hároméves hímmel nyerték meg. (Az első négy nem volt befizetve az autódíjra, ami 5 guldent tesz ki.) Ez a madár fiatalon 3 út 3 helyezést, egyévesen 13/12 és kétévesen 12 út 12 helyezést szedett össze a kontójára 1977 előtt. Mi ebben az annyira érdekes? Hát az, hogy ez a „Szerencse” hímnek és a „Véletlen” tojónak a kombinációjából jött létre. Apja egy berepült galamb, melyet nem igényelt vissza a gazdája, anyját pedig egy kiállításon vette meg 5 guldenért, miután ott leminősítették és a tulajdonos a helyszínen le akarta vágni.
Ilyen is van!
Térjünk más tárgyra, lássunk néhány jelentős 1978 évi elsődíjast:
Az év mindenkori nagy szenzáció versenyét, az 1100-1200 km-es ST. VINCENT-et Hollandiában tavaly eddig páratlan rekorddal zárták: az első galambok átlagos métersebessége súrolta az 1700 métert! A győztes 1692, a második 1685 méter és 17 madár volt 1500 felett. Azaz ezúttal váratlanul könnyű verseny volt. A versenyt Hubert Rubsaert és fia elsloo-i galambászok SJEKSKE nevű spricceltfejű kék tojója nyerte, mely egyúttal 20.000 guldent nyert a rá jegyzett fogadások alapján, megnyerte az autót is, végül pedig szinte napokkal a verseny után megvette egy japán újabb 25.000 guldenért. (Ezeknél a nagy versenyeknél, a győztesnél abban a pillanatban ott ólálkodnak a vevő-nagyvágók, s a győztes gazdájának – ha ellen akar állni – ugyancsak megfelelő lelkierővel kell rendelkeznie. Jules Rijckaertnek, mikor a Fakír-ja 1976-ban a belga St. Vincent-et megnyerte – csak 14 galamb aznap – guldenben átszámolva 53.300 g.-t ajánlott fel egy Mosaiko Ota nevű japán, de hiába a galamb maradt St. Amandsbergben.)
SJEKSKE fotói alapján egy könnyűsúlyú, bagolyarcú – azaz extra értelmes – kispupillájú, emellett energikus arckifejezésű madár, normál szárnyformával, szárnyfotója alapján. Apja, meg nem adott ősi hátterű, de jó hosszútávú eredményekkel bíró egyed, anyja az elhunyt világhíres hosszútávú tenyésztő, Jef van Wanroy, az Aarden galambokkal igen közeli rokonságú állományából ered. Fészekállapotáról nincs adatunk, a második, mely 7 m-el marad le tőle, egy 2 éves tojó, éppen 8 napos fiatalt nevelt. Utóbbi Piet Jannis, sittard-i tenyésztőé.
Az év második legjelentősebb versenye Hollandiában DAX, mintegy 1000 km. Az első, 8815 galamb között a Van den Linden- Verschure, helmond-i kettősnek 74-181064 kk tojója lett. Fotója alapján könnyű, nyújtott típusú, hosszú szárny, kiugró utolsó tollakkal (ujjtollak), inkább világosabb szem, és általában vékonycsontú, finom alkat. A versenyre történő bekosarazás során, kelő tojásai voltak, megelőző tréningjei: 60 km, 120, 1150 km (itt helyezetlen), majd a Dax nemzeti első díj. A galambot tulajdonosai úgy vették Piet Lazeroms, zegge-i tenyésztőtől, aki a híres tiszta Aarden tenyésztők egyike. A madár rokontenyésztett az ebben a törzsben fogalommá nemesedett „500”-as tojóra. Piet Lazeroms 1972-ben 25.000 guldenért vett meg egy egész állományt, melyből neki csak az „500”-as tojó 3 fia, meg egy 7 éves lánya kellett, a többin túladott. S ez az utóbbi tojó, az 1978 évi nemzeti Dax 1. díjas anyja! Érdekesség még, hogy a Dax-tojó gazdái, v. d. Linden- Verschure, a St. Vincent versenyen nem keltek fel elég korán és reggel ott találták egy hímjüket, mely így 15.417 galamb közül végül is 7. lett. Ez a galamb is a Lazeroms dúcból került oda és ugyanez a vér! Feljegyzésre méltó!
Az 1978 évi nemzetközi Barcelona verseny első 100 helyezettje közt jó 40 a holland és ezeknek 60%-áról tudom, hogy a Jan Aarden galambokat tenyésztik. A többiek között is lehet ilyen, csak én nem tudok róla. A nemzetközi első díjat megint egy olyan kisember nyerte, akinek egész galambász életére ez az eredmény tette fel a felejthetetlen koronát, boldogan fog meghalni. Arrafelé AZ A SZÉP, HOGY OTT MÉG 20 ÉV MÚLVA IS MEGBECSÜLÉS ÉRI EZT A TENYÉSZTŐT, EZÉRT AZ EGY EREDMÉNYÉÉRT. NÁLUNK: A KÖVETKEZŐ ÉVBEN HA NEM MEGY NEKI, MÁR LENÉZIK!!! Mekkora különbség sport és sport között!!! Uraim, mentalitást még tanulnunk kell!!! Ott az illető – ha él még 20 évet – akkor (ha akár a háta mögött is szó kerül róla) azt mondják: „tudod az aki 1978-ban megnyerte a Barcelona nemzetközi első díjat!” Mire a másik: „Aha! Már emlékszem! Nagy fegyvertény volt!”
Nálunk? Így zajlana le: „tudod X.Y.” A másik: „Ja az a kis senki? Micsoda mázlija volt annak a díjnak a megnyerésével!” Az első: „Á kis szerencsétlen! Tiszta véletlen volt!”
Rá kellene ébrednünk, mekkora különbség van a két nézőpontban. Az ott kint honos mentalitás ezreknek engedi megőrizni egy-egy sikerélményét – melyekből kisebb vagy nagyobb, majd mindenki által elérhető – s ezáltal emelt fővel közlekedhet a többi között, s ami még több, boldog vele, ha nem is minden évben jut ilyesmihez. Nálunk: fordítva van. A többiek igyekeznek mások eredményeit amilyen gyorsan csak lehetséges, kiradírozni az emlékezetből, hogy a többit mielőbb le lehessen nézni újra. (S ezáltal, a maguk pillanatnyi nagyságát kidomborítani.) Így a 90% lesütött fővel megy a többi közé, mert nem tudja, milyen újabb megaláztatás várja a „nagyképűek” részéről. Ezáltal a többségnek nem igazi öröm a sport, hanem a mártíromság egy formája, melyet elvisel, mert annyira szereti galambjait. Legfőbb ideje, hogy az egyesületekben, a kerületekben a legértelmesebb, legjellemesebb emberek tudatosan is felemeljék a szavukat ez ellen, mások lenézésének elhangzásai ellen, s fellépjenek tudatosan a sportszellemnek a vázolt mintára való felépítése mellett, szóban és tettben. Ettől felpezsdülne az egész tábor jóravaló része, és ezek vannak nagytöbbségben, tehát megéri!!!
Tegyen mindenki valamit érte. Az ellenfelek eredményeinek megbecsülése az első lépés ezen az úton.
S a pillanatnyilag csúcson lévők se feledjék: jobb nem felülről lefelé nyilatkozniuk a többiről, mert a csúcs nem tart soká. Nézzenek körül: hány ember van egyvégtében a csúcson évtizedek óta? Ha ma megbecsülik a többit, holnap a többi az ő mai eredményeit becsüli meg.
E kitérő után vissza a BARCELONA nemzetközi 1. díjra.
Nyerője Jean Grijspeerdt, St. Elloois-Winkel-ből, egy 70 éves nyugdíjas ipari munkás, akinek összlétszáma, a fiatalokat is beleértve 35 galamb. Kis padlásdúcában 8 özvegy hím él. Ez a versenyállomány. A nyerő galamb, egy majdnem fekete színű, sötét hím, 74-3413087 gyűrűszámú. Az öreg Grijspeerdt 60 esztendeje galambász, és felesége az öröm mellett is konsternálódva jegyezte meg: annyi liter kávé és sör, mint a győzelem utáni két hétben, abban a házban még nem fogyott, annyi ismeretlen ember még nem fordult meg a kis lakásban.
Az öregnek a győztes madár azelőtt is a szeme fénye volt, bár az nem kényeztette el. Egy- és kétévesen egyetlen helyezést sem hozott. Más galamb ilyenkor egyenesen a fazék felé veszi az útját. Ő meghagyta. 1977-ben aztán volt egy közepes helyezése 670 km-ről és Barcelonából, 1978-ban négyévesen első tréningútja egy kb. 500 km-es Chatearoux volt, itt 800 közül 138. lett, három hét múlva 670 km (Angouleme) következett, négy hét múlva Barcelona – neki – 1052 km és nemzetközi első díj. Vére remek háttérbe vész: az apa a régi Devriendtektől, az anya a Cattrijsse és V. d. Espt galamboktól származik.
Hollandiában a nemzeti elsőt Hubert Oostenrijk nyerte Heiningenben. Övé a nemzetközi 2. díj 1154 km távolság mellett. Galambja száma 73-2346228 kkh. Fotóiról – ilyenkor sokat készítenek – középtest, finom tojójellegű fej, igen értelmes és emellett éles tekintet, s normál méretű és formájú szárny olvasható le. Állítólag 4 m-el vesztette el a nemzetközi 1. díjat, de őneki szériában vannak olyan eredményei, hogy biztosan nem sajnálta el a 70 éves öreg belga munkás első díját. Ő is egyszerű ember. Idén Dax-ba 16 madarat tett be, 15-t helyezett a nemzeti listán. A híres Aarden tenyésztők egyike.
Szintén márkás hosszútávú versenyek közé tartozik PAU.
Ez is kb. 1100-1200 km a különböző holland területeknek. Az 1978 évi győztes egy 73-beli madár, melynek gazdája a Th. Timerius, Helmond. A madár külseje: kissé magas lábú, pehelysúlyú, acélból való galamb, gyilkos tekintettel. Csupa váz, toll, szárny, de semmi egyéb ballaszt. Eredete Cools nevű tenyésztőhöz vezet Nieuw-Vossemeerben, aki Aarden vért kultivál.
A belga nagy nemzeti versenyek 1978 évi első díjasai: CHAROS kb. 760 km. Nyerője Emiel Deweerdt, Kotremark-ból a csodás SPIRITUS nevű 74-3302048 sz. kk hímjével. Nyurga, hosszú szárnyú, súlytalan, arckifejezésében inkább az értelem erősebben kifejezett, mint az energikusság. Az alkata kifejezetten szívós galambra vall. Ez a galamb már 1977-ben is hajszál híján – két méter különbség döntött – Belgium hosszútávú bajnok galambja lett volna, így második a következőkkel: 760 km 4372/12, 920 km 3998/35, 600 km 9674/40, 550 km 1874/88. Csak az avatatlan számára nem fantasztikus teljesítmény. A korona idén 760 km kereken 5000 közül 1. díj. Aligha hiszem, hogy tovább röptetik. Egyévesektől született (apja Adamo) a származási háttér v. d. Espt, Marcel Desmet és Andre Vermote. Az anya egyébként Vermote Atleet nevű galambjának a húga, amely a maga idején Belgium 2. hosszútávú bajnokgalambja volt.
BRIVE kb. 680 km távolságot jelent. A keresett versenyek egyike. Nyerője Pol Bostijn CHICO-ja (74-3400228) egy tojófejű, rövid testű, biztosan könnyű alkatú, inkább hosszú szárnyú madár. Ma a Bostijn dúcnak feltétlenül parádéslova, úgy, mint valamikor Benoni és Pasport. A galamb ezzel a győzelmével két nemzeti első – Brive 680 km, Argenton 550 km – és egy nemzeti 2. díjával, melyet Tulle 650 km-ről ért el, a legnagyobb galambok egyikének van kikiáltva Belgiumban. Bostijn mindig óriási mód megpakolva teszi kosárba madarait, így igen nagy összegek nyerői, ha befutnak. Hírnevüket ez háromszorozza meg. Én – bocsásson meg érte Bostijn – nem tudok rajta annyira fellelkesedni, mert látom a mögötte meghúzódó kis menedzselési trükköket. Vannak jobb galambok Belgiumban, csak nem Bostijn menedzseli őket. Bostijn anyaga Stichelbaut és a Vandevelde-utódállományok kombinációja, ami alatt Devriendt, Cattrijsse, Van Bruaene – mindegyikből a régit – kell érteni. Mint galambász előtt, Bostijn előtt egyébként meg kell emelni a kalapot, mert hatalmas a tudása, fantasztikus az érzéke, zsonglőr a versenyzésben és művész az óriási pénzek megkeresésében. Egy a kérdés: tökéletesen becsületes-e a galambeladásban? Választ nem tudok rá adni.
MONTAUBAN 850 km körüli a táv. Győztes az idén egy olyan tenyésztő, aki nagyon is tollam végére kívánkozik. Évek óta figyelem, nem olyan sok a csinnadratta körülötte, de a hosszútávú versenyek listáin félelmetes szívóssággal találhatni ott újra és újra, majd megint újra és újra. Nem a kistenyésztők közé való. Az első világszenzációját akkor keltette, amikor 1975-ben egyazon galambjával MÁSODSZOR nyerte meg a St. Vincent nemzeti első díjat! Ez eddig unikum. A galamb négy versenyév során 3 ízben helyezte magát – mindig igen elöl – Barcelonából, 4 ízben pedig St. Vincentből, ebből kétszer is nemzeti első! A második szenzáció az volt, hogy jött egy japán, és megvette 750.00 ft-ért, világrekord áron. Az eddigi 400.000 volt! Ez a madár apáról Desmet-Matthijs, a Kapoen x Groote véréből, anyáról Hector Desmet és Marcel Desmet háttere van. A tenyésztő PEETERS en ZOON (és fia), tavaly 1977-ben egy csomó közbeeső nagy eredmény között, a nemzeti hosszútávú bajnokgalambot is felmutathatta a 75-5118849 KLEINE MOLENAAR „személyében”. 1978-ban pedig a MONTAUBAN nemzeti első díj jutott neki, melyet a 75-5218767 sk hímje nyert meg számára. Fotója egy vasból gyúrt, hosszúkás típusú, teljesen súlytalan modelt mutat, hosszú szárnyakkal, igen értelmes, de vele egyformán nagyon energikus ábrázattal, széles fehér „plasztik” szemgyűrűvel. Bele lehet szeretni, olyan! A verseny 841 km volt számára, igen nehéz volt – 100 m sebességgel nyerte – és 65 km-el nagyobb távot repült, mint a második helyezett, a Decroix testvérek galambja. A Thomas dúc számára ez a negyedik nemzeti első díjat jelentette pályafutásuk során. Apja a Baudewijn-68 fia – ugyanúgy, mint a belga 77 évi hosszútávú bajnokgalambnak is – amelynek az apja a Debaere testvérektől való Desmet-Matthijs a Pursang vérből, de anyai ágon van benne De Meurichy, Vereecke, Ceulemans vér is. Az anyja egy Lietaer-galamb lánya.
