Keresés

Platón

Phidón
/részlet/

..........


 Csak el vesd a sulykot, barátom, mondta Szókratész, nehogy valami boszorkányság megrontsa ezt az érvelést, amely kialakulóban van. De hát erre az istennek legyen gondja; mi pedig homéroszi hősök módjára „közelebb lépve"' nézzük csak meg, vajon valami fontos dolog-e az, amit mondtál.
 Végeredményben a következőt kutatod: azt kívánod, bizonyitsuk be, hogy lelkünk el nem enyésző és halhatatlan, s hogy nem értelmetlen és nem is együgyű dolog annak a filozófusnak a bizakodása, aki bátorsággal készül a halálra és úgy véli, halála után jobb dolga lesz a túlvilágon, mintha másként élve végezte volna be az életét.
Azt mondod, hogy annak ugyan semmi akadálya, hogy megmutassuk: a lélek valami szívós és isteni természetű dolog, amely már azt megelőzően is létezett, hogy mi emberek megszülettünk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy halhatatlan a lélek, hanem csupán arra utal, hogy sokáig kitart és mérhetetlenül hosszú ideig létezett valahol, és rengeteg dolgot megismert és megcselekedett. De hát ettől még nem halhatatlan, hanem éppen az emberi testbe költözése - ami ránézve olyan, mint valami betegség - a pusztulásnak a kezdete. És gyötrődve éli végig ezt az életet, míg végül elpusztul abban, amit halálnak nevezünk.
 Azt mondod tovább, hogy ebből a szempontból, amely valamennyiünk félelmének a tárgya, nincs különbség a között, hogy egyszer vagy többször ölt-e testet a lélek. Mert aki nem esztelen, félni fog, hiszen nem tudja, hogy halhatatlan-e a lélek, és erre vonatkozóan bizonyítéka sincs.
 Azt hiszem, Kebész, nagyjából ez az, amit állítasz. Szándékosan foglalom össze ilyen aprólékosan a dolgot, nehogy bármi is elkerülje a figyelmünket, és ha akarsz, még hozzátehess vagy elvehess valamit abból, amit mondtál.
 -E pillanatban semmi hozzátenni-vagy elvennivalóm nincs-mondta Kebész. - Pontosan ez az, amit állítok.
 Szókratész pedig gondolataiba mélyedve egy ideig hallgatott, majd így szólt:
 -Nem csekély dolgot kutatsz, Kebész. Alaposan meg kell ugyanis vizsgálnunk a keletkezésnek és a pusztulásnak az általában vett okát.
Elmondom neked, ha akarod, hogy én hogy jártam ezzel. Tán hasznodra lesz, ha abban, amit mondok, olyasmit találsz, ami meggyőzően hat az általad vizsgált dologban.
 - Persze hogy akarom - mondta Kebész.
 - Akkor hallgasd meg; és én elmondom. Ifjúkoromban nagyon sóvárogtam arra a bölcsességre, amelyet a természet ismeretének neveznek. Úgy véltem, nagyszerű lehet ismemi minden egyes dolognak az okát, tudni azt, hogy mi okból jön létre, pusztul el és létezik mindegyikük. Mindezeket sokszor meghánytam-vetettem magamban, és először is a következőt kezdtem vizsgálni: vajon akkor keletkeznek-e az élőlények, amikor - mint némelyek mondják - a meleg és a hideg rothadni kezd? Aztán vajon a vérünk-e az, amivel gondolkodunk, vagy a leve ő, vagy talán a tűz, vagy ezek közül egyik sem, hanem az agyvelő nyújtja nekünk a hallás, a látás és a szaglás érzeteit, és ezekből támad az emlékezés és a vélekedés, majd