Kezdetben vala Siscia, a menekülés a Dráva mentén Moosburg (Másik neve Blatográd még a 19. században is) irányába a Glan folyó völgye ma Zollfeld korábban Salafeld...(Márton forrása, Maria Saal, Sabaria)
900-ra a teljes Dunavölgy a turkoké és hungároké (kavarok/székelyek).
Én végsősoron Árpád székhelyének Nyitrát tenném meg nem Braszláv vizivárát.
A 907-es csata után AEthele [Ítélő/Isten ostora] városánál [Hainburg] mellett a kikövezett meleg patak forrásánál temetik el (Tumulus/Németóvár)
Braszláv egy karantán származású karoling-helytartó volt, aki Sziszekből kormányzott. Állítólag ennek neve is mocsárral, nádassal kapcsolatos, ha igaz, hogy kelta eredetű.
Ilyen pl. az a svédországi Bosarvéban előkerült PHANUS REX és RESLAVVA CIV feliratú érem, amelyen a király nevét a hamisító egy másik hibás utánveret nyomán készíthette, és a bajor REGINA CIVITAS feliratot értelmetlenül eltorzította.
Az első simán lehetett egy [B]RESLAVVA CIV veret (BREZALAUS latinul) míg a második (a nagyharsányi lándzsás) egy Otto korabeli német pénz.
Esetünkben, meg máskor is a helyszín meg az idő nagyon fontos.
Mint írod; Az arab nyelven író zsidó kereskedő, Ibrahim ibn Jakub szerint a cseh Boleszláv országa 965-ben "hosszában Prága várostól Krakkó városig 30 napi útra terjed, s ez hosszában a turkok tartományaival szomszédos"
Gondolom vonalzód van, tudsz egy vonalat húzni a két város között. E vonaltól délre találhatók a turkok tartományai. 10 évvel Bulcsú halála után. Nem egy elrugaszkodott nézet az, hogy Árpád székhelye Brezalaus Purch a 896-ban említett Braclav vizivára.
Az egy másik kérdés, hogy mi lesz 80 év múlva, hogy három morva herceget is említenek azon a vidéken. De honnan jött az a sok Uhorska nevű helység azon a tájon, hiszen mint írod az egyesült szlávok (lengyelek, morvák csehek 1030 körül már a Dunánál vannak.
Gáll éppen Bulcsú apjával kapcsolatban fejtegeti azt, amivel errefelé már régóta foglalkozom: "Bogát (Bugat) neve alapján joggal gondolhatunk (bogat = „gazdag”) arra, hogy szláv főnökökkel együtt szláv nyelvű harci egységek is részt vehettek a nyugati vállalkozásokban. Ezt megerősíteni látszik az a tény, hogy Theotmár salzburgi érsek 900-ban azt vetette a morva püspökök szemére, hogy híveik magyar módra nyírják a hajukat. Mindez azt jelentené, hogy a 10. századi steppeállam bonyolult hálózatépítése nemcsak a hódító közösségeket, hanem a meghódítottakat is érintette (pl. Gyulafehérvár-Mentőállomás, Hortobágy-Árkus), méghozzá a betagozódás vonzó lehetőségét kínálva, e mikroközösség elitjeinek (vagy felkapaszkodó egyéneinek) strukturális integrálásával. E hálózatépítésnek, hálózatépülésnek tehát – a 10. századi magyar hadigépezet Nyugat-Európába és Bizánc irányába irányuló támadássorozatával egy időben, erre a források is egyértelműen utalnak – volt egy békésebb változata is, vagyis strukturális integráció révén a helyi vezetők behódoltatása, behódolása, meggyőzése is zajlott. E belső folyamatokat éppen a nyugati és délkeleti magyar támadások igazolják: Kárpát-medencei belső konfliktusok esetén a romantika korában „kalandozások”-nak elnevezett hadjáratokra aligha kerülhetett volna sor."