A nemzeti győztesek felsorolását egy újabb kuriózummal fejezném be: rendeztek az 1978 évi fiataloknak egy BORDEAUX versenyt, amelynek átlagos távolsága 750 km. Ráadásul kifogtak egy katasztrofális időt, úgyhogy a mintegy 2000 résztvevő fiatalból, mindössze négy érte el aznap a dúcát. Ez pedig hozott egy óriási meglepetést: egy Aarsen Callebert nevű zarren-i (nyugat-flandria) 70 éves parasztembernek, aki ráadásul abban az időben kórházban is volt, két galambja is volt a négy között! A fia mikor kosárbatételnél kikereste őket, nem tudta milyen távolságra vannak felkészítve, de úgy találta, jó a kondíciójuk, mindkettő alatt kb. 15 napos fiatal volt. Az eredmény ismeretes.
A vér: távolabbi Stichelbaut, Labeeuw ésa Matthys, Vichte tenyésztőkön keresztül. Az öreg Aarsennnek három fia galambász, mind eredményes, nagyjából ugyanazzal a törzzsel. Antoon nevű fia – aki berakta őket apja távollétében – 1975-ben Barcelona nemzetközi első díjat nyerte meg egy kék hímmel, melynek nagyapja egyidejűleg nagyapja e két fiatalnak is. Fotóról megítélve őket, két pipaszárlábú, teljesen súlytalan, tűcsőrű, érdekes típusú galamb.
Sokaknak talán száraz lesz beszámolóm, ám úgy érzem, sok tanulságot talál benne az, akinek erre szüksége van! A sorok között is érdemes olvasni.
Általában mindig a reformpárt tagja voltam, de meg vagyok győződve arról, hogy nem okvetlenül kell nagy ugrásokkal előreugranunk. Csak az a reform ér valamit, melyről nem derül ki rövid idő múltán a tarthatatlansága. A reformokat olyan módon kell megalkotnunk, hogy azok tartósan a sport pilléreivé váljanak, s a későbbiekben esetleg finomítani lehessen rajtuk, de megszüntetnünk ne kelljen.
A tizenkettes csapatbajnokságnak egyetlen tiszta és egészséges értelme van, az, ha úgy marad, ahogy ma van. Kímél vagy hajt, mindenki úgy alkalmazkodik a feltételekhez ahogy tud és akar. Célja elsősorban a nagyobb létszámú állományok részére az állományok átlagütőerejét versengés tárgyává tenni.
Miféle korszerűsítésre volna szükség a bajnoksági rendszerben?
Arra, hogy az ne EGYEDÜL a nagy állományoknak kedvezzen, megtalálhassa a maga bajnoksági esélyeit aki kisebb állományt tarthat, s az is, aki csak a rövid-középtávú versenyek, a közép-hosszútávú, avagy a maratoni távú utakat tekinti sportja céljának. Megtartva természetesen a mai – 12 galambos – minden utat végigröptető bajnokságot is.
Ezek mindegyikéhez csatlakozzék a championbajnokság is a legjobb egyéni teljesítményű galambok számára.
E kereten belül m i n d e n k i több bajnoksági lehetőséget is talál a maga számára, s EZ A CÉL.
E különböző bajnokságoknak, közel azonos súlyt kell adni a díjazásban és erkölcsi elismerések terén, de legmagasabb rangúnak mindig az országos maratoni bajnokságot kell tekinteni. (Azért mert a világon mindenütt így van, s e mögött reális szakmai tényezők húzódnak meg.)
Részletezzük:
RÖVID-KÖZÉPTÁVÚ BAJNOKSÁG
Magába foglalja az évi rendes versenyprogram kb. 500 km-ig terjedő útjait, melyeknél nem a kilométer abszolút száma a mérvadó, hanem a kerületi gyűlés, mely az egyes utakat ide sorolja. Akinek ezek a bajnokságok passzolnak, az ráállhat olyan törzs kialakítására, mely erre a legmegfelelőbb. Ez év közben néhány szabad vasárnapot jelent, míg a többiek a hosszabb távokat röptetik. Legyen egy befutó hármas bajnoksága, a 10-es vagy 12-es mellett, a kisebb állományúak esélykiegyenlítése céljából, mely azonban a 10- vagy 12-es bajnokságban röptetőket ne zárja ki. Azaz: mindenki számára nyitott, kicsinek és nagynak. A kistenyésztők itt a hármas és a champion egyéni bajnokságért küzdenek, a nagyok ugyanezért, és a 10-12-es csapatbajnokságért is. Tehát háromféle bajnokságban esély.
KÖZÉP-HOSSZÚTÁVÚ BAJNOKSÁG
Az évi rendes versenyprogram azon 500 km-t meghaladó központi távolságú útjait foglalja magába, melyet a kerületi gyűlés ide sorol. Az alsó kilométer határt jelentéktelen mértékben alulmúlhatja egy-egy egyesület. Az ezt kultiválók is ráállhatnak olyan állomány megformálására, melynek genetikai adottságait az e távokra való különös alkalmasság jellemzi. Ilyenfajta specializált állományokat persze nem lehet máról holnapra kialakítani. Ezért fontos, hogy a reformok hosszú távra szülessenek, és ne jöjjön két év múlva pár hangadó, aki felrúg megint mindent. Ennél a bajnokságformánál is adódnak szabad vasárnapok. Hármas befutó és 10- vagy 12-es csapatbajnoksággal, egyéni championbajnoksággal. Akik csak ezt röptetik, azok háromféle bajnokságesélyt találnak a maguk számára, de ha a rövid-középtávú bajnokságban is röptetnek már hatot.
ÁLTALÁNOS CSAPATBAJNOKSÁG
Akik végigröptetik az összes utat, a hármas vagy 10- 12-es csapatukkal. Megfelel az eddigi rendszernek. Hangsúlyozottan azonos rangot kell biztosítani e bajnokság számára, mint az előző kettőnek, vagyis nem nagyobbat annál! Különben értelmét veszti az előző kettő. Az ezt a formát röptetőknek összesen 9-féle bajnokság-nyerési esélye lehet, három a rövid-közép, három a közép-hosszú és három az általános bajnokság keretén belül. Így hát ne panaszkodjék az általános bajnokságban élversenyző, hogy bajnoksága nem az „első”-számú bajnokság. Megtalálja így is a többletesélyét.
AZ ORSZÁGOS HOSSZÚTÁVÚ BAJNOKSÁG
A kerületi versenyprogramokon kívül, vagy azok egy-egy útját bevonva megállapodás szerinti számban. Lehetőleg három útból, de legalább kettőből álljon. Csak hármas csapatok küzdenek érte, de tenyésztőnként több csapat is szerepelhet. Bajnoka Magyarország azévi bajnokának tekintendő, s itt kell a legfajsúlyosabb trófeákat biztosítani a győztesek számára. A hosszútávú galambok tenyésztése ugyanis jóval nehezebb, mint a többié.
Ez a négy típusú bajnokság a kerületi és az országos versenyzés stabil és tartós kerete. A korábbiakhoz képest a következőkben jelent előrelépést:
Eddig kétféle esély létezett. Csapatbajnokság és championdíj. Most 3-6-9-11 különböző bajnokság nyerésére van mód. Több bajnoksági esélyt nyújtani szinte nem is szükséges, bár ez a keret nem zárja ki újabb lehetőségek kiaknázását sem. (Emlékversenyek, nevezett madarakkal való versenyzés, speciális vándordíjak stb.) Végre megoldódik annak a létszámban többségnek a sikerélményhez juttatása is, akik bár kitűnő galambokkal bírnak és értenek is a versenyzéshez, de külső körülmények folytán (anyagiak, család, lakás) nem tarthatnak annyi galambot, amellyel eséllyel szerepelhetnének a 12-es csapatbajnokságban. Ezek a hármas bajnokságokban rangos szerepléshez jutnak, de csak ha valóban jók. Ezért kell a hármas bajnokságnak nyíltnak lennie mindenki számára. Lehetővé válik, hogy ne kelljen mindenkinek, minden áldott vasárnap galambvárással lecövekelnie a családját. A tenyésztés szempontjából elősegíti a specializálódást. Ez növeli a sportélvezetet, szemben a mai „általános”-sal, mikor mindenki minden távon nem is egészen odavaló galambokkal evickél. Így eredményesebb, mert az egyik a gyorsaság növelését, a másik az állóképesség növelését veszi hangsúlyozottan kezelésbe. A mezőnyök specializáltabbakká, az eredmények biztonságosabbakká, a tenyésztők tudatosabbá válnak.
A felsorolt előnyök cseppet sem csorbítják a jelenlegi, nagyobb állománylétszámokkal dolgozó tenyésztők esélyeit, hiszen ők ugyanazt nyerhetik, mint eddig, sőt 8-10 egyéb nyerési lehetőséggel bővülhet ez, ha minden versenyen részt vesznek.
Egy galamb megítélésénél nem minden jel esik egyforma súllyal latba. Egyesek erősen mások csak kismértékben hatnak a versenyképesség kialakulására, ismét mások jóvátesznek egyes gyengéket, avagy ellenhatnak egyes előnyös tulajdonságok érvényesülésénél. Amikor egy kiállítási ketrecben álló galamb versenyképességét, tehát tulajdonképpeni értékét igyekszünk megállapítani, akkor csakis ezeknek megfelelő mérlegelése alapján nyerhetünk reális képet.
A döntő jelek:
VITALITÁS - IZOMZATMINŐSÉG - SZEM ÉS ARCKIFEJEZÉS - SPECIFIKUS TESTSÚLY - FIZIKUM
Vannak fontos egyéb jelek is, de a fentiekből már a lényeget megtudtuk egy galambról. Az első kettővel kapcsolatban már rengeteg tintát használtam el, így erről most hallgatok. A szem és az arckifejezéshez azonban a következőt: alapfeltétel a kis pupilla, valamint a minél sűrűbben és durvábban szemcsézett szivárványhártya. Enélkül bajosan lehet jó egy galamb. Harmadsorban jön a szivárványhártya színe (vagyis a szem színének gazdagsága). Ez szintén kívánatos és jó tulajdonság, amely a szem jó pigmentáltságát tükrözi, előző kettő azonban fontosabb nála.
Az arckifejezés szintén rengeteget mond a galamb intelligenciájáról, akaraterejéről, küzdenitudásáról, annak, aki tudja ezeket olvasni. Aminthogy egy ember arcából is mindezeket szinte csalhatatlan biztonsággal le lehet olvasni, éppúgy a galambokról is. A klasszisgalambok 70%-át ki tudjuk válogatni bármennyi galamb közül, anélkül is, hogy a galambokhoz kézzel hozzáérnénk, csupán a szem és az arc megítélése alapján, 30%-nál nem nagyobb hibalehetőséggel.
Hogyan lehetséges ez? Válasz: a galambok egy sor tulajdonsága korrelációban (viszonosságban áll egymással). Ha látjuk az egyik jelet, már szinte biztosak lehetünk abban, hogy ezzel együtt más tulajdonságok miképpen jelentkeznek annál a galambnál.
Példa: egy különlegesen fénylő, selymes tollazatú galamb rendszerint extra vitalitású, egyben hófehér orrdudorú, gazdagon szemcsézett szivárványhártyájú, elengedett, rugékony izomzatú is. Miért? Azért, mert ezek mind egy közös forrásból merítik milyenségüket: a bővebb vérellátottságból. Egy egész sor ilyen egymással együttesen jelentkező tulajdonságot ismerünk, melyek pozitív és negatív irányban szinte láncreakciószerűen jelentkeznek.
A szárnnyal kapcsolatosan idézném azt a példát, melyet ott elmondottam. A szárny olyan mint egy lapát. Az a kérdés kinek a kezében van: egy kubikoséban-e vagy egy szellemi dolgozóéban. Előbbi egy nap alatt négyszer annyi anyagot mozgat meg ugyanazzal a lapáttal, mint utóbbi. Vagyis: jó szárny, gyenge izomzatminőség mellett nem sokat ér, gyengébb szárny, jó izomzatminőség mellett mindig sokkal többet ér. A szárny nézetem szerint tehát a teljesítménynek nem alkotója, hanem csak eszköze. Ezért a szárny megnézése nélkül is meg lehet mondani a galamb minőségét. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne törődjünk vele. A gyors galambokat jellemző szárny nem széles lapátszárny, hanem keskenyebb hosszas alakú, csak középszéles evezőkkel. Az ujjtollak (7-8-9-10.-ik) kiugranak, vagyis hosszabbak a többinél, de azért végük ne hegyes (tőr), hanem kerekített legyen, továbbá a másodrendű evezők mintegy 7-8 mm-el rövidebbek az elsőrendű evezők hosszánál.
Az egész galamb megítélésénél legfontosabb marad azonban az, hogy az észlelt tulajdonságok minőségét súlyozni tudjuk, jelentőségüket illetően.
Kaposvár az ország délnyugati részén fekszik. Kerületünk részt vett a megrendezett külföldi utakon (számunkra ÉNY irány), ezenkívül megrendezte a belföldi középtávú bajnokságot is, mely hat 402 km-es Záhony útból állt (K-ÉK irány).
Tagjaink közül nagyon sokan idegenkedtek attól, hogy egyéves és egyéb tartalékgalambjaikat 70-90 fokos szögeltérésű irányban röptessék be, nem is beszélvén arról, hogy ugyanazokkal a galambokkal a versenyidény folyamán mindkét irányból versenyezzenek.
Ezt azzal magyarázták, hogy amelyik galambot egyszer keleti irányban röptettük be, az zömmel mind elveszik, ha É-NY irányú külföldi utakra küldjük. Véleményük szerint tehát helyesebb, ha ezeket a galambokat mindig csak Mosonmagyaróvárba küldjük. Mivel Mosonmagyaróvár azonban átlagosan csak 200 km a kerület egyesületei számára, ugyanakkor kitűnő közlekedési viszonyok közepette rendelkezésre áll egy 400 km-es utaztatási lehetőség is, így utóbbinak sorozatszerű megrendezése mellett kötöttünk ki.
Ez alkalmat nyújtott számomra, hogy e kérdést illetően kísérletet hajtsak végre. Az év folyamán több galambot záhonyi utakról "egyből" átdobtam külföldi utakra, külföldi utakról "egyből" Záhonyba, és külföldet repülő csapatomat - amelyek addig sosem repültek keleti irányból - az utolsó verseny Kolin után következő vasárnap Záhonyból röptettem.
Az alábbi táblázatban látható, az egyes galambokkal végzett irányváltoztatás és annak eredménye is. A versenyek sorrendje a tényleges szerint van feltüntetve. Vastagbetűsek az északi (külföldi) utiprogram útjai.
Az egyes galamboknál lévő bejegyzések:
1= kerületi helyezés
2= pótlistán szerepel, 20%-ból kimaradt
3= indult, de helyezetlenül végzett
4= elveszett
A táblázatból leolvasható, hogy a felsorolt 15 db galambbal a versenyidény folyamán 21 ízben végeztem 60-90 fokos szögű irányváltoztatásokat, minden előzetes átállítás nélkül. Ilyen átállító utakra nem is nagyon adódott alkalom, hiszen az átállításkor a galambnak egymásután következő vasárnaponként kellett általában 400 km feletti utakról jönnie, mert a záhonyi utakat mindig a külföldiek üres vasárnapjain rendezték meg.
A fenti irányváltoztatásokat a galambok simán, minden észrevehető zavar nélkül vették és ezek során mindössze egyetlen veszteség adódott. Ez is azonban a rendkívül viharos hallei úton, így nem bizonyos az, hogy oka az irányváltoztatás lett volna. A 21 irányváltoztatás alkalmával 10 helyezést értek el, és 4 ízben voltak pótlistán, vagyis nem sok hiányzott a helyezésükhöz.