amikor az emlékezés és a vélekedés megállapodik, ezekből ugyanígy jön létre a tudás? Amikor azonban megvizsgáltam ezeknek a dolgoknak a pusztulását is, meg mindazt, ami az égbolton meg a földön történik, végül is úgy találtam, hogy az efféle vizsgálódásra én tökéletesen alkalmatlan vagyok. Ezt kellőképpen bizonyítja például az, hogy ettől a vizsgálattól annyira megvakultam, hogy még azt is elfelejtettem, amiről korábban az volt a véleményem, mint minden embernek, ti. hogy világosan tudom. Korábban például többek között tudni véltem azt is, hogy mitől növekszik az ember. Úgy gondoltam, világos, hogy az evéstől és az ivástól. Úgy gondoltam, a táplálék az, amiből hússal gyarapszik a hús, csonttal a csont, és ugyanilyen módon gyarapszik minden más is azzal, ami rokon természetű vele, és a kezdetben kicsiny tömeg később tetemessé válik és az apró ember így lesz naggyá. Így vélekedtem tehát. Szerinted helyesen?
 -Szerintem igen.
 - Akkor vizsgáld meg még a következőt is. Azt hittem, hogy ha egy ember mellett egy fejjel nagyobb ember áll, elegendő azt gondolnom, hogy a fejével nagyobb nála, s a nagyobbik ló a kisebb mellett ugyan-ilyen módon nagyobb. De még ezeknél is világosabbnak tűnt számomra, hogy a tíz a nyolcnál azáltal több, hogy kettővel több van benne, s a kétkönyöknyi azáltal nagyobb a könyöknyinél, hogy saját nagyságának a felével meghaladja annak a nagyságát.
 - És most mi a véleményed ezekről? - kérdezte Kebész.
 -Zeuszra mondom, hogy távol állok attól, hogy úgy véljem: ismerem mindezeknek az okát. Még azt sem tudom eldönteni, hogy ha valaki az egyhez hozzáad egyet, akkor vajon az az egy vált-e kettővé, amihez a másikat hozzáadták, vagy az vált kettővé, amit ehhez hozzáadtak, vagy pedig a hozzáadott és az, amihez hozzáadták, együtt váltak kettővé a hozzáadás révén. Fölfoghatatlan a számomra, hogy ha külön-külön mindegyikük egy volt, és ők ketten nem kettő voltak, akkor hogyan lehet a kettővé válásuknak az oka éppen az, hogy egymás közelébe jutva egyesültek? Éppen ilyen kevéssé tudom elképzelni, hogy ha valaki az egyet kettévágja, akkor a kettévágás az oka annak, hogy az egy kettővé válik: hiszen ez az ok éppen ellentétes azzal az iméntivel, amely a kettő keletkezésének volt az oka. Akkor ugyanis azért jött létre a kettő, mert ketten egymás közelébe kerültek, és az egyik hozzáadódott a másikhoz, most meg azért jött létre, mert az egyiket a másiktól elvették és elkülönítették. Ámde ezen a módon gondolkodva arról sem vagyok meggyőződve, hogy tudom, miért válik eggyé valami, és hogy egyáltalán miért keletkezik, pusztul el és létezik bármi is. Ezért inkább egy másik módszert gyúrok össze találomra magamnak, ezt a régit pedig semmiképpen se fogadom eI.
