Egy páratlan év (A Year Like None Other), és az "Egy páratlan nyár" c. fanfictionokat olvasóknak hoztam létre, hogy meg tudják hol beszélni a történteket, és minden mást, ami Aspen történetével kapcsolatos.
Mínusz jelet használtam gondolatjel helyett, ahogy megbeszéltük még az elején. Esetleg kérhetnénk Aspentől egy próbát majd hogy látja-e? Gondolom, tud elölnézetet nézni az oldalán.
------------------------------------------------------ Egy Páratlan Család Írta: Aspen in the Sunlight Fordította: Luthien Lovemagic Béta: Fekete Kavics --------------------------------------------------- Negyvenharmadik fejezet: Őrült manózsivaj -----------------------------------------------------
− Remusról még mindig semmi hír?
Piton megrázta a fejét.
− Tudom, tudom. Hiába kérdezem meg naponta tízszer. Nagyon fárasztó lehetek, hogy amikor lejövök ide, mindig ezzel idegesítelek.
− Ellenkezőleg. Élvezem a társaságodat.
Harry erre majdnem felhorkant: − Néha eltűnődöm, miért, figyelembe véve, ahogy bántam veled. − Annak ellenére mindig is hajlottam az együttérzésre az irányodban. − Hát ez az – mormolta Harry, és meg tudta állni, hogy ne mosolyogjon. Nem kellene, hogy ennyire jól essen egy ilyen megjegyzés, elvégre Piton szörnyen viselkedett vele. Több mint szörnyen, de ezek az emlékek már egyre halványabbnak tűntek. – Talán úgy gondoltad, hogy egy részét igenis megérdemled.
− Ez mennyire lenne mardekáros? – kérdezte Piton, és haja meglebbent, ahogy ismét megrázta a fejét. – Csak megértettem, miért lettél annyira dühös, még ha nem is tudtál megfelelően visszaemlékezni az eseményekre.
− Még mindig nem tudok visszaemlékezni. Kezdem azt hinni, hogy a hatodik évem soha nem fog visszajönni. Aztán meg arra gondolok, talán nem is akarom, hogy visszajöjjön. Mit gondolsz?
Piton zárkózottá vált, egész teste megfeszült, és ez beszédes volt most, hogy Harry jobban ismerte a férfit. – Nem fogadhatod el ezt csak úgy, Perselus! Úgy értem, Lucius és a tűk, és hogy tűkkel szurkáltam magam, meg az Isten tudja mi történt még. Mi van, ha az elmém egyszerűen nem ki akarja rúgni magából ezt a sok szörnyűséget, mint macskát szarni?
− Azt hiszem ez lehetséges. − Lehetséges? – kérdezte Harry mogorván. – De hiszen ez azt jelenti, hogy az amnéziám soha nem lesz gyógyítható! − Ha az elméd ennyire idegenkedik ettől, akkor talán ez a legjobb. − Azt hittem, azt akarod, hogy emlékezzek! − Azt akarom, ami neked a legjobb – mondta Piton határozottan. – Nem rég még biztos voltam benne, hogy tudom, mi hozná vissza az emlékeidet a leghatékonyabban. Aztán ez a meggyőződés megalapozatlannak bizonyult… − Piton enyhén megvonta vállát. – El kellett volna fogadnom, hogy erre nincs megoldás. Talán azt is el kell fogadnunk, hogy a sors jól elbánt velünk.
Harry felvonta a szemöldökét, megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés elterelődik róla. – Fatalizmus, Perselus? Az a filozófia, amit a legtöbb etika órán annyira leszólsz?
Piton megajándékozta őt egy apró mosollyal. – Mondom, „talán”. Viszont a filozófusokról jut eszembe: Elkezdhetnénk a bájitaltan óránkat?
Harry maga is meglepődött, mennyire nem akar fintorogni, amikor erre rábólint.
Megvan az első darabka, amiben még ott van a sok szép gondolatjel, ahogy azt a magyar nyelvtan kéri, de ami nem küldhető el Aspennek, mert nem tűri a rendszer. Egy kis ízelítő, lássuk, az itteni fórummotor mit szól hozzá:
