Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Semmit nem bír már meglátni a szem, ég hava, föld hava egymásba hullatott. Ha nem izzana ott a fehér káprázatban egy őrült pipacs, azt hinném, vak vagyok.
Az aszfalt rése között egy százszorszép virul az élet szép indulata: a bármiképpeni élni akarás hát így kell, ha csak így lehet: az aszfalt rése között.
Légy rendkívüli! S ha ez nem megy, csak rendhagyó. Vagy csak Ember…
Ha nem tudsz Ember maradni, úgy légy bár állat, de okos és szelíd…
Vagy légy vad, ha nem tudsz szelíd se maradni, és oltalmazd akit szeretsz…
De ha gyönge vagy ehhez, úgy ne légy állat, csak növény, ám sudár, égig érő fa! Hogy légy szélben úszó, csöndre, fényre vágyó lomb, mely, mint zsenge magányos bolond a halállal szemben mindig új rügyet bont…
S ha nem tudsz növény se maradni, úgy légy csak holt anyag, ám nyugodt, mint a kő, mely rendíthetetlen agg bölcselő, de légy forró, mint szilaj szerető…
Vagy hűvös, ha forró nem tudsz, sőt hideg, akár a víz! Csak légy tiszta forrás, éltető íz, melyen szomjazók csüngenek…! S ha nem tudsz kő se, víz se lenni, légy csak ásvány, de vérben ázó; hogy vérkörökben te légy a törvény, mely apró magva életnek-halálnak, s mi több: örök örvény!
S ha ez se megy, légy csak könnyű gáz, édes illat, mely úgy tűnhet, hogy mikor elillan, hiányzik mindenkinek. Ha ez nem megy, te hiányozz csak egyetlen valakinek…
De ha nem tudsz gáz se lenni, légy csak gondolat, tiszta eszme. Vagy légy vers, rím és játék, s furcsa fény, tiszta érzet, mi több: magasztos égi képzet, vagy légy csak legtöbb: jó szándék.
A száj elnémul, elröppen a hang, a szent sólyom s az ibisz tovalibben, váltakoznak fáraók, papok, a birodalom őshatárai, medret válthat a hömpölygő Nílus, arcot cserélhetnek istenek, de megmarad a kőre rajzolt Jel, az anyagra bízott Gondolat, az idővel birkózó Kör, Vonal, e parány mozdulatban rejlő hatalom, az örök hírvivő futár: az írás, az ujjak tekercsre rótt varázslata. Ez tisztem s titkom is. Köröttem lángok, kardok és a csönd... A boldog él, és ír a boldogtalan.
Megszállottja egy sugallatnak kengyelfutó aki rég kilépett az időből egy gyermek nyugtalansága lázít a külvilág látszata ellen s úgy hiszed azért élsz közöttünk hogy képeket fessél késsel gumibottal durunggal s olykor ezüstösen villanó fejszével.
Valahonnan a támadásra kész torreádorok családjából léptél elő s ama bizonyos csillag világított előtted mikor francia földre léptél mely „a jó bort és a kedves nőket termi" azóta is ott bolyongsz Párizs sikátoraiban a szakadó eső húrjai közt akár egy dallam egy tőr ami átfúrja magát az idegen anyagon s miközben ő is szenved mint egyigaz élőt mutatja fel mindazt amit legyőzött.
Ez vagy te akit végülis varázslónak kell tekintenünk amint éppen kijutottál az erdőből és magadhoz vonzod az árvákat. Így vándoroltam feléd én is majdnem vak szemekkel még a végtelen mezőn egy cirkuszkocsi rózsaszín árnyékában s ekkor megejtett formáid mértani tisztasága
s az a fájdalommal száguldó ritmus amely magával ragadja az ámuló gyermeket. Ó megbűvölő krikszkrakszok ó ezer frissen vérző seb ó acélból és aszbesztből összeépített rend ami a rendetlenség grimaszával jelenik meg a bűnösök előtt. Azóta is útban vagyok és lépek fokról-fokra a létrán amit a nap pereméhez támasztottál s látom te ott állsz a horizonton túl egy állvány előtt emeled a karod miközben holt színek kelnek életre idegen dolgok mintegy leigázva megnevezik magukat ecsetvonásaid nyomán.
A mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli, mint gödör a víz fenekén, konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - - lomhán szinte lábrakap s mászik a súroló kefe; fölötte egy kis faldarab azon tünődik, hulljon-e.
