Szia, van kedvem beszélgetni. Bocs, hogy még nem írtam. Ezúton jelezném, hogy nincs elfelejtve!
Tegnap egy jó idézetet találtam, ezt küldöm mindenkinek. Rómeó és Júlia a Nemzeti Színházban.
"Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél./ / Úgy látszik, hogy Rómeó megőrült. Erről szó sincs. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. (Hamvas Béla)
Tegnap írtam erre, de sajnos elszállt az éterbe. Az volt a lényege, hogy szerintem nem az a fontos, hogy találsz-e valakit, akinek hajszálpont olyan a kényszere, mint a tied.
Laikusként én azt mondom, hogy az a fontos, hogy be tudd sorolni a négy-öt nagy kategóriába. Tisztasággal, egészséggel kapcsolatos kényszergondolatok, agresszív kényszergondolatok, tisztogatási kényszercselekvések valamint ellenőrző, ismétlő rituálék. Természetesen kivételek is vannak, amiket az egyéb kényszerek alatt sorolnak föl a tesztek.
Erről szól pl. a Yale-Brown kényszeres teszt. Az is jó tanács, amit zamingo leírt.
"elindulni a gyógyulás útján, ha van lehetősége valahol fenyegetettség érzés-mentességet tapasztalni."
Az előbb nem véletlenül említettem a segítő foglalkozásokat. Szerintem már az a tudat is hozzásegít a gyógyuláshoz, hogy vannak emberek, akik megértik a problémáidat. Mert láttak már ilyet, és mert segítéssel foglalkoznak stb. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy a problémás környezetből ki tudnának emelni. Kétségtelen, hogy némelyik embernek erre lenne elsősorban szüksége. Az Atkinson-könyvben meg is jegyzik, hogy az ilyen betegeknek bizony segítséget jelentett, hogy annak idején voltak zárt intézetek (nem a zárt osztályok!). Ráadásul itt nap mint nap felügyeltek rájuk, és rendesen szedték a gyógyszereiket is. Tehát ez a liberalizáció káros hatása, hogy a kétségtelen visszaélések miatt egy az egyben bezárták ezeket a régi nagy kórházakat.
Szerintem ezt el kell fogadni idővel, hogy nem tudsz környezetet cserélni. Hiába mondják a női magazinok, hogy új, hozzádillő partner vagy barátok mellett szárnyalni fogsz, ez az álmok világába tartozik. Többek között azért sem, mert senki nem fog önszántából egy beteg embert fölvállalni, még akkor se, ha egyébként szereti. Legfeljebb egy karizmatikus katolikus tenne ilyet, de ők amúgyis fura elveket vallanak.:) (Egészen más a helyzet az addigi családoddal, ők természetesen nagyon sokan fölvállalják a beteg családtagot.)
Nekem pl. ezért is felemás egy kicsit, hogy manapság egyre fiatalabb kortól állapítják meg a betegségeket. Ki fog megházasodni egy olyan partnerral, aki már kamaszként vagy gyerekként kezelésekre járt? Kétségtelen, hogy nem lehet könnyű beteg emberrel együttélni, de hozzátenném, hogy ez "a normálisokra" is teljes mértékben igaz lehet.
Jó lenne, olyan partner, akivel minden rezdülésnél egy hullámhosszon vagytok. De ha nincs vagy nem vállal föl téged, akkor mit lehet tenni? Ezek a sors nagy titkai, hogy miért kerülik el egymást olyan emberek, akiket Isten is egymásnak teremtett? Hiába mondja a Biblia, hogy "amit Isten összekötött, ember szét ne válassza". Ezek a sorok értelmezhetők úgy szerintem, hogy az egymásnak való szerelemeseket sokszor elválasztja a kegyetlen és rút valóság. Elég csak a sok háborúra gondolni a múltban. Vagy balladákra, románcokra, amik erről szólnak, hogy az elválasztott szerelmesek sírján kinőtt a virág és összeölelkeznek. Őket a szülői szigor választotta el, a pénz és a vagyon miatt, hogy ne aprózódjon el a családi tulajdon. Mai olvasatban ez lehet az öntudatlan szülői elvárásoknak megfelelés.
Egy pszichológus lehet, hogy nem mondhatna ilyet, de én mint laikus talán leírhatom a véleményem. Én azt tapasztalom, hogy a diktátor szülő, a tigris szülő, nevezzük bárhogy, nem alkalmas a problémás gyerek nevelésére. Nincs hozzá türelme, de alkatilag is képtelen a gyerek helyébe képzelni magát. Ennél még a tyúkanyó szülő is sokkal jobb, aki bármennyiszer kihúzza a csemetéjét a vízből.
Ismerek ilyen szülőt, aki mindig mindent jobban tud, és nehezen tudom elképzelni, hogy ez a típusú szülő kiállt volna mellettem minden bajban. Ők akkor brillíroznak, mint szülők, ha orvost, mérnököt vagy jól menő vállalkozót kell nevelni. De ismétlem, ez csak a magánvéleményem. Sajnos, nem példa nélküli, hogy elkallódik a problémás gyerek ilyen kapcsolatban. Vagy jobbik esetben "csak" szenved egész életén át.
Ha általánosságban beszélünk a szülői szerepről, akkor itt megint utalnék rá, hogy a legtöbb mai szülő nem tudja, hogy mit és miért tanít a gyerekének. Régi beidegződések alapján nevelünk, amik már lehet, hogy rég elvesztették eredeti értelmüket. Ilyen beidegződés az, hogy "sikeresnek" kell lenni. Csakhogy a siker nem mindenki számára jelenti ugyanazt. Lehet, hogy elérsz egy jó anyagi szintet, középosztálybeli vagy még magasabb életmódot, és ott állsz boldogtalanul. De lehet fordítva is, hogy valakit nem elégít ki a kisszerű élet, amivel az elején semmi gondja nem volt.
Sokat segít ennek elviselésében, ha tudatosítod magadban, hogy a szüleid értékrendje határozta meg a korai választásodat. Mi az, ami ebből mai nap is felvállalható számodra? Mi az, amit tényleg ki kell mondani, hogy ez egyáltalán nem passzol a te saját személyiségedhez?
Én már máskor leírtam, hogy az hozott pozitív változást az életembe, hogy megismertem a segítő foglalkozásokat, és az ott dolgozó embereket. Szerintem a segítő foglalkozásoknak nem az a lényege, hogy "dédelgessék" a problémás embereket. Az benne az egészen újszerű gondolat, hogy nem nézik az embert se pozitívan, se negatívan. Nem ítélkeznek, hanem elfogadják a fennálló helyzetet adottnak. Nem abból indulnak ki, hogy neked hol kellene állnod, mit kellett volna elérned, mit csináltál rosszul stb.
Ez nem arról szól, hogy "szegény beteget sajnálni kell". De igenis emberi módon kell beszélni hozzá, meghallgatni az apróbb-nagyobb bajait. Tisztában kell lenni azzal is, hogy mindenkit a saját szintjéhez kell mérni. Még annyit, hogy szerintem a betegtől is el lehet várni a fejlődést (jobb híján használom a beteg szót). A törődésért cserébe jól esik a segítőknek (akár családtagoknak is), ha az ember mutat föl némi javulást.
Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a problémás ember nem tud a hagyományos úton elindulni a gyógyulás felé, ezek a szedd össze magad! típusú tanácsok. Nagyon fontos tapasztalata a segítést kutatóknak, hogy a félelmet vagy bármi rosszat nem tudsz akármilyen módon megszüntetni, pl. kiirtani a lélekből. Nem leszel egyik nap gyáva nyuszi, másik nap meg nagymenő, aki visszadobja a szétesett cipőt a flegma eladónak. Nem a személyiséged változtatják meg, hanem a viselkedési szokásaidat vagy a gondolkodási módodat.
Mit lehet tenni, ha valaki már látja a saját problémáját? Írod, hogy nehéz. A Korai zárással szembenézni, a Diktátor családdal szembenézni, rádöbbenni arra, hogy eddig nem a saját magunk életét éltük. Azon kívül, hogy ezt tudatosítjuk magunkban, és megpróbálunk megbocsátani a szüleinknek, és azoknak az embereknek, akiket "mi válogattunk" magunk köré, hogy folytassák a szüleink által elkezdett vesztes pozícióba gyömöszölést.
Kérj bocsánatot! Szégyelld magad! Mit képzelsz te magadról? Érezd, hogy semmit sem érsz!
Túlalkalmazkodó ember, -legtöbbször nőkről van szó-,nem mer nemet mondani, sokszor könnyekkel küszködve meséli el, hogy nem bírt nemet mondani. Vakon járkál a saját életében, és nem is hiszi el, hogy egy neki nem tetsző helyzetet NEM kellene elviselnie, mert nem ehhez van szokva.
Külső szemlélő könnyen tör pálcát felette. Nincs a helyzetében. Gyakran még a pszichológusnak sincs türelme kibogozni ezt a bonyolult csomót, főleg, ha már egy mindenre ugró, időközben, tíz, húsz kezeletlenül hagyott év alatt szociopatává súlyosbodott formában kerül már hozzá a beteg.
Az állandóan vesztes pozícióba szorított gyerek agyon frusztrált, a vereséget dührohammal fogadó felnőtt lesz, aki már egy "kis semmiségen" is kiakad.Nehezen teremt kapcsolatokat, ha sikerül is, könnyen felrúgja egy ismerős ugratás miatt. Ennek oka, hogy a biztos kötés anno a szülővel nem alakult ki. Ha még tehetséges is az ilyen gyerek, el fog kallódni, mert "balszerencse" kíséri, és a tehetséges gyerekek általában is sokkal sebezhetőbbek az átlagnál. Kevés az esélye, szinte nulla, hogy pont egy kifinomult, odafigyelő pedagógus segítő karjai közé kerül.
Jól írtad, hogy gyanús, ha az ilyen "diktátor szülőknek nincsenek külső kapcsolatai= Izolált család-Tovább súlyosbítja a gyerek problémáit. Hallottál már a a Folie a deux-ról?
Jó, rendben, mit segít az ilyen később felnőtté vált gyereken, ha tudja, hogy valójában nem ő, hanem az anyja volt elveszve, és maga helyett a gyerekét ültette bele a lélekvesztőbe?
Az is előfordulhat, hogy az ilyen gyerek autisztikus magatartást vesz fel, butaságba menekül. Nem lát, nem hall semmit, rosszul teljesít az iskolában, persze nem tudatosan. A gyerek ezt nem tudatosan teszi. Tudattalan a perverzióba menekülés is, ami meghatározóvá válik egy életre. Ez később tovább bonyolítja az amúgy sem problémamentes házasságot.
Csak akkor képes az ilyen beteg ember elkezdeni fejlődni, elindulni a gyógyulás útján, ha van lehetősége valahol fenyegetettség érzés-mentességet tapasztalni. Amíg valahol nem érzi magát biztonságban, addig nem kezd el gyógyulni. Hiába javasolnak neki mostanában divatos meditálásokat, jógákat, mandalákat, egyéb keleti gyógymódokat.
Még egy-két szót szólnék az általad is érintett "hagyományos, tekintélyelvű" nevelésről. Itt, Magyarországon bocsánatot kell kérni, ha fel szeretnél férni a buszra, ha nincs rámpa a kerekesszékesnek, ha nincs laktózmentes menü a cöliákiásnak, vagy ha visszaviszem a két nap alatt szétesett cipőt az üzletbe. Vagy ha olyan terméket keresek egy boltban, amit ott nem árulnak. Ez mind szégyenérzést kelt, a vásárlónak kirekesztettség érzést okoz.
Sajnos olyan környezetben élek, ahol inkább szégyen az olvasottság.
Érdekes, sokféle problémával küszködtem kamaszként, de erre az egyre nem emlékszem, hogy lett volna kényszerem. Tehát hogy a rágódásaim (amiből volt bőven!) több időt elvettek volna az időmből, ami már akadályozott volna a tanulásban, akármiben. Manapság van a Vadaskert gyerekklinika, oda a kiskorúakat várják. Pl. kamaszok, állandó kézmosással, ilyesmi. Őket jellemzően a szülő viszi el vizsgálatra, mert észreveszi a gyerek viselkedésén a változást.
A szocializmusban, nem tudom miért, sokféle mentális betegség hivatalosan nem létezett. Voltak persze pszichiátriák, meg mindenki ismert a környezetében alkoholistát, neadjisten öngyilkost. De pánik, depresszió, szorongás ismeretlen fogalmak voltak. Én a két véglettel gyakran találkozom, akár egyetlen embernél is: ezek kitalált betegségek, amivel a lusta, unatkozó emberek szórakoztatják magukat, mert már jódolgukban nem tudják, mit csináljanak. Másfelől teljes értetlenséget és elutasítást vált ki a betegség felvállalása, mert mindenféle mentális vagy elmebeteg a köztudatban egyenlő a darabolós gyilkossal vagy a kolonccal a család nyakán.
Még a háziorvos csak-csak elmegy itt Magyarországon is, a miénk pl a mindenféle vitaminokra és táplálékkiegészítőkre esküszik, de ezenkívül jóindulatú. A gond azzal van, hogy itt tb-s alapon senkit nem irányítanak pszichológushoz, mert olyan szakszolgálat gyakorlatilag nincs. Ezt megmondják a tb-s rendelésen, hogy "ők csak abban tudnak segíteni, hogy felírják a gyógyszert". De még pénzért se könnyű szakembert találni! Vagy túl drága vagy nem is elérhető.
Érdekes, amit az angol szakirodalomról írsz. Egy könyvről tudok, ami magyarul van, OCD-ről szól, és a kognitív viselkedésterápiát mutatja be. Ezt angolból fordította egy magyar pszichológusnő, akitől egyébként pszichoanalitikus meseelemzéseket is olvastam. Rengeteg pszichológiai író, könyv van, de ezek inkább gyerekkorral foglalkoznak, meg a freudista elvekkel, ahogy Mrs. B. is írta lentebb. Van egy-két tudományos műhely OCD-re szakosodva, de valahogy ez nem megy át a köztudatba, csekély a hatókörük, nem tudom.