Gáll Erwin a Kárpát-medence 10. századi régészeti leleteiről: "az akkulturáció nem végződik szükségszerűen asszimilációval ... legmagasabb szintje, végső eredménye a kulturális asszimiláció! A korszak temetkezési szokásai, jellegzetességei alapján (pontosabban: amit ezekből régészetileg dokumentálhatunk) e folyamat elsősorban, de nem kizárólagosan, egyirányú lehetett (vagyis a hódítók temetkezési szokásaira nem hatottak a meghódítottak temetkezési szokásai (!) – legalábbis régészetileg nem rendelkezünk erre utaló adatokkal)"
Kitárgyaltuk már, hogy nem azonos a 907-es csata színhelyével. Braszláv dux igazgatási területe, centruma sokkal délebbre volt. De hogy megnyugodj, foglalkoztam vele:
1943-ban született egy tanulmány [395Petruch Antal tollából, aki pontosan ezekre a kérdésekre kereste a választ, és meglepő eredményre jutott.[95] Véleménye szerint Kálmán egyáltalán nem mondott le az investitura jogról, sőt az is kérdéses, hogy a fent idézett nyilatkozat a Guastallai Zsinaton szövegeződött meg. Petruch különösen furcsálja, hogy az állítólagos lemondásnak semmilyen visszhangja nincs az egykorú külföldi forrásokban, és hivatkozik Ekkehardus aurai apátra, aki részt vett ugyan a zsinaton, és annak eseményeiről be is számol,[96] de egy szóval sem említi a magyar király lemondását.[97] Ezek után rátér a zsinat szövegét tartalmazó kéziratok vizsgálatára, amelyből tizennégy ismeretes. Megállapítja, hogy ezek a források mind visszavezethetőek Boso Cardinalis (†kb. 1178.): Vita Paschalis II. című művére, ami a XIII. századi Codex Riccardinus 228-ban maradt fenn és pápai registrumra megy vissza.[98] Ez azonban nem tartalmazza sem a zsinat helyét, sem a magyar király nevét, és 1115-re teszi a lemondást. Csak a XV. századból származó kézirat ismeri a magyar király nevét, de az sem Kálmánról tud, hanem Róbertről.[99]
"lemezes hajfonatkorongok ... E tárgykategória teljes mértékben hiányzik az Erdélyi-medence, a Dunántúl nyugati és déli részei, a Szerémség, az Alföld déli részei és – leszámítva a Tisza–Maros–Aranka háromszöget – a Bánság 10. századi temetkezéseiből is ... Ez a kép hasonlít a női sírok úgynevezett rozettás lószerszámvereteinek területi elterjedéséhez"
Györffy György vette észre, hogy Hermannus Cornerus (+1437) középkori krónikás munkájában, a 'Chronika Novella'-ban azt írja, hogy (AD) 1115-ben "Robertus rex ungarorum" volt az, aki lemondott az invesztitúra jogáról a pápa javára. Gondolom a pápa neve az neked megy...
Abban pedig, hogy tisztán a 955-ös katonai vereség hatására hagytak fel a "kalandozásokkal", illetve azért, mert Bulcsú és Lehel serege nagy része odaveszett, kételkedem. Ez inkább csak elodázhatatlanná tette a többiek számára a váltást. Elvileg rá kellett döbbenniük, hogy ha rabszolgából nincs utánpótlás, mert keletről a besenyők lezárták az utat (a Dzsajhání-hagyomány szerint gazdagságukat jelentős részben a szláv rabszolgákkal való kereskedésnek köszönhették), s ha a nemesfém-harácsolásnak is befellegzett, akkor muszáj lesz barátkozni a környéken élőkkel. Gáll Erwin szerint a dél-lengyelországi (kis-lengyelországi) támaszpontok létesítése talán az ottani sókészletekkel hozható összefüggésbe (Przemyśl és Sudova Višnia temetői): "Munkahipotézisként arra gondolhatunk, hogy a 10. század ’40-es éveiben válságba kerülő nomád magyar hatalmi elit újabb jövedelemforrás után nézett."