 Egyszer aztán hallottam, amint valaki egy könyvből -azt mondta, Anaxagorász könyvéből - felolvasta és idézte, hogy mindeneknek elrendezője és oka az Ész. Nagyon megörültem ennek az oknak, és azt gondoltam, hogy ez valamiképpen nagyon is rendjén való, hogy mindeneknek az oka az Ész. Úgy véltem, hogy ha ez így van, akkor a rendező Ész rendezett el mindent, és úgy intézte a dolgokat, hogy azok a legjobb módon legyenek. Így hát ha az ember meg akarja találni annak az okát, hogy valami hogyan keletkezik, pusztul el vagy létezik, akkor azt kell megtalálnia az il!ető dologra vonatkozóan hogy mi a legjobb módja a létezésének, vagy annak, hogy ez a dolog bármilyen hatást elszenvedjen vagy gyakoroljon. Ebből a szabályból az következik, hogy az embernek mind önmagával, mind a többi dologgal kapcsolatban semmi mást nem kell vizsgálnia, mint azt, hogy mi a legkiválóbb és a legjobb. Hogy mi a rosszabb, azt úgyis tudni fogja, hiszen ezekre ugyanaz a tudás vonatkozik.
 Amikor ezt végiggondoltam, megörültem, mert azt gondoltam, Anaxagorász személyében megtaláltam azt a mestert, aki a dolgok e okairól ésszerű tanítást ad nekem, és először is megmondja, hogy vajon a Föld lapos-e vagy gömbölyű, azután kifejti, hogy mi ennek az oka és miért szükségszerű, hogy olyan legyen, amilyen, mégpedig úgy fejti ki, hogy megmutatja, mi a jobb, és hogy a Föld számára ilyennek lenni a jobb. És ha azt mondja, hogy a Föld a mindenség középpontjában van, ki is fejti, hogy jobb neki a középpontban lennie. Ha mindezt bebizonyítja nekem, kész voltam rá, hogy soha semmi másfajta okra ne legyek kíváncsi.
 Arra készültem, hogy ugyanilyen kérdéseket intézek hozzá a Napra, a Holdra és a csillagokra vonatkozóan is, hogy ami az egymáshoz viszonyított sebességüket, pályájukat meg egyéb tulajdonságaikat illeti, mi módon jobb mindegyikük számára az, ahogyan hatást gyakorolnak és szenvednek el. Mert azt gondoltam, aki azt állítja, hogy mindent az Ész rendezett el, semmi más okot nem fog fölhozni azon kívül, hogy a dolgok számára éppen az az állapot a legjobb, amelyben vannak. Azt gondoltam tehát, hogy amikor megadja az okát minden egyes dolognak és közös okát valamennyinek, akkor majd kifejti, hogy mi a legjobb mindegyikük vonatkozásában, és hogy mi a közös jó valamennyiükre nézve. Sokért nem adtam volna ezt a reményemet, és a lehető legnagyobb buzgalommal fogtam könyvei tanulmányozásába, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam, mi a legjobb és mi a rosszabb.
 Csakhogy ez a csodaszép reményem füstbe ment, barátom, ahogy előrehaladva az olvasásban azt láttam, hogy ez a férfiú sem az Észre, sem más valódi okokra nem támaszkodik, amikor a dolgok elrendezésének okairól beszél, hanem a levegőt, az aithért, a vizet és számos egyéb képtelenséget jelöl meg a dolgok okaiként. Úgy tetszett nekem, teljesen úgy jár el, mintha valaki azt mondaná, hogy Szókratész minden tettének okát az eszében kell keresnünk, aztán amikor nekilát, hogy megmondja az okát minden egyes tettemnek, azt mondaná, hogy először is annak, hogy én itt ülök, az az oka, hogy a testem csontokból meg inakból épült föl, a csontjaim meg szilárdak, és izületek választják el őket egymástól, az inak pedig képesek arra, hogy megfeszüljenek és elernyedjenek, amint az őket összetartó bőrtakaró alatt a húsban körülveszik a csontokat...