A honlapommal már régóta gondban vagyok, de most aztán nagyon. Sajnos, a levelekre egyéb elfoglaltság miatt nem válaszoltam sokszor. Most meg más gondom is van a honlappal, az informatikust meg nem akartam zargatni az ünnepek alatt.
Nem akarom megkerülni a kérdést, amit a szeretetlen szülőkről írtál, de fontosnak tartottam az előbbi bevezetőt. Tehát bármennyire is tisztában vagy vele, hogy veled igazságtalanság történt, ez sajnos nem fog semmin változtatni. Nem állíthatunk minden ember mellé egy Alice Millert, aki mint egy csendőr figyeli minden mozdulatát.
Szerintem fontosabb azt tudatosítani, hogy a világ sokszor sajnos nagyon igazságtalan. Mégis, miért van az, hogy nem megy minden ember fejjel a falnak, mikor ez kiderül számára? Ahogy Hamlet mondja, mert félünk öngyilkosok lenni? "az öntudat belőlünk mind gyávát csinál"? Természetesen ez is egy vélemény, mégha nem is a legfelemelőbb.
Ha az öngyilkosság nem jött be (jobbik esetben elvetettük az öngyilkossági gondolatot), akkor a személyiség elkezdi kompenzálni az őt ért hátrányos helyzetet. Én pl. történelmi-szociológiai érdeklődésemből adódóan ilyenkor mindig a társadalmi problémák felől közelítem meg a kérdést. Van-e más is olyan, aki hasonló problémákkal küzd? Mi lehet ennek az oka? Ezt nem azért teszem, mintha mentségeket keresnék magam vagy a szüleim számára. Annyi, hogy nekem ez az érdeklődési területem.
Egészen a legutóbbi időkig az emberi történelemben a szülők igen konkrét, jól meghatározott nevelési célokkal rendelkeztek, tudták mit akarnak átadni és miért. Természeti környezetben élő szülők mai napig megtanítják gyerekeiknek az állatok gondozását. Pl. egy rénszarvas vadász már az ötéves gyereknek megengedi, hogy egymaga nyúzza le az állat bőrét, apa késével, amivel bármikor elvághatja a kezét. Manapság a fejlett világban a szülők se tudják sokszor mi lenne a konkrét cél, mit akar konkrétan megtanítani a gyerekének?
Fogalma sincs az ilyen szülőnek, hogy a gyerek miért mérges, miért csapkod, kiabál vagy éppen miért más egy dologról a véleménye? Ilyenkor a szülői tekintélyhez folyamodnak egyesek, hogy "márpedig azt csinálod, amit én mondok, mert csak". (A tyúkanyó szülő a másik véglet. Én mai napig nem sok olyan kívánságot tudok mondani, amit a szüleim ne teljesítettek volna, lehetőleg azonnal. Ha nem kaphatok meg valamit az élettől, és van egy pár ilyen dolog, ma is végletekig el tudok keseredni). Talán igazad van, hogy annak a gyereknek a legrosszabb, aki "korán zárt" identitású, és az életét szülei elvei szerint rendezte be. És erre egyszercsak rájön, hogy nem a maga életét éli. Hogy a szülei nem önmagáért szerették, hanem az eredményeiért. (Van, akit még azokért se).
Nagyon nehéz lehet az ilyen embernek önmagára úgy tekintenie, hogy ő értékes és szerethető akkor is, ha béna, csúnya vagy sikertelen. Ráadásul az ilyen gyerekben (mégha felnőtt is), ott motoszkál, hogy miért voltak ilyenek a szüleim? Miért nem lépték át a saját árnyékukat? Talán segít az a tudat, hogy a problémás szülőnek nem csak a gyerekével problémás a kapcsolata, hanem másokkal is! Végül el kell tudni engedni ezt a kérdést, és magasabb elvekre bízni az igazságszolgáltatást. Nem a te dolgod, hogy felnyisd a szülőd (anyósod, apósod) szemét, esetleg "megbüntesd" azzal, hogy elhagyod stb.
Ráadásul, amíg ezen rágódsz, addig nem éled a saját életed.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a saját életedbe olyan embereket válogattál magad köré, akik hozzák ugyanazt a viselkedést, amit a szülői házban megszoktál.
Arra reagálnék, amit a szülői viselkedésről írtál. Nem világos egészen, hogy A. Miller itt általában a szülői szerepre gondol? Vagy egy bizonyos típusú szülői viselkedésre gondol, ami a szülők egy részére jellemző?
Egy kényszerbeteg fórumon, ahol a fórumozók egy része szülő, és agresszív kényszergondolatokkal küszködik, ez egy kényes téma. Erre az jellemző, hogy ezek a szülők gondosak, rendesek, de a gyereknevelés során nem kívánt gondolatok tolakodnak az agyukba. Többen beszámoltak már itt arról, hogy mennyire készültek a babavárás alatt. Aztán mikor megszületett a baba, megjelent náluk ez az ocd. És mennyire megviselte őket, hogy nem tudnak a jó szülői szerepnek megfelelni, és vállalhatatlan gondolataik vannak, pl. a gyerekükkel kapcsolatban. Pl. meglöki, ellöki a gyereket vagy más módon bántja, sérülést okoz neki. És a gondolatok hatására kényszercselekvések alakulnak ki, pl. elkerülnek minden veszélyes tárgyat.
De ha nincs is valakinek agresszív ocd-je, még akkor is ott lehet az állandó tépelődés, hogy megfelelően neveli a gyereket? Nyilván nincs tökéletes szülő, és ezt nehéz elfogadni. Teljesen jogos volt az ötvenes években, 2 világháború után, hogy a pökhendi, mindentudó felsőbbséges viselkedésről lerántjuk a leplet. Mikor azt képzeli az idősebb korosztály vagy bármely fensőbbséges fórum, hogy nála a bölcsek köve.
Egyes szülőknél ez állandó bizonytalanságot hozott, és ezáltal semmiben nem mernek dönteni. Másokat meg se érintett ennek a mozgalomnak a szele, és ahogy írod, azóta is tökéletesen biztosak magukban és gyereknevelési módszereikben. Valóban ez utóbbi szülőtípus mindig mindent jobban tud a gyerekénél. De még így se biztos, hogy eredményes lehet az olyan terápia, amelyik mindent a szülőkre vezet vissza, hogy csakis tőlük lett olyan a gyerek, amilyen. Az ilyen terápiában szerintem fennáll a lehetősége, hogy a beteg jobban koncentrál a szülei hibáira, mint az erényeikre. Az ilyen szülők úgyse fognak megváltozni, legalábbis a gyerekük nem tudja megváltoztatni őket.