S olajos rongyokban az égen megáll, sóhajt az éj; leül a város szélinél. Megindul ingón át a téren; egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.
Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata.
S a szövőgyárak ablakán kötegbe száll a holdsugár, a hold lágy fénye a fonál a bordás szövőszékeken s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait.
S odébb, mint boltos temető, vasgyár, cementgyár, csavargyár. Visszhangzó családi kripták. A komor föltámadás titkát őrzik ezek az üzemek. Egy macska kotor a palánkon s a babonás éjjeli őr lidércet lát, gyors fényjelet, - a bogárhátú dinamók hűvösen fénylenek.
Vonatfütty.
Nedvesség motoz a homályban, a földre ledőlt fa lombjában s megnehezíti az út porát.
Az úton rendőr, motyogó munkás. Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át. Kutyaként szimatol előre és mint a macska, fülel hátra; kerülő útja minden lámpa.
Romlott fényt hány a korcsma szája, tócsát okádik ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga. Szundít a korcsmáros, szuszog, ő nekivicsorít a falnak, búja lépcsőkön fölbuzog, sír. Élteti a forradalmat.
Akár a hült érc, merevek a csattogó vizek. Kóbor kutyaként jár a szél, nagy, lógó nyelve vizet ér és nyeli a vizet.
Szalmazsákok, mint tutajok, úsznak némán az éjjel árján - -
A raktár megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik s piros kisdedet álmodik a vasöntő az ércformákba.
Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész. S amott a kopár réteken rongyok a rongyos füveken s papír. Hogy' mászna! Mocorog s indulni erőtlen...
Nedves, tapadós szeled mása szennyes lepedők lobogása, óh éj! Csüngsz az egen, mint kötelen foszló perkál s az életen a bú, óh éj! Szegények éje! Légy szenem, füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat, álló üllőt, mely nem hasad, kalapácsot, mely cikkan pengve, - sikló pengét a győzelemre, óh éj!
Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg.
Munkámban az értelem és a képzelet tényezőit használom fel. Konkrét formát igyekszem adni az absztraktnak. Az általánostól haladok a különös felé, s ezen azt értem, hogy absztrakcióból indulok el valamely valóságos tény felé. Az én művészetem, ahogy Raynal mondta, a szintézis, a dedukció művészete. S a felhasznált tényezőket egy új minőséggel próbálom felruházni; általános típusokból kiindulva különös egyedeket akarok létrehozni. Úgy vélem, hogy a festészetben az archítekturális elem nem egyéb, mint matematika, absztrakció; ezt szeretném emberibbé oldani. Cézanne hengert formált a palackból, én viszont a hengerből indulok ki, és sajátos, egyéni formát adok neki; a hengerből palackot csinálok, méghozzá egyéni jelleggel bíró palackot. Cézanne az architektúra irányába halad, én viszont eltávolodni igyekszem az architektúrától. Ezért van az, hogy absztrakciókkal (színekkel) szerkesztek, és csak akkor igazítok a kompozíción, amikor a színek már tárgyak formáját öltötték. Például: festek egy fekete-fehér kompozíciót, de csak akkor lépek közbe, amikor a fehérből papír lett, a feketéből pedig árnyék: a fehéret úgy igazítom, hogy papír legyen, a feketét meg úgy, hogy árnyék legyen. Ez a festészet úgy viszonylik a többihez, mint a vers a prózához. Noha rendszeremmel talán messze távolodtam a naturalista, avagy idealista művészet minden formájától, a gyakorlatban nem szakíthatok a Louvre-ral. Az én módszerem azonos minden más korszak módszerével, a klasszikus mesterek módszerével: olyan technikai eszközöket használok, amelyek mindig állandóak maradnak.