........

Ijjas Tamás

Szonáta három arcra

1

Mindenekelőtt összemaszatolnám magam,
mint egy kisfiú, teletömném a szám homokkal.
Piszkos akarok lenni, hogy ne kenődjek el.

Verni kéne valami tisztát, mint az esőszemek
az üveget, ütni kéne, mint az óra, éjfélt, delet.
Verni kéne valami tisztát, mert nem vagyok
tisztában semmivel.

Koszos akarok lenni, hogy elváljak a sötéttől,
legyen pórusos, kráteres az arcom, hajam
ragadjon össze a sártól. Szurtos képű kisördög,
nem akar felnőni, szurtos képű ördög,
hívjanak így.

Verni kéne valami tisztát, ahogy az ágak
ütik a szelet. Verni kéne valami tisztát,
betörni a csendet, az üveget.
Az az arc kell, az a régi, a Holdé, mint
egy vénszatyor tejből rajzol ösvényeket,
aprópénzt csillogtat koldusoknak. Ezt az
arcot szeretném, ezt a maszkot viselni, hogy
ne gondoljak a rózsaszín, sivító szeretőkre, és
anyjukra, a frissen perzselt disznóra, az éjre.

2

Úgy ébredek, mintha vízbe néznék, a tükör
mögött a fulladás kitárt karjai. Várhat rám
szebb? Arcot képzelek mellkasomra, ringatja
a légzés, akár egy jelzőbóját, ami rajta túl
van: veszélyes, ami rajta túl van: mély.
Hajszálai a bőrömbe ragadnak, mint
ecsetszőrök. Szebbé fested napomat,
mondhatnám neki. De csak matricák
vannak, arcok nincsenek, bélyegek áznak
mellkasom mögött, és csak ráz egyre
ez a köhögés, gyermekkéz rázza
a kaleidoszkópot, végül elvész a játék,
eltörik a mécses, sötét lesz, és senki se
néz belém.

3

Most tüntetni akarok, nem a tömeg vonz,
csak egy arc tisztása, ahogy véletlen felderül,
ott kell nekem megpihennem, ne legyek
tisztában semmivel.

Mázlim volt, hogy nem láttam eddig
semmit, rózsaszín köd rejtette előlem
az arcokat, ennek akarok immár véget
vetni, ne a szerencse mosolyogjon rám,
csak egy ember, csak egy senki,
csak egy ember.

El akarok tűnni, nem a tömegben, csak
egy arcba hullnék bele, mint légy a tejbe,
szippantson be az orr, nyeljen el a száj,
tisztuljak meg ott, ahol a szerepemből kiesek.