Érdekességre tarthat számot egy-két csúcseredmény is:
A 74-es számú galamb életében sosem repült keleti irányból. A külföldi utak befejeztével, az utolsó záhonyi versenyen indult a következő vasárnap, és ott meglepetésemre, jelentős előnnyel kerületi első lett. Hasonló eredményt ért el Gimesi József sporttársam Kaposváron, akinek 299-ese Záhonyt repülte, s a következő vasárnapon 1329 méteres eredménnyel jelentős előnnyel lett volna kerületünk kolini versenyének elsője, ha...... órabontáskor nem lyukaszt bele a zárórögzítésbe. De hát erről a 299-es nem tehet.
Siófoki sporttársaim mesélték, hogy a Halle versenyük első két egyesületi galambja olyan volt, melyek előzőleg csak Záhonyban voltak. Ugyanez volt a helyzet a bajaiaknál is. Ott szintén két olyan galamb volt Halléból első, melyek Záhonyból lettek átdobva, erre a különlegesen nehéznek bizonyult külföldi útra.
Mindezekből azt hiszem, olyan következtetést szabad levonnom, hogy helyes volt kerületünkben a záhonyi 400 km-es sorozatversenyeket megrendezni. Ez a 400 km kéthetente nagyszerűen kifejlesztette egyéveseink és tartalékgalambjaink izomzatát, rutinossá tette őket és jó kondíciót biztosított. Ezekkel a galambokkal - ha a külföldi 10-es csapatot feltölteni szükséges - jobb eredményt lehet elérni erőnlétük folytán, mint olyanokkal, melyek csak 150-200 km-t röpülnek. Az útirány 80-90 fokos szögbeni megváltoztatása a jelek szerint egyáltalában nem tesz semmit sem egyéves sem idősebb galambok számára, ha azok közepes minőségű postagalamboknak nevezhetők.
Fentieket azért tartottam helyesnek leírni, mivel sporttársainkat - nem csak a mi kerületünkben - hanem másutt is az országban foglalkoztatják ilyen kérdések. Merjünk-e eltérni a megszokott iránytól? Ha az országon belül megfelelő közlekedési lehetőségek mellett rendelkezésünkre áll középtávúnak mondható feleresztési állomás 3-400 km-re, úgy nagyon megéri azt rendszeresen röptetni akkor is, ha az 70-90 fokos szögben eltér a megszokott iránytól. Hogy nagyobb szögű eltérés mellett is lehet-e ilyen formán röptetni? Ennek megválaszolására nem vállalkozom, mert magam nem próbáltam. Előzőre azonban nyugodtan rámondhatom, IGEN.
(Beszélgetés Kertész Attilával, a néhai Anker Alfonz munkatársával galambokról és tenyésztésről.)
Hogy kerültél Anker Alfonz professzorhoz, mint munkatárs?
A versenyeredmények és szakcikkek révén ismertük meg egymást. 1975-ben a Budapesti Postagalamb Olimpián merült fel a munkatársi kapcsolat lehetősége. Anker Alfonz a KA-HYB sertés kitenyésztője, a vállalkozásához olyan egyéneket keresett, akikben intuíciót, elhivatottságot tételezett fel a tenyésztés, a nemesítés ügye iránt. Több neves postagalamb tenyésztő – Újházi Péter, Szappanos István – került így a KA-HYB vállalkozáshoz, akik ma is atyai jóbarátként emlékeznek a „FŐNÖKRE”. Én 1976-ban kerültem a Professzor mellé, és haláláig közvetlen kapcsolatban voltam vele. A hivatalos unka után éjszakába nyúlóan galambásztunk, anyagokat dolgoztunk fel a világ minden részéről érkező információkból.
Milyen jellegű volt ez a galambász munka?
Érdekes volt és sok tapasztalatot szerezhettem egy nemesítő munkamódszeréről, kitartásáról, sziporkázó műveltségéről, ahogy az egyszerű emberrel és a tudósokkal társalgott. Számtalan galambsporttal, állattenyésztéssel foglalkozó újság, kiadvány, levél érkezett hetente Anker Alfonzhoz, Kaposvárra. Figyelemmel kísértük mindazokat a tenyésztőket és eredményeiket, akik elképzelésünk szerint hatással voltak, lehettek egy-egy új törzs kialakításában, kitenyésztésében.
Új törzset, típust akart kitenyészteni Anker professzor?
Igen. Ez volt a feltett szándéka. A KA-HYB sertésfajta kinemesítésének elve a postagalamb-tenyésztésben is foglalkoztatta. Elméleti úton meg kellett határozni először a postagalamb versenyteljesítményét legjobban befolyásoló tulajdonságokat. Folyamatos adatgyűjtéssel – tenyésztőnként, galambonként – követni az elmélet helyességét, illetve a nagy számok tükrében meghatározni az öröklődés módját. Már előttem is sok segítője volt a Professzornak ebben a munkájában, hiszen a kaposvári főiskolán tanuló diákok között, mindig akadtak postagalambászok, akik szívesen inaskodtak a Főnőknél. Az új törzs alapjai a Desmet-Matthijs Klare-vonalra épült volna. Ez volt a kiinduló gócpont. A Professzort nemesítői érzéke a Klare-46 leszármazottai felé vezérelte. Rendületlenül hitt az elképzelésében. Időközben a sok éves megfigyelései alapján közreadta a „Postagalambok versenyteljesítményét meghatározó tulajdonságok öröklésmenetét”. Sokat foglalkoztak ezzel a témával a nemzetközi sajtóban is. Magyarországon kevésbé törődtek ezzel a munkával a tenyésztők, inkább azt nézték, milyen új galambot vásárolt a professzor külföldön. A Repülő keresztrejtvény című könyv nagy siker volt a hazai tenyésztők körében. A könyvért járó tiszteletdíjból támogatta a galambszállítások megteremtésének költségeit (teherautó vásárlás) és számtalan „kisgalamb-ajándék” frissítette a magyar postagalamb állományokat.
Hogy indult az Anker-törzs kialakítása?
A professzor elsősorban tenyészteni szeretett, míg a versenyzésben az egyéni sportambícióit élte ki, hiszen fiatal korában jó sportoló volt, és a küzdés, a versenyzés szelleme később is megmaradt benne, nagyon örült a győzelemnek. Az új törzs kialakítását széleskörű adatgyűjtés előzte meg, majd utána a kiszemelt galamb megszerzése volt a cél. Anker Alfonznak Piet De Weerd tájékozottságát kellett megközelíteni adatfeldolgozási úton, hogy kiismerje magát a tenyésztők és a galambok világában. Az adatok gyűjtésében, kiértékelésében „bedolgozó” munkatársak is segítettek, így én is részt vehettem ebben a munkában. Az objektív adatok mellett számtalan esetben szubjektív döntések is születtek, mert egy ember karaktere, géniusza, meghatározza a megvalósulás irányát, a párosítások menetét, a tenyészcélt. Ilyen ember volt Anker Alfonz is. A tenyésztésre kiszemelt állatokat, galambokat teljesítménye alapján közelítette meg a Professzor, de nem feltétlenül volt döntő a kiválasztásnál. Ha az oldalági rokonok, testvérek teljesítménye jó volt, akkor eltekintett a kiválasztott egyedek teljesítményétől. Több esetben már a fészekben ülő fiókát kijelölte tenyészgalambnak, pedig egy fiatal sokat változik, mire tenyészérett lesz. Például a Verstraete „Gouden Bol” vonalból származó, novemberben kelt első két fiókát azonnal tenyészgalambnak jelölte ki. Az egyik fiatal, robosztus kék hím „Miniszterke” már kiskorában sem tetszett, mégis szerencséje volt a Professzornak a tenyésztésben vele. A galambok kiválasztása eredményeik ismeretében az alábbi fő szempontok szerint történt: vitalitás, szem és arckifejezés, testalkat, izomzat. A négy fő szempont legjobb összhangja – postagalamboknál elvárható legoptimálisabb megközelítésben – a hosszútávú egyedeknél valósul meg. A hosszútávú törzseket alkotó galambok intelligenciája, karaktere, fizikai állóképessége és teljesítményt szolgáló tulajdonságai a versenypostagalambot mintázza. Személy szerint nem szeretek különbséget tenni a rövid-, közép-, és hosszútávú típusú galambok között, de a szakirodalomban, származási lapokban világosan nyomon követhető, hogy a legjobb tenyészetek a hosszútávra specializálódott galambokból alakultak ki, jönnek létre ma is.
Miért jobb a hosszútávú galambokra alapozni, hiszen igen jó közép- és rövidtávú törzsek is szolgálhatnak biztos kiindulási alapnak?
Hosszú távon a galambnak fizikai képességeinek, bátorságának és intelligenciájának valódi értékeit kell mutatnia. Hosszú távon csak olyan galamboknak van esélyük, amelyek soha nem adják fel a versenyt. Még az sem baj ha díjat nem nyer, de bírja a versenyt, a távolságot, a megterhelést. Négy-öt éven át hosszú távon eredményesen repült galambok képviselik azt a genetikai tőkét, ami sok tenyésztő jövőjének alapja lehet. Az más kérdés miként tudja ezt a tőkét kamatoztatni a tenyésztő. Mondok egy gyakorlati példát. A listák tanulmányozása során számtalan esetben hasonló métersebességet repülnek középtávon is és hosszútávon is az élgalambok. Ha választani lehetne a két élgalamb közül, én biztosan a hosszú távon megrepült métersebességűt választanám, mert az a galamb 1000 km-t megrepülve 12-13 órán át képes volt egyenletes, illetve a középtávú galambbal azonos métersebességet produkálni. A középtávú galambot akkor választanám, ha kétszer olyan métersebességet nyújtana mint a hosszútávú, de ilyen nincs. Az előbb elmondottakkal Anker professzor is tisztában volt, és a leendő törzs váza a hosszútávú galambokra támaszkodott. Értékelni kellett a világ legjobb és létező, beszerezhető hosszútávú galambjait. A származási lapok alapján, a rokonok teljesítményeinek összehasonlításával ki kellett szűrni – legalább megpróbálni – az olyan egyedeket, amelyek az úgynevezett keresztezési effektus (heterózis) eredményeként jöttek létre. Ezek a galambok ragyogó versenyzők voltak, de rosszul örökítettek általában. A külső megjelenésben, eredményben a tökéletest mutatták, de örökítésben legfeljebb közepest. Ilyenbe pénzt fektetni nagy kockázat. Sok ilyen eset előfordul, mert egy-egy jó postagalamb verseny- és tenyészértéke lényegében egy hatalmas masszából tevődik össze. A galamb képességét oly sok génkombináció jelöli ki, hogy az úgy, ugyanabban a formában, legritkább esetben tud szülőről utódra átkerülni, különösen olyan esetben, amikor nem rokontenyésztéssel dolgozunk. Szerencsére a természet nem fukar, mert szinte minden tenyésztő állományában felbukkan egy-egy ilyen galamb, csak későn veszi észre, illetve mire megbecsülné, addigra már elvesztette valamelyik versenyen. Így kerültek végül is Kaposvárra Anker Alfonzhoz Delbar, Aarden, Stichelbaut stb. véralapú galambok. Természetesen rövid- és középtávú, alround tenyészetekből is – Janssen, Leus, Desmet-Matthijs, Fábry, Klak, Rijckaert, Vertsraete, Denys stb. ami hirtelen eszembe jut – jöttek be híres galambok. Miért kellettek a rövid- és középtávú galambok? – kérdezhetik az olvasók. Egy bizonyos távra szakosodott tenyésztő galambjaiból, sok értékes tulajdonságot lehet átvenni, ami a hosszútávú vázra eredményesen ráépíthető. Például az Arendonki Janssen-galambok igen stabil, konszolidálódott génkészlettel rendelkeznek, mert a tenyésztési módszer ilyenné tette őket. Igaz a versenyzést ma már inkább csak jelképesen csinálják a testvérek. Az Achiel Leus galambok közismerten fantasztikus harciasságuk miatt nyerték meg Anker professzor bizalmát, pedig a közvélemény egyértelműen rövidtávra alkalmas galamboknak könyvelte el ezeket is. A kitűzött célnak megfelelően kell szelektálni, válogatni és versenyezni, és minden távról előbb-utóbb jönnek a „paripák”. Sajnos a kitűzött célt kevesen tudják maguknak elképzelni és megvalósítani.
Ha Te mégis kitűznél egy tenyésztési cél, mire ügyelnél?
Egy kártyacsomagban bent vannak az alsók és az ászok is a kártyások mondása szerint. Ám a jó leosztáshoz szerencse is kell. A postagalamb-tenyésztésben is kell. Figyelni kell az egyes tulajdonságok öröklésmenetét, versenyzéssel kontrollálni az alapcélt, és a gyeplő a tenyésztő kezében marad. Ha így csinálja, alkotni, tenyészteni kezd az ember és ez már több mint egyszerű galambszaporítás. A mi kerületünkben is több példát mondhatnék erre, sőt bajnok is lett belőlük ha tudta mit akar. A genetikai részre térve, két fő tulajdonságcsoportra hívnám fel a figyelmet. Az additív tulajdonságok mindig köztesként öröklődnek, a későbbi nemzedékekben nem hasadnak. Sok „kishatású” génből álló szerkezetre vezethetők vissza. A jellegek, tulajdonságok létrejöttében nagy szerepet játszik a genetikai determináltság, azaz jó anyagból kell indulni, ha rövid időn belül célt akarunk érni. Az állomány (populáció) teljesítményértéke folyamatosan és meglehetősen biztosan halad előre ezeknél a tulajdonságoknál, ha a szelekciós szempontok és a versenyzési lehetőségek adottak, tehát van mit értékelni. Értékelni, szelektálni és előrelépni csak intenzív röptetéssel lehet. A versenyzési és biológiai tenyészcél egymást támogatja. Fontos testi tulajdonságok pl. szárnytulajdonságok, izomtömeg, izomminőség, testalkat, csontozat stb. – továbbfejlődése egy állományom belül versenyzés nélkül hamis értékelést ad. A tenyésztő ilyenkor gyorsan elveszítheti a tenyészcélt, ha nincs röptetési kontroll. Csupán kézből versenyértéket megbecsülni, kimondani csalóka, de 800-1000 km-t egy évben többször is megrepült galamboknál az egészség és a testi tulajdonságok megítélhetők.
Mi határozza meg egy galamb tenyészértékét?
