Dühös vagyok, követelő, mogorva, elégedetlen, féltékeny, bolondos, boldogtalan, házsártos is, gyakorta. Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön. Be boldogabb, be szeretettebb lennél, ha nem te volnál mindenem a földön, s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
Mikor először tűnt elém, drága volt, mint egy tünemény, kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen. Szeme mint alkony csillaga; s az alkony hozzá a haja: csak ennyi benne az, ami nem májusi és hajnali. Vidám kép, édes könnyűség: meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány volt ő, és mégis földi lány. Lépése szűzi és szabad. Házias minden mozdulat. Alakja nyájas, tiszta fény. Nyomában emlék és remény kelt: mivel ő sem állt a szív mindennapi és primitív éhei, kis búk, örömök, csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt, s lesem élete ütemét. lelket lélegző drága lény: útitárs a Halál felé. Szilárd ész, gyengéd akarat, szívós erő halk báj alatt. Valódi asszony, jó s igaz, intés, parancs, derű, vigasz. Asszony, és mégis valami fényt érzek, ami angyali...
Így akarok rád emlékezni mindörökké, ahogy a boldog fényben álltál a hegyélen gyermekiességed megható örömével s repesve a forgó tájba néztél — —
Mint ékszerek, szép ékkövek tüzeltek égtek lenn a mélyben üvegtisztán a zöld vizek — —
S a nyár magas, zengő burája alatt mint lepkék a kézben ott verdestek elmondhatatlan-szépen a vitorlások pirosan, fehéren, sárgán, kéken — —
Vérvörös, telt málnák lobogták megnyíló ajkad két gerezdjén a boldogságot és a vágyat — —
Arcoddal arcomnak fordulva, szemeddel szememnek, ajkaddal ajkamnak fordulva — csak egy szóra emlékeztem akkor, azt ismételtem újra meg újra öntudatlanul, számtalanszor: szeretlek, szeretlek — —
Nevetésed úgy gyöngyözött fölöttünk a délutánban mint csörgő, fénylő, ezüstvízű kis patak s én így akarok rád emlékezni mindörökké — —
Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e? Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá. Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója? Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban? A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon? Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet? Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen? S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban? Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva? Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
Szívem felfogja szózatod vakít a zsenge nap. Orcád az orcámra simul szemed szememben fészket rak. Lelkem szavaddal felvidul és lábad előtt térdre hull.
Körbejár az éjszaka, Elringat majd minden álmos fát. Jó barát az éjszaka, Csodaszép álmok várnak rád. Egy kicsit még a lámpa is ég, Maradjon kinn a sötét. Aludj hát, jó éjszakát! Ne félj, ne félj, vigyázok rád.
Körbejár az éjszaka, Minden fényes könnyet összegyűjt. Égre szórta gyöngyeit S bánatod, mint lepke elrepült. Kicsi vagy még, senki sem bánt. Paplanod csupa virág, Aludj hát, jó éjszakát! Ne félj, ne félj, vigyázok rád!
A csillagfényes ég vigyáz rád. Az áttetsző sötét vigyáz rád.
Még minden mozdulat rád vigyáz. Még minden gondolat rád vigyáz. Még álmatlan szemem rád vigyáz. Még egész életem rád vigyáz.
Már ki tudja hányszor akadt Férfi aki egy nőt szeretett. Már ki tudja hányszor akadt Nő aki egy férfit szeretett. Már ki tudja hányszor akadt Nő vagy férfi aki Nem szerette azt aki őt szerette.
De csak egyszer Talán csak egyetlen egyszer akadt Egy nő meg egy férfi aki egymást szerette.
Tenger és alkonyég között a szerelem hozzámszökött. Örömre bú jött, napra éj, a hosszú vágyra kurta kéj, s óh, szerelem, reád mi jött tenger és tengerpart között! Tenger és kikötő között az édesből keserű lett, a vágyból könny, a könnyből láng, holt kéjből új vágy, új fulánk: s a szerelem így font-kötött a tenger és homok között. Tenger és napnyugat között egy órát köztünk font-kötött, de már suhant is, fürge láb, a tegnapok után tovább az arany vízen; jött s szökött tenger és tengerhab között. S tenger fölött és part alatt minden vágy meghalt, elszunnyadt. Az első csillag látta, míg kettőnk egy lett; a második csak engem látott magamat, tenger fölött és part alatt…
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Hajolj felém Tanulj meg engem. Próbáld meghallani csepp hangomat, Hogy rám ismerj majd, s ne légy olyan magad Olyan nagyon magad. . . Ha egyszer neveden szólítalak
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá, véréből szőtt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptű papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors. Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés,de nem kevély Kitünni a törpék sekély sorából És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Benned szikrázó halmazban hever sosem sejtett világok ritka kincse kincs, mit szomjas kezem nem érhet el s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse. Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e kincsnek amivel fennen kérkedel? Valaki rám fellegtrónusról int le kit én emeltem csak az égbe fel. S hiába tettem hisz nincs egy rövid pillanat mely közönyödben megingat. Rejtélyes ujjak szorgosan szövik életünk sötét s arany szálait. Mosolygunk, míg az álom karja ringat s felrettenünk, siratva álmainkat.