Baál viselt dolgai, harca, halála és feltámadása (Részlet az eposzból)
Fejét Baál bánatosan lehajtja, orcáját tenyerébe temeti. Ó-palotája nincsen ínyére, szebbet, nagyobbat rakatni vágyik. Él ellenzi: mért nem jó a régi, atyja nem akar beleegyezni. „Mi dolog ez - kérdi húga Anat, - Mi az oka, hogy ilyen szomorú vagy?" „Hogy ne volnék - feleli Baál, - Hogy ne búsulnék - búsan mondja: kicsi ez a ház, az én otthonom, csak csúfolják ezt palotának. Megtetszék ez most hogy lakomáztunk, imént hogy diadalünnepet ültünk: termekben alig fért el a vendég, szobákban szorongtak a meghívottak. Felserdültem, nem vagyok ifjú, isten vagyok, nem hitvány fattyú. Nekem is jár fényes palota, megillet szebb, tágasabb szentély! Él ellenzi, ő tudja, miért, atyánk nem akar beleegyezni." El-kiméne szépséges szüz Anat, apja elé járul könyörögve: „Atyám, atyám, hajts szavaimra, engedj, ha lányod kegyet kér tőled. Baál hadd rakasson új palotát, régi háza rozoga lett már." Él csóválja fejét, de már mosolyog, zord kedve felderül, ha lányára néz: „Ej, no, nem bánom, ha oly rossz a régi, jobb palotát rakasson a bátyád. De ablakot ne vágjanak rajta, ne nézzen ki a nagyvilágra, ne nézzen ki, ne hallassa szavát - még a népnek ártalmára lesz!" Nevetett Anat, a szűz istenlány, vidám szóval ím, ígyen szója: „Halljad hát Bika-Baál, halld az örömhírt, kedves üzenet az, amit hoztam: szép házad lesz mint testvéreidnek, lakóhelyed, amilyen megillet. Hozass hamar földmunkásokat, rendelj ügyes kőmíveseket! Kapsz egész hegyet tiszta színaranyból, egész halmot tiszta színezüstből, díszeket hozzá drágakövekből." Baál szíve ugrált az örömtől, hívéhöz Kothárhoz követet külde: „Hű Kothárom, ki ügyes kovács vagy, te lész építője új palotámnak!" Élnek ugyan az volt parancsa, ablaka ne légyen új palotámnak, de te csak vágj ablakot is rá, arany falába tág nyílást nyissál, hogy azon át messzire lássak, hangom messzire hallják a népek!" Épül a ház ezüstből, aranyból, díszét rakják drágakövekből. Tartják a tetőt tömör gerendák, arany tetején táncol a napfény. Tág ablak nyílik arany falában, Baál az ablakból messzire láthat, ablakon át hangját megereszti, hallják a népek, mindenki hallja: „Ura vagyok a mindenségnek, égnek, földnek, egész világnak — Úr vagyok a halál fölött is: halál ura, Mót, téged is lebírlak!
Földbeütött karón madár. Tizenötezer éves pillanat. Időszárny suhogása. Örökélet, halál.
A bősz Bölényszörny megsebezve. Belének csokra a dárdatárt kapun kifolyt. De áll, s tőrös szarvát öklelésre szegzi. Előtte az ember: hanyatt feküdt függőleges Jel. Keze széttárva, lába összezárva. Fegyelmezett. Legyőzött győztes. Halott. De nem, mert ime phallusa szarvat szegez a szarvak ellenébe, és Feje is tovább él, hisz madár.
Ez hát az első Kép, a kő-örök. Madárfejü halott, ledöfött szörny, s a fel-nem-röppenő Madár.
Ha majd az ősz, összegyűjt minden bánatot, s vele a lelkemet behinti csendesen: eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval, mikor a lelkem többé nem nevet, s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget, hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket, amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz: áld`ni fogom a lábaid nyomát, s áldott legyen a rózsaszínű út, az út, melyen menni fogsz tovább, áldott legyen a szív, mely erre kerget, s áldott legyen, áldott legyen a lelked, legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért áldani foglak téged akkor is, ha nem gondolnál rám többet soha.
Most már félévig este lesz. Köd száll, a lámpa imbolyog. Járnak az utcán karcsú, roppant, négy-emeletnyi angyalok. S mint egy folyó a mozivászon lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik az útjavítás. Lenn a mélyben, iszamos, hüllő-hátu cső, pára gyöngyösödik a kérgen, s a városon, mint vér a gézen, általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog, mellette kucsmás, birka-bundás, mint a makk-ász, guggol a munkás, fölötte hengerhasu gépek, rájuk irva: „Consolidated…” S egy fa. Akár a régi csap, csöpörésznek a targalyak, szalad, olajjal töltekezvén a gép gömbölyű béka-testén, majd a bundára ér a csepp, s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull. A vizes kőre rácsorog. Valaki, messze, úgy vonul, hogy a köd kilométer-odva énekét tompán sokszorozza – hallani, amint tántorog.