A galamb tenyészértékét, örökítőértékét az additív tulajdonságokban megmutatkozó szintjük határozza meg. Az állattenyésztők szempontjából genetikában csak képességek átörökléséről beszélünk, és minden tulajdonságnak megvan a maga különleges igénye a környezettel szemben. Hiába örökítené egy galamb utódaira a nagyszerű röp- és tájékozódóképességét, ha nem versenyeztetik, nem takarmányozzák okszerűen, és nem tartják jó dúckörülmények között. Ha az additív tulajdonságok feltételezhetően egy állományban magas szinten vannak, akkor az ilyen törzsből kikerülő egyedek, más tenyészetekbe kerülve is javító, előre vivő hatást fejtenek ki. Ilyen meggondolásból kerültek az Anker-dúcba az előbb felsorolt tenyésztőktől jeles példányok. Az additív tulajdonságok erősen örökölhetők, alig befolyásolja a környezet. Rokontenyésztésre kevésbé romlanak le, de keresztezésre sem történik átütő „csoda”. Az utód azt kapja amivel a szülők is rendelkeztek. Hangsúlyozom az additív tulajdonságok meglévő szintjével legtalálóbban mindig egy egész állományt, törzset jellemezhetünk, nem pedig galambot. Ma igen felkapott törzs, tenyészet az arendonki Janssen testvéreké. Hirdetések tömege hivatkozik a Janssen galambokra. Valóban ilyen világraszóló galambokról van szó? – vetődik fel a kérdés. Én is láttam és fogtam kézben Janssen galambokat, leszármazottait is. Nekem olyan galambok voltak ezek mint a többiek. Bizonyos Janssen típus leolvasható róluk, de ezért janssenek. A Janssen-állományt többek között bizonyos fokó rokontenyésztés is jellemzi. A testvérek valószínűleg nem tudatos elhatározással nyúltak ehhez a módszerhez. A génkészlet az évek során konszolidálódott, mivel az additív tulajdonságok a rokontenyésztésre alig romlanak le. Így a Janssen-galambok egységes fazont, megjelenést kezdtek ölteni és kialakult a „Janssen-típus”. A Janssen galamoknak volt mit örökíteniük, hiszen évtizedekkel ezelőtt igen erős és jó versenyzők voltak. Maguk a Janssen testvérek is elismerik, hogy ők semmiféle tudatos, tudományos elméletet nem vittek a tenyésztésbe, de annál szigorúbb szelekciót alkalmaztak és azt könyörtelenül. Akarva, akaratlanul is elértek egy homogén, stabil, állományukra jellemző génkészletet. Időközben a tőlük elszármazott galambok más állományokba való keresztezésekor kiugró siker született. Elindult a Janssen-galambok karrierje. Kik vettek először? – azok a tenyésztők, akik egyébként is kitűnő, sőt jobb versenyállománnyal rendelkeztek mint a Janssenek. Ezek a tenyésztők előre akartak lépni. A drága pénzen vett galambokat megbecsülték, és sokféle bizonyítási lehetőséget adtak nekik a továbbtenyésztés során. Az ügy sikerét az üzleti megfontolások is támogatták, hiszen hatalmas reklám követi a Janssen-galamb vásárlásokat, tehát újabb emberek próbálkoznak a Janssen vérrel sikert kovácsolni. Érdekük bizonyítani a Janssen galambok nagyszerűségét már üzleti megfontolásból is, de bizonyosan versenyeredményekkel is, ha nem is minden esetben. Ez a folyamat nem elítélendő, mert előre viszi valamilyen ormában a tenyésztés, a sport ügyét. A Professzorral elméleti úton sokszor kielemeztük egy-egy híres törzs hátterét, - mitől jó vagy nem jó például egy Janssen-galamb? A kérdést nehéz eldönteni, de nagy valószínűséggel csak akkor ütött be a várt eredmény, ha az az állomány, ahová bevitték a Janssen galambokat, egyéként is kitűnő volt. A megméretést a versenyeredmények mutatják, tükrözik legbiztosabban. Eredményt felmutatni, tartósan megvédeni, régen is ma is és a jövőben is, csak jó állományokkal lehet. Ha továbbfűzöm a gondolatot, a végén még kiderül, hogy a jó állományokba bevitt Janssen-galambok csupán „megízesítették” az egyébként fenséges ebédet, azaz egymagában a Janssen-galamb sok esetben kevés volt, de erről bölcsen hallgatnak a krónikák. Ettől még a Janssen tenészet továbbra is világhírű marad. A másik nagy csoport, nem additív tulajdonságok köre. Ebbe a második csoportba olyan tulajdonságok sorolhatók, amelyek többségében az állat egészségét, vitalitását befolyásolják. A környezet kialakító hatásától jobban függenek, mint az örökléstől. Kevés gén határozza meg őket és előre nehezen kalkulálhatók. A rokontenyésztésre hanyatlanak. A nem additív tulajdonságok hatásaira a tenyésztők hamarább felfigyelnek, mert a gének véletlenszerű kapcsolódásának folyamán ugrásszerű pozitív változások is megjelenhetnek az adott egyednél, galambnál. A nem additív tulajdonságokkal inkább maga az egyed, az állat jellemezhető nem annyira az állomány. Sokszor a gyengébb képességű, középszerű pároknál jobbnál jobb utódok bukkannak fel, míg a szupernek tituláltaktól csak átlagos utódok születnek. Hát ilyen tréfás kedvű esetenként a természet, gondolnánk, pedig nem az, csak a véletlenek, a különleges génkombinációk (dominancia, szuperdominancia, episztázis) és a környezeti tényezők hatásának a játéka. Anker professzor is tisztában volt ezekkel a törvényszerűségekkel és meglehetősen nagylétszámú tenyészpárt tartott. Kedvelt módszere volt a rokontenyésztés, az általa megkívánt tulajdonságok rögzítésére, de a röptetésre szánt galambjait igyekezett keresztezésből előállítani. Évente sok fiatalt keltetett, mert nagy létszámból törekedett kiválogatni a továbbtenyésztésre szánt egyedeket.
A szakmai beszélgetések során gyakran szóba kerülnek a tenyésztési módszerek. Tudnál mondani ajánló gondolatokat?
Amikor egy tenyésztő egy hím és egy tojó galambot párba állít, akkor óhatatlanul elkezdi magára szabni a „művelése” alatt formálódó és létrejövő állományt, mert az ember a körülötte lévő dolgokra az individuális bélyegeit nyomja rá, és a keze nyomán meglátszik egyénisége karaktere. Ezért nem lehet mindenki egyformán jó tenyésztő, versenyző, mert más-más elképzeléssel, felkészültséggel és tapasztalattal állnak a dologhoz. Így a tenyésztési mód megválasztásánál is mindenki másra esküszik. Nos aki a keresztezést helyezi előtérbe az igyekszik különböző törzsek vagy fajták sajátosságainak egyesítését megvalósítani ugyanabban az állatban. Állandó változékonysággal, sokféle ivadékkal, és esetenként felbukkanó „túlszárnyaló” hatással (heterózis) számolhat a tenyésztő. Itt megjegyzem, nem minden keresztezés eredményeként lesz heterózis, de annál több jó vagy átlagos képességű egyed születik. Akik az egyöntetűség, a tulajdonságok állandósulását óhajtják, azok a rokontenyésztés irányában keresik a megvalósulást. A rokontenyésztésnél a szülőben rejtett ún. rejtett tulajdonságok hamar felbukkannak az utódban, de nem csak a jó hanem a hátrányos tulajdonságok is előjöhetnek. Sajnos a számos előny mellett az alkalmazkodó és ellenállóerő is fokozatosan csökken. Az utóbbi tény véget vethet egy ragyogó állomány pályafutásának, hiszen a röptetés folyamatos alkalmazkodást és egészséget kíván és feltételez. Itt álljunk meg egy pillanatra mert megér egy misét! Anker professzor a KA-HYB sertés megalkotásánál szívesen alkalmazta az apai vonalaknál a rokontenyésztés módszerét. Sok utód tervszerű kiválogatása, ahol ő is személyesen részt vett, határozta meg a munkamenetet. Egy-egy rokontenyésztett vonal kialakításakor a munka hangsúlya a vonalalapító megkeresésével kezdődött illetve kitenyésztésével. Ezek az egyedek képességvizsgálat alapján különlegességszámba mentek, sőt márványtáblák őrzik emléküket kimúlásuk után a tenyésztelepeken. Anker professzor teljesítmény- és küllemi vizsgálat után alapos kutatást, összehasonlítást végzett. Itt érdekes dolgokra lett figyelmes! Több esetben a származási lapok igen szoros rokontenyésztést mutattak, ugyanakkor egyes állatokon nem látszott meg az ilyenkor elvárható, megszokott degeneráltság. A rokontenyésztés és a leromlás nem követte a papírformát. A génkapcsolódások – véletlen folytán – nem okoztak „kötelező” leromlást. A kiválasztott tenyészállatok ennek ellenére a kívánt szintet örökítették a külső és belső értékmérő tulajdonságaikban. Az első példát reprezentálja Alois Stichelbaut törzse. Az egykori flamand szakkönyvekben áttanulmányoztuk a Stichelbaut törzs származását. A pedigrékből sok esetben igen szoros rokontenyésztés tűnik fel, ugyanakkor a versenyzés területén is kiemelkednek Stichelbaut eredményei. Személy szerint nem hagyott engem nyugodni az a gondolat, ilyen erősen rokontenyésztett galambok miként tudnak „győzni vagy meghalni” a levegőben. Nem érinti őket a rokontenyésztési depresszió a velejáró összes hátránnyal? Mitől nyűhetetlen és téphetetlen ez a Stichelbaut állomány? Végül is arra a következtetésre jutottam Anker professzorral folytatott konzultációk során, hogy nem követi a rokontenyésztés sok esetben a papírformás öröklésmenetet, és némelyik galamb a szabályos párosítási sémák után sem lesz „előírásszerűen” rokontenyésztett. Alois Stichelbaut valószínűleg tudományos oldalról nem meditált sokat, hanem ízlésének megfelelően alkalmazta a régóta ismert tenyésztési eljárást, és az általa nevelt fiatalokat mintegy sablonba szelektálta, melynek előfeltétele volt a győzelem hosszú távokon. Nyilvánvalóan a depresszió génjeit hordozó galambok pottyantak ki elsőnek a rostán, de a fennmaradtak hozták versenyről-versenyre a győzelmet, mert a természet bölcs rendelkezése alapján mégse úgy kapcsolódtak a gének, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, hanem „kisrokontenyésztettségi” fokot hoztak lépésről-lépésre az állományba. A megmaradt galambok tulajdonságaikban rokontenyésztettek voltak, de a depressziót hordozó gének vagy nem voltak bennük vagy nem manifesztálódtak. Mindenesetre az állományt jellemző tulajdonságok, a karaktert meghatározó gének felhalmozódtak, és ez adhatta a Stichelbaut törzs hosszú életét és jelszvát a versenyzésben. Az így felhalmozódott gének éltek tovább Marcel Desmet vagy Heinz Fulgoni állományában. De ehhez kellettek különlegesen kiemelkedő „Opgeblazen” „Jounge Blekken” stb. tenyészállatok. Az ilyen tenyészmadarak teszik halhatatlanná tenyésztőjük nevét a postagalambsportban.
Az érthetőség kedvéért kérem, részletezd az egyes csoportokba tartozó tulajdonságokat!
Az additív csoportba, mint már mondtam, sok kishatású gén összegződéséből álló tulajdonságok tartoznak. A tenyésztési módszerekre köztesként reagálnak: intelligencia, karakter, állóképesség. Ezeket a tulajdonságokat „gyűjtögetve” lehet összeszedni, halmozni, és tudatos szelekcióval au utódokban rögzíteni. A rokontenyésztés, keresztezés nem hoz látványos javulást ezekben a tulajdonságokban, de évről-évre javulhat az állomány additív értékmérője a szigorú röptetés mellett. A nem additív csoportba olyan tulajdonságok tartoznak, amit szelekcióval különösebben nem lehet javítani, mert a tulajdonságok bizonyos része monogén öröklődésű, azaz egy „nagyhatású” génhez kötődik. Az örökölhetőség viszonylag korlátozott, ezért nincs jelentősége a hátsó ősökben keresni az előrelépés lehetőségét. A keresztezési kombinációk észrevehetően javítják, míg rokontenyésztésre negatívan reagálnak: vitalitás, ellenállóerő, formatényezők, termékenység, szaporaság, takarmányértékesítő és ezzel összefüggő tulajdonságok, kondíciót tartó és regeneráló képesség. Az utóbb felsorolt tulajdonságok a teljesítményt meghatározóak, és mégis másként viselkednek öröklést tekintve, mint az első csoport. A környezet kialakító hatásoktól – dúckörülmény, takarmányozás, röptetés – nagyon függenek. Az előbbiek ismeretében a keresztezést ajánlom azoknak, akik nem tudományos igénnyel, „nemesítési” szándékkal vágnak a postagalamb-tenyésztésbe, - versenyzésbe. Hamar sikerélményhez jutnak, mert mindig előbukkan néhány átlagon felüli képességű galamb állományukban, és az elért győzelmek, sikerek kiegyenlítik a később jelentkező kudarcokat és megszépül a múlt. A rokontenyésztést alkalmanként, közbeeső megoldásként javaslom, de vigyázni kell mert kétélű fegyver. Azok nyúljanak elsősorban ehhez a tenyésztési módszerhez, akik egységes, jellemző karakterű, „saját” törzset akarnak létrehozni, kitenyészteni. Ez a tenyésztési módszer elsősorban a galamb egészségével összefüggő tényezőket „rontja”, miközben az állomány „nemesedik”, de a felszínre kerülő degenerációt okozó gének véget vetnek a fényes karriernek, mert a természetben az örökletességre és változékonyságra törekvés állandó harcban van egymással. Itt kell megemlítenem, hogy tenyésztőink sokszor eltúlozzák az import galambok értékét. Az egyes földrajzi területeken, éghajlaton stb. őshonos, régen honosult a helyi viszonyoknak a legjobban megfelelő állatfajták vagy típusok jöttek létre sok emberöltőn át, a környezet hatásainak megfelelően. Gondoljunk csak a nálunk kialakult kutyafajtákra, szarvasmarhára vagy sertésre. Ezeket az állatokat a „puszta” nevelte olyanná amilyenek. A szélsőséges viszonyokhoz muszáj volt alkalmazkodniuk. A korábbi évtizedekben még nálunk is voltak olyan hazai postagalamb-törzsek, típusok, amelyek a magyar rögön formálódtak. A helyi viszonyokhoz, szállításhoz jól alkalmazkodtak már nemzedékeken keresztül. Ezt a biológiai nyersanyagkincset lassan felváltják az importált „kultúrfajták”, és az átkeresztezésekkel a helyi állományokat (populációt) kiváltják, és a régi génkészletek részben vagy egészében veszendőbe mennek. A „vért” gyűjtő tenyésztők felkapnak egy-egy nevet, törzset és komoly áldozatot hoznak szenvedélyükért. Ők is valamilyen célért áhítoznak, de mire valamire mennének, addigra újabb név van a csúcson, és kezdődik minden elölről.
Végezetül mi lett az Anker-galambok sorsa?
Az Anker-galambok halhatatlan emlékké váltak a magyar postagalambsport történetében! Az Anker-törzs már nem jön létre, mert a tenyésztés művésze nincs közöttünk. Az Anker-galamb tulajdonosok váltakozó sikereket érnek el, olyanokat, amilyeneket tudásuk, tartási körülményeik, és szerencséjük lehetővé tesz. Saját állományom alapjai a Professzor galambjaira vezethetők vissza, de én még idejében összeszedtem a régi, magyar „pusztai” sportgalambokat és beépítettem génjeiket abba a leendő törzsbe, amit Anker professzor szellemében és tanításában igyekszem létrehozni. Már egységes az új törzs, jellemző a karakterük, és úgy érzem additív tulajdonságaiban is magas szinten van az állomány, mert a tőlem elszármazott galambokkal, keresztezéseikkel kiugró eredményeket érnek el a tenyésztők.
Idén három hónapot feküdtem szívbetegséggel kórházban, de most jól érzem magam. Így hát megint felébredt bennem a közlési vágy. Legelső sorban is mesélni szeretnék sporttársaimnak, hiszen annyi mindent tudok, melyet jó volna ha mások is tudnának. Betegségem alatt többször is felötlött bennem, milyen kár, hogy egy emberrel együtt elfogy az is, amit tudott, pedig mennyire hasznos lenne az a többieknek. Valami komolyan felépített nagy témakörhöz hiányzik az energiám. De egy ilyen „Ez is, az is…” cikksorozat, úgy vélem érdekes lenne a többség számára.