Csák Gyula
 
Gyöngéden simogatni

Abban az idõben akármerre néztem, szomorúság nézett vissza rám. Noha titkolni próbálták anyukámék, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat el kell pusztítani, mert rosszindulatú daganat van a hasán.
    Kifelé készülõdött az életbõl Soma is, és ez még inkább növelte bánatomat. Vak tengerimalac volt Soma, egy biológia órán loptam az ápolónõképzõbõl. Két másik, hasonló állatkával kaptuk valami kísérleti gyûjtõhelyrõl, s az volt velük a cél, hogy felboncoljuk õket. Somát azonban hazacsempésztem, és egy fûrészporos ládába költöztettem. Négy éven át lakott ott. Nyáron szeretett napozni, télen meg Artúr mellé húzódott (a kályhánkat neveztük Artúrnak), de legboldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészkelõdhetett. Dörmögött, és csókolgatta a kezemet. Idõközben azonban megöregedett s láthatóan a halált várta. Kuporgott a fûrészporos láda sarkában, és enni sem akart.
    Mindezek tetejébe jött az esemény, amit úgy könyveltem el: a "falevélügy". Postai boríték érkezett a címemre Németországból, s benne egy száraz, töredezett falevél. Egyetlen betû se volt mellette, de így is nagyon érthetõ volt a mondanivalója. A végsõ szakítást jelentette azzal a fiúval, akinek én adtam a falevelet, amikor elutazott vendégmunkásnak. Azt írta késõbb, hogy bekeretezte és a falra akasztotta, meg hogy mindennap nézegeti, mert most az a levél helyettesít engem is, a hazáját is, és mindent, amit szeret. Néhány korábbi levelünkben azonban vitatkozni kezdtünk valamin, és azzal fenyegetõzött, hogy visszaküldi nekem a falevelet, és azt majd úgy tekintsem, hogy mindennek vége köztünk. Be is következett.
    Akkor gondoltam elõször arra, hogy énnekem meg kell halnom. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, a szerelem is meghalt számomra - nincs más menekülésem.
    Segédápolónõként dolgoztam egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz-tizennégy éves nyomorék gyerekeket kellett kiszolgálnom. Szépnek találtam ezt a munkakört, de sokszor nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan szerettek, vagy túlságosan gyûlöltek, és egyik érzésüket sem tudtam jól kezelni. Felhalmozódott bánataimat erre a munkahelyi gondomra vezette vissza anyukám, és azt javasolta, hogy próbáljak más munkát keresni. S azon a napon, amelyen megérkezett a száraz falevél, meg is állapodtunk szüleimmel, hogy bejelentem a felmondásomat.
    Szüleim a konyhában ültek, én pedig a szobába húzódtam, hogy megírjam a felmondólevelet. Annyira rossznak éreztem azonban az idegállapotomat, hogy bevettem egy Belloidot. Bíztam nyugtató hatásában, ezért elhatároztam, hogy elõbb németországi barátomnak írok. A napok múltával ugyanis mindinkább elfogadhatatlannak éreztem, hogy végleges a szakításunk.
    Sehogyan se tudtam azonban elkezdeni az írást. Próbáltam a felmondólevelet fogalmazni, de az sem indult be. Csak néztem az üres papírt, aztán meg a falat bámultam. Egyszercsak észrevettem, hogy másznak a szögek a falon. Mind fölfelé mentek, azután hirtelen oldalt kanyarodtak.
    Annyira megijesztett a látvány, hogy bevettem újabb három Belloidot. Kisvártatva mohón kortyolni kezdtem a vizet, és még huszonöt darab tablettát lenyeltem. Gondoltam én arra, hogy ettõl talán meg is halok, de nem bántam. Szüleimet azonban óvni akartam, ezért elköszöntem tõlük, azt hazudva, hogy randim van egy barátnõmmel.
    Az utcára érve már nagyon elszerencsétlenedtem. Kiszáradt a szám, és óriásinak éreztem a nyelvemet. Sokfajta bölcsességet hallottam és olvastam a halálról, s most az a mondás jutott az eszembe, hogy a halál perceiben erõsödik az élnivágyás. Szó szerint ez történt velem. Riadtan villamosra kapaszkodtam, rohantam a körzeti orvoshoz, és elõadtam neki a történteket. Azonnal mentõt hívott, és beszállítottak az öngyilkosok kórházába.
    Középkorú, igen rosszkedvû, de még inkább rossz modorú doktornõhöz kerültem, aki utasított, hogy vetkõzzek le. Igen ám, de ott bámészkodott a mûtõsfiú meg két vihorászó medikus, ezért megtagadtam az orvosnõ utasítását. Erre azt kiabálta, hogy akik ostobának születnek, azok ostobaként halnak meg, végül azonban kiküldte a fiúkat. Miután megvizsgált, valami fekete folyadékot itatott velem, és befektetett egy olyan kórterembe, ahol rajtam kívül még tizenöt, aznap beszállított nõ feküdt.