Én magam nem látok abban semmi kivetnivalót,ha a terapeuta őszintén elmondja a véleményét. Pedig sokszor fáj az igazság! Ezzel tehát nincs bajom, főleg ha emberségesen teszi. Még a pökhendi orvos se zavarna, ha lenne elég terápiás ülés, ahol megismerhetnénk egymás álláspontját. De hát kinek van arra pénze, hogy annyiszor eljárjon? Legtöbbször tűzoltás folyik a terápián, mert annyira kevés a találkozási lehetőség, hogy alig van idő a komoly munkára. Ezt az időt szerintem legjobb célzottan a konkrét problémára fordítani.
Lehet, hogy hozhattam volna más példát is, mint Hitler. Mindenesetre nem a történelmi szerepéről írtam, hanem a személyiségéről. Nem biztos, hogy csak a szülei miatt lett olyan, amilyen. Főleg, mert az anyjával szeretetteljes kapcsolata volt! Vagyis az anyja szerette, Hitler meg ragaszkodott hozzá a maga módján az anyja haláláig.
Nem vadászok az ellentmondásokra direktben, csak éppen a pszichológia mellett érdekel a történelem is, meg más dolgok is. Ezek látszólag távoli dolgoknak tűnnek, de szerintem jól kiegészítik egymást.
A másik dolog, amit írsz. Hogy az ember tűpontossággal megtalálja, hogy ki fog belerúgni és hogyan. Szerintem ismerünk mindnyájan olyan embereket, akik szerint mindenki hülye, csak ők a helikopter. Az ilyen ember mellett hullámvasút az élet. Tudod, mikor lejt lefelé, és előre szorongsz. Talán mindenki beleesik ebbe a hibába, csak egyeseknél ez jellemvonássá rögzül. Talán mert pont ezt örökölték a szüleiktől. Hitler, talán a családbeli össze-vissza házasodások miatt, örökölt olyan jellemvonásokat, amik merevvé, rideggé tették a személyiségét. Hitler életében nem volt kevés az iskolai kudarc, amik után egyre inkább elment egy bizonyos irányba a világ megítélésében.
Mások, más emberek az őseiktől megöröklik a rugalmasságot, hajlamot az alkalmazkodásra, a változtatásra. Nem ragaszkodnak mindenáron a saját elképzelésükhöz. Például engem se kevés iskolai kudarc ért. Régi osztálytársaim, akikkel néha összefutok, nem is értik, miért vagyok boldog vagy kiegyensúlyozott, elégedett. Én nem másokhoz mérem a sikert, hanem magamhoz.
Illetve én nem tagadom le, hogy beteg vagyok. Én erre nem büszke vagyok, hanem ezt tényként kezelem. Viszont azt meg én tudom, hogy mennyi munkám van abban, hogy nap mint nap csinálom a terápiát, amióta ezt megtanultam kb. 10 éve.
Talán ez kicsit távolinak tűnik a minket bosszantó, kínzó emberek témájához képest (sokszor nem is tudatosan csinálják, ahogy mondod). De fontosnak tartottam leírni.
Szia! Nagyon érdekeseket írsz. Sajnos, most nincs időm válaszolni, de mindenképp írni szeretnék (és Mrs.B.-nek is.) Jövő héten biztos ráérek majd, és igyekszem válaszolni mindenre.
Persze, én is néztem a Aviátort, ahol Di Caprió nem gyengén kényszerbeteg volt, de nekem sosem fordult meg a fejemben, hogy esetleg én is az lennék. Tudtam kb 12 éves korom óta, hogy bizonyos dolgokra még véletlenül SEM gondolhattam, nemhogy kimondjam!
Én annyit ismertem meg az otthoni pszichológiából, hogy a pszichiáter egyből felírta az antidepresszánst és semmiféle beutalót nem adott, bő tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Lassan tíz éve Angliában élek, amikor felkerestem magyar pszichológust, skype-n!, aki igen jó szakembernek bizonyult az otthoni viszonylatokban, több hónapon kezelt generalizált szorongással, de sosem ismerte fel az OCD-t. Amikor saját magam rájöttem, hogy mi van, megemlítve neki a dolgot, annyit mondott, hogy Ő nem kompetens OCDben, de szerinte csak sima Generalizált Szorongásom van. Ezután még mentem egy két alkalmat, majd kerestem egy angol pszichológust. Ha pszichológushoz akarsz itt menni, akkor először elmész a házi orvosodhoz, aki ha látja, hogy tényleg baj van, ír fel gyógyszert majd "beutal" a pszichológushoz, ami kb 12 hét várakozási idő. Közben elmagyarázza a mindfulness-t, meditációt, yogát és hasonlókat, majd nézel rá, hogy ez hülye. (persze későbbiekben rájössz, hogy mennyire igazuk van)
Ha tudsz angolul, a kapuk kinyílnak és olyan dolgokat tudsz meg, amiről sajnos, (mint ahogy Te is írtad) a magyar orvostudomány NEM beszél, vagy NEM foglalkozik, vagy elenyésző a tudás róla. Másik részről, az emberek meg, megint csak sajnos, (ismét, ahogy Te is vélekedsz) nem MERNEK beszélni ezekről a dolgokról, legyen szó bármiféle mentális problémáról, ugyanis ezek TABUK! Ezeket majd kinövi a gyerek, vagy megkapod a jól ismert SZEDD MÁR ÖSSZE MAGADAT!
Milyen weboldalt készítettél? Be tudnád linkelni? Összesen 2 magyar honlapot találtam, lehet az egyik a tied :) Mind a két helyre írtam, de sajnos senki sem válaszolt.
De igazából itt az a fontos, hogy Te mivel akarod tölteni az idődet és energiádat? Egy biztos, megfelelő választ sosem fogsz kapni, amíg benne vagy az ördögi körbe.
Engem Hitler nem érdekel. Legfeljebb azon a szinten, hogy nem kapott szülői szeretetet, ezért ő azt az utat választotta, hogy másokon torolja ezt meg.
Alice Miller munkásságában engem sokkal jobban érdekel a fekete pedagógia, és az integritásában sérült gyermek, akinek a szülő igényeihez kell alkalmazkodnia, ezért kialakul egy hamis énje, aki a haragját, elégedetlenségét aggodalmát el kellett, hogy fojtsa a szülei kedvéért. Alice Miller ezeket nagyon érthetően leírja Ismétlési kényszerként. Ami azt jelenti, hogy az ilyen emberek az alvajáró pontosságával találják meg, sőt, keresik azokat az embereket, akik pontosan úgy bánnak velük, mint hajdan a szüleik. Mindig megértésre képtelen embereket talál, és egész életében el van választva attól, hogy hozzá hasonlóakkal tudjon megismerkedni. Csak olyan emberekbe "botlik", akik tévedhetetlennek mutatják magukat, és éreztetik vele, hogy buta hozzájuk képest. Ez szerintem nagyon érdekes, főleg azért , mert ezek a fölényeskedő emberek nem tudatosan teszik ezt. Játszma.
Még rengeteg terapeuta is belecsúszik tudattalanul ebbe a játszmába.Pedig nekik kellene ezzel legjobban tisztában lenniük.