Nemrég nálam járt immár negyedszer holland barátom Gerard van der Pluym Roosendaalból. Minél többet van itt, annál mélyebben látok bele, a belga és holland postagalambsportba, melyet hiába tanulmányoz az ember a szaklapok után harminc esztendeje, mint én, vagy tesz pár villámlátogatást ott, mindig hallhat valami újat, lényegeset, olyan ember szájából, aki ott él és értő szemmel látja környezetét. Mindenek előtt azt, ami a kulisszák mögött van.
Geraard van der Pluym sokáig élt Indonéziában, volt a koreai háborúban Mc Arthur tábornok személyi szakácsa, majd egy vendéglátó egységet vezetett a feleségével s most nyugdíjas. Legjobb barátja Piet de Weerd, a világ első számú profi galambásza, a második talán én.
Piet de Weerd külön szám. Érdemes, érdekes vele foglalkozni egy kicsit. Művelt, általánosan nagy tudású ember. Világéletében a belga hetilapok szakírója volt hivatásosan. Ez biztosíthat egy közepes keresetet, de többet nem. Van viszont egy nagy előnye: foglalkozása a híres, az éppen feltűnést keltő dúcokat meglátogatni, tanulmányozni, róluk cikket írni. Piet volt társai közül az, aki e látogatásokat nem csupán epizódnak tekintette életében, hanem e látogatásokból a lehető legtöbbet hozta ki magának azáltal, hogy tehetségét az alkalommal párosítva, ne csak nézzen ilyen helyeken, hanem lásson is. Mindent jegyzetelt, kiaknázta, hogy a világ leghíresebb galambjai végigjártak a kezében. Nagy gonddal bogozta ki származásuk részleteit. Kereste az összefüggéseket a nagy favoritok külseje és teljesítményszintje között. Kereste az ilyenek egymás közti rokoni kapcsolatait. Lassanként, - noha a valóságban kistermetű ember – egy fejjel kimagasodott a többi szakíró közül, s ma, hogy Vermeijen már nem él, mondhatni féltesttel lekörözi tudásban az összes többi kollégáját. Harminc esztendeje hetente olvasom a De Duif-ot, évek óta a Belgische Duivensport-ot, a Neederlands Postduif Orgaan-t, a Brieftaube-t, heti 100 oldalnyi postagalambsport esik be hozzám. Így nyugodtan mondhatom, eredetiségében, alkotójellegében a sok-sok szakíró-szajkó között Piet de Weerd külön világ. Ő mer újat mondani. A többi koppint újra meg újra, vagy begyepesedett és elmaradt a középkorban, mint Leon Petit, Jan Aerts és a többi kevésbé neves.
Hogy többet keressen, írt pár csodálatos szakkönyvet, amelynek anyagával saját könyvemben – semmit nem másolva – sűrűn foglalkozom, emellett tippeket adott, pénzért, anyagilag nem, de szellemileg rászorulóknak. Például, hogy ezt a galambját tegye össze azzal, hogy vegye meg ehhez a hímjéhez az ilyen és ilyen gyűrűszámú tojót X tenyésztőtől, s hasonlók. Könyveiben százával vannak gondolatok. Mások évente két könyvet adnak ki, sok fotóval, mert az tölti az oldalszámot, és ha van tíz jó gondolatuk, azt elosztják két könyvre, mert az több pénzt hoz.
A magyar galambászvilág számára furcsa világ ez. De ilyen. Rövidebbre fogva a szót, Piet így élt 50 éves koráig. Ekkor meghívták költségeit fedezve Amerikába. Elment tartott pár előadást, mellette meghívták, néhány dúcba szelektálni. Megtette. Kiszedett 80-100 galambból 6-8-at, ezeket megpárosította, és azt mondta a tenyésztőnek, ezeket szaporítsa, a többit hajítsa el. Alig telt el pár év, ezek a tenyésztők egyszerre felugrottak a csúcsra, a többiek nem kis csodálkozására. És ekkor kezdték keresni Piet de Weerd szolgálatait. Rövidesen 1000 dollárt fizettek neki egy-egy dúc megszűrésére, s a fennmaradók párosítása fejében. Nem ő kérte, neki kezdték ajánlani, mert többen akarták szolgálatait igénybe venni, mint amennyit teljesíthetett volna. Így van ma is. Az elmúlt 14 évben egy kisfizetésű hivatalnok emberből milliomos lett Hollandiában. Van 8 tenyészet az NSZK-ban, három az USA-ban, 2 Dél-Afrikában, melyeket patronál, s melyek fizetnek ezért neki. Ezek mellé évente egy-kettőt vállal el újként.
Hogyan csinálja ezt?
Vegyük a 8 német példáját. Előbb egyet választott magának, rövidesen utána hatalmas eredmény, mosoly a többi német részéről, próbálná ezt csak málunk megtenni. Megtette: mosoly másoknál, ott is megcsinálta. Ma százával szeretnének a védőszárnyai alá kerülni. Annak ellenére, hogy az ilyenek évi – írd és mond – harmincezer márkát fizetnek neki. Ez óriási összeg, de ahol pénzre megy a sport, ott kifizetődhet.
Tehát mit csinál?
Csodálatos a galambok képességébe történő beletapintásának érzéke. Jobb, mint bárkinek a világon. Odamegy egy ilyen kiválasztottjához, végigtapogat minden galambot. Ha extrát talál, azt kiemeli, a többit elveti. Aztán párosít. A feléhez rendszerint nem találja meg a megfelelő partnert. Ilyenkor vagy a 30-40-es kis tenyészvolierjébe nyúl és onnan azonnal elhozza a megfelelőt, vagy azt mondja: menjen uram és vegye meg itt vagy ott ezt meg ezt a galambot. Ez a maga madarának az igazi párja. Tudok esetet, amikor az így kijelölt galambot a delikvens – miután az nem volt eladó – délután közepétől reggel négyig iszogatva szerezte meg, mivel a tulajdonos már annyira kimerült a huzavonába, hogy végre odaadta. Természetesen egy kis vagyonért.
Az ilyen pároktól azután elkezdenek költetni. Mégpedig úgy, hogy minden második pár tojást elveszik és aláhelyezik másutt. Szerinte és fia szerint – Henk galambász-állatorvos – egy tojó élete tojáskapacitása 270-300 tojás. Mindegy, hogy ezt 12 vagy 6 év alatt tojja meg. Így hát, ha egyszer valami igazoltan klasszis, akkor az költ egyvégtében télen-nyáron.
Ha van egy klasszis hím, de az igazi párjában nem biztosak, akkor ezt 3-4 ilyen tojóval párosítják, az utódaikat fiatalon 5-600 km-ig megröptetik, kiszűrik, melyikkel a legjobb, és attól kezdve ezzel ontja tovább a tojásokat. Racionális, igazi eredmény, legrövidebb úton kicsikaró módszer. Mi lefinomíthatjuk, de azért gondolatot meríthetünk belőle.
Ha összehozza a tenyészpárjait, akkor megadja a tippjeit, hogy a fiatalokat, egyéveseket, idősebbeket miképpen röptesse az illető, a többit őrá bízza. Ezért jár évente harmincezer márka. Garancia: három éven belül kerületi bajnokká lesz az illető. Ha nem, akkor nem fizet. Eddig mindenkinek kellett fizetnie.
Említettem Piet saját tenyészvoliertjét is. Hollandiában tömegeket mozgósítanak az ezer km-es versenyek, St. Vincent, Dax, Barcelona majd Pau és Bergerac. Ezeket uralják koronázatlanul a Jan Aarden galambok. A Jan Aarden törzs létrehozója - a vázolt módon – maga Piet de Weerd volt. 80 %-ban a háború előtt: Delbar törzsre építette, mely értékét tekintve messze a háború utáni fölött volt. Ehhez egy-egy más galamb került még. Összesen talán 10 galambból jött létre óriási rokontenyésztés alkalmazásával ez a törzs. Ma százan és százan tenyésztik Hollandiában. Jellemző például, hogy 1978-ban is, mindegyik hosszútávú nagy verseny első díjasa, Jan Aarden galamb volt. Nos, Piet de Weerd árgus szemekkel figyeli e nagy versenyek eredményeit. Ha különösen nehéz verseny volt, mert hőség, eső, ellenszél nehezítette, akkor Piet de Weerd elmegy és megveszi azoknak a Jan Aarden törzsbeli galamboknak az anyját, vagy apját, a testvéreit, melyek e körülmények között az első hat díjat nyerték. Mivel majd minden Aarden tenyésztő egy óriást lát őbenne, hát rendszerint meg is kapja amit akar. Ezekből ad aztán patronáljainak 3-4-et, vagy amennyit szükségesnek talál. Itt-ott fordul elő, hogy más törzsből is visz valamit magához, így Hector Debou Koekelarei tenyésztő Périgeux-jének (16-szor a nagy nemzeti versenyek első 10 madara között, ilyen még nem is volt a világon!) egy hímtestvérét és öt húgát vette meg. Jellemző ez is rá. Mert adott egyet belőle Vanhee-nek, ma a legjobb Vanhee-tenyészpár egyik tagja. Adott egyet De Weert testvéreknek, kik 1977-ben Hollandia Maratonbajnokságát nyerték két galambbal. Az egyik a Perigeux húgából van. Ez az a csodálatos érzék.
Receptje patronáltjainál megfigyelhetően a következő a párosításokban: a hihetetlenül szívós, mindent kibíró Jan Aarden galambokat az elérhető leggyorsabb vérrel teszi össze. Ez idő szerint Janssennal, Leus-szal és Van Reeth-el (J. eredet) dolgozik. A szívós, kemény állóképes galamboknak a robbanó gyorsakkal való kombinációja 750 km-ig gyors, kemény nyerő galambokat eredményez szériában.
Genetikai magyarázata egyszerű és logikus. 1100 km + 500 km = 1600 km, mivel az intermedier-mód öröklődik, az eredmény kb. 750-800 km. Küzdenitudás, intelligencia mindkét oldalról, tehát marad az igen magas nívón, amelyet a felhasznált törzsek, és azon belül a felhasznált egyedek még inkább aláhúzottan garantálnak. A gyorsaság: nem olyan gyors, mint az 500 km-es törzsek, de gyorsabb a 6-7-800 km-es törzseknél. És ez itt a „fór”!
E tulajdonságok öröklésmenetét könyvemben részletesen leírtam.
Piet de Weerd egyébként ezekre az örökléstani kutatásaimra volt kíváncsi, ezért jött el 1000 dolláros napok nélkül is egy hétre hozzám Kaposvárra. Érdekes volt.
Geraard van der Pluym is vele volt akkor, és ő azóta is idejár évente. Ő furikázza Piet-et kocsiján, mert ő egy autóbaleset folytán nem tud vezetni. Most éppen Amerikában vannak, hat hétre együtt. Geraard Roosendaalban versenyez, ahol 400 tenyésztő van. Piet párosít neki, Pluym viszont mesterien versenyez. 1977-ben megnyerte pl. az Orleans fiatalok nemzeti versenyét KRAK-om testvéréből tenyésztett fiatallal, melynek anyja Aarden volt Tepas-tól. A tojót Piet szerezte Geraard-nak, az „arany Aarden tenyészpár”-ból, melynek egyik lánya Dafje St. Vincent nemzeti első 11 313 közt, a Kleintje nevű pedig Daxból első 3287 közül. KRAK és testvére Leus galambok. Ezeket nálam fedezte fel Piet. Amint hazament azonnal elmentek Leus-hoz és megvették Krak-om anyját, testvérét. Az ábra mutatja, hogy sikeres volt az út. Pluym aztán még abban az évben amikor itt voltak (1976) visszaóvakodott hozzám és a barátság tulajdonképpen innen ered. Azért jött, hogy kölcsönkérje Piet által legjobbnak ítélt két tenyészgalambomat. PLASTRON-t és KRAK-ot. Odaadtam egy esztendőre, 1978-ra. Örültem neki, hogy így tettem. PLASTRON első két fia 1978 Orleans 580 km-ig fiatalon 5 út 5 helyezés, illetve 6 út 4 élhelyezést repült. KRAK első fia meg egyenesen második Orleans-ból 2000 galamb között. Mindkettőt Aardennel tették össze.
Gondolom érthető az örömöm. Ennyit ezekről a dolgokról.
Érdekes dolgokat hallottam a hollandiai takarmányozási rendszerről is a versenyek alatt. Két évig eleresztettem a fülem mellett, de most már nem tudtam. A versenyről jövő galamb, ha pl. délelőtt érkezik, csak inni kap, enni nem. Este kap egy teáskanál árpát. A vízbe mézet tesz.
A második napon reggel kevés árpa, este kevés árpa. Harmadikon reggel kevés árpa, este kevés árpa. A galambok rendkívül éhesek. Az azt követő napon reggel kevés árpás keverék (fele-fele), este keveréktakarmány, ami belefér. Ezután jön a kosárbatevés előtti nap. Reggel keverék, de kevés, este jóllakásig. A kosárbatevés napján, ha pl. délután van gyűjtés, akkor reggel semmi, kb. 10 órakor keverék jóllakásig.
Azaz, az 500 km körüli távolságú utakra 4 alkalommal etetnek keveréket, a többi alkalommal árpát, egyszer fele-fele arányban. A hét elején éheznek, hogy hét végén óriási legyen az étvágy. Ekkor valósággal felfúvódnak, ekkor jönnek fel a formára. Hozzátartozik, hogy a verseny utáni két napon ki sem engedik őket a dúcból.
A nagy 1000 km-es utakra általában ugyanezt folytatja, de ezekre 8-9 komoly beetetést alkalmaz már.
Az 1000 km-t repülők nem repülnek végig egész programot. Ezeknek csak az a feladata, hogy két esetleg három ilyen utat abszolváljanak. Ehhez 25, 60, 130, 500 km az összes előzetes. Két 1000 km-es út közt 20 nap van. A két legnagyobb főverseny St. Vincent és Dax – ezekből egy-egy van évente – már eleve így van kiírva.
Pluym a fiataljait kb. 18 napos korban választja le. Ettől maga tömi őket. Nyugdíjas, ráér, és szerinte gyorsan megy. Én nem tudom ezt elképzelni. Így nem terheli tenyészgalambjait, gyorsabb az újratojás és… ami neki a lényeg: a fiatalok őt tekintik apjuknak. Olyan bizalmas kapcsolat alakul ki közte és galambjai közt, hogy azok az udvaron is odaszállnak hozzá. Ezt hasznosítja a versenyeken, ahol 1978-ban is, 9 versenyből 8-nak megnyerte az első díját, a 400 tenyésztő ellenére. Sajnos idén abba kellet hagynia, mert a dúc közvetlen szomszédságában egy gázüzem nyitott ki július végén, és attól a perctől kezdve egyetlen farokhelyezést sem szerzett. Reméli, hogy a szomszédok fellépése révén ezt az üzemet kitiltják a lakókörnyezetből.
Mint a többiek zöme is, verseny- és tenyészgalambjaival télen költet egy pár fiatalt, melyhez novemberben párosít. Ezek a fiatalok mennek hosszútávokra júliusban. Meggyőződése szerint ez a téli költetés nem árt a versenyeredményeknek, ugyanezt mondja egyébként Jules Rijckaert barátom is, akinél eredményesebb versenyzőt nehéz találni Belgiumban. Geraard állandó kísérője Piet de Weerdnek, mikor az a leghíresebb dúcokat megy megnézni. Míg Piet a galambokat méricskéli, ő a galambápolókkal beszélget, és a technológiát igyekszik megjegyezni.
