Itt megírhatod a más helyen minimum 'fél-offnak' számító gondolataidat, legyen az bármi, ami eszedbe jut gyermekkorról, családról, közös együttlétekről, nagymama főztjéről, egyszóval az élet íz-emlékeiről.
Emiatt estem le egyszer egy lépcsőn a Csillaghegyi uszodában. A pánt nemcsak hogy szakadós volt, de nem is volt rendesen rögzítve a talphoz, csak odagombolva.
Nekem nem volt diavetítőm. A gyerekeimnek már vettem, és nagyon szerettük. Sajnos a gyerekekről is diára fotóztam, ami csúnyán tönrement. A kedvenc képekről csináltattam papírt, nagyon sok pénzért.
Telefonszám nálam is megy, mert én nem programozom be a számokat, hanem magam ütögetem be. 4-5 hívás után már megvan é smarad. Árak valahogy soha nem ragadtak meg, igaz itthon szinte soha nem vásároltam semmit, mert nem én vezettem a háztartást. A kalács az egyetlen amire emlékszem.
Annyira állandóak és egységesek voltak az árak, hogy a tanító néni az iskolában csak annyit mondott a szülőknek, hogy hozzanak be a gyerekek "10 filléres" rajzlapot. Az árával lehetett azonosítani a terméket.