Vajon miért vetik meg a páciensüket? Mi akadályozza meg önmagában, hogy rá tudjon hangolódni a betegére? Kényelmesebb inkább hagyni lemorzsolódni a pácienst, mint erőt megfeszítve dolgozni a kihívást jelentő terápián.
Én nem rugóztam a könyvein, nem kutattam az ellentmondásokat.
Nagyon sajnálom, hogy F. Várkonyi Zsuzsáról nem hallottál.
Másnál is szokott olyan lenni, hogy ha olvastok olyan hírt, hogy valaki megkéselt valakit, utána azon gondolkodtok, hogy vajon neki is kényszergondolatai voltak előtte? Vagy hogy mi vezetett idáig, hogy ilyet tett? Mi van ha velem is ez lesz én is eljutok idáig? Mi van ha én is ilyet akarok tenni, szánt szándékkal bántani mást? Vagy ez már nem kényszerbetegség?
Még annyit az előzőhöz, hogy Hitler bármennyire művész akart lenni, kétszer is kiesett a felvételi rostán a Képzőművészeti Egyetemről. Ezekután meggyűlölte az akadémikusokat, akik elvették tőle a helyet, de mint tudvalevő, a moderneket is gyűlölte, hiszen később máglyára vetette a műveiket. (De közben a nácik a reneszánsz és más mesterek műveit meg gyűjtötték). De még a sikertelen felvételi után Hitler sokáig azt hitte, hogy a művészetből fog megélni (városképeket festett). Ezt a tervét keresztülhúzta az 1. vháború. Bizonyos élmények hatására (megszerette a katonaságot, ahol kisebb feladatokat adtak neki, amiben sikeresnek bizonyult) a politika felé fordult. Politikájának a lényege végülis az volt, hogy sikeresnek kell lenni a propagandában. Propagandával kell megszerezni a hatalmat, amit aztán Hitler a saját értelmezésében a tömeg érdekében akart művelni.
Kérdés, hogy ebben az életútban mennyire volt benne Hitler személyisége, és mennyire a szülői hatás? Vannak olyan gyerekek, akik jó eszűek, mégis bukdácsolnak az általános iskola felső osztályától kezdve bizonyos tárgyakból. Pl. részképesség zavar miatt ki kell-e zárni a gyereket a középiskolai vagy felsőoktatásból? A munkáscsaládból származó tehetséges diákokkal ez nem egyszer megtörténik, akit a szülő nem tud úgy végighajtani az iskolarendszeren, mint az értelmiségi, középosztálybeli szülők.
Aztán vannak olyanok, akik elvégzik még az egyetemet is, de mintha teljesen hiányozna belőlük a lelkiismeret. Ha több diplomájuk is van, ambíciózusak, ők döntenek másokról, mint kutatási szaktekintélyek vagy döntéshozók. Ha meg tehetségtelen műveltek, akkor csak a saját tanítványaik, beosztottjaik életét teszik tönkre. Ez a mai társadalmi rendszer rákfenéje. És közben akár lelki nyomorékok. Vagy éppen a sikertelen, de tehetséges gyerek nem adja föl az érvényesülést (valami miatt nem jön össze neki a hagyományos út), és komoly karriert futhat be, mint celeb vagy sarlatán bármelyik területen, az ezotériától kezdve a politikán és az amatőr nyelvészkedésen át szinte bármiben (mert ott nem a tudással kell érvényesülni). Ezt a modern média teszi lehetővé, amelyik díjazza a nulla teljesítményt is. Mondjuk ez utóbbi legalább szimpatikus, míg a diplomás pszichopaták csendben tevékenykednek, jó fizetésért és nemegyszer kitüntetésekkel.
Ranschburg Jenőt sokkal kevesebbet olvasom, mint szeretném, de kiválóak a könyvei nevelési szempontból, olyan témákban, amiket itt föntebb fölsoroltam. Persze, ők inkább az átlagtól eltérő gyerekek, akik legjobban láthatók. Míg legtöbbünknek csak kis drámák vannak az életében, de attól még drámák!
Buda Béla nevét hallottam már sokszor, mint szaktekintélyét. F. Várkonyi Zsuzsa munkásságát nem ismerem, de említés szintjén se hallottam róla.
Bocs, először szeretnék kijavítani két pontatlanságot az előző hsz-emben. A Mérei könyv nem az ötvenes években íródott, hanem a hatvanas években (1970-ben adták ki először). Másik, amit a szülőkről írtam, az bármelyikünk életében előadódhat, hogy meg tudunk-e "bocsátani" nekik?
Alice Miller. Róla egy pszichológus egyetemi előadótól hallottam először, hogy arról híresült el, hogy elmélete szerint Hitler azért lett olyan, amilyen, mert verték kiskorában (fekete nevelés). Ez akkor nem is tűnt elképzelhetetlennek. Pár éve megvettem a nemrég elhunyt Ormos Mária történész többszáz oldalas könyvét Hitlerről.
(Dióhéjban: Ebben a történész megemlíti a Hitler kiskorával kapcsolatos elméleteket. Valamint azt, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon sok új kutatás látott napvilágot Hitler életéről, amiket a nagyközönség talán nem is ismer, és amik új adatokat is hoztak, nem csak mennyiségileg bővítették az ismereteinket.
Egyik ilyen, hogy Hitler az önéletrajzában sok mindent elhintett, ami valószínűleg nem is volt igaz. Az a kortársak számára is ismert tény volt, hogy Hitler (a politikus) a középiskolában hirtelen jó tanulóból bukdácsoló diák lett. Erre Hitler azt a magyarázatot adta, hogy őt az apja nem értette meg, és mindenáron hivatali pályára szánta, mikor ő művész akart lenni. Mivel a középiskola akkoriban az 5. osztállyal kezdődött, egy tizenegy éves diákról van itt szó. Tehát ha igaz, amit Hitler ír, akkor ő tizenegy évesen tudta, hogy mi akar lenni, és hogy milyen iskolába kell járni annak, aki művész akar lenni.
A történész ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az apa nem is hivatalnokképző iskolába íratta a fiát, hanem műszakiba. Ahol aztán gyalázatos eredményeket produkált a fiacskája, és ezután persze sorozatos volt a veszekedés és a dacból nemtanulás.)
Ettől még A. Miller munkássága lehet nagyon értékes, de én itt olyan ellentmondást érzek, hogy a két elmélet nem összeegyeztethető (tehát valamelyik téves). És hajlok arra, hogy nem a történészek tévednek ebben a kérdésben. Visszautalnék itt arra, amit lentebb a szülőkről írtam. Manapság megvan a lehetőség, hogy nem kell olyan életformát élni, amit a szüleink nagyon szeretnének, de nem tartjuk sajátunknak. Régi korokban erre minimális volt az esély, mivel a fiúk az apák mesterségét örökölték. Viszont az elmúlt évtizedekben, talán visszahatásként a régi korokra, nem az egyszerű elszakadást, hanem egyenesen a szülői értékek tagadását hirdették a divatos áramlatok, pl. a hippik vagy egyes nevelési irányzatok.
Talán ezért is van, hogy sokáig nem tudunk a gyerekkori sérelmeinkről leszakadni.