Sokat beszél arról, hogy mennyire kell vigyázni a galambvásárlásoknál, mennyire becsületes egy-egy eladó? Elképesztően magas a hányada azoknak, akik az üzletért sok mindenre képesek. Eseteket említ, mikor egy-egy győztes galamb miatt riportot írnak X-ről vagy Y-ról, az beszámol a galamb származásáról, és az ismerős galambászok felkapják a fejüket, mert a környéken mindenki tudja, miből van az a galamb, de az újságban egészen más áll. Vagy: a nagymenők 300-600-1300 galambbal. Mindenkinek van 10-20 híres madara, de ha mindenkinek abból adnak el, akkor mire van a többi??
Látott nagymenőt, akinek 30 páros tenyészdúca van az udvaron. De az igazi tenyészgalambjai – 7 pár – a harmadik emeleten van fent.
Ezért akár Belgiumban, akár Hollandiában ajánlatos tudni, kik a becsületesek, akiknél mérget lehet venni a származásra.
Magam erre az évek során mindig nagyon vigyáztam. Óriási segítségemre volt ebben az a körülmény, hogy olyan barátaim voltak ott, mint Jef Symons, Jules Rijckaert, Gust de Baere, akik rajtam tartották kezüket ilyenkor. De aki csak úgy, egy nagy névnek ír, hogy kérek négy galambot, ott – az említettek miatt – van egy kis rizikó.
A budapesti Olimpián hazánkba került tombolagalambok véleményem szerint igen jó bázist képeznek. Ott a belga szövetség csak ismert, komoly embereket kért fel ajándékgalamb adására, és ezek többsége igyekezett valóban jót küldeni.
Vannak esetek, amikor a név a fontos. Olyan törzseknél, melyek alkottak valamit a postagalambsport történetében. Melyeknek galambjai a tenyésztők százait, ezreit emelték fel tisztavérben, vagy a legkülönfélébb keresztezésekben. De eltekintve ettől a tucatnyi névtől, nem lényeges a nagy hírnév. Olyanfélék az igazán érdekesek, akiknek kis állományuk van 4-5 tenyészpárjuk, 20-30 özvegy hímjük, de ezzel vannak fenn a csúcson. Belgium 1978. évi maraton bajnokságában Hector Debou koekelaeri 75 éves öreg tenyésztő a 14-ik. Van 4 tenyészpárja, 20-25 özvegy hímje. Belgium 1978. évi maraton bajnokságában Debou a 14-ik, első Bostijn a maga 4-600 galambjával, második Vanhee jó 1300-al. Én úgy vélem, hogy Debou miniállománya több garanciát ad egy madarat keresőnek, mint a másik sokszázas állománya. Jóval, összehasonlíthatatlanul kisebb, átdolgozottabb a szűrő, amiből kikerülnek a galambok.
Aztán vannak Belgiumban olyan nemzeti versenyek, mint Narbonne, Pau, Tulle, tipikusan és évről évre, melyek nincsenek úgy az érdeklődés fókuszában, mint pl. St. Vincent, Limoges, Barcelona, Perigeueux. Előbbieken 1000-1500 galamb jön össze, utóbiakon 3-7000. A speciálisan üzletelők közül nem egyet meg lehet nevezni, akik pontosan ezeket a nemzeti, de kevés érdeklődéssel bíró versenyeket célozzák meg, többnyire jó sok galambot bevetvén. A cél nem az, hogy mennyire értékelik e nemzeti első stb. díjakat a belgák maguk. Nem. A cél az, hogy a népes széles e világbóli vásárlószándékú külföldiek előtt, a jóhangzású nemzeti díjakat lehessen felvonultatni egy-egy galamb esetében. Azok ugyanis nem látnak a kulisszák mögé. Bostijn, Vanhee – bár valóban óriásai e sportnak -, ezeket a versenyeket nagyon tudatosan játsszák meg. Itt még nemzeti első díjas tojókat is lehet kimutatni, de sosem írják meg hány közül, ugyanis 325, vagy 380 ez a létszám.
Rengeteg árverési katalógust látok szaklapjaimban. Számomra ezek rendkívül érdekesek, mert ezek útján lehet bepillantani egy-egy jelentős állomány vérösszetételébe, a nevesebb madarak rokoni kapcsolataiba, részletesebb teljesítményeire, egyszóval értékes ismeretanyagot lehet szerezni belőlük. Rendszerint a januári, az augusztusi fiatalok „rundóját” bocsátják árverésre azok, akik elég jók ahhoz, hogy ezt érdemes nekik. Egy-egy ilyen árverési katalógust a különböző szaklapok adják ki. Itt mindig meg van adva az eladásra kerülő fiatal gyűrűszáma, majd az apja ismertetése vagy 10-20 sorban, ugyanúgy az anyjáé. Ily módon remek képet nyerhetni az állományról.
Ezek a katalógusok másrészt azért nagyon érdekesek, mert az árverést követően közlik az elért összárat, az átlagárat és a katalógusszám szerinti egyedi árat. Érdekes az átlagár, mert Belgiumban ismerik egymás értékét az emberek! Ez tükröződik ebben. A cseppnyi állománnyal bíró Rijckaert legutóbbi árverésein a darabonkénti átlagár meghaladta a 13 000-et. Másoknál 5-6, egyeseknél 2-3 ezer Ft is. Ez viszonyítási alap egyben. Megint csak viszonyítási alap az árverésen belül az, hogy melyik párnak a fiáért mit fizettek. Ez tulajdonképpen a belga postagalambsport tankönyve
A benne ismerős már tudja: amikor az eredményeket felsorolják versenyenként, de nem írják oda az induló létszámot, akkor nyilván kicsi volt a mezőny, ezért szemérmesen átugranak felette. Vannak helyi versenyek, ahol 75 galamb indul és az illető maga tesz be ebből 35-öt. Nyilván, hogy így fest az eredménye: 1, 2, 3, 6, 7, 8, stb. A galambot persze mint első díjast szerepeltetik. Ha egy galambról csak az van odaírva 6x 1. díj, s nincsenek ezek részletezve, akkor többnyire arról van szó, hogy a galamb 2-3 alkalommal volt tényleg első, a többi úgynevezett duplázás. Mondjuk olyasféleképpen mikor egy kerületi első 3-szor elsődíjas, összevont kerületi, röpcsoporti és egyesületi. Avagy első egy versenyen, ahol egyéveseknek ezen belül külön listája is van, így az első esetleg „két” első díjat repül ilyenkor. Az ilyesmiket érdemes ismerni. Amelyik galamb valódi hat első díjat nyert, annál felsorolják azt külön-külön, indulószámokkal együtt. A komoly tenyésztők azért maguk is elhagyják az ilyesféle ködösítéseket. Amikor Raul Verstaere azt írja BOL-járól, hogy negyvennégy különböző elsődíjast költött, akkor ez szó szerint értendő. Ő többnyire közli: első innen vagy onnan 1245 galamb közt. Teheti, mert tényleges eredmények vannak mögötte. De tíz tenyésztő közül hét ködösít.
Azt azonban tudni kell, hogy Belgiumban sokszor csak pár száz galamb indul egy versenyen. De ott 200 galambos mezőny olyan, mint nálunk 4000-es. Azért mert náluk minden kosárba tett galambot meg kell rakni pénzzel, így csak olyat tesznek be, mely arra az útra fel van készítve, így esélyes a pénz visszanyerésére, illetve megtöbbszörözésére
Nálunk 4000 galamb közül van 200 ilyen, a többi esetleg várható.
Nagyon érdekes figyelni a nagyobb versenyek díjlistáit is. Ezek sokat mondanak! Ott közlik azt is, mennyit nyert a kérdéses galamb.
Vegyük az 1978 évi St. Vincent-et:
1. De Zutter 5000 bfr
2. Brouckaert 41119 bfr
3. De Geyter 13034 bfr
4. Ledeene 140 bfr
5. Lefebre 1800 bfr
6. Van de Vijver 42080 bfr
48. Van Ceulebroeck 58350 bfr
Vagyis: a negyedik fillérekért repült, és az első 100 között a legnagyobb pénzt Daniel Van Ceulebroeck vitte el. Sok esetben valakinek az első helyezett galambja csak vajaskenyeret hoz haza, de a 35-nek érkezett sokezres összeget. Mert emez volt megfogadva, amaz nem. Nem számított rá. Hiába lett első a szürke galamb, az továbbra is szürke marad, hacsak nem ismételget, a 35-ik újból öregbíti hírnevét, mert: sok pénzt hozott.
Ez a szemlélet. Furcsa kissé, de így van. Tudni érdemes azt is, hogy Belgiumban a díjlista 33%-os, nem úgy mint nálunk 20%.
Nagyon érdekes, hogy míg a 40-es 50-es években egész Belgiumban csak kb. 300 tenyésztő vett részt a nagy hosszútávú versenyeken, ma ezeknek a népszerűsége óriási és igazából csak ezt számítjuk elitnek. Egyáltalán Belgiumban, Hollandiában, Angliában kifejezetten a hosszútávú versenyek – 700 km és afelett – azok, melyeknek súlya meghaladja az összes többiét. Általában ezekre 2-3 galambot tesznek be, szaporodnak azok, akik 7-8 galambot. De az üzletet kultiválók – Vanhee, Vereecke stb. – 30-100-at is
Véget ért a versenyszezon. Úgy gondolom, mindenki számára kemény igénybevétel volt, ez a 11 hétig tartó megszakítatlan versenyzés, arról nem is beszélve, hogy madarainknak még inkább az volt. Úgy hallani, többnyire nagyobb volt a veszteség, a korábbi évekhez viszonyítva, s nem csupán katonák, tisztesek hullottak el, hanem még híres tábornokok is. De hát 90%-ban ez a galambsors.
A hazai galambász közvélemény is egyre erősebben foglalkozik a lakóhely és a versenyek eredménye közötti összefüggések kérdésével, sőt ami örvendetes, nem szubjektív, halandzsa szövegekkel, hanem megalapozott érvekkel, higgadtan, és logikusan.
Igen, a lakóhelyi adottságokkal számolnunk kell, akár mint tartósan kedvező, vagy kedvezőtlen tényezővel, akár mint egy-egy versenyre kiterjedően pozitív, avagy negatív – széljárás – meghatározóval.
Legutóbb, a júniusi szaklapban, Dabis László egészen remek szakcikke jelent meg e témakörben, de mindenfelől egyre többet hallani, mennyire számon tartják a széljárásokat és azok összefüggéseit egyes versenyek eredményeivel. A Dabis-cikk logikus gondolatokra épül, világosan érvel és teljes mértékben igaza is van. Mindössze az utolsó hasábot lett volna előnyös elhagynia, melyben arról ír, hogy métersebesség korrektúrát kellene alkalmazni egyes irreálisnak bizonyuló versenyek esetén. Semmiféle métersebesség korrektúrán ne törjük a fejünket, mert igen messzire vezetne, ha belekezdenénk. Hiszen annyi de annyi „igazságtalansági faktor” szerepel minden versenyen, minden bajnokságon, hogy neki sem szabad veselkedni, még gondolatban sem.
Egyazon kerületen belül ellenszélkor hátrányban van az, aki hátrébb lakik. Hátrányban van a közelebb fekvő, amikor erősebb hátszél fúj. A harmadikat az sújtja, ha egy széles területen fekvő kerületben pl. a legnyugatabbra fekszik – ez vagyok én – s erős ÉNY szél van. Ilyenkor nem rúg labdába, mert az a szél, mely a zömöt hátulról hazáig tolja, ugyanaz nekem nagyobb távolságon át, heves oldalszelet jelent. A negyedik a kerület olyan szélén lakik, ahová csak igen kevés madár tart, s azok nehezen válnak ki a tömegvonzás alól. Az ötödik lakóhelye előtt közvetlenül hegy magasodik, amit ki kell kerülniük. A hatodik csak kevés galambot tarthat, így már induláskor esélytelen a nagy létszámot felvonultatókkal szemben. A hetediknek inkább hosszútávú állománya van, a röpcsoportja viszont pont rövidebb utakat röptet. A nyolcadik esetében éppen ennek a fordítottja jelenti a hátrányát. A kilencedik minden második versenyen szolgálatban van, a felesége pedig nem elég lelkes, a tizediknek… és így lehetne hosszasan sorolni az okokat, melyek a különböző versenyzőknek eláztatják a bajnokságban való szereplését anélkül, hogy rossz volna az állományuk, vagy rosszul csinálták volna. MÉGIS: az ilyeneket, valami plusz vagy mínusz pontokkal kiegyenlíteni olyan volna, mint a tengerbe lavórral vizet hordani.
Nekem magamnak 1979-ben – Fortunánál való kegyvesztettségem miatt – három olyan versenyem volt, melyeken a guta kerülgetett. Ahol nem a galambok képessége, hanem a hátszél ereje döntött. A legfájóbb a Július 7.-i Teplice volt, mely nem csupán röpcsoporti, hanem nagykerületi bajnokságba számító, sőt televíziós versenynap is volt.
Az előző két hasonlón a madaraim simán megrepülték a 7-7 – igen jól fekvő – helyezést. Erre a harmadikra a 12 legjobb képességű madaramból 11 jött össze, szuperállapotban. Nos, gondoltam, most 10 lesz. EGY lett a nagykerületben. Az addigi legkiemelkedőbb Teplice-i érkezési idő – 12.43 – helyett 10.16-kor érkezett ez a madár, igen ám, de a 100 km-el hátrébb fekvő Hódmezővásárhelyen ugyanakkor már tömegével rögzítették a madarakat. Majdnem 2000 m/p-es átlagsebesség 700 km-en, s a nagykerületi utolsó helyezett 1600 m/p-el került listára. Reális verseny volt, ahol a galambok képességük szerint tudtak a listára kerülni? Aligha. Heves ÉNY-i szél kellett hozzá, és az ugyanoda fújt amerre a versenyző madarak 80%-a tartott. Azaz a Tisza vonalára. Ebben a zömben egy sor olyan madár fújódott játszi könnyedén haza, mely egyébként nem lett volna képes a távolság időbeni lerepülésére, s jaj volt a legnyugatabbra fekvő egyesületek madarainak, mert azokat ugyanez a heves szél oldalba fújta, sőt ha miatta továbbjöttek egy kicsit a tömeggel, akkor szembe is. Ilyenkor egyszerűen nem lehet labdába rúgnunk. Tavaly egy, idén három ilyen irreális út volt, ahol nem a madarak képessége, hanem az időisten döntött. Hiába helyeztem azután a negyedik úton újra hetet, négy versenyen egynek a kiesése végzetes.
Mindamellett eszembe sem jut igazságtalanságot kiabálni, csak pechet emlegethetek, s reménykedhetem, hogy jövőre nem pont ilyen nagyfontosságú versenynapokon lesz ilyen fenékfúvás ÉNY-i irányból. Viszont ha netán 2-3 ellenszeles út fordulna elő, majd amazok a sporttársak szívják a fogukat, - amit nekik se kívánok – meg amúgy is valószínűtlen.