    Ez a társaság minden addigi kínjaimat újabbakkal tetézte. Iszonyú éjszakám volt velük. Szemernyit nem aludtam, ugyanis szünet nélkül magyarázott, vitázott, siránkozott három-négy szobatársam. Többen mesélni kezdték szánalmas történeteiket. Most fogtam fel annak az apukámtól hallott mondatnak az értelmét, hogy a titkolt fájdalmak nem olyan szörnyûek, mint a közös nyomorúságok. Meg az is eszembe jutott, hogy jobb lett volna meghalnom, az állítólagos túlvilágra menekülnöm, ahová nem követtek volna ezek a népek. S mindennek tetejébe egyik öregasszony szidalmazni kezdett, mert szerinte mi, húszévesek lejáratjuk az öngyilkosság tekintélyét. Divatnak tekintjük és minden apró szeszélytõl vezérelve rögtön eljátsszuk az öngyilkolósdit, ezért azokat sem tekintik "valódiak"-nak az orvosok, akik pedig komolyan gondolták.
    Attól kezdtem félni, hogy élve maradok ugyan, de megbolondulok.
    Reggel végre elbocsátottak, de elõbb alá kellett írnom egy papírt, melyen a hivatalnok szerint az állt, hogy lemondtam az öngyilkossági szándékomról. Azért kértem a hivatalnokot, hogy mondja meg: mit írok alá, mert csak odafirkantottam a nevem, hogy minél hamarabb kívülre kerüljek. Erre azonban még jóval késõbben kerülhetett sor.
    A kórház pszichológusnõjéhez küldtek, aki mindenáron különleges magyarázatokat igyekezett föllelni a tudatomban. Amikor közöltem vele, hogy szerelmi bánatból tettem, gúnyosan mosolygott és tagadóan ingatta a fejét. Azt mondta, nem hiszi, mert ennél intelligensebbnek lát. Õneki is volt már szerelmi bánata, nem is egy, de nem gondolt öngyilkosságra. Elmúlt már negyven, de bízik egy jó házasság lehetõségében. Ezt a fejtegetését azzal hárítottam el, hogy nem akarok tájékozott lenni az õ magánügyeiben, viszont az enyéimet hagyja meg nekem. Ezután hosszasan firtatta, hogy milyen a családi környezetem. Rögeszméje lett ugyanis, hogy ott a bajok forrása. Hiába bizonygattam, hogy az én szüleim a legjobb szülõk a világon, be akarta magyarázni, hogy a tudatom alatt igenis a szüleimmel van a bajom. Olyan méregbe gurultam, hogy azt kiáltottam: õvele van bajom, mivel olyan ostoba, hogy agyáig ér a talajvíz! Ekkor végre kizavart a szobából.
    Repültem haza. Azt hazudtam otthon, hogy a barátnõméknél aludtam, de nagyon keveset, és most szeretnék lefeküdni. Somát és a kutyánkat kerestem, és szegény anyukám némi tusakodás után megvallotta, hogy elpusztultak az éjjel. Ekkor olyan  zuhatagban szakadt rám a sírás, ahogyan legszeretettebb embertársait gyászolja valaki. Anyukám is pityeregni kezdett, de erõs a gyanúm, hogy õ nem kedvenc állatainkat siratta, hanem engem sajnált. És ez így volt rendjén, mert egy anyának mindig van könnye...
    Kábultam ébredtem, és értetlenül bámultam az udvarra, ahol egy idegen férfi dolgozott apukámmal. Úgy mondta anyukám, hogy vízvezeték-szerelõ a fiatalember, és azért van itt, mert bevezetjük végre a vizet a lakásba. Valamilyen motorra spóroltak anyukámék, és azt szerelik most a férfiak.
    Pár napig otthon maradtam, ámbár csöppet sem éreztem betegnek magam, de szívesen segédkeztem anyukámnak a háztartásban, leginkább a fõzésben, tálalásban. Nálunk étkezett a szerelõ is, és harmadik napon félig tréfásan megkérdeztem tõle: vajon a vízvezeték-szerelés lenne az a munka, ami hosszabb ideig tart bárminél? Erre komoly arccal azt válaszolta, hogy az õ elve szerint mindent alaposan kell csinálni, ha már felvállalta az ember. Aztán máig szó szerint emlékezetembe véste, amit hozzáfûzött: "Nem elég akarni a jót, hanem azt is kell tudni, hogy mi a  jó! Nagy hibájuk az embereknek, hogy nem ügyelnek erre, ezért olykor a jót is rosszul csinálják."
    Nemcsak ezek a szavak, de az õket megszólaltató hang is kellemesen visszhangzik bennem.
    Pontosabban: inkább a hang tett rám nagyobb hatást, mert a mondottak értelme homályos maradt elõttem. Azonkívül azt sem egészen értem, hogy olyan durvára dolgozott kezekkel, mint amilyen ennek a fiatalembernek van, miképpen lehet a karomat és a hajamat olyan gyöngéden simogatni...

Derek Mahon