Az nagyon igaz, hogy a jó szakorvos semmiről nem biztosít. Mondjuk a gyógyszerfelíráshoz meg kell kapni a BNO diagnózist, ami rá van írva az orvosi leletedre. De ezenkívül semmi másról nem fogja megmondani a véleményét, főleg mert a kényszeresek állandó visszaigazolási kényszerben szenvednek.
Lehet, hogy én eddig nagyon realista pszichológussal/pszichiáterrel kerültem kapcsolatba vagy őket kedvelem, nem tudom. De ezt ne úgy képzeljétek, hogy szemüveges okoskákról lenne szó, akik a betegnek be akarják magyarázni a betegséget. Én úgy gondolom, hogy ők mivel a közegészségügyben is dolgoznak, láttak már sok mindent, és nem csodálkoznak semmin. Távol áll tőlük a csodavárás. Ha egy tb-s rendelésre odamegy az ember, hiába van időpontja, várhat akár fél délelőttöt. És akkor láthatsz olyan pácienseket is várakozni, akiknél tényleg minden összejött. A lelki krízisen túl ott van valami testi betegség és az anyagilag súlyosan hátrányos helyzet. Lehet, hogy valamikor ők is jobb helyzetben éltek, és voltak jobb időszakaik. De úgy gondolom, az eü-ben dolgozók már nem egy olyat láttak, hogy viszonylagos javulás után jött az összeomlás (nemcsak ocd miatt!). Borzasztó ez, és úgy gondolom, hogy jobb, ha nem hitegetik az embert. Hogy akár erre is fölkészülhessünk.
Pl. sokaknál akkor erősödik föl mindig az ocd, ha valami fordulóponthoz érnek az életben. Másoknak nem olyan nehéz a házasodás, gyerekvállalás, munkába állás, bár ez mindenkinek komoly fordulópont az életében. Még az is kérdés, hogy az élethelyzet erősíti föl a kényszerességet vagy a kényszer miatt sokkal nehezebben éljük meg a változást?
Meg kell mondjam, és ez minden mentális betegségre igaz, van, akik már az elején elbuknak. Nem tudják befejezni a sulit, a szüleikkel maradnak és begubóznak. Ide jellemzően olyan fiatalok írnak, akik előtt még ott az élet vagy olyanok, akik már túl vannak a családalapításon, saját egzisztenciájuk van. Mindkét típusra jellemző, hogy valahogy alkalmazkodtak, és az ocd-vel élik az életüket. Én azok nevében is beszélek, akiknek az életét taccsra vágta a betegség, és nem tudnak egyedül kimászni ebből. Hozzáteszem, hogy ott más problémák is állhatnak a háttérben, fizikai betegség, szegénység stb.
Na de visszatérve az eredeti kérdéshez: elmúlik-e a kényszerbetegség? Igazad van, kialakulhat ebből egy ördögi kör, hogy az ember szinte hajszolja, hogy elérje a gyógyulást. Hogy erre az agy adja-e a választ, hogy ez "úgysem sikerülhet"? Ezen még nem gondolkodtam. Mondjuk, ha az eszemmel el is hiszem, hogy sikerülhet, akkor meg gyorsan keresnék más valamit, amin aggódhatok, hogy valami rossz bekövetkezhet.
Az is igaz, hogy vannak rosszabb és jobb időszakok. Volt itt egy harmincas anyuka, aki azt mondta, hogy nincs nap, amikor ne gondolt volna erre (amióta beteg). Mondjuk ő azt is állította, hogy még soha nem álmodott ezzel, tehát szerinte álomban nem jöhet elő, amivel azért vitatkoznék. Tehát harminc fölött is vannak időszakok, de akkor valahogy már hozzátartozik a mindennapjaidhoz? Ezzel még együtt lehet élni. Engem most az visel meg, hogy nem tudok lemondani a gyerekvállalásról, de nem is merek szülni. Csak úgy mondom, másik topikban írta valaki régebben, hogy szerinte egy beteg nő se szüljön gyereket.
Szia! Nálam 30 éves koromban indult az, amikor a leginkább előjött a kényszerbetegségem. Előtte inkább időszakosan volt ez, és kicsit később kezdődött, mint nálad, inkább fiatalkorban. Mindebben nincs semmi furcsa, viszont nekem az nagyon meglepő, hogy itt milyen sokan, már a kezdetektől tisztában voltak a betegségükkel.
Én szégyen nem szégyen, de még a szót se ismertem sokáig, hogy kényszerbetegség. Pedig néztem a Monk a flúgos nyomozó sorozatot, de ott a betegség neve nem hangzik el. A háziorvosom nem akart addig beutalót adni, amíg a netről ki nem kerestem a tüneteimet, és nem mondtam neki, hogy nekem is ez van.
Mondanom se kell, hogy ez éveket vett el az életemből. Itt nem csak arról van szó, hogy a betegség természetéből adódóan titkolózunk. Itt közönségesen arról van szó, hogy azt hiszi az ember, hogy mi van, ha elkövet valami köztörvényeset vagy viszik a diliházba? Nem szeretnék mártírkodást csinálni ebből persze, de azért megjegyzem, hogy nem hiszem, hogy ezt az embereknek maguktól tudni kéne, hogy ilyen van. Komoly gondok vannak a felvilágosítással, az egészségügyi rendszerrel. Az emberek még a pánik, depresszió vagy szenvedélybetegség esetén se kapnak elég figyelmet és segítséget, bár arról legalább szó esik a médiában. Az ocd még ezeknél is elhanyagoltabb terület.
Én csináltam egy honlapot erről, ami csak a magam és néhány olvasóm igényein alapult. De még az egyszerű kis ismeretterjesztés is úgy kinőtte magát, hogy én se hiszem el, annyian olvasták el.
Nem ismerem Almási Kitti munkásságát, és ezt a részt se, amiben a figyelem koldulásról van szó. Én még a Mérei könyvben (volt néhány pszichológia óra a tanárképzésben) azt olvastam anno, hogy vannak gyerekek, akik nem kapnak elég figyelmet a szüleiktől, mert pl. fiatalkorú anya gyermekei vagy árvaházban élnek (a könyv az ötvenes években íródott). Ők egész életükben figyelmet fognak keresni, vagy rosszabb esetben eltompulnak, elsivárosodnak érzelmileg (sok ilyen volt a 2. vháború után, mint te is említetted lentebb). Mérei Ferenc Gyermekpszichológia könyve régebben alapmű volt, manapság nem tudom, hogy az-e?
Erről az jut eszembe (és nem csak azért, mert a Popper videóban elhangzik!), hogy a házastárstól elvárható-e, hogy pótolja ezt a gyermekkori hiányt? Ez csak a szülőkre meg a gyerekre tartozik. Mit lehet elvárni a házastárstól, főleg ha ő is valami hiánytól szenvedett gyerekkorában? Az biztos, hogy nem fognak a férjek szép frizurával előpattanni, mint kedves mosolygós pszichológus hölgyek, akikre nagy szükségünk lenne. Nem fog a férjem kakaót főzni, a szemembe nézni, és azt mondani, hogy "most félóra lelki beszélgetés következik" Ehelyett menekül minden ilyen helyzettől, és forgatja a szemeit, ha végre sarokba szorítom képletesen szólva.