Az életet nem erőszakolhatjuk meg, a lakóhelyeinket nem változtathatjuk meg, mert ha az 5000 galambászunk tatabányai módszerrel össze is költözne, ez már akkor kiterjedést eredményezne, hogy ott is számítana melyik végéről fújt vasárnap a szél. Ehelyett azon kell munkálkodnunk, hogy lehetőségeinken belül csökkentsük a terhelő tényezőket. Minél nagyobb kiterjedésű területegységre szóródik szét egy azonos díjlistára versenyző csoport, annál inkább ajánlatos a bajnokságot eldöntő utak távolságát növelni, s a rövidebbekét mellőzni. Utóbbiakat kisebb versenyző csoportokon belül is lehet bonyolítani. Minél nagyobb ugyanis egy-egy út távolsága, mondjuk 550 km-el kezdődően, annál reálisabb díjlisták alakulhatnak ki. (Az esetemben felsorolt Teplice kivételes véletlennek számít.) Még egyszer: belföldi bajnokságainkat 3-4-7 egyesület összefogásával rendezzük, legyen néhány 4-500 km-es út a röpcsoporti, és minimum három 6-700 km-es út a nagykerületi bajnokságra. Végül: minimum két 1000 km körüli út – lehetőleg Aachen és Köln – az országos hosszútávú bajnokságra. A röpcsoporti és nagykerületi bajnokságok kitehetnek legkevesebb hét utat, Így a kocsik terhelése sem túl nagy, vannak szabad vasárnapok, s válogatási lehetőség is a tenyésztők számára. Mindenek előtt a nagykerületi, és az országos hosszútávú utak esetében, már elmosódnak a dúcfekvés okozta vélt, vagy sokszor tényleges hátrányok. Az országos hosszútávú utakkal kapcsolatosan azonban újra hangsúlyoznám: az 1000 km-es utaknál, a péntek délbeni feleresztés ajánlatos, hogy rossz idő esetén is vasárnap estig lehetőleg záródjanak. A másik: ezeknél az utaknál nem szabad holtidőt alkalmazni, mert az sok igazságtalan eredmény-alakulás forrása. Ilyen versenyeken, az érkezési idő és a távolság eredményezi a számítandó métersebességet. Ha egy galamb éjjel képes megjönni, az kivételes, és elismerendő! A holland EIJERKAMP híres „NACHTVLIEGER”-je például háromszor csinálta meg ezt a „kunsztstikszlit” . 1971. és 1973. után 1974. július 26.-án 13 órakor a 920 km-re fekvő Bergeracban felengedve, szombat reggel 03.55-kor stoppolva nemzeti első! Vére tiszta Desmet-Matthijs, ugyanúgy, mint a csodálatos képességű 888-as, apai ágon RIK, anyai ágon pedig GENAAIDEN véréből való.
1979-ben a barcelonai nemzetközi mezőnyt 08.30-kor engedték fel pénteken, és az vasárnap este 22.00-kor záródott. Az első galamb 1045 km-t repült, és szombaton 10.30-kor került órába. Tulajdonosa Robert Gijselinck, kit személyesen is jól ismerek már évek óta, de madaraira sose fájt a fogam. Érdekesség, a győztes anyja egy Jules Rijckaert galamb, a Negus és a David véréből, azaz a FAKIR-ral legszorosabb rokonsággal. A nemzetközi második az öreg Dusarduyn galambja 1116 km-t repült, és 11.37-kor került órába. A madár az ő világhíres háború előtti törzsének és Delbar vérnek a kombinációjából való. Harmadik a nemzetközi szövetség elnöke Raoul van Spitael - 1029 km 10.02 óra – neki régi, nagyon híres saját hosszútávú törzse van. Az első francia versenyző Troquoy 900 km-ről 12.00-kor (azaz nem számottevő), az első nyugatnémet egy Rasch nevű tenyésztő 940 km távolsággal 09.40-kori stoppolással, a legjobb luxemburgi Briemeyer 950 km-ről 13.45-kor. A holland második Van Elsakker a híres hosszútávú Aarden fészekből, Steenbergenből, természetesen egy ilyen madárral 12.50-kor 1145 km-ről.
Az immár legendás versennyé váló St. Vincent idei verseny 18 109 madarat mozgósított, kerek kétezerrel többet, mint az előző évben. A madarak pénteken 13.00 órakor startoltak, és szombaton 11.05-től kezdtek érkezni. A győztes Merv. Westerhuis, egy igen érdekes származású madárral, mely erősen rokontenyésztett és egészen közvetlenül régi Aarden eredetű, valamint olyan madarakkal rokon, melyekből maga Aarden is lényegbevágóan merített (Schouteren régi katonai galambokból nyert madarai). A nyerő egy ritka kovácsolt, finom kisebb testű madár. 76 őszi, melyet 77 nyarán pár úton óvatosan beröptetett, 78-ban aztán már St. Vincent 1033 km-re menvén, az ott indított 16 354 galamb közül 84. (hátszeles út volt) ezért tulajdonosa nem volt elég biztos még benne, hogy valóban jó madárral van-e dolga. 14 nap múlva betette Barcelonába, ahonnan 12 óra körül érkezvén igen jól, elöl fekszik a listán. A távolság 1100 km felett. Idén aztán megütötte a főnyereményt.
A másik nagy holland maratoni versenyen – DAX – pénteken 13.00-kor eresztették a madarakat. Ez hátszeles útnak bizonyult, 1460 m-el nyerte H. Vermeulen, madara szombaton 06.40-kor került órába 942 km-es táv mellett. Öt különböző vérből származó kombináció, ezért származását nem részletezem. Csak az érdekesség kedvéért sorolom még ehelyütt a PAU nemzetközi első díjas sk – erre az alkalomra skcs – galambját. A verseny előtti időben kitörte a bal szárnyán az 5. és 7. elsőrendű evezőjét. Egy fehér díszgalambtól kiszedett két tollat ragasztott be gazdája – Hein Van der Heyden – helyettük, s ezekkel szállta meg nemzeti győzelmét! A nemzetközi listán 4.! Cikkem célja ezúttal nem a nemzetközi maratoni versenyek idei eredményeiben való tallózás, hanem inkább az, hogy rávilágítsak arra, hogyan alakulnak ezek a versenyek. Mikor engedik őket fel, és mikor érkeznek, milyen távolsági különbségek adódnak.
Látható, hogy e maratoni versenyeket szigorúan úgy engedik fel, hogy aznap galamb ne igen érkezhessék meg egyetlen versenyző dúcába sem. Ez az igazságos végkimenetel alapja. Ha lehetséges volna, hogy az ország egyik részébe a legelsők beérkezhessenek, másutt viszont nem, akkor igazságos konkurálási lehetőségről nem eshet szó. Így azonban igen. Az 1100 km-es Barcelonából 08.30-kor engedték a nemzetközi mezőnyt, a holland maratoni utakon 13.00-kor. Ezt azért tartom szükségesnek leírni, mert itthon – komoly tapasztalatok híján és saját elképzelésből – sokan úgy vélik, reggel kellene engedni. Óriási baklövés volna, és tönkretenné az igazságos országos versenyzés lehetőségét.
Magyarországon a hosszútávú versenyzésnek mindig hagyományai voltak. Abban az évben amikor Horváth János híres rákospalotai tenyésztő, csodálatos képességű 393/31 kkh-je országos championgalamb lett – 1933-ban – akkor például a következő programot röptették. Hegyeshalom 155 km, Melk 300 km, Passau 440 km, Regensburg 550 km, Nürnberg 646 km, Frankfurt 810 km, Aachen 1050 km. Hét verseny 3952 díjkm. Tulajdonképpen nem sok út, de jó erős.
A háború kitöréséig nagyjából ez volt a program, majd utána az első években csak 250 km-es belföldi versenyek képezték a bajnokság alapját. Külföldről 1951-ben röptettünk megint, először Csehszlovákiából, majd 1952-ben következett újra az első komoly hosszútávú út: Schwerin, ami Rostokkal egyenértékű. Nem emlékszem már hány galamb indult Nagy-Budapestről, de azt tudom csupán négy galamb tudott aznap hazaérkezni, melyek egyike a mi Ramóna nevű tojónk volt. Ezután folyamatosan röptettük Berlint, Rostokot. Tisztán kiolvasható volt a listák tanulmányozása során, hogy az aznapos galambok száma, szériaszerűen nőtt, sőt már Szeged tájékán is adódtak aznapos madarak, pedig ott a táv 1000 km feletti! Világosan felismerhető volt a tendencia, hogy az állományok az évek során ráhangolódtak ezekre a távokra, s a fejlődést nem lehetett nem észre venni.
A hatvanas években a Délkerületiek is felismerték, hogy az Olimpián két év alatt 10 ezer díjkm-es madarakat úgy lehet kiállítani, hogy nem röptetnek hosszútávot, hanem csak rövidebb távokat, de azt sokat. Ezeken a galambok hetente kosárba kerülhettek és a legjava – emlékezzünk csak Rucz János nagyszerű madaraira – valóban 10-11 ezer díjkm-t mutathattak be a listáikon. Ez aztán új irányzatot hozott, melyben a Mátravidéki Erőmű versenyzői jártak az élen. Aradi László a kor vitathatatlanul legnagyobb versenyzője, például szombaton Drezdából élen jött madarait, délután berakta Mosonmagyaróvárba, s nemegyszer onnan is díjat hoztak a szerencsétlenek. Ez volt a „nem hosszú, de minél több út” koncepció maximuma. Így egy darabig elfelejtődtek a hosszútávok. A hetvenes években újra felélesztették az országos bajnokságot hosszútávú versenyek formájában. Erre egyre nagyobb mérvben odafigyeltek igen széles körben a tenyésztők. Sajnos az akkori szövetségi tűzhöz közelebb lakó tenyésztők zöme érdektelennek látta magát ezeken a versenyeken, amire – nem törődvén a köz legalább kétharmados többségének véleményével – eltörölték megint ezt az országos hosszútávú bajnokságot. Azóta csak egyes kerületek – legfőképpen a Nyugat – szorgalmazták tovább a hosszútávú utakat, igen helyesen. Most a közvélemény nyomása egyre erősebb lévén, újra előtérbe kerül a gondolat. Ezt mind szakmai, mind érzelmi okokból teljes mértékben támogatom.
Miért nem lehet meg egy ország postagalambsportja hosszútáv nélkül? Mert a galambok minőségének legjobb karbantartója mindig a hosszútáv. Természetesen erős mezőnyt feltételezve, 800-1000 km-es élgalambok kizárólag olyanok lehetnek csupán, amelyeknek a szervezete, a teherbírása jóval nagyobb az átlaggalambénál. Hosszútávú menővé csak olyan madár lehet, melyek többet bírnak, szívósabbak küzdenitudóbbak, értelmesebbek. A rövid és középtávú versenygalamboknál a szervezet, a szívósság, intelligencia viszonylag kevésbé alapfeltétel, annál inkább a gyorsaság. Ez abból következik, hogy kevesebb órát szállítódnak, kevesebb órát repülnek, nem megy az erőkifejtés kötélszakadásig. Ez hosszabb időtávon azután, igen fontos képességek leépüléséhez vezet a fajtában, a degeneráció veszélyét hordozza.
Minden országban észrevehető, hogy a nagy tenyészhatású nemesítőanyagot az állományokra elsődlegesen a hosszútávú híres törzsek madarai adják. A nemzetközi élmezőnybe tartozó rövid és középtávú állományok legtöbbjének vérében ott találjuk a hosszútávú nagymenők madarainak vérét.
Belgiumban és Hollandiában a hosszútávok soha nem látott reneszánszukat élik. Ott ahol ezelőtt 20 évvel csak kb. 300-as szűk elit foglalkozott ezeknek a röptetésével, ma ötvenezerre tehető azoknak a száma akik ennek hódolnak. Nem is csoda, ha igazi nemzetközi rangja csak a hosszútávon elért eredményeknek van. Fenomenálisnak kell lennie annak a középtávú versenyzőnek, aki világhíres akar lenni. Ez valahogy úgy van, mint a profi ökölvívásban. Jóformán alig hallunk valamit arról, ki a középsúlyú világbajnok, az alacsonyabb súlykategóriákról nem is beszélve. Amit mindenki tud, ami mindenki szemében valami: az a nehézsúly. Így van ez a rövid, a közép, és a hosszútávú versenyzés tekintetében is. Ha pedig a széles világ így gondolkodik – s van komoly szakmai alapja is annak hogy így tesz -, akkor mi se dugjuk homokba a fejünket.
A hosszútávú versenyek két kategóriára oszlanak, egyikük az aznapos, másikuk a maratoni hosszútáv. Utóbbi alatt 900-1100 km-es versenyeket értjük. Ilyenek: St. Vincent, Perpignan, Narbonne, Pau, Barcelona, Dax, San Sebastian.
Az egynapos hosszútávokon, 650-850 km, többnyire az egész ország azon versenyzői részt vesznek, akik a megadott gyűjtőhelyekre odaviszik a madaraikat. Gyönyörű versenyek. Itt kemény, küzdenitudó, szívós és gyors galambokra van szükség. Nagyon ritka esemény, hogy ilyen helyeken kedvező időjárás miatt egészen rövid idő alatt záródik a díjlista. Ahhoz igen nagy hátszél kell, mint a tavalyi Holland St. Vincenten. Az első galambok többnyire 1000 m körüli átlagsebességgel jönnek, és ilyen utakon nem hozza haza egyik a másikat, a gyenge galambok nem bírnak lépést tartani, menthetetlenül lemaradnak. Ami ezeken az utakon többször is kitünteti magát, annak minősége felől biztosak lehetünk.
A maratoni utakon mindez még jobban élére állított kérdés. Ezek azok a versenyek, amelyeken nemzetközi versenyeket rendeznek, mert a nagy dúctávolságbani differenciák itt ütköznek ki legkevésbé. Ezeken tehát mindenki egyszerre, egy mezőnyben vesz részt, és ez adja meg a Barcelona, Marseille, St. Vincent, Dax versenyek óriási rangját. Nem véletlen végeredményben, hogy az itteni élgalambok árfolyama a tízszerese is lehet más távolsági kategóriák hasonló mezőnyeihez képest. Ezek az utak évek, évtizedek során, olyan állományokat termelnek ki, melyek örökletes adottságaiknál fogva teherbíróbbak a többinél, ami aztán értékes javító hatás biztosít számukra mindenféle állományban.
Nem szabad tehát hazánkban sem elhanyagolnunk a szervezett hosszútávú röptetéseket:
1.) mert ez az egyetlen módja annak, hogy igen nagy területegységben, akár az egész országban is egyszerre, azonos úton hasonlíthassuk össze madarainkat,
2.) mert a hosszútávú versenyek madarainktól lényegesen többet követelnek, mint azok a versenyek, amelyek nem veszik igénybe az utolsó gramm erőt is. Ez a körülmény a tenyésztőket rákényszeríti az erősebb szelekcióra, a tudatosabb párosításokra.
3.) mert a kibontakozó legjobb hazai hosszútávú törzsek válnak majd a későbbi évtizedekben a hazai postagalambok legjobb nemesítőivé.
4.) mert hazánk postagalambsportjának nemzetközi tekintélyét minden egyéb között a hosszútávú versenyzési kultúránk és eredményeink biztosítják legjobban.
Nehogy valaki azt gondolja ugyanis, hogy nemzetközi tekintélyünket az olimpiák standard kategóriájában elért helyezésünk jelenti. Hiszen mint a példák is sokszorosan bizonyítják, ebben a postagalambtenyésztésben egészen kezdőnek számító országok verik „laposra” a 200 éve versenyző, 100 ezer feletti taggal rendelkező országokat. A legutóbbi olimpiával kapcsolatban olvastam egy belga kesergő cikket folytonos, súlyos – a kiesőházban való – szereplésük miatt, s ebben leírják a tenyésztők teljes érdektelenségét. Megállapítja például a cikk, hogy a 22 ezer tenyésztőt magába foglaló antwerpeni körzetből írd és mond, 35 madarat hoztak be bírálatra, de ebből is egy fiatal volt. Elhiszi valaki a világon – bocsássanak meg érte román sportbarátaink -, hogy a román postagalambsport harmadik a világon? Nem, az olimpia a szórakozás, a barátkozás célját szolgálja. Sosem fognak formulát találni, mely a nemzetek tényleges súlycsoportját megközelítően jelezhetné. Tehát szép és jó, de nem kell túl komolyan venni.
