Tegnap, amikor Polly már harmadszor hajtott lefelé ugyanazon az utcán, kiszúrták őt a rendőrök, és megállították. Ő meg nem értette, hogy miért, talán Angliában tilos az ember lányának eltévednie? :)
Polly nemsokára elköltözik a padlástéri lakásból, ahol eddig a dalait írta, és ahol a tetőn napozott, és ahol sok szép képet készített az égről, és a környező tetőkről, és ahová mókusok másztak be hozzá, és megették a dalait, és ahol felrobbant a hűtőszekrénye, és ahová Katie Melua-nak az éjszaka közepén kellett odaautóznia, hogy egy pókot (Polly szerint egy félelmetes, hatalmas, Katie szerint normál méretű, átlagos példányt) eltávolítson onnan.
Polly egy fél éve még arról beszélt, hogy áprilisra be kell fejeznie az új albumának stúdió felvételeit.
Most meg már arról írt, hogy kicsit ismét késésben van az új albummal, ahogy az előzővel is történt, de remélhetőleg az a jövő év elejére azért elkészül.
Polly Scattergood nem akarta, hogy a második albuma az első máolata legyen, ugyanolyan dalokkal. Bár élete során legalább nyolcszáz dalt megírt már, az első lemezére a régebbi dalai közül alig került fel egy-kettő. (Az I Hate The Way volt egy olyan dal, amit még olyan tizenhét évesen írt, és rátette az albumra.) De számára mindig azok a dalok a legkedvesebbek, amelyeket éppen akkor, vagy nem sokkal korábban írt meg. Így aztán egyértelmű volt, hogy a második albumra is új és új dalokat kell írni. És mivel nem akarta, hogy ezek túlságosan hasonlítsanak a korábbiakra, elhatározta, hogy ezeket már nem a megszokott padlástéri lakásban írja meg. Így erre-arra utazgatott, egy-egy hétvégét eltöltött itt, azután egy másikat ott... például a szüleinél a tengerhez közel, vagy éppen Berlinben egy szép szállodában.
Korábban igyekezett mindent saját maga csinálni, ő írta a dalok szövegét, zenéjét, és Simon Fisher Turner producernek az is sok energiájába került a közös munkájuk kezdetén, hogy elfogadtasson Polly-val az ő elképzeléseiből, leginkább a hangszerelésre, a dalok hangzására vonatkozóan. Azután persze összecsiszolódtak, a Nitrogen Pink kislemez, majd az első album előkészületei és munkálatai közben.
De Polly azokat a dalokat még egyedül írta, és szinte mindegyiket a saját kicsinyének tekintette.
A második album esetében ebben is változtatott. Elkezdett másokkal együtt dolgozni a dalszerzés területén is, és ez saját bevallása szerint egészen új területeket nyitott meg előtte a zenében, új inspirációkat kapott tőle. Írt dalokat Glenn Kerrigennel (Emmy the Great, azaz Emma-Lee Moss együtteséből), és másokkal is.
Amíg az előző album esetében a kiadó nagyon türelmes volt, és Polly három évet tölthetett el a munkálkodással, a második album esetében elég szigorú határidőt kapott: ezév áprilisára az albumnak készen kell lennie, hogy kora ősszel megjelenhessen.
Ez elég nehéz dolog lesz valószínűleg, mert Polly számára mindig a legutolsó dala az, amit a legszívesebben a lemezre tenne, az előző albumnál például az Other Too Endless már a studiómunka közben született meg, és azonnal rá is került az albumra, sőt, ez lett a lead single az albumhoz.
Most már a második a hetet töltötte a studióban, tehát eléggé komolyan veszi a határidőt, de azért egy hete még egy Roland Jupiter 8-as analóg szintetizátort hajtott égen-földön, amit szerettek volna használni az egyik dalnál. :) William Orbitot is megkérdezte (akivel együtt dolgozott Katie Melua albumának felvételén, a Katie-vel közösen írt daluknál, ez volt a Red Balloons), de William sajnos már évekkel ezelőtt eladta a sajátját.
Az új album állítólag szintén inkább sötét tónusú lesz, mint az előző, de valahogy felemelőbb, lelkesítőbb módon, energikusabb dalokkal. És nyilván a társszerzők miatt sok új szín lesz benne, Polly tehát már a második albumánál meg akar újulni.
Polly Scattergood január 17-én egy hétre studióba vonul, hogy előkészüljenek a második albuma felvételeire, és kiválogassák azt a tíz dalt (legalábbis korábban Polly valami miatt ragaszkodott a tizes számhoz, szerinte az egy tökéletes kerek szám, és egy albumon pont ennyi dalnak kell lenni) a 2010-ben megírt sok-sok dal közül, ami az albumra kerül. Illetve, gondolom, azért tíznél többet vesznek fel a februárban kezdődő stúdiómunka során, és majd azután lesz egy végső válogatás. Katie Melua legalábbis tizennyolc dalt vett fel William Orbittal, és a végén választottak ki ezek közül tizenkettőt egy utolsó válogatás során, amelyek végül az albumra kerültek. Nem tudom, Polly milyen módszerrel dolgozik. A sok-sok dalok megírása mindenesetre bevallása szerint könnyen ment. Ami biztosan így is volt, de azért én emlékszem arra, amikor tavaly Polly a londoni padlástéri lakásából erre-arra elutazgatott (például egy berlini szállodába) dalokat írni, mert úgy gondolta, hogy a nem megszokott, de hangulatos helyeken talán könnyebben jön majd az ihlet. Vagy csak megunta, hogy folyton a megszokott padláson üldögél a zongora és a Mac előtt. :)
Polly mostanában Glenn Kerrigennel (Emmy the Great, azaz Emma-Lee Moss együtteséből) ír dalokat. Éppen most fejeztek be egyet, aminek a címe Seep Alone. (Emma-Lee egyébként ugyanúgy Polly szűkebb baráti köréhez tartozik, mint Katie Melua.)
Mint kiderült, Polly nem aprózza el a dolgokat, és az utcájukban parkoló legdrágább Jaguarba sikerült beleszaladnia a baba-kék Nissan Figaro-jával. Remélem, a biztosítója fizeti az okozott kárt is, meg az elszenvedettet is. :)
Időlegesen elveszítettem magamat valahol, Tudom, ez csak időleges, mivel tudatában vagyok, hogy elvesztem,
Rámeredek a bőrbe temetett vénáimra a szemeim alatt, Mint parányi kék üvegszilánkok, A kezeim remegnek, Érzem, ahogy a szívem keresztüldobog a blúzomon, Kényszerítenem kell magam a nyelésre, Émelygek,
Semmi sem változott, Ugyanaz a négy fal, Ugyanazok a jól ismert emberek, Ugyanaz a lilás-rózsaszín asztalterítő, Ugyanaz az elhangolódott zongora a sarokban, De én nem vagyok része a látképednek, Én csak a nyomasztó hangulat vagyok,
Nézem, ahogy a testem kínosan botladozik át a társalgáson, Nem vagyok túl jó, Nem olvastam a könyvet, amiről beszélsz, Étel van a fogaimon, Nem tudlak megnevettetni, ahogyan régen tudtalak,
Az elmém nem marad állandó, Olyan, mintha egy falakról visszapattanó gumilabda lenne, Újra és újra próbálom elkapni, De kicsúszik az ujjaim közül, Ahogy a betűk csúsznak le a kirakós tábláról, Küzdök, hogy értelmem legyen
Időlegesen elveszítettem magamat valahol, Remélem, ez csak időleges, mivel tudatában vagyok, hogy elvesztem,