Tovább megyek: olvastam mostanában egy celebről, aki nem "nem bocsájt meg a szüleinek". Annak idején ugyanis elhagyták őt, és a nagyszülők meg mások nevelték az illetőt. Én először nagyon megsajnáltam, de aztán elgondolkodtam. Most ez lehet, hogy gyanúsítás részemről, és nem szép dolog, de eszembe jutott, hogy tud valaha az ilyen ember őszinte szeretet adni a házastársának vagy bárkinek? Aki a saját anyjának vagy apjának nem bocsát meg? Lehet, hogy az anyuka botrányosan rossz életet élt, és a gyereket csak úgy kipottyantotta magából, vagy az apuka elhagyta őket még a gyerek születése előtt.
Ha én ennek a celebnek a tanácsadója lennék, akkor azt mondanám neki, hogy próbálja meg megérteni a szüleit, és félretenni a saját fájdalmát. Tudom, borzasztó érzés, mikor nem úgy indulunk az életben, ami elvárható lenne. Irigylésre méltó annak a helyzete, akinek biztos kötődése van az anyjával kicsi kora óta. Ez egy óriási pluszt ad az életben, és az ilyen gyerek kiegyensúlyozottabb lesz, magabiztosabb, sikeresebb. Viszont az ilyen gyerekek nagyon pofára esnek, ha valami lelki krízissel találkoznak, akár maguknál, akár másoknál. Mert őket nem készítette föl erre az élet, hogy akár ilyen helyzetek is kialakulhatnak. Nekem volt ilyen barátnőm, és az első krízisemnél úgy otthagyott, ahogy illik.
Szerintem a fantáziavilágba menekülésben az a jó, hogy közben kreatív dolgokkal foglalod le magad. Sokkal jobb ezért, mint az italhoz menekülés, vagy a romantikus kapcsolatok hajszolása. De nem lehet életcél! Igazából az kellene, hogy szembenézzen az ember az élet durva valóságával. Ahogy Zorán mondja lejjebb: azt hittük, hogy a Törvény nálunk dől le majd. Vagyis elhittük, hogy a mi házasságunkban nem fordulhat elő, hogy valami égbekiáltó dolog kiderül a másikról. Persze, nem olyan speciális dologra kell gondolni, ami pl. Shakespeare korában az olasz városállamokban jellemző volt. Akkoriban két politikai párt létezett, az egyik a pápa hívei, a másik a pápaellenesek (guelfek és ghibellinek), akik az utcán vívtak fegyveres csatákat. Mondjuk ez manapság se teljesen ismeretlen ...
Pont, ahogy írtad lentebb, mai világban azt hisszük, hogy a családi krízis csak azt jelenti, hogy valahol isznak vagy verik a nőt. Én azt hiszem, értem, hogy arra gondolsz, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Én erre azt próbáltam írni, csak nem biztos, hogy érthető voltam, hogy a többi házasságban ugyanúgy előfordulnak a krízisek. Amiben véleménykülönbség volt köztünk, az a következő: én ezt alapnak veszem, hogy nincs házasság krízis nélkül. Nálad viszont azt látom, de lehet hogy tévedek, hogy még ezt nem tudtad elfogadni. Harcolsz a gondolat ellen, hogy így kelljen leélni az életed.
Mintha valami különös igazságtalanságként élnéd meg, hogy neked ez a férj jutott, akiről pláne csak menetközben derült ki, hogy egy táblatörlő szivacs érzelmi színvonalán áll. Félre ne érts, nem akarom rád erőszakolni a stratégiámat, de hidd el, én már ebbe belenyugodtam.
Sokáig tartott, mire megértettem, hogy a facén posztolgató ismeretlenek és ismerősök élete ugyanúgy tele lehet krízisekkel, miközben csodás képeket osztanak meg esküvőkről, koncertekről, ölelésről. Egy ideig fűtött az indulat, hogy lehet ilyen hazug világban élni. De tudom, hogy őket meg a mi világunk idegesíti, sőt azt mondják, hogy mi csak a problémáinkon rágódunk (amiben persze lehet egy kis igazság.)
Ha esetleg valakinek esetleg valamilyen kérdése van és szeretné, hogy videót csináljak róla, akkor küldjétek el a kérdéseiteket ide ilona.lanci@gmail.com
Zavarban vagyok, mert látom, hogy nagyon sokat írtál nekem válaszként, és köszönöm, hogy foglalkoztál a kérdéseimmel.
Én megszoktam , vagyis nem lehet ezt sosem megszokni, hogy nem vagyok fontos.
Az embereket csak saját maguk érdekli. Mindenkit csak saját maga. Ha meg is kérdezi a véleményemet valaki, akkor vagy csak azért teszi, hogy addig is ő szerepeljen, a saját hangját hallassa, vagy azért, hogy utána megcáfolhassa a másikat, hogy mennyire téved, és igaza csak neki lehet.
Szóval az én problémám az, hogy mindig figyelemre vágytam, de sosem kaptam meg.
Aztán a sors fintora, hogy hozzámentem egy olyan emberhez, akitől ugyanúgy , jusztsem kapok semmi figyelmet. Már nem dobálok tányérokat, nem érdemes könyörögnöm semmiért. Hasztalan. Sem a sírás, sem a lelki beszéd, semmi nem használ.
Aztán ha az ember már 22 éve él együtt egy ilyen emberrel, igen, ahogy írod, átalakul a személyisége. Lecsillapodott az impulzivitásom, elcsendesedtem. Belebújtam a titkaimba. Még 10 évvel ezelőtt nagyon tudott bántani, amikor a férjem duzzog, Kuncsorogtam utána, kérdezgettem, hogy mivel bántottam meg? Magamban kerestem a hibát. De ő mindig bezárult. Aztán egy idő után, évtizedek alatt belekopik az ember. Én is bezárultam. Csak lassabban, nehézkesebben. Most már otthagyom duzzogni. Hadd duzzogjon magában! Közben felépítettem magamban a saját titkos világomat, ami nem tartozik senkire. Külön életet élünk egymás mellett. Gyerekkoromban is a fantáziavilágba menekültem a rémes szüleim elől. Most, 50-hez közel, ez biztos furcsán hangzik, de még most is ez az egyetlen mentsváram.
Tudom, hogy ha oda az intimitás, és az őszinteség egy kapcsolatban, akkor azt a kapcsolatot megette a fene. Gondolom, talán a párom is észrevette, hogy közönyössé, hidegebbé váltam a hideg környezettől. Meg kellett tanulnom a hidegben élni. Ez sok fájdalommal járt, és szerintem az empátiámat is elhagytam valahol útközben. Már nem tud megindítani egy közeli ismerős halála. Egy állat szenvedése sokkal jobban megvisel.