Az ország postagalambsportjának minőségi mutatója mindig is a hosszútávú versenyzési kultúránk és eredményeink lesznek. Ezért hát valamennyiünknek érdeke teljes mellszélességgel támogatni azt, hogy újra kiírjuk – és most már véglegesen – az országos hosszútávú bajnokságunkat, előbb egy, majd fokozatosan bővítve három, esetleg négy úttá fejlesztve azt. Adjuk meg ennek a rangját, szükséges legyen erre rendesebb nevezési díjakat fizetnünk, hogy aztán reprezentatív díjazást is biztosíthassunk neki. Eleinte – egy-két előrelátó kerület kivételével – bukdácsolni fogunk, az eredmények nem lesznek kielégítőek, mivel elszoktunk ezektől az utaktól. De azután évről-évre mindenki észreveszi az elég gyors előrehaladást.
Nem kell mindenkinek részt vennie, csak azoknak, akiknek hosszútávot jól bíró galambjai vannak, vagy aki ilyeneket sejt állományában. Számításba jöhetnek a versenydúcban utolsó évüket abszolváló hadfiak, és azok is melyek a normáltávú versenyeken nagy erőben, de a lista után szoktak érkezni. Utóbbiak közül sok még híressé teszi magát a nagy hosszútávokon! A másik lényeges szempont, hogy ezeket a nemzeti versenyeket úgy kell megrendezni, hogy tenyésztőnként maximálisan háromgalambos csapatok jöjjenek számításba. Ne kergessük bele tenyésztőinket nagy csapatokkal a pusztulásba. Viszont tegyük lehetővé, hogy aki akar, másik három galambbal is nevezhessen.
Az idén a Szövetség vezetősége betervezett egy maratoni, mintegy 1000 km-es versenyt korszerű szállítással. Magas díjazási lehetőségekkel. Ebben az esztendőben – kísérletképpen – az ország egész területére nézve egyetlen röpcsoportban. Úgy vélem nem kell felhördülnünk erre a tervre. Ez megfelel majd azoknak a nemzetközi versenyeknek, melyeket évente 3-5 ország részvételével rendeznek meg.
Gondoljunk Barcelonára, Marseillre, melyben néhány környező kis ország mellett, Belgium, Hollandia és Nyugat-Németország vesz részt. Az NSZK déli része ritkábban vesz részt ezeken, mert bár sok száz kilométerrel közelebb vannak, de madaraiknak az Alpokon keresztül kellene jönni. Így is a versenyen rendszeresen részt vevők mélységi tagoltsága meghaladja a 300 km-t, és évtizedek óta nem vettük észre, hogy ez előnyt jelentett volna egy bizonyos területnek. Évtizedek óta sosem olvastam méltatlankodó írásokat a sajtóban, ahol az eredmények irrealitására panaszkodtak volna. Nálunk 50 km-ért már lecsillapíthatatlan szájtépés folyik. Ha ez így van - márpedig így van és ezt félmillió galambász tudja – akkor miért nem lehetne mindössze 200 km mélységi tagolódást jelentő országunkban ugyanezt alkalmazni? Muszáj Szombatfalván okosabbnak lenni, mint ott ahol százezrek csinálják és régen?
Mit tesznek e nemzetközi maratoni versenyekben a kiegyenlítődésért?
1.) A nemzetközi lista mellett van külön nemzeti lista is. (De csak egy országonként. Belgium mélysége 150 km, Hollandiáé 250 km.)
2.) A mezőnyt nem hajnalban engedik fel, hanem úgy, hogy lehetőleg egyetlen galamb se érhessen haza aznap. Ezzel minden galamb számára azonos feltételeket biztosítanak. A feleresztés lehet 9-10 vagy 12-13 óra is.
3.) A díjlistán a tenyésztő neve mellett minden esetben közlik azt, hogy neki hány kilométer ez a verseny. Ezzel még egy utolsó igazságossági simítást adnak erkölcsi alap formájában.
Amennyiben mi 1979-ben 1000 km-es nemzeti versenyünket megrendezzük az egész ország területére vonatkozóan, akkor a következőket kellene tennünk:
a.) A feleresztés idejét úgy megszabnunk, hogy aznap galamb ne érkezhessen a közelebb fekvő körzetekbe.
b.) Éjszakai stoppolások időrendi sorrendben kerüljenek helyezésre, ha ilyenek netán akadnának.
c. ) Minden tenyésztő neve mellé a díjlistán szereplő első galambjánál legyen ott az, hogy hány km-t repültek madarai.
d.) A feleresztést lehetőleg péntekre kell tenni, hogy szombat estig a normális lefolyású versenyek be is fejeződjenek, mint ahogy ez másutt is van.
A bajnokság eredményét közlő táblázaton – AMINT AZT MINDEN BAJNOKSÁGRA NÉZVE IS KÖTELEZŐVÉ KELLENE TENNI – szerepeljen minden tenyésztő eredménye után az összesen elért egyéni helyezési százalékarány is.
Ha a második világháború után volt olyan galamb, mely világhírnévre tett szert, ez a Janssenék Oude Merckx-e volt. Éppen úgy, mint a bicikliversenyző Eddy Merckx, -melynek a nevét ez a fenomén kapta- sport szempontjából egyedülálló magasságba emelkedett.
Versenygalambként a Merckx nem volt összehasonlítható egy galambbal sem. és mint örökletes tulajdonságokat átadó is talán még jobb volt. Ez az egész tényleg egy kissé fantasztikusnak, és túlzónak hangzik, de a Janssen galambok teljesítményéről szóló írások a korábbi időben ezt bizonyítják. Utódai, különösen azok, amelyek fiától a Jonge Merckx-től származtak, a világ minden részében dicsőséget arattak.
Testfelépítését tekintve kicsi volt, szürkés szemekkel. Első pillantásra nem volt feltűnő galamb, színe világosan kovácsolt, de valamivel sötétebb volt, mint a 019-es és a Jonge Merckx.
Csak ha valaki pontosan talumányozta, akkor látszott csak igazán, hogy a Merckx-ből valami nemesség sugárzik. Ha egyáltalán el lehet mondani egy galambról, hogy okos, akkor a Merckx ilyen galamb volt. Feltűnő volt a teljesen kiegyenlített felépítése, és széles melle.
Első versenyeztetésekor Quievrain-ből azonnal második helyezést ért el, és még születése évében noyoni versenyen első helyezést, öt perces előnnyel. Egyévesként bebizonyította, hogy ő több volt egy reménységnél, és háromszor nyert első díjat. Az utána következő vasárnapon - 1968. június 16.-án - melyet a galambsportban a legnagyobb katasztrófa napjának tartanak, elveszett. 10 nap múlva a tulajdonosok legnagyobb örömére hazatért. Abban az évben nem került már kosárba. Két és háromévesen még négyszer utasította maga mögé össze vetélytársát.
Magas életkorában az Oude Merckx már csak nagy nehézségek árán párzott, a Janssenék eladták őt apjával a Donkere Stier-rel együtt Jules Wouters-nek. (Schaerlaeckens)
A Janssen testvérek híres Bange 51-ének fia. Az Eijerkamp dúc Janssen vonalának egyik alapítója. Oude Bange fia, Olympiade Bange, több mint 50 helyezést szállt. 1971-ben a brüsszeli Olympián a holland színeket képviselte.
Ez a téma úton-útfélen, tenyésztőtársaim körében is, gyakori vita tárgya. Ez a meddő csatározás a múltban is többször fölütötte a fejét, mindannyiszor befejezetlenül. Itt volna az ideje, hogy e tengeri kígyónak megfogjuk a végét. Az utóbbi hetekben ismét többet hallani róla pro és kontra, jóakaratúlag, de inkább ledorongoló módon, viszhangjaképpen szaklapunk ez évi áprilisi számában "Anker" aláírással megjelent cikk nyomán.
A cikk íróját nem ismerem, vele még nem találkoztam. Írásait nagyra értékelem, témáiban, stílusában, szakszerűségeiben egyaránt. Nem hinném, hogy ezen a vonalon bárki is kifogást emelhetne cikkei ellen. Találtak tehát máshol támadási felületet. Említett cikkéből kitűnik, hogy megbírálták, támadták, milyen címen ír valaki a versenyzésről, akinek kimagasló eredményei nincsenek.
Ez ellen a nem új, de igen helytelen, sőt káros felfogás, szemlélet ellen kell szerény szavamat felemelnem és a cikkíró mellé állnom. Közérdekből, és nem a cikkíró védelmében, akinek erre nincsen szüksége, főleg kéretlenül.
Cikkíró által felsorolt életkörülményei folytán látnivaló, hogy nagy eredményekre nem is volt lehetősége. Erről beszélgettem többekkel, mint általában minden megjelent cikkről. Valaki megjegyezte, hogy nem magyarázkodni kell, hanem eredményt kell elérni.
Lám ennyire elfajult e felfogás! Én nem magyarázkodásnak veszem, hanem kérdem ezek után:
Csak azok szólhatnak galambászati témáinkhoz, akiknek versenyeredményei vannak, de nincsenek mondanivalóik, vagy ha vannak, nem tudják formába önteni?
Vagy megfordítva: van valakinek mondanivalója és stílusa is hozzá, de hallgatni kényszerül, mert nincsenek gyakorlati eredményei?
E káros felfogás alapján megtámadhatnánk a zenekritikust, aki váltakozva ír bírálatot hegedű- és zongoraszólistáról, énekesről, karmesterről, operáról, holott nem hegedül, nem zongorázik, nem énekel, nem dirigál és operát sem komponál!
Úgy gondolom erre a példára nincs ellentmondás! Jó volna tehát, ha ezt a káros szemléletet elhagynók, mert csak azt érnénk el vele, hogy az amúgy is kislétszámú cikkírót hallgatásra kényszerítenénk.
Akárcsak az embersportnál, ugyanúgy a postagalambsportnál is ősidőkre visszavezethető a versenytevékenység. Kétségtelen hogy a legrégibb múltba a Távol-keleten lehet a postagalambokkal való versenyzést visszavezetni. Belgiumban az első vasúti szerelvények 1934-35-ben gördültek ki a pályaudvarokról, amelyen már galambot is szállíthattak. Ennek előtte pedig nem kell sok fantázia annak elképzeléséhez, hogy miként szállították a galambokat a feleresztési helyükre. Kézikocsival, kordéval és lovaskocsival szállították kedvenceiket. Gumigyűrűt és rögzítőórát nem ismertek.
A lüttichi kerületben rendezték az első nagyszabású versenyt Párizsból, 1820-ban, mely kb. 300 km-es távolság. A verviersi tenyésztők sem akartak lemaradni és 1823-ban Londonból rendeztek versenyt. Az ember csak csodálni tudja az akkori viszonyok melletti merész vállalkozást.
Ugyanebben az időben alapították meg Brüsszelben az első egyesületeket. Ezeket igen rövid időn belül követte az antwerpeni és a genti egyesületek megalakulása. Nem tréfa, hogy abban az időben, amikor még lovaskocsival vagy kézikocsival szállították a galambokat a feleresztési helyre, a kísérők sokszor 6-8 napig úton voltak, mire a kijelölt helyre értek. Wittouck úr a „Modern Postagalambsport” c. könyvében erről a témáról a következőket írja: „Pinot sporttárs huyi lakos pl. 9 napig szállította a galambokat az orleansi feleresztési helyre. Ez 1845. július 15.-én történt, amikor az orleansi rendőrség pecsétes levéllel igazolta, hogy a galambok épségben megérkeztek a feleresztési helyre. A résztvevő galambok száma 70 db, amelyet 06 órakor szabadon engedtek.
1847-ben a ma is fennálló brüsszeli egyesület 35 db galambot röptetett a spanyolországi Pampelune-ből. Ugyanez az egyesület július 19.-én Lyonból röptetett galambokat. Az első két galamb július 21.-én tért haza, a harmadik, július 22.-én. A mai helyzettel összehasonlítva, ugyanez a verseny, ugyanerről a távról fél óra alatt lezajlik. Ezek a példák nagyon jók arra, hogy fiatalabb sporttársaink is tudomást szerezzenek arról, hogy az akkori időkben milyen nehéz volt sportunkat űzni.
A régi iratok szerint Papelux tenyésztő Ecaussine-ből volt az első aki rögzítő órát használt, de 1881-ig kellett várni, amíg Henrotay úr Vervies-ben a mai órához hasonlító, első rögzítőórát kifejlesztette, amely kartonpapírra rögzítette az érkezés idejét. Ezt követően lassan megjelennek az első tömeggyártásból kikerülő versenyórák is a Toulet és Plasschaert gyári felirattal, amelyek már finomabb kivitelűek voltak, mint a „prototípus”. A gumigyűrű használatát a Reuve Colombophile szerint Rsoor úr találta fel és fejlesztette ki. Ez előtt, a megérkező galambot kellett bemutatni a versenybizottságnak. Mindezek leírásából megismerhetjük, hogy milyen nehéz és rögös út vezetett a modern postagalambsport kialakulásáig.
Tekintsük meg egy régi versenyt képzeletbeli távolbalátónkon. A versenybizottság a galambok vezértollának belső felére bélyegzőt nyomott, majd betűjelzéssel és számmal látta el a galambokat. Ez a szárnybélyegzés helyettesítette a mai gumigyűrűt. A szárnybélyegzést több oldalon is elvégezték, egy esetleges tollkihullás miatt. Előfordult többnapos esős versenyek alkalmával, hogy a bélyegzések olvashatatlanná váltak. A hazatérő galambok megfogása után kezdődött az „igazi” verseny, ugyanis a galambot a versenybizottsághoz kellet vinni bemutatásra. Talán a legnagyobb tortúrát ekkor élte át a galamb, amikor sok-sok kilométerről futva, kézben szállította a tenyésztő vagy futára a kis versenyzőt.
A visszaemlékezést lezárva meg kell említeni, hogy az igazán hosszú távú verseny megrendezése a századunk elejére tehető, hiszen 1902-ben Róma, 1903-ban Ajacció (Korzika) és 1904-ben Madrid volt. Nagyapáink és apáink már abban az időben megkövetelték a galambjaiktól ezeket a teljesítményeket. Pl. a genti „Vriendenbond” az örök városba: Rómába 2835 db galambot küldött, és a Július 13.-i versenyt 217 helyezett galambbal augusztus 12.-én fejezték be. Ugyanez az egyesület 1904-ben 2672 galambot küldött Madridba. A galambokat július 10.-én 5:30 órakor eresztették fel az 1300 km-es távról, és az első galambot, július 13.-án egy maastrichi tenyésztőhöz repült be. Ezt a versenyt augusztus 8.-án tudták befejezni és 139 galambot helyeztek. 1903-ban a lüttichi „Hirondedelle” és a genti „Vindenboond” rendezett versenyt Ajacció-ból és 11 nap után tudták a versenyt lezárni. Ezeket a nyaktörő versenyeket ma már nem rendezik meg, de ezek a versenyek segítettek hozzá, hogy a mai eredményeket elérhessük.