Kiveszem a soraidból, hogy szeretsz olvasni, utaltál a Rómeó és Júliára. Na, a mi kapcsolatunk ettől a klasszikustól olyan messzire van, mint Makó Jeruzsálemtől. :) Nemrég olvastam egy olyan könyvet, amiben a főszereplőnő nagyon hasonló helyzetben van, mint én. Gránitember a címe.
Almási Kitti írta egyik könyvében, hogy ne kolduljunk figyelmet fűtől-fától, ismeretlenektől, ismerősöktől, ez kínos, és feneketlen exhibícionizmusra vall, viszont az abszolút rendben van, ha a hozzánk legközelebb állótól várjuk el ugyanezt a figyelmet. Aki a házastársunk. Tőle elvárható, és meg is kellene ezt kapnunk tőle.
Igen, én is tudom, hogy mindenki kiteszi a kirakatba a fantasztikus életét, közben a színfalak mögött meg csikorgatja a fogát. Eljátssza az álomfeleséget az álompasi mellett, csodálatos, megértő anyóssal, imádnivaló gyerekekkel, összejáró barátnőkkel.
Nagy lózungok. Ugyanezekkel az összejáró barátnőkkel, akikel a facebook-on ölelkezve pózolnak, csak ők tudják, hogy egy kanál vízben képesek lennének egymást az irigységtől megfojtani.
Én kb 12 éves korom óta vagyok kényszerbeteg, és az agyam elhitette velem, hogy nem szabad beszélni a gondolataimról, mert akkor igazzá válnak, mindenki ki fog nevetni, mindenki utálni fog stb. Sokáig én sem mertem segítséget kérni, és azt sem tudtam, hogy hol kezdjem. Ezért is az a célom, hogy több embert bevonjak, felhívjam a figyelmet a kényszerbetegségre, mert sajnos sokan és sokáig nem is beszélnek erről, ami sajnos megkeseríti az ember életét MINDEN TÉREN!
Az, hogy nem múlik el, vagy nem gyógyulsz meg belőle, ezzel vitatkoznék. Megfelelő segítséggel és sok sok munkával igenis hátrahagyható minden fajta mentális betegség. Hogy miből gondolom? Az elmúlt egy évben többször is előfordult velem olyan érzés amikor felszakadt az OCD, semmilyen kényszert nem éreztem csak a nyugalmat! Iszonyat íjesztő volt! Ha ezek megtörténtek és történnek, akkor miért mondják azt, hogy nem tudsz felgyógyulni belőle? Megmondom! Az OCD alaptermészetét nézve mindig biztosra akarunk menni mindennel, még azzal kapcsolatban is, hogy vajon felépülünk? Egy jó szakorvos, aki érti a kényszerbetegséget, nem fog biztosítani semmiről! Még arról sem, hogy neked OCDd van! Szóval ha már eljutottál oda, hogy mi van ha nem múlik el? A kis szaros OCD fogja ezt a NAGY bizonytalanságot és darabokra szedi, mindent megteszel hogy úgy legyen és minden energiádat erre a kérdésre összpontosítod és minden fajta rituálét, videót, gyógyszert kipróbálsz, hogy ELMÚLJON! És itt esel bele az ördögi körbe! Félre teszel mindent ami igazán fontos és annyira megszállottá válsz ezzel kapcsolatban, hogy úgy érzed sosem fog elmúlni. WELCOME TO THE VICOUS CIRCLE :)))
Ezt most csak úgy leírnám. Biztos sokan voltatok már reménytelenül szerelmesek. De mi van, ha tényleg ő az igazi? És nem szeret téged. Honnan tudjuk, hogy igazi a szerelem?
Popper Péter a lentebbi, Boldogtalan kapcsolatok c. videóban arról beszél, hogy a valódi szerelem a legtöbb ember életében egyszer jön el (esetleg kétszer, háromszor). Mármint az az érzés, amit valóban Szerelemnek hívunk. A többi az inkább vágy, vonzalom, tetszés, vonzódás. Pl. ha egy tinédzsernek minden héten más tetszik, azt nem kéne kinevezni szerelemnek. Vagy ha szexelni szeretnénk egy számunkra vonzó emberrel, ahhoz nem kell feltétlenül gyűrű vagy kinevezni tartós kapcsolatnak, mert az becsapás is lehet. Ezzel szemben az európai kultúrkörben mindent kineveznek szerelemnek. (Másfelől viszont túl sok az IGAZI vágy nélküli szexuális kapcsolat).
Most erről az igazi szerelemről szeretnék beszélni. Mindenki ezt keresi, de honnan jön ez a szokás, hogy azt hisszük, igazi szerelem nélkül nincs élet? Nagyon sokan leélik úgy az életüket, hogy ez nem a házasságukban adatik meg. Sőt, egyesek azt se hiszik, hogy ez eljön mindenki életében. Talán visszatekintve kiderül majd, mikor már van összehasonlítási alapunk, és rá tudunk mutatni, hogy EZ volt az! Ez volt az a kapcsolatom, ami a legjobb volt azon a 100-as skálán. Mondjuk ahogy idősödünk, egyre kevesebb a csacska szerelem (nem mindenkinél!). Viszont azok a megcsontosodott lelkek mennyivel különbek, akik nem hiszik el, hogy egyszer majd rájuk találhat az igazi? Ez negyvenkét évesen is megtörténhet, csak hogy mondjak egy számot.
Egyetlen biztos támpont jut most eszembe, amit sorstársaimmal szeretnék megosztani. Nem az az igazi szerelem, aki mellett szárnyalsz, és a felhőkben érzed magad! Még akkor sem, ha kihozza a legjobb formádat, és rendkívül sikeres, sugárzó és magabiztos vagy mellette. Ez placebo. Azt kell megnézni, hogy milyen vagy, mikor elveszíted! Megutálod, meggyűlölöd? Meg akarod bosszulni azon, aki elvette tőled? Ez a sima vonzódásnál is előfordul.
Ha a szerelem idején végbement nálad egy olyan személyiségváltozás, ami igazán mélyreható, azt a következőből fogod észrevenni. Lehet, hogy belehalsz az elhagyásba (ha testileg nem is, lelkileg), de nem fogsz tudni neki rosszat kívánni. Azt veszed észre, hogy még az idióta partnerét se tudod megátkozni, hanem drukkolsz neki, hogy legalább tegye valóban boldoggá a szerelmedet. Egyébként a belehalásról annyit, hogy szép a regényekben, mikor meghal a reménytelen szerelmes, és talán vannak, akik itt megállnak. De ez nem lehet cél! Ezen túl kell lépni, és ott kell folytatni az életet, ahol abbahagytuk. Örülni a családnak, a munkának, annak is hogy kinn esik az eső és fúj a szél.
És végül: az a legnagyobb BOLOND, aki találkozik az igazi szerelemmel, és hagyja elmenni. Lehet, hogy nem lesz belőle házasság, mert nem működne objektív okok miatt. De akkor se szabadna megtaposni, az út szélére dobni, mint egy kis hervadt virágot.
Ehhez küldöm mindenkinek Zorán A szerelemnek múlnia kell c. dalát.
